megyek, mert menni kell

Míg én köpöm a szavakat, ellenkezve, dacosan, mérgesen, addig Foncsika szájából szelíden, lágyan és engedelmesen gördül ki ugyanez - és mindkettőben ott az igazság. A munka egy része nem várhat akkor sem, ha koronás fők röpködnek. Másrészt ezeknek a tevékenységeknek a többsége online is  pompásan elvégezhető, szóval arról beszélni személyesen 60+ másik emberrel, hogy hogyan fogunk majd online dolgozni (együtt és külön is) - hát, minimum is abszurd. Más helyzetben azt írnám, hogy komikus, de most a legkevésbé sem találom annak. De megyek, mert menni kell - igyekszem szelíden.

Megkísértés*

Álmomban Németországban (talán) jártam, ahol részint A.-t kísértem valami konferenciára, részint pedig részt vettem valami preformanszon, ahol volt kalapkiállítás, mellszobrok kalapokkal, műanyag mellszobrok a ruhatár plafonjára függesztve, alteros ruhákban nyomuló nők (magam is) és férfiak, színes katalógusok versekkel, felolvasás, zene. Volt valami kis piros hegyivasút, amin érkeztünk és ami a  (stájer?) hegyeken át Velencébe tartott - és most, hogy ezt írom, a gyerekek is velünk voltak, mert azt ecseteltem A.-nak, hogy milyen jó, hogy egyetlen (mármint fejenként) vonatjeggyel kimaxolhatunk mindent: a konferenciát, az alteroskodást, Á. hideg hegyek iránti vágyát és V. azon igényét, hogy menjünk el már végre egy nyári tengerpartra, ahol csak chillezünk. A. ugyan húzta a száját, hogy drága lesz ez, meg hogy ez a művészkedés nagyon gáz (mindenki felolvasott egy szöveget, aztán mindenki énekelt a többieknek, aztán a képzőművészeti szekción mutattuk be alkotásainkat) - de én meg épp erre vágytam, lelki társakra. Mondjuk mindez németül meg angolul ment, nekem kicsit döcögve, meg komolyan elgondolkodtam azon, hogy egy magyar népdalt énekeljek-e, méghozzá azt, hogy Szélről legeljetek (és hogy aggódtam, nehogy valaki úgy fordítsa a szélt, hogy wind, mert itt a borderről van szó - ezért (?) nem is azt énekeltem végül). Aztán úgy tűnik, rávettem A.-t a vonatozós kirándulásra a panorámavonaton, el is mentem jegyet venni az automatából. Nem adott sok pénzt rá, épphogy kijött a papírpénzből a vonatjegyek ára, alig kaptam volna vissza belőle... csakhogy a jegyautomatába be volt ragadva egy kis fecni, amitől nem tudott rendesen visszaadni, azt én megpiszkáltam és akkor a jegyek mellé kiadott egy piros 5999 Eurós bankjegyet, majd egy barna 2999 eurós bankjegyet - aztán az én aprómat. És ott volt a kezemben négy jegy, meg több papírpénz meg némi apró, fújt a szél is, a megállóba (ahol az automata állt) beérkezett egy sárga színű busz, volt nagy tülekedés - én nem szálltam fel, mert nem tudtam, hogy mit csináljak a pénzzel, nyilván meg szerettem volna tartani, kifejszámoltam, hogy ez közel hárommillió - na de közben nyilván azt is tudtam, hogy ez nem az én pénzem. Újabb buszok jöttek, újabb emberek cserélődtek, már senki sem volt ott, aki láthatott bármit is. Kamera sem volt - visszamentem, megnéztem... olyan pofákat vágtam, mint aki azt mondja, hogy vissza akarja adni a pénzt, imitáltam, hogy dugdosom vissza a résbe  - de persze nem sikerült, akkor nagyon szomorú és tanácstalan fejet vágtam, aztán megpróbáltam (mármint úgy tettem, mint aki megpróbálja) valahol elhelyezni a pénzt, hogy megtalálja a jogos tulajdonos - de hát egy automatán hogyan lenne ilyen hely, és hát azt mégsem akarhattam (naná), hogy valaki jogtalanul elvegye az én pénzemet más pénzét. Aztán tovább szerencsétlenkedtem, aztán elejtettem egy kis aprópénzt, amit először úgy gondoltam, hogy bánja a fene, de aztán arra gondoltam, hogy isten (igen, így) mindent lát, és ha nem becsülöm meg a filléreket, majd visszaveszi a nagy papírpénzeimet is - úgyhogy mégis felvettem, amitől szétgurultak más pénzek, amiket még össze kellett szednem, közben meg fújt a szél és kurvára aggódtam, hogy nehogy elvigye a papírpénzeimet vagy a megvett vonatjegyeket a kezemből. Nem tudom, mi lett végül - de gyanítom, hogy eltettem a majdnem 9000 eurót, bár rettenetesen furdalt a lelkiismeret, de végül is egy géptől ellopni elfogadni a pénzt talán mégsem akkora bűn (gondoltam), rémlik még, hogy vissza akartam menni? vagy nem mertem visszamenni? az alteros performanszra, meg hogy még azon is gondolkodtam, hogy A. nyilván dühös lesz, hogy elhoztam a pénzt, hogy szégyent hozok rá - aztán felébredtem a pénzzel a markomban  gyötrő lelkiismeret-furdalással a szívemben, hogy lám-lám, milyen ember vagyok én, egy rendes embert nyilván nem lehet ilyen kis összegekkel marhaságokkal megkísérteni, én meg hagytam magam és elbuktam.

Aztán arra (is) gondoltam, hogy ez az álom nyilván a büntetésem azért, mert nemhogy nem lettem rendes vegán, de még az általam vállalt 10-90% (rossz esetben 20-80%) arányt sem bírtam megtartani a helytelen-helyes táplálkozás viszonylatban és tegnap aztán tényleg minden vackot összezabáltam (és mindössze egyetlen oldalnyit haladtam az írással - amiről nyilván pontosan érzitek ti is meg én is érzem, hogy egyszerűen elbasztam a tegnapi napot) - és aztán még a gyomrom is fájni kezdett (tudom, nem csoda és nyilván meg is érdemlem - csak a munkavégzésnek ez sem kedvez ám).

* és biztosan tudom, hogy nem ez volt az utolsó

Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport

Azt hiszem, ebben a tökéletes mondatban minden benne van, amit tudni kell a túléléshez. Légy felelős gazdája önmagadnak, légy optimista - de tudd, hogy vannak rajtad kívül álló, egyáltalán nem, vagy csak nehezen befolyásolható tényezők is. Nem tudom, miért jutott eszembe ma reggel ez a mondat, évszázadok óta nem foglalkoztam Cromwell-lel.

ugyanez

a 30 kiló meggy igencsak inspirál arra is, hogy néha kiszökjek írni...

mert üvegmosás közben (igen, még csak itt tartok, mert takarítani is kellett előtte) például eszembe jut V.* osztályfőnöke**, akivel váltottam néhány levelet az elmúlt napban - mert úgy érzékelte, hogy az lehet a baja V.-nek, hogy itthon nem kap elég önállóságot. Mondja ezt egy olyan nő, akinek a kamaszkori lázadásának a csúcsa valahol ott lehetett, hogy egyszer 17 évesen a szülei nélkül ment templomba. Ha nagyon durván tetézni akarom: egy másikba, mint ahová közösen jártak.

