Hangot adok a csalódásomnak, de egyszersmind bizakodásomnak is

Egész pénteken arra gyúrtunk, hogy majd a nagy hidegben hogyan veszünk erőt magunkon, amikor ki kell mennünk havat lapátolnunk.  Az óriáshavat. Amiben ösvényt vágunk. Jól kiizzadunk és jól átfagyunk a nagy munkában. Úgy szólt a terv, hogy idebent előre elkészítem a forralt bort, a forró mézes, citromos teát, rotyog a fazékban a babgulyás, és majd amikor visszajövünk a nagy hidegből a hólapátolásból, amiből mindannyian derekasan kivesszük a részünket, akkor ezekkel nyerjük vissza a normál hőmérsékletünket és melegítjük fel testünket - lelkünket. Este le sem akartam feküdni addig, míg el nem kezd esni a hó, de aztán elnyomott az álom, már arra is alig volt erőm, hogy az olvasott könyvet feltegyem a polcra. De azért még feltettem. Aztán reggel gyanúsan sötét volt. Kinéztem. Sötét az ég és sötét a föld. Az ígért hó nem volt sehol. Megnéztem a neten is - mert ugye az a biztos. De nálunk még a neten sem volt hó. Visszabújtam az este félbehagyott hideg, sötét könyvembe. Aztán mikor kivilágosodott a könyv és a reggel is, továbbmentem a kádba. Mire onnan is kibújtam, már szállingózott. Éppen hogy. Alig-alig. És még most is csak ott tart eredményességben, ahová tegnap késő estére vártam. Nagy csalódás volt. Elmentünk azért még délelőtt szánkóval a boltba, húztuk-vontuk a gyerekeket, csikorogtak az apró kövek a szánkó rozsdás talpai alatt. Aztán míg én ebédet főztem - nem a babgulyást, azt a valódi télre tartogatom... talán holnapra - A. és V. szánkóztak egyet, és ellapátolták azt a kis havat a kerítés elől a járdáról. Csak a feeling kedvéért. (Á. nincs itthon, mert olyan népszerű lett, hogy szinte minden hétvégi napra kölcsönveszi valaki, tehát még a boltozás előtt beadtuk a barátjához, sötét este megyünk majd csak érte) A macska szíves engedelmünkkel már napokkal ezelőtt bekvártélyozta magát a házba, az én fotelomba, így ebéd után összebújva, dorombolva ittuk a kávét. Persze, inkább én kávéztam és inkább ő dorombolt, és ez pont így volt jó mindkettőnknek. A. kihasználva, hogy a hétvégére csak a konferenciát tervezte, mást nem, alszik - a macska most őt melegíti. V. a HP második kötetét olvassa elvarázsolva. Lassan, nagyon lassan nő a hó, még kilóg a fűszálak teteje. Jó sűrűn esik, vagyis inkább porzik alá az égből, pelyheknek nem merném nevezni a szúrós kis izéket. De a földön nő azért a hó, fehéredik a táj, úgyhogy nekilátok a babgulyásnak és az almás pitének is, hogy holnapra igazi tél legyen. A madaraknak is tettünk ki zsírgolyóba ágyazott magokat.

Egy a sokból

Én tényleg nem igazán akartam egyedül maradni itthon a gyerekekkel a leghidegebb és leghavasabb hétvégére azzal a kazánnal, ami csak akkor áll le, amikor egyedül vagyok itthon a gyerekekkel. De most nagyon sajnálom A.-t, aki itt áll a tegnap összerakott csomagjával és egy értéktelen papírfecnivé lényegült izével a kezében, ami tegnap még érvényes repülőjegynek látszott oda és vissza az ő szeretett konferenciájára, a barátai közé, erre a hideg, havas hétvégére.

És persze az egy darab központilag megadott telefonszám nyilván nem működik, és persze a honlap sem működik.

Legalább tudok majd veletek szánkózni, mondta A.

Szép szám

Tulajdonképpen nem akartam különösebben reklámozni, hogy épp ma öregedtem megint látványosan egy évet - de mivel már megtörtént a reklámozás nélkülem, megmondom, mit kaptam.

V. visszautasíthatatlan kérésére A. és V. tortát sütöttek nekem. Gyönyörűt és finomat.
Á. és V. szép anyagokba és dobozokba csomagoltak nekem aszalt gyümölcsöket, amiket V. kapott a mikulástól, és ezt szeretettel nekem adták.
V. festett nekem egy gyönyörű képet, amin a családunk látható.
A. melegszendvicseket készített a torta elé kolbásszal és lilahagymával.
V. megterített, méghozzá koccintós poharakkal.
Á. felszólítás nélkül kezet mosott vacsora előtt és után.
Anyukám hozott nekem négyféle nagyon finom és különleges tusfürdőt és egy fél liter mustot.
A. beíratott a rajztanfolyamra. Imádok rajzolni.
Á. felvételi pontszámait átvéve olyan nagyon büszke anyuka lehettem.
A természet úgy intézte, hogy az egész nap tartó fejgörcsöm is elmúlt estére.

