Vajon hányszor öltözik át

egy rendes hétköznapon egy tízéves kislány? V. három-négy átöltözésnél szinte sosem adja alább, de vannak programdúsabb napok, amikor akár tízszer is ruhát vált az újabb és újabb alkalmakhoz illeszkedően. Nem, nincs itthon egész nap, jár iskolába. Az iskolatáskája javarészt ruhákkal van teli. Ezt a hajlamot garantáltan nem tőlem örökölte. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy a két gyerekem átlagban biztosan nem öltözködik többször napjában, mint az átlag, sejthetitek, hogy Á. nem osztozik ebben a lelkesedésben, róla inkább a lefoszlik az elnyűtt ruha, mielőtt kicserélné. Na, azért ez sem az én vonalam!

...amelyben hősünk majdnem beverekszi magát egy híres cég igazgatótanácsába

helyszín: sokcsillagos szálló étterme
időpont: épp reggeliidő (bár később úgy tűnik, még korán van)

szereplők: martine és egy szemüveges úr

martine reggelivel megrakott tányérral döbben rá, hogy a táskájával körbepisilt megjelölt helyét elfoglalta valaki a táska odébbrakásával, így teli tényérral és újra felvett táskával kénytelenségből az előző napi asztalhoz megy, ahol csak egyetlen ismeretlen úr ül, a tízszemélyes asztalnál egyedül

én: jó reggelt! jó étvágyat!
úr: köszönöm...
én: ideülhetek Önhöz?
úr: ez itt egy társaság asztala...
én: igen tudom, akkor ideülök...
úr: ez egy cég..
én: igen, tudom, idetartozom én is
úr: de ez zárt körű...
én: tudom, köszönöm, és nagyon örülök, hogy végre Ön is megérkezett!
úr: khöm, izé...
én: martine vagyok! az Önök embere!
úr: izé... valóban? én azt hiszem...
én: én vagyok az a külső tanácsadó, akit hívtak
úr: khm...izé...
én: mondták, hogy Ön későn este érkezik, a többiekkel már megismerkedtem
úr: csak ma reggel jöttem...
én: valóban? akkor reggeli közben elmondjam, mit végeztünk tegnap?
úr: mindenki csak ma érkezik
én: khm... izé... akkor Ön nem is az xy cégtől jött?
úr: nem, ez a ww cég igazgatótanácsának ülése
én: hoppá... bocsánat... akkor elnézést... tévedtem... 

Korai cseresznye

Mi ma reggel szüreteltük le az érett, piros cseresznyénket, lett vagy 40 szem! Másutt még rózsaszínleni sem igen láttam, úgyhogy sikerült igazán korait választani.

Gomba gombának farkasa

Nektek nem ez jutna először eszetekbe, amikor a bepárásodott fóliát eltávolítva megpillantanátok a selymes fehér penésszel benőtt bolti csiperkegombákat?

(én vagyok a hülye, mert nem elég, hogy túl sokáig hagytam a hűtőben, de még ki sem lyuggattam azt a kurva nejlont)

Hogy lehet ilyen szerencsém?

Hogy lehet ilyen szerencsém - gondolom néhanap - hogy fizetnek nekem azért, hogy felüljek egy vonatra és szép ruhában elmenjek a Balatonhoz, ott ebédeljek kapros krumplilevest, halat, grillezett zöldségeket - de választhattam volna bármi mást is (jó, nem ettem túl sokat, mert teli hassal nem jó beszélni), aztán másfél órán át minden közbeszólástól mentesen beszéljek arról, ami érdekel, ezt több, mint százan hallgassák meg, aztán tapsoljanak legalább egy percig, aztán mondják azt többen is, hogy szeretnék, ha ezt, vagy valami mást, ami érdekel, elmondanám náluk is (ahová majd elutazhatok, ebédelhetek, stb.), aztán vigyenek ki a vonathoz, aztán én üljek egy tök üres vonatkocsiban fakó régi vörös bársony fotelban, tegyem fel a cipőtől végre megszabadított lábamat a szemközti ülésre, nevessen rám a kalauz, aztán merüljek el a szélben ezüstös zölden hullámzó végeláthatatlan búza (vagy rozs, esetleg egyéb, a vonatról nem volt módom tüzetesebben elemezni) látványában, meg a csíkosan sárgálló és zöldellő repcemező látványában, és kéken meg zölden csillogjon mellettem a Balaton, és az egyik oldalon kinézve szelíd kis bárányfelhők legelésszenek a vakítóan kék égen, a másik oldali ablakon kinézve pedig olyan szürkés felhők tornyosuljanak és bodorodjanak, mint egy haragvó öreg nagypapa összeráncolt szemöldöke? Na, de tényleg, komolyan kérdezem, hogy lehet épp nekem ilyen piszok szerencsém?