* V. még mindig a lányom... beújított egy tökéletesen vállalhatatlan pasit... tegnap megígérte, hogy segít meggyet eltenni... mára megsértődött azon, hogy azt kértük, hogy főzzön nekünk is virslit reggelire... erre csapkodva hisztizni kezdett, hogy nem a szolgánk és anélkül, hogy két szalmaszálat keresztbe tett volna, felrohant a szobájába - gondolom, most azon kesereg telefonon vagy neten a vállalhatatlan pasinak (továbbiakban VP - de remélem, nem sokáig kell róla írnom), hogy az ő szülei is mennyire gázak (mert VP szülei isznak, verekszenek, stb - állítólag... de lehet, hogy mára már mi is...)

** az osztályfőnök nem ezzel akaszt ki leginkább (bár ennek a levélváltásnak volt köszönhető, hogy ránéztem a fb adatlapjára), hanem az, hogy két kedvenc fóruma  közül az egyik ez,  a másik pedig ez - az utóbbin épp Ferenc pápa eretnekké szentelésén nyilvánításán fáradozó cikk volt legfelül, amikor megnyitottam - lejjebb pörgetve pedig a szarszájú bayer által írt vezércikket olvashatjuk - ennél lejjebb nem pörgettem magam a szennybe.

Életkép a nagyon jól teljesítő magyarországról*

Megpróbáltam megszervezni a holnapi szülinapomat. Nem lesz nagy ünnepség, A. elutazott, a tesóm elutazott, a tesóm egyik fia elutazott, Á. elmegy játszani aznap - és én is egész nap iskolában leszek. Ahonnan - ha ma ki lehetett volna iratkozni úgy, hogy visszaadják az eddigi pénzemet, - gondolkodás nélkül kiiratkoztam volna. Elég volt, fáradt vagyok, kizsigerelnek - na, de ez a történetnek már csak a disznófarka.

Szóval, ahogy próbáltam legalább néhány családtagot összetrombitálni, legalább másnapra, hogy legalább csináljunk úgy, mintha ünnepelnénk, hiába hívogattam apámat, hogy mikor lenne jó nekik, nem vette fel a telefont pont huszonötödjére sem. Sem a vezetékeset, sem a mobilt. Felhívtam anyukámat - de vele már nem lehet programokat egyeztetni, meg hát igazából semmit, amiben biztosnak kell lenni. Anyukám azt mondta, apám rosszul van. De hogy melyik nap lett rosszul és hogy ma (vagy tegnap) nála evett-e (értsd ő maga mikor evett utoljára), arra már nem emlékezett. Úgyhogy felhívtam a főnökömet, hogy kéne egy szabadnap - azonnal adott, mondta, hogy menjek.

Nem vagyok egy Fittipaldi, nem különösebben vezetek jól ködös, jeges erdei utakon - de csak úgy lehet a szüleimhez jutni. Szóval, igen bátran odavezettem. Anyukám boldog volt - ez volt az egyetlen pozitívuma a mai napnak, mert olyan nagyon kedvesen boldog, ha lát. Átsétáltunk apámhoz, akinél nyitva volt minden (szerencsére), így be tudtunk menni. Apám az ágyban feküdt - úgy láttam, hogy lélegzik, de nem voltam teljesen biztos benne - de mivel a hipochondriám kiterjesztetten is működik a családtagokra, ezen nem akadtam fenn nagyon. Addig-addig kiabáltam hogy helló! megjöttünk! hogy vagy? hogy holtából is végre felébresztettem. Azt mondta, nem beteg, csak nagyon gyenge és álmos. Pont olyannak is nézett ki: gyengének és álmosnak. Meg kicsit lázasnak meg nagyon öregnek. Azt mondta, hagyjam csak aludni. És apám nem könnyen megingatható az elhatározásaiban. Hozott nekem kávét, kicsit sztorizgatott, rám sózott egy üvegnyi  kibaszott céklasalátát - aztán visszafeküdt és azóta is elérhetetlen telefonon, pedig azt ígérte, hogy az ágya mellé teszi.

Anyukámmal visszamentünk őhozzá, csináltam egy gyors ebédet, annyit, hogy még vacsorára is elég legyen - aztán elindultam harcba a gyógyszerekért.

Mert előtte még kiderült, hogy anyukámnak csak a hét végéig van elegendő gyógyszere. Felhívta a körzeti orvost (aki nem a falujukban van, hanem Budapest kellős közepén), hogy írjon recepteket és tegye le a portán - úgy szokás - én majd bemegyek érte. Nem kell - mondta a doki, van e-recept, majd azt fellövi a felhőbe. Ja, persze. Anyukámék falujában nincs gyógyszertár, csak az erdőn túl.  Az e-receptet viszont csak személyesen lehet kiváltani. Elég jó ötlet. Ja, nagyon nem. Én viszont idő híján nem akartam oda- és visszaautózni anyukámmal (bár utólag már úgy látom, jobban jártam volna, mert akkor legalább kellemes társaságban töltöttem volna az időt) - és mert az iskolám nincs túlzottan messze a rendelőtől, úgy tűnt, félórás kanyarral megúszom a dolgot. Úgyhogy megint felhívtuk a dokit, aki visszafordult az utcáról, kinyomtatta a recepteket és leadta a recepción, hogy ott átvehessem.

Sokkal nyugodtabban, mint odafelé (de korántsem nyugodtan) visszaautóztam a faluból, letettem az autót a busz végállomásánál és bebuszoztam a rendelőbe. Zárva volt. Mert recepció csak rendelési időben van. Kivártam a nyitást sok más beteg emberrel együtt (helló, influenza, szeretlek téged!), megkerestem a recepciót, ahol épp egy nő pakolászott egy fiókban. Mondtam, hogy ki vagyok és mit szeretnék. Ma nincs recepció - mondta és hátat fordított. Mondtam ismét, hogy mit szeretnék és hogy a körzeti orvos mondta, hogy ez a megoldás jó lesz. Menjek az egyik rendelőbe, ott érdeklődjek. Sor. Kivárom a soromat, mármint amíg nyílik az ajtó és mondom a kinéző nőcinek, hogy mi járatban vagyok. Nem maga következik - mondja és behív valakit. Várok. Kijön a valaki, ismét elkezdem mondani a nőnek, hogy mit szeretnék. Hogy a receptek, meg a recepció, meg a szükség... Keressen egy asszisztenst, én orvos** vagyok - mondja dölyfösen. Azt még el tudom neki mondani, hogy nekem nincsenek itt asszisztens ismerőseim, ezért kértem őt, mint láthatóan itt dolgozót és hogy a nem működő recepciótól is ideirányítottak, és hogy nagyon kellene a recept - de akkor már pont rám is vágta az ajtót.

