a védekezésről

Mondom Á.-nak, hogy pakolja ki a mosogatógépet. Nem tudom kiapokolni - feleli. Mert? - húzom fel a szemöldökömet. Apa nem engedi - mondja. Gondolom, nagyon ostoba képet vágok, mert magától is folytatja, hogy A. állítólag megtiltotta neki a mosogatógép kirakását. De ő maga sem tett semmit. Ezt nem értem (heveny agysejtpusztulás, mondtam). Mert covidos vagyok - mondja Á. nem kevés megkönnyebbüléssel. Mert covidosnak lenni nem túl jó, de az igazi borzalmak a mosogatógép nyitott ajtajánál kezdődnek. Jó - mondom - akkor most már kipakolhatod. Hogyhogy? - csodálkozik. Mert most már nem kell félnünk attól, hogy apa még jobban elkapja, viszont három covidos egy csárdában csak úgy fér el, ha valaki dolgozik is közülük. És ez nem akarok egyedül én lenni. Oké - mondja Á. és már megy is pakolni. Én viszont vásárolni voltam, meg gyógyszertárban (maszkban, természetesen), mert momentán nem tudok olyat, aki ezt elvégezné nekünk. De hogy tényleg minden napra jut nekünk valami az armageddonból?

Arról, hogy kétszer nem csap ugyanoda a mennykő

Köszi mindenkinek a jókívánságokat, lécci, inkább A.-nak drukkoljatok, vagy neki is, vagy neki jobban - ő az oltásoktól is mindig kurva szarul lett, már kétszer  volt covidos és mindkétszer kábé hálni járt belé a lélek - és megint elkapta tőlünk is. Miatta sokkal jobban aggódom, míg a gyerekek és én nagyjából immunisnak mutatkoztunk eddig és most is elég hamar vége lett a rossz résznek, addig A. szuperfogékony és ami nálam a nagy rosszullét volt, az nála az enyhe kezdet vagy a gyógyulás felé vezető út szokott lenni. És még dühös is rám, hogy összefertőztem - de hát ki gondolta, hogy covid? Mármint az én agysejtjeim elpusztultak, és ugyan átsuhant a fejemen, hogy kéne egy teszt, de aztán az is, hogy az elmúlt években már eltesztelgettem egy tengerparti családi nyaralás árát, a tököm fog újra pénzt dobálni a semmibe - és hát végül is nekem vagy Á.-nak tényleg kábé mindegy, szarul voltunk, aztán most gyógyulunk. De A. rémesen rosszul van mindig ettől és nagyon lassan épül fel. Szóval, neki szeretnék össznépi drukkot, imát, bármi jót kérni, hogy ne legyen már olyan beteg!

nem jobb később sem, mint soha

de legalább értem, miért vagyok egy hete tartósan szarul: covidos lettem (és Á. is az) - szóval, legálisan nézek itthon sorozatokat óraszám, miközben döntöm magamba a mézes teát.

