tapasztalások

Az iskola, ahová járok, tálcán kínálja, ugyanakkor el is várja, hogy megismerjük egymást. Jobban annál, mintsem csak némileg. Így aztán lépten-nyomon fura dolgok derülnek ki rólunk. Egymásról és magunkról is. Rólam például kiderülhetett, hogy jól bírom a hallgatást. Hosszan és élvezettel csinálom. Mindig is így volt, én tudtam. És hogy meg is tudok szólalni. Ez nem annyira régi tudás magamról, de azért már ez is több, mint tíz éves történet. Másokról kiderült, hogy képtelenek hangosan beszélni. A szünetben tudnak, de amikor az a feladat, hogy hallassák a hangjukat csoporthelyzetben - hát, az sokaknak nem megy. Némelyeknek a megszólalás sem, úgy egyáltalán. És például van valaki, egy lány, aki nem hallott semmit a #metoo-ról. Úgy értem, semmit. Semmit. Amikor szóba került említés szinten, hogy az elmúlt időszak "zaklatási ügyei", akkor úgy nézett, mint borjú az új kapura. Aztán büszkén azt mondta, hogy nem néz tévét és nem olvas bulvárt. Ehhez több büszke másik ember is csatlakozott. Tévét mondjuk a szó klasszikus értelmében én sem nézek, de azért a neten megnézem, mik mennek manapság. Meg hát bulvárt is olvasok. A csoportból én egyedül, ha jól értelmeztem az egyedül felnyújtott mancsomat. És nem lennék büszke arra, ha nem értesülnék a körülöttem folyó közügyekről. Mert a zaklatást és annak társadalmi vonatkozásait (konzekvenciáit, cselekvési tervét, viselkedési normáit, meg a közbeszédet) nem tartom magánügynek. Ez a lány (és a többiek közül is többen) pedagógusok vagy egyéb emberekkel foglalkozó népek. De fura lehet így, elefántcsonttoronyból szemlélni a népet. Én meg lentről a sárból, pfujj. Disznók közé a disznó. A teljesen tudatlanokat még annál is kevésbé értem, mint azokat, akik erősen relativizálják és így kiröhögik ezt az úgynevezett zaklatási hiszti-mizériát. Pedig azokat sem, sőt. Értem amúgy, hogy vannak korosztályos normák, amelyek változnak, meg társadalmi csoportbéli normák is vannak, különbözőek, de mi mind (?) valami felsőbb középosztály (előszeretettel használják magukra, hogy értelmiségi, de hát ilyen nincs már, húsz éve is nehezen volt definiálható - akkoriban volt valami ilyen feladat egyszer, aztán kijött, hogy nem jól megfogható fogalom - azóta pedig szétcsúszott még inkább) tagjai vagyunk, legalább ennyi látókört, empátiát feltételeztem volna. Amúgy nagyon érdekes és tanulságos is volt a ma délután - de korántsem mindenki szűrt le belőle sokat bármennyit is. Örülhetnék, hogy milyen okos vagyok (igen), de azért aggaszt is, hogy a többiek közül néhányan mennyire nem tűnnek annak. Szent Eufémia, segíts meg!