Felhívtam a szüleim dokiját mobilon, hogy legyen szíves, hívja fel valamelyik rendelőt, hogy adják ki a receptemet. Felhívta, de akit hívott, az aznap épp nem rendelt. Viszont azt mondta, hogy a recepciós fiókhoz minden rendelőben van kulcs, kérjem meg, hogy nyissák ki és adják ide. Közben kijött egy másik rendelőből az a nő, aki korábban a recepción tett-vett - telefonnal a fülén. Próbáltam integetni neki, hogy egy szempillantásra méltasson - de direkt elfordítva a fejét bement a teázóba. Vártam elég sokáig elég udvariasan - aztán úgy fél óra múltán benyitottam és kérőn néztem rá. A lábával rúgott egyet a levegőbe, hogy takarodjak. Aztán újabb tíz perc múlva kijött, már nem telefonált. Próbáltam megszólítani, de csak a tüskés hátát mutatta. Megint felhívtam a dokinkat, aztán az asszisztensét, aztán a doki visszahívott. Mondtam, hogy nem bírok hozzájutni a recepthez. Győzködött, hogy kedvesek és próbálkozzak tovább - de nem volt időm kivárni a rendelés végét, mert már vagy két órája az iskolában kellett volna jelen lennem. Végül is a doki mondta, hogy megpróbál újra intézkedni - ezúttal sikerrel. Kijött a rugdaló, tüskés hátú nő, jól lebaszott, hogy miért nem jövök az orvosom rendelési idejében - aztán ugyanazzal a kulccsal kinyitotta ugyanazt a fiókot, amit közel három órával korábban és kiszedte, majd ide is adta belőle anyukám receptjeit.

A szomszédban van is egy patika, bementem, kicsit sorbaálltam, aláírtam a nem e-recepteket - és vártam. Ezt kiadom, ezt kiadom - ezt nem adom ki - mondta a kedves patikuslány. Miért? - vinnyogtam fel. Mert nincs lepecsételve a nemrecept. A felhőből meg csak személyesen anyukámnak. Szaladjak nyugodtan vissza az orvoshoz egy pecsétért - javasolta kedvesen és jóhiszeműen. Azt nem lehet - mondtam már majdnem sírva.

És akkor szerencsére belépett egy öregasszony, aki anyukám évfolyamtársa volt és akivel együtt ülök egy kuratóriumban, és aki intézetigazgató főorvosnő - és ő ugyan nem ismert meg, de én rábájmosolyogtam, hogy csak nem te vagy itt, Irénkém? és tedd meg lécci, hogy felírsz magadnak ilyen gyógyszert, amit anyukámnak kiváltok. Megtette. Mondjuk így muszáj volt bevallani az alzheimert, amit különösebben nem reklámozunk idegeneknek, mert a sajnálkozás nemigen hiányzik - viszont így meglett a gyógyszer. Majdnem minden, csak az nem, amit csak a neurológus írhat fel (ami majd egy újabb kör lesz valahogy)

És ezek után meglehetősen leharcoltan beestem az iskolába (ahol elég sokat fizetek egy-egy félévért és ahol eddig minden vizsgámat elég normális eredménnyel abszolváltam) jó háromórás késéssel, ahol épp az a paraszt szakvezető tartott órát és nulla érzékenységgel beszólt előbb a késésért, majd azért is, mert egész napi koplalás után bekaptam néhány kölesgolyót, aminek nem bírta elviselni a recsegését - de kimehetek, ha nem érdekel, amit mond. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a fejéhez vágjam a befőttesüveget, amiben apám utolsó erejével céklasalátát csomagolt - és ami természetesen kifolyt az üvegből és vörösen tocsogott a nájlonzacskóban.

Holnap lesz a születésnapom - de nem érzem úgy, hogy jól kezdődik.

* igen, kisbetűvel, még ezt sem érdemli meg
** anyukám valódi orvos volt, soha nem beszélt így, még gondolatban sem, nemhogy egy hozzá forduló emberrel, de egy kóbor macskával sem.

Hónapokra bontva

Látom, hogy ez a trend, úgyhogy akkor nézzük:

Január

másodikán gyomorgörccsel és lázasan kezdtem dolgozni rémálmaim munkahelyén. Három hónapig mindennap megpróbálkoztam azzal, hogy a végzettségeimből és a korábbi tapasztalataimból kinyert tudásomat relevánsnak fogadják el - nem sikerült. Nagyon nyomasztott, még úgy is, hogy időközben kiderült a projekt körül néhány elég komoly disznóság (mondjuk hogy a közvetlen főnököm titokban tartott anyja az egyik szakmai vezető, akinél egyúttal  - szintén fű alatt - a projekt pénzügyekben is döntő szóval bíró  másik vezetője épp phd-zik - és hogy többeket kirugdostak megfelelő végzettségekkel, de megtartották akár felsőfokú végzettség nélkül is szakértői munkakörben egykori és jelenlegi tanítványaikat, sőt, több rokonukat is.) De januárban még nagyon hittem abban, hogy ez valódi szakmai munka lesz és nekem kell jobban belejönnöm. Közben kitűnőre abszolválom az első félévemet az iskolában.

Február

Szülinap Bécsben - az csodálatos volt, még úgy is, hogy a januári nyavalyáim még mindig nem múltak el. A munkában ambivalens helyzetbe kerültem, mert míg más munkacsoportok gyakran hangsúlyosan engem kerestek meg szakértői véleményt kérve, addig a saját közvetlen főnököm naponta alázott meg azzal, hogy visszadobta az anyagaimat (amelyeket aztán márciusban már vezetői összefoglaló részeiként láttam viszont - természetesen a nevem említése nélkül)

Március

Nagyon para, éjjelenként két órákat sem alszom, sírógörcsök, iszonyú stressz, borzalmasan érzem magam az eleinte nagyszerűnek képzelt munkahelyemen, folytonos megaláztatások - ugyanakkor rettegek a munkanélküliségtől. A próbaidőt követően nem maradok tovább - már a hónap elejétől nekiállok munkát keresni.

Április

Erős a külső nyomás a vállalkozói lét felé, így valós belső késztetés nélkül, de nekiállok megcsinálni a szakmai honlapomat. Elkészül, időnként frissítem is - szeretem, hogy van. Munkát keresek, van néhány ígéret, ahová azonnal felvennének - de valahogy mindig közbe jön valami (utólag azt mondom, szerencsémre). Folytatódik az egyre szürreálisabb munkaügyi per az előző hellyel - rémálom a köbön.

Május

Munkakeresés - elkezdek megint gyalogolni, eléggé magam alatt vagyok.

Június

Munkakeresés, egyre elkeseredettebben, rengeteg álláspályázatot beadok, kevés a válasz, ahová behívnak, röhejes pénzügyi ajánlatokat tesznek - bár lassan annyira kétségbeesek, hogy bármibe belemennék. Újabb vizsgaidőszak, megint jól sikerül. Az iskolát szeretem, a honlapomon dolgozom és lépéseket teszek a vállalkozás beindítására is - de igazából nem azt akarom. Nem is sikerül. Nem vagyok depressziós, de hitevesztett igen, az önbizalmam totálisan elveszett. Pontosan kicentizett időzítéssel ekkor szúr ténylegesen is hátba egy korábban csak passzívan agresszívkodó blogger - sunyi akciójától kis híján elvérzek.

Július

Családi nyaralás Bécsben kölcsönlakásban - nagyon jó. Van négy nap kettesben is. Múzeumok, városnézés, a környéken barangolás, gyógyfürdő. Ha tehetném, minden hónapban eltöltenék néhány napot külföldön. Előtte - utána álláspályázatok, interjúk - már különösebben nem bizakodva. Bécs felé menet felhívnak egy helyről, hogy megfeleltem. Ötnapos alkotótáborba is eljutok - odafelé úton kiszakad az autó sebességváltója, órákig ülök a Nyugati előtt a tűző napon a kocsiban, mire megmentenek. Reggel helyett délutánra érek oda A. segítségével, emberes migrénnel indítom a tábort.