Betekintés a remetelak legmélyebb bugyraiba

Öröktől fogva adott képességeink elvesztése részint magányba taszít, részint új kreativitásokkal örvendeztet meg. Elég döbbenetes tapasztalat, hogy nem tudom felvenni a telefont - mármint fel tudom, csak nem tudom elmondani, hogy bár felvettem, de nem fogok beszélni - szóval inkább fel sem veszem. A vonalas számosok úgy maradnak. Akiket jobban ismerek és akikhez van más utam, azoknak megírom, hogy nem tudok beszélni. Nemcsak beszélni nem tudok, egyedüllétemben énekelni sem - pedig mindig szoktam, ha egyedül maradok. A gondolkodás az elmúlt tíz napban elszenvedett százezer agyrázkódás következtében még kevéssé megy, de nekiálltam a szakdolgozat struktúráját kialakítani (igen, tudom, ahhoz pont kéne tudni gondolkodni - de bizonyos dolgok már rutinból mennek) - és szakirodalomolvasás helyett podcastokat hallgatok. Ha nem tudom leírni elsőre, visszatekerem tízszer. És sült almát készítek. Almát szeletelek, 8-10 cikkre egyet-egyet, a szeletkéket a tepsibe tett sütőpapírra dobálom és megsütöm. Nagyon finom - és estére is megfelelő étel.... khm... itt gusztustalanságok következnek... ugyanis már többedszerre ébredtem arra, hogy egy-egy fulkodlással kísért köhögőroham odáig fajult, hogy telibe hánytam az ágy mellé tett papucsaimat (én szóltam) - és a sültalmát (kicsit) kevésbé gusztustalan takarítani éjfélkor, mint mondjuk egy pörköltet lenne. Szóval mostanában nem vacsorázom, maximum sült almát. Mások ennyi idő alatt ezzel a módszerrel már ledobtak volna öt-hat kilót, én annyit értem el, hogy nem hízok. Az is valami. Epedve várom az időpontot, hogy eljöjjön a Messiás bevehessem a második szem antibiotikumot is. Három szem van, de tíz napig hat. Bízom benne, hogy tíz nap múlva már tudok majd beszélni. Sosem kedveltem a kis hableány meséjét, mert ostobának tartottam. Azt nem mondom, hogy most megszerettem, de másképp gondolok rá. Empátiával. Integetek messengeren a királyfimnak, de az csak a karatéval van elfoglalva. Kamillateát kortyolgatok - azt viszont mindig is szerettem. Valahogy gyógyulásíze van. Hitet ad.

Átesők és átesetlenek

Úgy tűnik, megint hódít tarol a covid,  egyre-másra jelentik be kollégák, kliensek, valamint nemkollégák és nemkliensek is, hogy covidosak lettek. Meghalni (az én közvetlen környezetemben) nem szoktak ugyan már covidban, de simán betegek két-három hétig, aztán még további hetekig nyögnek, hogy nem jó. Maszkot már csak elvétve látok - és én is csak a tömegközlekedési járműveken hordom következetesen, mindenütt másutt következetlenül, hébe-hóba, úgy-ahogy. Vissza kéne szokni rá, de (talán nem meglepő) nem szeretem. Egy esetben esik jól, ha hideg szél fúj az utcán, ja kettőben, ha büdös ember van a közelemben. Amúgy látom, hogy csúf és engem is elcsúfít - de mi csúfíthatna el jobban a covidnál? Semmi. Irigylem azokat, akik már átestek rajta (és túlélték), én még mindig tartok attól, hogy többirányból érintetten engem leteperne. Ma egyébként egészen új dimenziók tárultak ki előttem a férfidivatot (???) illetően Á. jóvoltából, ezért is szívesen megélném a XXII. századot, hogy visszanézve lássam a folytonosságot, ami most (férfidivat ügyben*) megszakadt bennem. Itt toporgok tétován, bizonytalankodva, átesetlenül.

* hazudnék, ha azt állítanám, hogy valaha is mélyebben érdekelt a téma, de most izgat, hogy mivé alakítja át magát a fiam

Golyóálló mellényben aratnak a gazdák Zaporizzsja régióban

Nem tudom megmondani, melyik a legabszurdabb vagy legszomorúbb hír a napokban, úgy tűnik, vagy egyik, vagy másik kategóriába minden hír belefér manapság. Itt ülünk a történelem sűrűjében és csúszunk egyre lejjebb a pokolba, miközben éljük - amennyire csak élhetjük - a közönséges mindennapjainkat. Hárítom, nem tudom és talán nem is akarom teljesen felfogni, hogy hamarosan ennél sokkal rosszabb lesz - pedig racionálisan nemigen képzelhetek mást. Hol van már a covid első tavasza, amikor még arra számítottam, mindjárt felébredek a rémálomból? Próbálok stratégiákat alkotni. Gyűjtögetni és megszabadulni, közeledni és távolodni, elgondolni az előre menekülést vagy a helyben toporgást. De nem jutok semmire, szűk a képzeletem mindehhez.

Tegnap megrázott az áram - nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy életveszélyessé nyilvánítsam a tiszai házat és hazacuccoljunk idő előtt. Most kéne egy villanyszerelőt találnom (ott), meg pénzt a villanszerelőre (itt) - meg még ezernyi másra.