Nagyon sok barátom, nem barátom, családtagom és nem családtagom, ismerősöm és nem ismerősöm - de számomra mind kedves - felköszöntött személyesen, telefonon, sms-ben, e-mailben, a fb-on (még ha ez placebónak tűnik is - de ugyanúgy működik, ugyanolyan melengető és sokáig éltető minden jókívánság, mintha fejből tudnák, melyik nap esik legjobban), és mind-mind nagyon jólesett!

Köszönöm!

Káromkodás helyett február

Mert kedvem (úgy értem, az indulataim) inkább ahhoz lenne. Törni-zúzni, pofán rúgni. Megérdemelnék. Lehet, meg is teszem egyszer. De most legyen inkább február.

Ez a legigazságosabb hónap a maga mértéktartó 28 napjával, egyszersmind a legzabolátlanabb és a legizgalmasabb is a négyévenkénti szökéssel - véltem gyerekként. Mert februárban születtem. Idén V. tortát fog sütni nekem. Meglepetéstortát, míg én majd olvasgatok. Úgyhogy A. is tortát fog sütni nekem, ami elég nagy és merész ugrás a kolbászos melegszendvics, a mézes kenyér és a sült virsli szentháromsághoz képest. Mascarponés almatortát kértem. Már hetek óta rejtegetik a gyerekek az ajándékaimat, már hetek óta izgulok miatta, hiszen mindennap elmondják, hogy már csak mennyit kell aludnom, hogy megkapjam. Aludnék egyébként sűrűbben is én, ha rajtam múlna. És holnap még a tavaszjelző medve is kijön a barlangjából - és gyanítom, hogy visszarohan még sok hétre, pedig a születésnapom után azonnalra a fényes tavaszi virágzást várom. Mert hiába szeretem a februárt elméletben, ahogy öregszem, a hideget egyre jobban és jobban utálom gyakorlatban. Mostanra a feladtam már azt az elképzelést is, hogy egy morzsányi szépség vagy csinosság legyen rajtam, egyetlen dolgot tartok már csak szem előtt: minél kevésbé szeretnék fázni. A nadrágom alá már nem harisnyát, hanem melegítőgatyát veszek, dupla zoknit, sapkátsálatkesztyűt, és a legnagyobb nagykabátot. És ezekben is alszom. És mégis szeretem a februárt. Várom a meglepetéseket és várom az én igazságos, hideg, szép hónapom után a tavaszt.

Láttam ám már idén hóvirágot! És nagy zöld, bolyhos bimbókat növelgető tulipánfát. És mogyoróbarkát. És hideg ide vagy oda, a macskák kőszobormentes kecsességgel járnak-kelnek a világban.

És Á. megfelelően sok pontot szerzett az írásbelin.

Arról, hogy hogyan tudom meg a dolgokat, avagy amiért őszülök korán

ma reggel 7.24:

én: Á.! megvan a tesicuccod?
Á.: nem, ma nem kell
én: matekkörnyezetolvasástesiének
Á.: ja, ma csak az első két óra lesz megtartva
én:???? mert?
Á.: mert korcsolyázni megyünk
én: ???? hovámentekmitcsinálni????
Á.: ma korcsolyázni megyünk, jön egy edző is és mindenki megtanul korcsolyázni
én: erről mikor szóltál nekünk?
Á.: semmikor, nem volt ott az üzenőm
én: és miben szeretnél korcsolyázni? (a praktikum jegyében minden egyében túltettem magam)
Á.: V. azt mondta, ideadja a korcsolyáját
én: V.-nek 34-es a lába, a tiéd pedig 36-os... és egy szál vékony  farmar van rajtad...


én, A.-hoz: nagyítsd meg V. korcsolyáját, Á.-ék korcsolyázni mennek!

kisebb fennakadást okoz, hogy a korcsolya 31-ig van számozva, de A.-nak őrült rutinja van a megoldhatatlan dolgok megoldásában, így hát megnagyítja, amennyire csak lehet, és így megnagyítva még Á. lába is belemegy

én: vigyél korcsolyázónadrágot!
Á.: az melyik?????
én: a karácsonyi
Á.: muszáj?
én: olyan rondán nézek, ahogy csak reggel 7.31-kor tudok... odafent van
Á.: felrohan... lejön egy rövid tornagatyával: ez az?
én: vízhatlan, vastag.... szerinted?????
V. megmenti a helyzetet. lehozza
Á.: de hát ez szánkózónadrág ...
A. odaadja a vízhatlan kesztyűt Á. kezébe
Á. befűzi fordítva a kabátjába, megpróbálja a bal kezét betuszkolni a jobbkezes kesztyűbe, a kabát még csak az egyik karján van rajta, a táska már mindkét vállán, nyakában kötéllé sodort sál, meglepő módon, dacára a télnek, sapka, és elindul kifelé az ajtón. Papucsban. A korcsolya nélkül.