Augusztus

Munkakeresés - az ígért helyről nem hívnak, újabb interjúk, újabb csalódások. Már majdnem megszokom - de nem lehet megszokni. Augusztus végén mégis cseng a telefon, hogy szeptemberben kezdenem kell. Örülnék szívesen, ugyanakkor nem nagyon hiszek már abban, hogy értelmes munkát végezhetek, vagy hogy kellek bárhová is.

Szeptember

Elkezdek dolgozni - bár kissé gyanakodva. Jónak tűnik, de nem merek örülni.

Október

Gyomorgörcs nélkül járok dolgozni már több, mint egy hónapja - a munka érdekes, a főnök normális, a kollégák kedvesek. Felszabadultságomban egy szűk hét alatt megírok és leadok egy szakdolgozatot, amivel kilenc éve tartozom magamnak. Megjön egy értesítés, hogy eseti szakértői posztra beválogattak egy projektbe, ahová még nyár közepén jelentkeztem. Szólok a főnökömnek, aki örül (!) a lehetőségnek és természetesen (!) hozzájárul, hogy a nem túl magas keresetemet szakértői munkákkal egészítsem ki.

November

Egyre felszabadultabban dolgozom, egyre inkább kiismerem magam az új helyen, élvezem, hogy  a kollégák elfogadnak úgy szakmailag, mint emberileg.

December

Egy nagyszerű beszélgetés keretében annyi elismerést kapok a főnökeimtől, mint még soha korábban, kapok ígéretet fizetésemelésre, jutalomra, sőt, tanulmányi szerződésre is. Boldogan jövök el a karácsonyi szünetre, mert biztosan tudom, hogy számítanak rám hosszabb távon is, támogatnak, sőt, szeretnek is. A munkaügyi pernek vége, nem vagyok maradéktalanul elégedett, mert végül sokkal kevesebb pénzt fizettek ki, mint amennyi járt volna - ugyanakkor őszintén boldog vagyok, hogy nem kell többé ezzel foglalkoznom. A pénz egy részét elszórtam karácsonyra (nehéz volt megállni, hogy dőzsölhetek) - egy másik részéből viszont szeretnék elutazni néhány napra valahová A.-val és a gyerekekkel, mert ők is megszenvedték ezt az időszakot. Erkölcsi jóvátételként azért azt betudtam, hogy a tárgyalóteremben ajánlott újra munkát az egykori munkahelyem, mondván, hogy nagyon jól végeztem a dolgom és szívesen számítanak rám a későbbiekben is, hiszen az ügyfelek rendszeresen keresnek és hiányolnak még két év után is. A szakdolgozatom jeles lett.

Hát, ezt az ívet szeretném folytatni, ami szeptemberben kezdődött (nyilván van magánéletem is a munka mellett, arról sem feledkezem el - de a munka (sok munkahely, munkakeresés, munkaügyi per, iskola, vizsgák, szakdolgozat) olyan mértékben nyomta rá a bélyegét 2018-ra, hogy ez volt az a vezérfonal, ami mentén a leginkább végig tudtam gondolni az évet)

Mennyire durva már ez az év!

Már arra is alig bírok időt szakítani, hogy Lucia blogjában kívánjak (oké, szakítottam, de aztán persze rájöttem, hogy idén is itt kell kívánnom, mert ott idén sem tudok) - szóval idén nem aprózom el, ezúton is kívánok magamnak és mindenkinek egy teljes (!) Maslow - piramist

Valamint vastag, piros szalaggal aláhúzva további

egészséget (mindenkinek és még azon túl is)

időt (mindenre, amire kell, mindenre, ami hasznos és/vagy jó)

szeretetet (mindenkinek, aki szereti és Á.-nak is, aki nem)

békét (még a galamboknak is, pedig...)

meg még ami kell

és boldog új évet, köszönöm, hogy olvastok, írtok, támogattok, szóval itt vagytok a nagyszobámban!

Tüntike

Van az a piszok* amit csak egy (sor) tüntetés takaríthat el**

* kosz, redva, kupleráj, mocsok (bár ez a szó annyira trendivé lett, hogy inkább nem alkalmaznám)

** ma láttam már Ceaucesku-s mémeket, nekem sem egyszer jutott eszembe az a karácsony - de nagyon jó lenne, ha a NER-maffia nem ilyen véget érne, hanem valami tisztes jogállamra jellemzőt

kezdődik! - káosz a köbön

Nem tudom, mivel kezdjem. Talán azzal, hogy itt van ez a szakdolgozatügy, amit fogok a pitbullpofámban és nem bírom elengedni - de megugrani sem. Úgy volt, hogy a múlt előtti hétvégén megírom. De apám kórházba került, anyukám pedig magára maradt otthon a kegyetlen Alzheimerrel - szóval, menni kellett főzni, beszélgetni, megnézni. Meg apámhoz is a kórházba, hogy meghallgassam, mit csinálhatnék máshogy. De voltaképp örült. Anyukám is, így a tervezett villámlátogatás teljes napnyira nőtt, aztán vasárnap meg valami más dolgom volt - úgyhogy a szakdolgozatot napoltam, van még időm jeligére. Aztán a múlt hétvégén ugye iskolában voltam (mint minden másodikon), vasárnapra pedig úgy meghaltam, hogy muszáj volt pihenni a hétfői feltámadáshoz. Hét közben minden nap lubickolok a munkában - de éjjel muszáj aludnom, hogy bírjam a lubickolást - öregszem, már nem bírok ki több órát napot alvás nélkül. Pedig ez a hét ideálisnak látszott: A. külföldön, a gyerekek a szobáikban a gépeikkel szimbiózisban - de végül egyetlen estén sem futotta többre, mint bekapcsolni a gépet, aztán anélkül elaludni, hogy blogolvasáson* kívül mást is tennék. Úgyhogy megegyeztem a gyerekekkel (és magammal is) abban, hogy szombat-vasárnap bezárkózom a szobámba, ők főznek, mosnak, takarítanak, engem élelmeznek és ellátnak kávéval, míg én ontom magamból a szakdolgozat-sorokat. Kicsit bezavart, hogy A. ma délután jön haza - de úgy gondoltam, plusz 24 órát ő is kibír köszönés érintés nélkül. Pénteken rövidebb a munkaidő, siettem haza. A tervem a következő volt: péntek délután patyolat rendet rakok, előkészítem a terepet a hétvégi munkához. Korán lefekszem, jól kialszom magam. Reggel időben kelek és semmi más dolgom nem lesz, mint nekiállni és megírni a szakdogát.

Na, ahogy ezt Móricka elképzeli - azt hiszem, nagymamám ilyesmit mondott hasonló esetekre.