Zárom soraimat azzal, hogy fatüzelésre állítják át az iskolákat és újranyitják a bányákat. Most. Miközben a szélenergia be van tiltva, pedig valamit csak összekalimpálnának a kerekek, és miközben robogunk a klímaválság belseje (?) felé. Nem teszek meg mindent én sem, hiába utálom, bénultan állok a reflektorfényben, mielőtt átgázolnak rajtam a történelem lánctalpai.

szorongva élünk, míg meg nem halunk

Abba, hogy anyukám gázszámlája mennyi lesz, bele sem merek gondolni - de próbálok megtenni érte mindent, amit lehet - mármint ami telik tőlem. Szóval, megpróbáltam neki időpontot foglalni a negyedik oltásra. Hogy ha már muszáj lesz bentlakásos intézményt keresni neki (ha nem tudjuk kifizetni a rezsijét, muszáj lesz, márpedig úgy tűnik, nem fogjuk tudni kifizetni), legalább a covidot ússza meg. Jönnek a hírek az emelkedő számokról, a nyáron is virulens omikronról, a hatásosságát vesztő régi oltásokról - anyukám pedig rég kapta a harmadikat. Nos, időpontot foglalni nem lehet sem  Budapesten, sem Pest megyében, vagyis a legközelebbi hely, ahová foglalhatnék, alsó hangon száz kilométer tőle (ő tőlünk kábé ötven). És csak hétköznapra lehet foglalni - vagyis nem tudom megoldani szabadság és kábé 300 km autózás nélkül, hogy beoltassam őt. Én pedig - mint megtudtam a rendszertől -  eleve nem vagyok jogosult újabb oltásra, bár a (számomra mérvadó) szakvélemények szerint aki négy hónapon túl kapta az utolsót, az jól tenné, ha lassan újra oltatna*

* igen, tudom, hogy felesleges, sőt egyenesen káros az oltás, nincs is covid (csak valami, aminek az elfedésére covidot hazudnak a világ háttérhatalmai), ha van is, nyári náthává szelidült, meg amúgy is minek annyit élni az apokalipszis árnyékában, ha vagy a háború öl meg, vagy megfagyunk télen, vagy szomjan halunk, vagy éhen, vagy afrikai éhezők falnak fel minket az ukrán búza helyett - és előbb utóbb internet sem lesz (de már most is lehallgatják)

Péntek esti láz (update)

Egyelőre csak hőemelkedés. Masszív torokfájás. A tegnapi tesztem negatív volt, ma már a testem is negatív. Fogok azért tesztelni ma is. (elég sokba kerül ez a folytonos készenlét: maszkok, kézfertőtlenítők, D vitamin, egyéb (felesleges, de hátha mégis jó) vitaminok, tesztek, itthonlét...)

(és a mai tesztem is negatív, de már nem kaptam háromezer forintos tesztet, csak ötezerötszázasat, úgyhogy így nagy pazarlásnak érzem, hogy potyára csináltam meg - és ha holnapra nem javulnék, hanem szarabbul lennék, akkor biztosan csinálnék még egyet, az így keletkezett összeg pedig már felveti a kérdést, hogy hiábavaló tesztelgetés helyett miért nem veszek inkább magamnak egy szép táskát* vagy cipőt - de azt meg minek, ha esetleg mindjárt meghalok)

* megkaptam karácsonyra az áhított zöld hátizsákot (és én is vettem magamnak egy (olcsóbb és kisebb, de szintén bőr) kéket is) - szóval, igazán kár lenne épp most meghalnom, amikor teli vagyok jó cuccokkal

felfoghatatlan

Én nem fogom fel. Vagy a kollégáim nem. Rémes. Bent vagyunk az irodában öten - ami nem iroda, hanem ma történetesen egy viszonylag nagy szoba. Egy külső programról érkeztünk, mind maszkban. Amint belépünk saját territóriumunkra, ötünkből négyen azonnal leveszik a maszkot, mondván, hogy "hazaértek". Jó, enni-inni kell. Én nem eszem a munkahelyemen egyáltalán*, inni néha szoktam, de ahhoz is inkább kimegyek a kertbe. Napsütéses napokon ezért többet iszom, szmogos, szmöttyös hidegben kevesebbet. Szóval, rajtam kívül mindenki leveszi a maszkját, majd Foncsika elkezd fényképeket mutogatni a telefonján nekem. Nekem, de a többiek is mind odagyűlnek és 20 centire az arcomtól tülekszenek maszk nélkül. Amikor szólok nekik, hogy omikron, akkor ijedten szétrebbennek, mint a buta galambok. Isten bizony kedvelem őket. De hogy nem az eszükért, az hétszentség. Aztán nem veszik fel a maszkot továbbra sem, kotyognak vidáman, mint a buta tyúkocskák az udvarban** - úgyhogy általában én teszem át magam hómoffiszba (már amikor épp tehetem)