Lassan megoldódnak a dolgok, akkor viszont leeszem magam

Tulajdonképpen a címben benne van minden. Először is Á. felhívott a második óra után, hogy van egy nagyon jó híre. Nem, nem az, amit én gondoltam, hogy jól sikerült a dolgozata, mert "voltak kérdések, amikre nem jutott eszembe a válasz" - hanem az, hogy megtalálta az állítólag a kabátzsebéből még a télen kilopott pénztárcáját, meg a diákigazolványait (az újat és a kisgyerekkorit is), meg egy akkoriban frissen vett, és természetesen újabb négyezerért pótolt, de mostanra persze rég lejárt bérletszelvényét is. Hogy hol? Hát az iskolai szekrényében. Ott, ahol a tornacipőjét kereste, ami viszont nincs ott - de nem aggódom egy cseppet sem, jövő szeptemberben nyilván előkerül majd az is, persze, addigra kinövi. Szóval, megkerült a sok igazolvány és fél éven belül valamikor érkezik majd egy új is, mert ugye megrendeltük abban a tudatban, hogy ellopták - de azt majd előrelátóan bezárjuk valami otthoni fiókba, olyanba, ami nem áll Á. fennhatósága alatt, így vagy azonnal tudjuk pótolni, ha a mostanit megint elhagyná, vagy ha ez mégsem következne be az előtte álló minimum hét tanév alatt, akkor majd megkapja bekeretezve annak emlékére, hogy a másikat milyen sokáig sikerült őriznie. Mondjuk ettől olyan nagyon nem tartok, hogy így lesz.

Aztán én találtam idebent pótruhát magamnak, amit tényleg azért tartok itt egy zacskóban, hogy háthavalamitörténik, így a pólómra fel tudtam venni egy inget és egy blézert is, amiben már nem fáztam annyira, viszont amiben az utcára menve éreztem, hogy mindenki látja rajtam, milyen véresen komoly elköteleződésem van a hippivilág felé (piros félcipő, barna-arany csíkozású nadrág, zöld póló, kék-zöld-barna virágos ing, barna blézer, hajráfként viselt piros keretes napszemüveg). A hippiöltözékemben aztán egy gyönyörű szecessziós házban ebédeltem (gyengém a szecesszió) halászlét (nem kevésbé), és úgy megörültem annak, hogy rendeződni látszanak a dolgok, hogy vettem magamnak az ebéd utáni kávéhoz egy fánkot. A kávét annak rendje és módja szerint megittam, viszont a bolti fánkokat eddig csak látásból ismertem, személyesen nem (most vettem ilyesmit először), így fel sem merült bennem, hogy  a tömör tésztából állónak tűnő fánk az utolsó harapások egyikének hatására tömény csokikrémet lövell majd az ingemre, ami átüt (nem kicsit) az alatta lévő zöld pólóra is, szerintem kimoshatatlanul.

Így hazafelé valószínűleg ismét fázni fogok, de immár csokifoltos ruhában teszem, mint az ovisok.

Mélypont (ünnepély nélkül)