Még hazafelé vezettem, amikor V. felhívott. Kihangosítottam a waze mögül és beleüvöltöztem a légtérbe, hogy vezetek, hívjon később. Jó - kiabálta ő - de csak azt akarja mondani, hogy az osztálytársaival elmenne a kutatók éjszakájára és nem jönne haza. A kutatók éjszakája nagy mézesmadzag nekem, duzzad a keblem, ha okosnak látom a gyerekeimet, azt mondtam, oké, de otthonról még felhívom, hogy pontosan hová, melyik programra, mettől meddig - és több efféle hiábavaló ostobaság. Oké - mondta és letette. Hazaértem, hívtam, nem vette fel. Nézem a nyomkövetőjét**, nincs bekapcsolva. Írok sms-t, hogy hahó. Egy játszótéren vannak, ne aggódjak. Nem aggódok, csak érdekel a következő órák programterve. Végre elérem telefonon - nem mennek mégsem, mert nincs egy jó program sem***, de majd sétálnak, aztán egy barátnőjénél**** alszik. Aztán megint nem jelentkezett, úgyhogy megint ráírtam, hogy merre jár. Sétálnak a Duna parton. Felvetésemre, mely szerint a Duna elég hosszú, ebből nem tudom, merre jár egy mosolypofa volt a válasz - hogy díjazza a humoromat, de eszébe sincs közelebbit mondani. Nem mintha esélyem lenne egy órán belül megközelíteni a Dunát. Aztán le is ültek a Dunánál - és ugyan nagyon határozottan kértem, hogy este tízre vagy nálunk, vagy a kis áspisnál barátnőjénél legyenek otthon, a fél tízkor feltett kérdésemre, mely szerint elindultak-e már, az írta, hogy nem. Mondtam, hogy már fél tíz. Most jó ez így - jött a válasz. De persze kurvára egyáltalán nem volt úgy jó. Aztán arra, hogy azt mondtam, kicsit aggódok, hogy tizenöt évesen kettecskén kóborolnak, még az is kiderült, hogy "csupa felnőttel" vannak - vagyis vagy tíz tizenkettedikessel, akik már elmúltak 18 évesek, úgyhogy oké minden. Mármint szerinte. Szerintem nagyon nem. Tízkor felhívtam Áspis anyukáját, hogy ő meddig engedte el a lányát. Kiderült, hogy ő nem tud vele érintkezni, mert a lánya folyton kinyomja, amikor telefonálni próbál neki. Úgyhogy ismét felhívtam V.-t (és hálát adtam az égnek, hogy ő legalább felveszi a telefont, ha hívom - mg magamnak, hogy nem üvöltöttem le telefonon át a haját, mert akkor nyilván nem venné fel többé) és megkértem, hogy most_azonnal_ induljanak haza, és mondtam, hogy _semmiképp_ nem mehetnek be a koncertre, ahová a nagyok mennek. Így aztán tizenegy után nem sokkal V. felhívott, hogy végül hazaértek Áspisékhoz. Ahol kaptak némi fejmosást - részleteket nem tudok. Ez idő alatt sem a takarítással, sem a szakdolgozattal nem haladtam. Sőt, szorongásoldóként benyomtam négy szelet libazsíros kenyeret is hagymával, aztán aludni tértem.

Nem mondhatom nyugodalmasnak az alvásomat sem, konkrétan azt rémálmodtam, hogy egy házibuliban vagyunk, ahol valaki sorra eszi meg a többieket. Sokszor felriadtam remegve, de mindannyiszor vissza is kábultam az álomba - ahol folytatódott minden és továbbra sem tudtam soha, hogy épp álmodom. Végül úgy menekültem meg a félelemből, hogy egy mikroébredést kihasználva magamra gyújtottam a  házat fejem fölé szerelt kislámpát fél három körül és úgy maradta megvakulva ébren. Aztán ismét elaludtam - immár teljes díszkivilágításban - és ugyan nem a házibuli folytatódott, de a továbbiakban is valami hatósági kalamajkába keveredtem a munkám során - az sem volt túl jó (bár a házibuli kannibáljához képest sokkal jobb volt)

Aztán V. dél után kicsivel hazaért. Jó két óra hosszát beszélgettünk beszéltem hozzá*****. Megkértem, hogy takarítsa ki a konyhát (nem büntetésként, eredetileg is az volt a terv). Azt mondta, hogy jó - azóta viszont telefonnal a fülén fényképeket szortíroz a szobájában. Természetesen Áspiskával társalog. Csütörtökön voltam fodrásznál, de szerintem éveket őszültem a festék alatt.

* és még a blogolvasásal is elmaradtam a korábbi teljesítményemhez képest, hogy az írásról már ne is szóljak

** life360, mindannyian hárman feltelepítettük (Á. megtagadta), így pld. én láttam azt is, hogy A. merre jár külföldön, vagyis nem kell folyton egymást hívogatni, hogy hol jársz, mikor érsz haza - természetesen kikapcsolható és V. ki is kapcsolta, arra való hivatkozással, hogy csak lemeríti a telefont és semmi haszna nincs

*** majd megpusztultam, hogy elmehessek, legalább tíz programot néztem ki magamnak, de ugye a szakdolgozat miatt nem mehettem

**** nem nevezhetem másképp a kis áspiskígyót, különben V. megsejti, mennyire utálom, hogy vele barátkozik és még szorosabbra fűződik kettejük közt a póráz kapcsolat

***** fiúk, lányok, szex, drog, alkohol, erőszak, terhesség, megbízhatóság, barátság, nemet mondás  képességének elsajátítása (a kortársaknak - mert nekem nagyon jól tud), jó szex, kölcsönös öröm, egymásra vigyázás, szabadság, szabadosság, saját életből vett rémisztő tételek példaként, stb témakör - nagyon jófej voltam, de tényleg, V. többnyire mosolygott, aztán hozzámbújt - de arról korántsem vagyok meggyőződve, hogy a jövő héten nem kell-e ugyanezeket a köröket lefutnom.

a legújabb (vissza)fejlemények

Már nem számolom pontosan, hány álláspályázatot adtam be március óta - de túl vagyok a százon, talán a százhúszon is már. Eleinte könyveltem, hogy mikor, hová adtam be, milyen visszajelzés érkezett, hol voltam interjún (negyven?), milyen benyomásokat szereztem - és hogy mikorra ígérték a visszahívást. Amikor aztán menetrendszerűen nem hívtak vissza. Pillanatnyilag négy olyan hely van, ahová biztosan engem akarnak felvenni (mármint ahol ezt mondják, és hogy szeptembertől kezdhetek) - de valahogy az aláírt szerződések nem kerültek még elő sehol. Ja, és az egyéb feltételekről sem esett sok szó. Mert az oké, hogy én az állásinterjúkon a beleimet lógatva, az agyam apró szegleteit is friss rózsákra szedve tálalom a (korántsem mindig) nagyra becsült bizottságnak - de aztán amikor az én kérdéseimre kerül a sor, akkor rendre kiderül, hogy ők viszont elfelejtettek felkészülni. Annyit általában szoktak tudni, hogy teljes munkaidő fizetetlen túlórákkal, ezen felül viszont semmit sem tudnak (az én bérem, kafetéria, egyéb juttatások, előmenetel, mittudomén) vagy nem nagyon akaródznak válaszolni (munkakörülmények, kollégák, mittudomén). Én nem állítom, hogy nálam jobb ne lenne a húspiacon - de basszus, ennyire gáz nem vagyok. Vagy  ennyire gáz vagyok mégis és rajtam kívül csupa egyszarvú csillámpónival van teli a munkaerőpiac?