* szemfülesek visszaemlékezhetnek a radiátoron melegített ebédemre - igen, van olyan napom, amikor egész nap egyedül rendelek egy szobában, akkor időnként eszem. Hozzám csak maszkban lehet bejönni (nyilván én is abban vagyok), aztán amikor kimegy a kliens, nagyot szellőztetek és leveszem a maszkom, amíg nem jön más.

** momentán több, háromszor oltott kollégám is van otthon coviddal, úgyhogy tényleg soha senki nem hallott még arról, hogy ez a nyavalya itt fertőzni is tud

spam

Beküldtem a spamek közé agyarország ormányának a levelét. Felmerülhet a kérdés, hogy hogy kerültem velük egyáltalán nexusba - hát úgy, hogy anyukámat csak a saját emailemről tudtam oltásra regisztrálni. Mert regisztráció nélkül nem volt oltás. Idős, ügyfélkaputlan embereknek e-mail cím nélkül nem volt oltás. De sosem hatalmaztam fel agyarország ormányát arra, hogy nekem a reklámleveleket küldjön saját, így is bőven túlreprezentált, tevékenységéről. Szóval, ráeresztettem Spami kutyust, aki felfalta, megette, elnyelte. Ó, bárcsak!

Kétezer-huszonkettő első képei reggeltől estig

Tegnap lencselevessel vártam mindenkit haza - V. jött előbb, Á. később. Amikor végre megérkezett, mondtam neki, hogy alig vártuk, hogy együtt ehessük meg az év első vacsoráját - mire Á. azt mondta, hogy felesleges volt várnunk, tudhatnánk, hogy ő egyedül eszik. És fel is ment a szobájába három tányér étellel. Hoppon maradtunk. Ma én - mint fentebb dokumentáltam is - a szüleimnél voltam, vittem nekik is lencselevest és mákos gubát is (bár sem a jövőbeni gazdagság, sem a termékenység nem reális elvárás esetükben). Arra jöttem haza, hogy Á. tüntetőleg velük ebédelt és méltatlankodott egy sort (A.-nak és V.-nek), hogy nem érti, mi bajom volt/van azzal, hogy nem evett velünk tegnap lencsét, mikor ez neki nem fontos. A. azt mondta, hogy legalább azt tanulja meg, hogy nekünk fontos lenne. Mire Á. azt mondta, hogy erre a kis időre már nem érdemes új dolgokat tanulnia. A. és V. érdeklődésére, hogy mit ért ennyire kis időn, bejelentette, hogy összeköltözik a barátnőjével. Úgyhogy most tűkön ülünk. Mert azt nem tartotta fontosnak elmondani, hogy mikorra tervezi a szökést (és azt sem, hogy miből fogják fenntartani magukat). Azt hiszem, így január másodikán ez épp elég meglepetés volt, így örömmel konstatáltam, hogy legalább a covid gyorstesztem negatív lett (fáj a torkom és a fejem - de lehet, hogy csak az engesztelhetetlen düh és gyűlölet emészt fel, amit anyukám szomszédja iránt érzek, aki kábé húsz éve keseríti meg anyukám életét változatosan bunkó dolgokkal (most épp azzal szembesültünk, hogy valamikor a közelmúltban átküldött egy részeget, hogy vágjon ki diófákat a mi kertünkben (kivágta, otthagyta) de korábban megmmérgezte anyukám kutyáit, még korábban csonkolt juhtetemeket dobált áűt a kerítésen azzal, hogy jó lesz a kutyáknak játszani, stb) - illetve mostanában az enyémet gyötri, mert a demencia jó pajzs az atrocitások egy része ellen)