Ma két vonatot késtünk le, pedig felkeltem időben, csak valahogy minden háromszor annyi ideig tartott, mint normálisan. A kávéfőzés, a kakaófőzés, a reggeli kitalálása és elkészítése, a fürdés, az öltözködés, és az egész rohadt elindulás. Az állomáson derült ki, hogy Á. nem hozott kabátot (azt hittem, csak a kocsiban nincs rajta), hanem limonádétól kissé nedves pólóban indult útnak, egy olyan nadrágban, amit csak zsebre dugott kézzel tud fenntartani a csípőjén, abban a cipőjében, aminek szerintem fél éve a kukában lenne a méltó helye, mert eltitkolhatatlanul nagy lyukak vannak rajta, az uzsonnáját otthon hagyta, mert részben elfeledkezett róla, részben nem találta a szokásos helyen (pedig ott volt)... soroljam még? A nadrágjában meghúztam a gombolható gumit, így az némileg helyrejött, nekiadtam a széldzsekimet, amiben már nem fázott annyira - így viszont én maradtam egy szál pólóban ezen a szép reggelen, a cipőjén nem tudtam segíteni. Még az állomáson írtam egy szívhez szóló félcédulát, hogy azért késik szegény Á. önhibáján kívül (egyébként meglepő módon a tanév során ma fordult elő először), mert lekéstük a vonatot. Remélem, elfogadják, megértik, és nem emiatt fog rosszabb dolgozatot írni - mert persze az első órán azt írtak. Mire én beértem az irodába az egy szál pólómban, már Amundsennek éreztem magam a fejletépős, hideg szélben. Főztem egy nagy adag teát, megittam, aztán elmentem pisilni. Ott döbbentem rá, hogy az általános ablakcsereprogram pénteki második hullámának keretében a wc ablakait is lecserélték, az eddigi gusztustalan sárga üveges helyett átlátszóra. Apróbb hiba, hogy a wc ablakkal szembeni konyhaablakot is ugyanilyenre cserélték, így most a közösen használt konyhából bárki az elméletileg magányosan használt wc-be lát át, épp oda, ahol valaki pucér fenékkel ül. Függöny nincs, így inkább liftezek egy másik emeletre, ahová még nem ért el a felújítás. Gondolom, később majd kapunk védőöltözetként láthatatlanná tévő köpenyt. Vagy betiltják a kártékony munkahelyi teázgatást.  Nektek azért szép napot!

Az a jó

a családi hétvégében, hogy az emberek keresztbe-kasul hasonlítanak egymásra, az egyik olyan, mint amilyen a másik volt gyereknek, a másik négy olyan, mint amilyen az anyjuk volt ennyi idősen, hárman-négyen, unokatesók, ahogy öregszenek, úgy egyre inkább hasonló vonásokkal bírnak, a gyerekek pedig annak ellenére is összetéveszthetetlenül rokonok, hogy esetleg hivatalosan csak másod unokatestvérek, vagy esetleg még távolabbi kapcsolatban állnak egymással, meg hogy az egyik szőke és kék szemű, a másik meg barna és zöld szemű, a harmadiknak sötét a haja és a szeme is, a negyedik pedig talán épp vörös hajú, amiből nálunk minden nemzedékben pont egy van, de aki szinte sosem annak a gyereke, aki maga is vörös hajú, az ötödik, meg a hatodik, meg a tizenkettedik is épp olyan fülű, kezű, lábú, szemű, szájú, hajú, mint valaki ott lévő más. Jó látni, hogy a legfeljebb évente egyszer találkozó, de közel egykorú lányaink egymást átölelve alszanak el a matracon (és láthatóan sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint mi, az egyébként közelebbi rokonságban álló anyák), és a fiúk mind vízipisztolyt ragadtak ma a kertben, a nagy tizenhárom évestől a kis kétévesig és fröcskölték egymást a kertben, míg mi kávéztunk, boroztunk, dumáltunk. És a családba kívülről bekerültek is nagyon érdekesek, mert a gyerekeik persze őrájuk is hasonlítanak, keverve hordják a vonásokat, és mert valahogy többnyire sikerül olyanokat választani, akik jól beleillenek az eredeti családba, jellemüket, vagy személyiségüket, vagy viselkedésüket, vagy kulturális hátterüket, vagy épp az érdeklődésüket tekintve, még akkor is, ha sokan élnek külföldön, többeknek van külföldi párja (és így persze vicces félig külföldi gyerekeik is), akik mind elég fontosnak és érdekesnek tartják megünnepelni egy olyan, már nem elő magyar nő századik születésnapját, akit sosem ismerhettek, de akinek a vonásait ilyen-olyan mozaikokban viseli a párjuk és a  gyerekeik is. Megható volt. Rengeteg fénykép készült,csoportkép (szinte) mindannyiunkról, és külön-külön mindenkiről rengeteg, hol ezzel, hol azzal beszélgetve, néha annyira sajnálom, hogy nem teszek fel igazi képet a blogra, mert ezek nagyon szívmelengető képek, és mert ennyi gyönyörű gyerek egy rakáson nem mindennapi látvány!