Amit elfogadhatok és amit nem

Anyukám annak idején, amikor kicsi voltam, vendégségek* előtt mindig nagyon egzaktul számszerűsítette, hogy mit szabad elfogadni. Egy pohár szörpöt és egy darab édességet. Vendégségen kívül másoktól semmit. Sem egy szörp, sem egy édesség, sem semmi más. Nem vagyunk mi koldusok! - ezt nem tette hozzá, de ezen alapulhatott a dolog, mert amúgy visszanézve látom, hogy de, pont lehettünk volna. Mert szegények voltunk. De nem lettünk, mert a méltóságunkat őriztük. Az volt az egyetlen vagyonunk. Ja, meg a tudás, amit senki sem vehetett el tőlünk. Kár, hogy erről doktor Alzheimer nem értesült. 

Hogy ehhez képest mi az a rejtett és szaggatott határvonal, ami miatt azt érzem, hogy - köszönve amúgy a kedves felajánlásokat, de - melltartókat mégsem fogok ajándékba elfogadni egyetlen olvasómtól sem, holott a Donate gomb általi pénzadományokat pedig igen - szóval ezt a határt valahogy úgy húznám meg, hogy (méltóságomat megőrizve) az belefér a világképembe, hogy a blogot írói munkásságom részeként tekintve azt (annak olvasását) áruba bocsássam és úgy vegyem, hogy némelyek hajlandóak fizetni** azért az élményért, amelyet a blog nyújt számukra (köszönöm, ezúttal és mindig mindenkinek) - mert ha egyszer könyvet találnék írni, azért sem érezném derogálónak elfogadni a tiszteletdíjat. Ugyanakkor azt nem tartom elfogadhatónak, hogy idegen emberek a világ több tájáról melltartókat vegyen nekem, mint holmi rászorulónak. Abszurd, de ez van, abszurd világban élünk. De nem lenne-e még abszurdabb, ha szembeötlően jól látható, ámde mégis intim méreteimet osztanám meg veletek?

* nemigen jártunk idegenekhez a rokonságon kívül eső emberekhez vendégségbe, így ezek a szabályok az unokatestvéreknél vagy a nagymamánál tett látogatásra is vonatkoztak

** szeretnének valamit cserébe adni

Így többet biztosan nem!

 - mondta V., amikor a kicsit vontatott válaszra (hát, volt jó is), ami azt követte, hogy megkérdeztem, hogy milyen volt a nyaralás kérdeztem egy újat, mármint hogy mennek-e jövőre is. És ugyan a napi visszajelzésekből is az jött le, hogy nem minden volt tökéletes, de arra a többórás panaszáradatra azért nem számítottam, ami élménybeszámoló helyett ömlött belőle.

Mert kiderült, hogy azon kívül, hogy az egyik kislány konkrétan nem szólt hozzá végig, mert állítólag utálja V.-t (wtf??? - hogy akkor miért fogadta el az egyhetes meghívást, miért ment el vele nyaralni és különösen miért nem beszélt sem korábban sem akkor erről V.-nek, akár tisztázandó a dolgokat, akár megszakítandó a kapcsolatot - hát ez valószínűleg sosem lesz érthető számomra - de legalább mivel magam is találkoztam nemrég ehhez egészen kísértetiesen hasonló - ráadásul életkort tekintve nagykorú (!) - wtf ijesztően jellemtelen emberrel/helyzettel - ezért jól megértettem V. lelkiállapotát és képes voltam megvigasztalni is (már amennyire hatékony gyógyír a vigasztalás a hátulról fejberúgásra)

Szóval, ezen felül "mintha én lettem volna az anyukájuk" - jellemezte sírva V. a helyzetet, amely hosszan részletezve, napra lebontva úgy hangzott, hogy csak ő tudott főzni (oké, ez kevésbé lepett meg), mosogatni, vásárolni, söpörni, wc-t kimosni, menetrendet értelmezni, vonatjegyet vásárolni, programot szervezni. Azt mondta, a többiek simán a telefonjukat nyomkodva vihorásztak a szobában, míg ő mindezeket végezte. Volt, aki kérésre sem hajlandó volt segíteni, volt, aki kérésre igen, de abban sem volt sok köszönet. Úgyhogy nagyon elfáradva és nagyon csalódottan jött haza. 

Aztán még van

ez is, meg ez is

Életkép, Bugapest

Időnként rágondolok egy-egy olyan munkahelyre, ahová az elmúlt hónapok során beadtam a jelentkezésemet (túl vagyok a hetvenötön), behívtak interjúra (közelítek a harminchoz), és aztán azt mondták, hogy mindenképp értesítenek néhány éven héten belül. Aztán ez nem szokott nekik összejönni, már hónapok óta nem válaszolt egyik sem. Jól látjátok. Munkáltatóéknál a bazi nagy magyar munkaerőhiány idején sem szokás visszajelezni, hogy kedves barom barátunk, nekünk nem kellesz. Olyan is van persze, aki nagyjából havonta egyszer felhív vagy ír, hogy továbbra is hitegessen megbizonyosodjon arról, hogy még mindig bármikor előránthat a mellényzsebéből, ha úri kedve úgy diktálja szívesen dolgoznék náluk. Nem állítom, hogy nem fordul meg egyre gyakrabban a fejemben, hogy az lehetett a bug az életemben, amikor felvettek egyáltalán valahová. És egyre kevésbé van kedvem bárhol is dolgozni. Mármint létezik olyan hely, olyan munkakör, feladat, munkatársak, akikkel, amit, ahol igen - de egyre inkább azt hiszem, ez a szürreális az ideális együttállás csak a fejemben létezik. Még azt sem mondhatom, hogy nagyon bőszen vállalkoznék - sokat gondolkodom, dolgozom rajta, de azért a teljes erőbedobást meg sem közelítem. Egyrészt mert vizsgaidőszak van, amivel igencsak csehül állok. Másrészt nyár, amikor a potenciális kliensek nyaralnak. Igényem persze nekem is volna rá - majd meglátjuk, abból mi lesz. Harmadrészt elég jól ismerem azokat a szakirodalmakat, amelyek arról szólnak, hogy a  tartós munkanélküliség olyan mentális (és pszichés, és testi) változásokat okoz, amelyek az eltelt idővel arányosan egyre nehezebben visszafordíthatóak, végül meg egyáltalán nem. És úgy látszik, hogy a tények tudása nem mentesít azok elszenvedésétől. De ez csak a bevezető volt.

Gondoltam, hogy jó lesz, ha dolgozatírás helyett ismét valami teljesen felesleges dologgal cseszem el az időmet proaktivitást mutatok és néhány helyre írok, hogy helló, mi a fasz van már? Az írásbeli megkereséseimre nulla (azaz nulla) válasz érkezett, ezért fogtam magam és a telefonomat és felhívtam egy olyan helyet, amelynek véletlenül tudtam a telefonszámát. Nem, kérésre sem szokták megadni, hogy mikor, milyen számon kinél érdeklődhetek. És akkor a következő párbeszéd pár szó hangzott el:

a vonal énfelém lógó vége: martine vagyok, a ködös régmúlt egyik napján jártam önöknél interjún, és akkor azt ígérték, hogy visszajeleznek, de nem, úgyhogy írtam a napokban egy érdeklődő levelet, amire szintén nem jött válasz, ezért most telefonálok, hogy érdeklődjem, várjak-e még a válaszukra

vonal másik vége: tényleg ezért telefonál? azt hittük, maga egy intelligens nő és ha nincs válasz, akkor magától is leveszi, hogy már nem aktuális a téma, másoknak úgy látszik, jobban lejött, azok nem zavarognak feleslegesen

Hát, ilyen ostoba vagyok én.