Anomáliák a fejemben

Még mindig képes vagyok derült égből villámcsapásként érzékelni a vírus okozta járvány létét. Mintha nem lenne itt lassan harmadik éve. Mintha még mindig létezne a normalitás, mintha még mindig kikerekedett szemmel nézhetnék arra, aki azt mondja, járvány van. Aztán ezen még jobban megdöbbenek. Hogy felejthettem el egyáltalán? De elfelejtem, naponta többször is. Hordom a maszkot, de nem érzékelem, csak amikor kortyolnék egyet. Nem kortyolok. És még mindig emlékeztetnem kell magam mindennap arra, hogy vigyem a maszkot. Van nálam mindig több is - de a múltkor mégis vissza kellett fordulnom érte, mert mégsem volt nálam egy sem. Egy megbeszélésen ülök, ahol a járvány hatásairól beszélünk és terveket készítünk a járvány hatásainak kezelésére, de közben nincs bennem, hogy járvány van. Már terészetes a maszk, már nem ütközöm meg rajta - de még mindig meglepődöm, hogy nem tudok egy korty vizet sem meginni társaságban Ugyanakkor nem tudom azt sem elképzelni, hogy lesz még valaha normális régi élet vírus nélkül, maszk nélkül, találkozásokkal, egymás kajájába belekóstolásokkal, vendégségekkel, félelem nélkül, mert az csak valami távolról lebegő álom. Sokszor vagyok nagyon feszült. Nem tudom, hogy akkorra tartogatom-e a nagy összeomlást, amikor vége lesz? Vagy megy majd akkor is tovább minden, egy kisebb zökkenéssel? Mintha mi sem történt volna?

szépséges reggelem

Azon kívül, hogy a tegnap esti pocsék rosszullét után (semmi mérhető) eleve meglepetésként ért, hogy még ma is felébredtem, szembejött a fb-on a múzeum falak nélkül - és ahelyett, hogy bármi mást csináltam volna, végignéztem egy Monet kiállítást. Olyan volt, mintha utaztam volna (és tényleg jártam sok helyen, amit korábban megfestett), olyan léleksimogatóan jó volt végre nem a kurva covidra gondolni (persze azóta az is eljött ismét).

Elmehetnék ma színházba, de nem tudom, merjek-e. Nyáron az Ördögkatlanban három előadást is megnéztünk és istenien éreztem magam - de nyár volt, a vírus a gödörben csücsült és mi A.-val oda is csak maszkban mentünk be. Nem tudom, nem tudom. Még délután ötig eldönthetem. Ti jártok?

Omikron - kiragadott mondatok

Omikron, akinek a feje tele tudománnyal (...)

Omikron arca egyre felhősebb lett (...)

Omikron megtörölte a homlokát. Jó szerencse, hogy halhatatlannak született (...)

Omikron pár ezer évig azzal töltötte a szabad idejét, hogy összeállította a világ minden élőlényének jellemrajzát és személyi adatait, mert nagyon hasznos az, ha a föld minden lakója számon van tartva valahol.

Omikron könyve nem volt nagyobb, mint egy gyufásskatulya, mégis benne volt mindenki, aki valaha a világon élt vagy él.

Omikron teljesen felületesen szokott előadni a halál kérdéséről (...)

"Én e percben talán a saját halálos ítéletemet is aláírnám” – gondolta Omikron

A lámpa Omikronnál is sokáig égett.

Hogyhogy minden szabad? – kérdezte felháborodottan Omikron.

(stb)

A nagy egyszeri pillanat

Előzmény: már megint összevesztem V.-vel - vagyis V. velem. Nagyon rosszul viselem a nagyon impulzív természetét. Nyilván mindkettőnk idegei pattanásig feszültek. Én tudom, hogy nagyon nehéz most végzős kamasznak, fiatal felnőttnek lenni. Két éve tart ez a maszkos, bezárásos őrület, ami lopja az életünket. Ő nem (eléggé) tudja, hogy kövér, középkorú nőnek lenni sem könnyű a vérzivatar idején, másokkal foglalkozós munkával, tanulással, öreg szülőkkel, félig felnőtt gyerekekkel, folytonos egyensúlyozással emberek közt, pénzügyek közt, családi megborulások közepette. Szóval, én értem, de nehezen bírom.