7.40
Szóltunk neki, hogy vegyen cipőt is és utánavittük a korcsolyát, A. beültette mindkettőt az autóba és elvitte csomagostul az iskolához

...és minden, minden egyes nap így kezdődik, amelyik mégsem, az napközben vagy estére éri el ezt a szintet, akkor pedig már sokszor rányomódik pluszként a megoldhatatlanság bélyege is, hisz már (aznap) reggel kellett volna...

Botrányos

Színházban jártunk ma. Vagyis a kelleténél jóval hosszabb villámlátogatást tettünk. Nagyon ritkán jövünk ki előadásról, mielőtt véget érne a darab - és becsületünkre legyen mondva, most is ott kínlódtunk illedelmesen a szünetig - de ez még szánalmasnak is csak nagy jóindulattal volt nevezhető. A jövőre veled ugyanitt I. című darabra kaptunk két jegyet még karácsonyra, és csak sajnálni tudjuk, hogy nem a betegségünk idejére esett az előadás, mert kiakasztó élménytől védett volna meg az a néhány foknyi plusz.

A címben említett (de nem értett) római egyes láttán kicsit vihogtunk még az előadás előtt, hogy majd a születésnapomra kapjuk meg a jegyet a második felvonásra.  A következő vidám pillanat akkor jött el, mikor végre visszaszereztük a ruhatárból a cuccainkat és kimenekülhettünk a nyomasztó helyszínről.

Az internet szerint:
"Doris 24 éves, boldog házasságban élő asszony a kaliforniai Oaklandből George 27 éves, nős könyvelő, New Jersey lakója. A férfi és a nő véletlenül fut össze egy kaliforniai tengerparti fogadóban. Találkozásuk másnapján arra ébrednek, hogy egymás karjaiban töltötték az éjszakát. Különös szerelmi kapcsolat kezdődik kettejük között, amelynek az a lényege, hogy évente egyszer ugyanabban az időpontban, ugyanott egy kellemes hétvégét töltenek együtt."

Nos, az előadásban a Dorist játszó "nagy" színésznő  idén pontosan 58 éves, most néztem utána a neten. És a jobb napjain talán annyinak is néz ki. Itt mi bőven 60 felettire saccoltuk. George még csak 51 (szintén a netről) - és 55-nél tényleg nem is néz ki idősebbnek. Nincs gondom az idősekkel, remélem, leszek majd én is 100 éves. De ez az előadás minden pillanatában olyan groteszk volt, olyan mélységesen szánalmas, olyan szemmeresztően abszurd, hogy megpróbálják elhitetni a majd' 60 éves nénikéről, hogy naiv fiatal nő,  (a hasa alá tömködött szögletes párna segítségével), hogy gyereket vár - holott már nagymamának sem lenne fiatal. Nem a párna hibája volt, hogy hazugnak tűnt a jelenet. És a többi sem volt meggyőzőbb ennél.

És most, ahogy (nyilvánvalóan később a kelleténél) kritikát kerestem (amúgy a pofám szakad le, mert a kritikáknak nevezett seggnyalások szerint a darabot oly hitelesen játsszák, hogy húúú meg ha) a neten, megláttam, hogy játsszák A jövőre veled ugyanitt II. című darabot is, amit a szerző a nagy sikerre való tekintettel továbbírt, amiben megnézhetjük az öregedő Dorist és George-ot 19 évvel később (vagyis 43  és 46 évesen) - ha ezt a két szerepet sózták volna a két ripacsra, akkor is nagyon-nagyon kellett volna igyekezniük, hogy hitelesek legyenek a szerepükben. Így esélyük sem volt - és lássuk a lefizetett kritikusok helyett is: igényük sem. Nagyon sajnálom, hogy több ezer forintot erre a szarra szórt el a jézuska, ahelyett, hogy kaptunk volna néhány pár jó kis zoknit.

Nincs is mit mondanom tovább. Nagyon ritkán jutok el színházba. Nagyon vártam, hogy menjünk. De exodosunk után legalább egy tök jót vásároltunk a helyi szupermarketben, és isten bizony, komolyabb kulturális hatás volt. Függöny. Tapsnak helye nincs.