Az adja a vigaszt, hogy egy anyára mindig szükség van

Á. egész télen egy őszinek is alig nevezhető fekete széldzsekiben járt. Jobb napokon (mármint a számomra jobb napokon) vett alá két pulóvert is. Rimánkodtam, hogy hordja a télikabátját - mert amúgy van neki. Igaz, tavalyi, de fiús, bélelhető, mérsékelten divatos (vagyis semmiképp nem a ciki sem a divatos, sem a divatjamúlt kategóriában), a mérete megfelelő - de először azt találta ki, hogy szorítja a nyakát. Ezen néhány csavaró mozdulattal enyhítettem. Nem Á. nyakát csavartam ki, hanem a kabátot és rácipzározható csuklyáját gabalyítottam ki egymásból, így még egy sál is odafért volna Á. nyaka és a kabát közé - már amennyiben hordana sálat. Aztán azt találta ki, hogy az a baj vele, hogy nem fekete. És ez ellen nem tudtam hogy védekezni, mert tényleg nem, hiszen a kabát fekete-szürke-kék mintás. Szóval, Á. minden kérésem ellenére is egész télen az őszinek is alig nevezhető fekete széldzsekijében járt.

Tegnap kicsit későn feküdtem le, mert vártam a csodát. Talán sejtitek, hogy hiába - szóval aztán lefeküdtem aludni és talán még mindig aludnék, ha hajnalok hajnalán arra nem ébredtem volna:

Á.: mami! mami! ébren vagy?

én: grhrmmmm...khgrm....mi?

Á.: vegyek kabátot?

én: mi?

Á.: vegyek kabátot?

én: milyen kabátot? mikor? hová? ég a hajó? süllyed a ház?

Á.: milyen idő lesz ma? vegyek kabátot?

én: nem tudom, nézz ki az ablakon

Á.: de még reggel van, milyen idő lesz napközben?

én: milyen idő? mittudomén... nézd meg a neten

Á.: de már késő van, mennem kell és nem tudom, vegyek-e kabátot

Most biztosan azt hiszitek, hogy nagyon kongruensen viselkedve a fejemre húztam a takarót - de nem. Megnéztem neki a telefonomon, hogy milyen idő lesz, láttam, hogy napos, száraz, 24 fok, úgyhogy azt mondtam neki, nem kell kabát.

Á.: de biztosan?

én: napos, száraz, 24 fok Celsiusban mérve

Á.: Hurrá! Hurrá!

Nekem nem volt erőm hurrázni (ma még egyáltalán) - de ha ennyi kell ahhoz, hogy örömöt okozzak a 16 és fél évesnek, ám legyen, felkelek máskor is megnézni az időképet.

Soha ne higgyetek senkinek

(egy kicsit később esetleg majd még finomítok rajta... talán)

Nem bízom azokban az emberekben

akik tizenöt éve pontosan ugyanúgy néznek ki.

(én sokat változtam, ráadásul hátrányomra, szóval irigy vagyok, mint állat, de nem ez az egyetlen ok)

Advent

Nagyon-nagyon meghatott és hálás vagyok vagyok, fantasztikus ismerőseim vannak a fészbukon és még azon is túl. Sokan beszálltak a karácsony előtti adománygyűjtésbe, felnőtt- és gyerekruhákkal, könyvekkel, játékokkal, konyhai és egyéb használati tárgyakkal. A középosztálybeli háztartások többségében évről évre rengeteg felesleg halmozódik fel, és jó is időnként megszabadulni a kallódó, kinőtt, idejét múlt tárgyaktól. És az ismerőseim fáradságot (időt, benzint) nem kímélve idejönnek a város túlsó feleiből, hogy elhozhassák az adománynak szánt holmikat. De korántsem csak a használt holmijaikat adják le nálam: szinte mindenki vett is valami apróságot ajándékba: csokit, matricát, tollat. Mert fontos nekik, hogy igazán örülhessenek azok, akik kapják, különösen a gyerekek. És ilyenkor olyan könnyű hinni abban, hogy a rengeteg kínlódás és nyomor ellenére is van remény,  mégiscsak méltó a megmentésre a világ. 

tapasztalások

Az iskola, ahová járok, tálcán kínálja, ugyanakkor el is várja, hogy megismerjük egymást. Jobban annál, mintsem csak némileg. Így aztán lépten-nyomon fura dolgok derülnek ki rólunk. Egymásról és magunkról is. Rólam például kiderülhetett, hogy jól bírom a hallgatást. Hosszan és élvezettel csinálom. Mindig is így volt, én tudtam. És hogy meg is tudok szólalni. Ez nem annyira régi tudás magamról, de azért már ez is több, mint tíz éves történet. Másokról kiderült, hogy képtelenek hangosan beszélni. A szünetben tudnak, de amikor az a feladat, hogy hallassák a hangjukat csoporthelyzetben - hát, az sokaknak nem megy. Némelyeknek a megszólalás sem, úgy egyáltalán. És például van valaki, egy lány, aki nem hallott semmit a #metoo-ról. Úgy értem, semmit. Semmit. Amikor szóba került említés szinten, hogy az elmúlt időszak "zaklatási ügyei", akkor úgy nézett, mint borjú az új kapura. Aztán büszkén azt mondta, hogy nem néz tévét és nem olvas bulvárt. Ehhez több büszke másik ember is csatlakozott. Tévét mondjuk a szó klasszikus értelmében én sem nézek, de azért a neten megnézem, mik mennek manapság. Meg hát bulvárt is olvasok. A csoportból én egyedül, ha jól értelmeztem az egyedül felnyújtott mancsomat. És nem lennék büszke arra, ha nem értesülnék a körülöttem folyó közügyekről. Mert a zaklatást és annak társadalmi vonatkozásait (konzekvenciáit, cselekvési tervét, viselkedési normáit, meg a közbeszédet) nem tartom magánügynek. Ez a lány (és a többiek közül is többen) pedagógusok vagy egyéb emberekkel foglalkozó népek. De fura lehet így, elefántcsonttoronyból szemlélni a népet. Én meg lentről a sárból, pfujj. Disznók közé a disznó. A teljesen tudatlanokat még annál is kevésbé értem, mint azokat, akik erősen relativizálják és így kiröhögik ezt az úgynevezett zaklatási hiszti-mizériát. Pedig azokat sem, sőt. Értem amúgy, hogy vannak korosztályos normák, amelyek változnak, meg társadalmi csoportbéli normák is vannak, különbözőek, de mi mind (?) valami felsőbb középosztály (előszeretettel használják magukra, hogy értelmiségi, de hát ilyen nincs már, húsz éve is nehezen volt definiálható - akkoriban volt valami ilyen feladat egyszer, aztán kijött, hogy nem jól megfogható fogalom - azóta pedig szétcsúszott még inkább) tagjai vagyunk, legalább ennyi látókört, empátiát feltételeztem volna. Amúgy nagyon érdekes és tanulságos is volt a ma délután - de korántsem mindenki szűrt le belőle sokat bármennyit is. Örülhetnék, hogy milyen okos vagyok (igen), de azért aggaszt is, hogy a többiek közül néhányan mennyire nem tűnnek annak. Szent Eufémia, segíts meg!