Szalagavatóra készülünk (úgy értem, én személyesen a hátam közepére sem kívánom, de kellemes pofát vágok hozzá és nagyon igyekszem, hogy minden gördülékenyen menjen), ruhát bérlünk félhavi minimálbérért, cipőt fizetünk, tiarát, hallgatjuk a hisztit a nem elég jó cipő miatt (12 centis sarka van, gyönyörű, de V. mégsem tud benne keringőzni), szerzünk be újat (nem, nem mi, ezeket főként inkább én csinálom, és még egy kurva tiara hiányzik). Hallgatom V. folytonos hisztijeit a változások miatt, a gyorsan repülő idő miatt, meg mert azt mondtam, hogy ne rendezzen itthon maszkmentes házibulit. Sajnálom, én annyi helyre járok és mindenütt maszkot hordok - itthon nem akarok.

És mivel többen is vagyunk hasonló helyzetben a munkatársaimmal, velük együtt is szörnyülködtünk egy kicsit a helyzeten. Jólesett, még sírtam is egy kicsit. Viszont vannak fiatal kollégáink is, akik saját közelgő vagy épphogy elmúlt esküvőjük bűvöletében élnek. Ők azon álmélkodtak, hogy ez a szalagavatós buli (különösen a lányok ruhái, cipői, fodrász, kozmetikus, sminkes, stb) áraiban igencsak közelít egy esküvői hercehurcához, ami ugye mostanában a "nagy napunk kicsimmel" cím alatt fut a közösségi oldalakon, fotókkal bőven illusztrálva

mi, anyák: minimum 100-150ezer forint ez a hajcihő

Palika, fiatal kolléga: nehogy már! hát a friss feleségemnek sem került ennyibe a ruhája!*

én: oké... de gondolj bele, hogy esküvőd bármennyi lehet, szalagavatód meg csak egyetlenegyszer az életben**

Palika: igaz, igaz...

* mondjuk szerintünk valószínűleg de - csak talán elsikkadt a többi költség mellett

** nem mondom, hogy nem volt némi kesernyés cinizmus a hangomban

Zárt osztály

A középiskolai osztálytársaim osztálytalálkozót szerveznek. Az időpont december közepe, a helyszín egy étterem, kötelező fogyasztással. Online nem jó. Jövő nyáron sem jó. Mert kifutunk valami bűvös kerek évfordulóból. Nem, nem szoktunk ötévente találkozni. Mert nem volt különösebben jó osztály. Igen, én elég marginális helyzetben voltam ebben a nem különösebben jó osztályban. Igen, inkább büszke vagyok rá, mint szomorú miatta. És nem, nem megyek el december közepén egy étterembe, míg tombol a covid járvány.

Rövidülések

Azt hiszem, nemcsak a napok rövidülnek, de a hétvégék is. Meg az eszem. Nem jutok előre, egyről kettőre, mások eszébe, fel az uborkafára, sehonnan sehová. Nem tudom, hanyadik nap telik el úgy, hogy nem olvasok papírról semmit. Írni papírra - leszámítva a kisebb listákat - már évek óta nem. Visszafejlődött a kézírásom, lassan kopoltyút növesztek és valamelyik termálvizes befolyónál beleereszkedem a Dunába. A Dunát sem láttam ezer éve. A városba* jószerivel csak akkor megyek be, ha orvoshoz megyek. Ez a város már nem az én városom. Az az idő már nem az én időm? Lomokat rakok zsákokba, aztán ahelyett, hogy kidobnám, kibontom. Visszasírom, ahelyett, hogy összekacsintanék, összenevetnék. Nálam szomorúbb ló nem lakik az istállóban, bánatomban búsan bégetek**

* Budapest belvárosi, vagy körút közeli részeire úgy csodálkoztam rá a minap (a nőgyógyászhoz menet), mintha turista lennék saját városomban.