#metoo

Elkéstem ezzel a bejegyzéssel, bár a fb-ra kiteregettem időben. Nem nagyon volt kedvem írni. Nem erről, semmiről. Miközben persze írok mindenféle mást.  Itt fáj, ott fáj. Próbálom a telefonomon, hogy tollba mondom, ő meg írja, de nem jó még így, fejlesztésre szorul a módszer, egyelőre annyi bugyutaságot hord össze szegény telefon, mintha többségi oldalon erősen érintett parlamenti képviselő lenne hogy csak avantgard művészként tudnám használni saját - amúgy szubjektív realista - szövegeimet. Lesz majd még példa arra is.

Amint kijött az első hír - még az amerikai - nekem is minimum hat-tíz olyan eset jutott azonnal eszembe, csak ami velem történt meg. Nem "iszonyú durvák" (vagy már az enyhe minősítés is az általános társadalmi agymosás eredménye?) , de ahhoz épp elegendőek voltak, hogy megutáljam a melleimet, hogy minél inkább elrejteni akarjam és szégyelljem a testemet.

Amint kitettem (azonnal, mert szeretném, ha például V.-nek és kortársainak jóval kevesebb ilyen ügy jutna), hozzám a legbántóbb reakció (igen, bizonyára szerencsére, mert másoknak beszóltak durvábban is, de nem tudok nem érzéketlen rejtett áldozathibáztatóként gondolni rá) az volt, hogy valaki azt írta, neki szerencsére nem volt soha szexuális zaklatásban része, mert szerető családi körben nőtt fel. Nos, engem leginkább pont idegenek zaklattak. Vagy legfeljebb távolabbi félismerősök. Ami legalább abból a szempontból jó, hogy sosem kellett még azt is átélnem a zaklatásokon túl, hogy olyan teszi, akiben bízom. Mondjuk nem is bízom senkiben túl sok emberben. Bár romló javuló tendenciát mutatok.

Néhány példa:

Csillaghegyi strand, úszás közben alám úszott valaki és erősen megfogta a puncimat - még általános iskolás voltam.

Bulgária, Rila, a kolostor mellett sétáltunk anyukámmal (hetedikes voltam) - egy pasi utánunk lopódzott és egy kevésbé szem előtt lévő helyen mindkettőnket  fogdosni kezdett. Nem értem, hogy gondolta, hogy megússza a dolgot, a táskáinkkal nagyon elvertük, aztán elszaladtunk.

Örs vezér tere, fényes napsütés, áramló tömeg, buszok, villamosok, fel- és leszállók. Szembejött egy fiatal srác (én 13 lehettem, ő mondjuk 16), és szembejőve egyszerűen belemarkolt mindkét mellembe. Kővé dermedtem. Senki más észre sem vette. Vagy ha igen, nem szólt egy szót sem.

A tiszai házunknál a szüleim korú szembeszomszéd alkoholista barom éveken át próbált dörgölőzni, mellemet megfogni, másutt hozzám érni, anyukámra egyszer rá is törte a házat. És bámult és megjegyzéseket tett. Körülbelül tizenegy éves koromtól a sajnálatosan kései* haláláig. Nem, nem mertem szólni. Amúgy mindenki tudta, hogy a kunpéter már csak ilyen.

Astoriánál a zebránál álltam, egy jól öltözött fiatal pasi odalépett, megfogta a mellemet és azt mondta, 15 ezret ad most azonnal, ha leszopom egy kapualjban - mondjuk 15 lehettem, fényes nappal volt.

Gimnázium, valami bál, táncfelkérés egy felsőstől: megkérdezhetem, mennyibe került a melltartód? Nyilván nem válaszoltam (és nem is hordtam melltartót), csak bokáig pirultam. Mert én tartom szívesen neked ingyen is - mondta. És  persze aztán én voltam a bunkó, hogy nem táncoltam. Mert nem értem a viccet, nincs humorom. Azóta sem egyébként. 

Főiskolás vizsgafilm - amiben szereplő voltam - rendezője felhívott, hogy a szereplőknek meg lehet nézni a filmet. Elmentem hozzá - senki más nem volt ott, sem a többi szereplő, sem a film. Egy darabig hitegetett, hogy míg várunk a többiekre, addig csinálna néhány képet. A melleimről, pucéran, naná. Mondtam, hogy kösz nem és egyre jobban vártam a többieket - akik persze (mint utóbb kiderült) nem tudtak semmiről. Bezárta az ajtót mögöttem és széttépte a pólómat. Némi dulakodást követően sikerült elmenekülnöm. A lépcsőházban sálamat tekertem magam köré a szakadt pólóm fölé. És annyira szégyelltem magam, hogy persze nem mondtam el senkinek.

Túl fiatal voltam? Túl szép? Túl kihívó? Nem. És nem mintha bármi felmentené őket. 

Deák téri evangélikus templom, egyetemi csoporttársnőm esküvője. A néhány (3-4) hónapos V. rám kötve kendőben. Kicsit korábban érkezem, a templom lépcsőjén várok. V. édesen nézelődik, szép kora őszi nap van. Odajön egy férfi, jól öltözött, harmincas-negyvenes, kérdez valamit. Nem tudom, mit, mert még mielőtt válaszolnék, azt mondja, meg fog baszni. Most. Bemegyek a templomba, követ, jön utánam és mondja, még csak nem is suttogva, hogy mi mindent tenne velem. Elég változatosan undorító. Szállingózik a násznép. A pasi eltűnik. Torkomban a szívemmel leülök egy padba. Nem ismerem a rokonokat egyik oldalról sem. Megtelik a templom, bevonul a fiatal pár, megkezdődik a szertartás. Mellettem egy kalapos nő, körülöttem is a sok rokon, barát. Énekelnek. Egyszer csak befurakszik és mellém ül valaki. Jó szorosan. A pasi az, valami bicska is van nála. Itt fog megbaszni - mondja. És megszúrja a gyereket, ha nem engedelmeskedem. Folyik a szertartás, nem merem megzavarni az esküvőt. A kalapos nőn és a mellette ülőkön át menekülni próbálok. A babára hivatkozom, hogy muszáj kimennem miatta. Elég csúnyán néznek, V. szerencsére alszik - de kiengednek. A pasi nem tud utánam jönni. Megállok hátul. A pap beszél, a násznép  áhítattal hallgatja. A pasi beszorult a padba. Vagy mégsem? Valaki a nyakamba liheg. Hozzám ér hátulról a csípőm magasságában. Nem tudom, mivel, már iszonyúan félek. Az ünneplők tömegén átverekedve magam egy oldalajtón kirohanok valami kertbe. Még látom, hogy a pasi is jön utánam, de lélekszakasztó rohanással a mozgólépcsőn épp elérek egy metrót, én felugrom, ő lemarad. Hazafelé nem az a jó irány, de nem merek visszamenni, iszonyatos kerülővel és bőgve érek haza. 

A középkorom vége felé járok**, a szégyellni valóan kihívó idomaimat vastag hájréteg fedi és a köztéri beszólogatások még mindig legalább havi szinten megjelennek. Érdekes, hogy szakmai közegben, nyilvános előadóként egész jól kezelem az ilyesmit (igen, simán beszólogattak a tréfás urak szakmai fórumokon is), de "civilben" ugyanúgy ledermedek most is, mint pirulós kislány koromban.

* általában nem kívánom senki halálát, de van, akié ellen egyetlen percig sem tiltakoznék

** na jó, igazából gőzöm sincs róla, meddig középkorú valaki, csak az magyar átlagéletkort ismerem