** igen, tudom

a proletár leány verse

vagyis inkább csak az ebédje. S(pár) budget paradicsomos káposzta műanyag tejfölös(jellegű) dobozból, hidegen, nagykanállal. Amúgy meglepően finom volt. És meglepően drága is. Viszont - sok más bolti készétellel szemben - alig van benne felesleges elem. Az is a vállalható kategória (kukoricakeményítő). Ettem még hozzá szeletelt bolti kenyeret. És banánt. Az ebédemet már lassan két éve az utcán, illetve az autómban eszem meg, mert a munkahelyemen nem (sem) veszem le a maszkot. Valódi cikis szitu, egy törpe opelem van, nem lakóautóm. Nem érdekel, már megint alacsonyan repülnek a covidosok körülöttem. Én meg? Én meg újfent nőgyógyászati műtétre készülök szorulok. november végén, december elején. Talán akkor. Van jó hír is mára, csak azt nem árulhatom el. De azért csak örüljetek velem! Ma V. is megkapta a harmadik oltását, jövő héten végre Á. is háromszor lesz oltva - rajtam pokoli fáradtság van. Á. szülinapi vacsoráján ittam egy (1) nem túl nagy pohár bort (1 dl?) és totál kiütött, egy napig rondán másnapos voltam tőle.

húsz év

Húsz éve  már közel huszonnégy órája vajúdtam Á.-val - és még több, mint huszonnégy óra volt hátra addig, míg megpillanthattam. Húsz éve már megérintett a félelem szele, amikor szeptember 11-én terrortámadás érte Amerikát. Már jó nagy volt a hasam, totál bekeményedett, napokra megbénított a félelem, hogy milyen világra fogom megszülni a fiamat. Aztán ahogy megszületett, bennem elült a félsz egy jó időre. Azt hittem, azt akartam hinni, hogy a világ egy szebb, békésebb élet felé tart, a gazdagodás felé, amikor lehetőség van arra, hogy ne csak kevesek éljenek jól, hanem egyre többen. Már akkor is azt gondoltam, illúzió az, hogy mindenhol megszűnik a nélkülözés, vagy hogy sehol nem törnek ki helyi kisebb háborúk. Már leszámoltam azzal a tévhitemmel, amit gyerekkoromban ápoltam magamban, hogy a háborúk régi dolgok. De azért hittem, hogy egyre jobb lesz minden.

Á. holnap húsz éves lesz, V. a tavasszal tizenkilenc. Mondhatnám, hogy a legszebb életkorukban vannak, de inkább azt mondom, minden életkoruk a legszebb volt. Előttük a jövő. Okosak, életerősek, féltett, szeretett gyerekekből féltett, szeretett felnőttekké váltak. Én én szorongok és szégyellem magam, mert nem ilyen vagy ilyen jövőt álmodtam és ígértem nekik. És azt hiszem, a legjobb tudásom szerint tettem azért, hogy élhető legyen számukra - és mások számára is - ez a világ. Biztosan voltak is, vannak is hibáim, de alapvetően barátságos vagyok az emberekkel, minimum huszonéve végzek különféle önkéntes munkákat, hiszek abban, hogy a jó terjeszti a jót. És csúfosan elbuktam, én is és a hozzám hasonlóak mind.  Holnap ünnepelni fogunk, mert Á. (és V. is) csodálatos ajándékai az életemnek, önálló, élni vágyó, édes, szeretetteli felnőtt gyerekek. De ma elmondom, hogy milyen végtelen szomorúság és keserűség és fájdalom van bennem a világ általános állapota miatt, és különösképp ennek az országnak és szűkebb környezetének félelmetes állapota miatt. Nagyon féltem a gyerekeimet - nemcsak őket, de őket különösen - és mélységesen tehetetlennek érzem magam.

Addig-addig jár a korsó maszk nélkül

koncertre, piacra, kútra, (satöbbi), míg össze nem töri a covidkő. Ettől persze még sajnálom. Nem ezt akarta, csak hát nem hisz a vírusban. És a maszkban még kevésbé. Az oltásban sem, de ezügyben erős nyomás nehezedett rá. Igen, éntőlem is.

Szóval, a korábban sokat kétkedő kolléganő ma igazoltan covidos lett. Két oltás után. Maszk nélkül. Tegnap még szeretett volna velem kávézni. A múlt héten több rendezvényen ültünk egy légtérben vele és sok másokkal. A többiek jellemzően maszk nélkül. Én kivétel nélkül maszkban. Ez megvéd a felesleges kávézásoktól.

A. viszont szerintem postcovidos tüneteket mutat. Folyton fáradt, rosszul van, szédeleg. Aggódom érte.