jelentésmódosulás

nem tudom egyetlen (sem tíz, sem száz) dologban megragadni az elmúlt hetet - inkább azt érzem, hogy a világon minden valamilyen és valamekkora jelentésmódosuláson ment keresztül. talán nem egyforma mértékben minden, de ezt még nem tudom megmondani. apám mára már két szombatot töltött halottan, a többi napból még csak egyet-egyet. nálam vannak az igazolványai, rájuk sem bírok nézni, dugdosom magam elől, ez a szürrealizmus olyan mértéke, amit az agyam nem bír feldolgozni.

megoldás

kénytelen-kelletlen írtam annak a nagyon távoli ismerősnek - évekkel ezelőtti munkakapcsolat - akinek az e-mail címére véletlenül megrendeltem az adatbázis teljeskörű használatát, hogy használja csak ő is nyugodtan, csak lécci-lécci, küldje el nekem is a kódot, hogy én is tudjam használni. nagyon kedves volt, egy órán belül hozzájutottam a kódomhoz. sajnos - mert akkor elkzdtem mindenféle érdekes, de a szakdolgozatomat tekintve teljesen irreleváns - dolgokat keresgélni és ezzel el is ment az idő úgy éjfélig, amikor is beestem az ágyba.

azt álmodtam, hogy egyrészt a szomszéd épített egy baromi nagy házat a kertjébe a mi házunk mellé - de nem volt mégsem zavaró, mert az ablakai így végre nem a mi ablakainkra néztek. a másik álom ennél érdekesebb volt, kollégákkal voiltunk egy kollégánál (?) vendégségben, aki terhes volt (láttuk), és miután megszületett a kisfia, Samu, meghívott minket babanézőbe. El is mentünk. A kis Samu legalább kétéves volt, ha nem öt, rengeteg foga volt és lány volt. Eleinte gyanúsan méregettük és sugdolóztunk, aztán rákérdeztünk. Az anya szerint még nem adtak nevet neki, nem volt szabad Samunak szólítani (érthetően) és azt mondta, most ledől egy kicsit, de aztán elmondja az igazat. Én addig is néztem Névtelenkét, aki egyszer csak megszólalt mondjuk románul vagy bosnyákul vagy valami más nyelven, amit nem értettem. Az anyja sem. Aztán jött egy kollégabarátnőm, aki - nem látta, hogy az anya is ott fekszik egy ágyon a sötétben - elkzdte olvasni Névtelenke ruháján a címkéket, amikből kiderült, hogy románul íródtak, ott adták örökbe, de ő maga talán koszovói vagy ukrán. A kollégabarátnőm fennhangon méltatlankodott, hogy így becsapott minket az anya, én meg bökdöstem, hogy jó, de mondta, hogy majd elmondja, mi történt, várjunk, mire ő azt válaszolta, hogy az anya nem tudhjatja, hogy ő tud románul és el tudta olvasni a ruhacímkéket és azokból minden kiderült - aztán amikor végre észrevette, hogy az anya ott fekszik, a szája elé kapta a kezét egy jellegzetes mozdulattal. Aztán ettünk kint a játszóteresre alakított kertben chiapudingot eperrel, már akinek jutott, meg alkoholba áztatott piskótát - én is, mert nem jutott eszembe, hogy így nem vezethetek majd, aztán odaültem két gyerektelen kollégám mellé a játszótéri padra, akik épp azt mondták, hogy a faszom ebbe az egészbe, minek kellett idejönni egy rahedli gyerek közé és hogy ők többet tuti nem jönnek el ide a halálfaszára. én azért a süteményekért eljöttem volna újra. 

most pedig (érted, martine? MOST pedig) végre visszatérek ahhoz a kurva félkész katyvaszos dolgozathoz... pedig sokkal szívesebben tömnék magamba édes alkoholba fojtott bánatot piskótát

P.S.: igen, én is érzékelem, hogy teljesen következetlenül használok kis és nagybetűket - szívem szerint csak kicsikkel írnék, nemecsekernő, de a dolgozatban muszáj szabályosan, így aztán belezavarodtam.

meg-gon-do-lat-la-nul

előfizettem egy internetes szolgáltatásra. fél évre. csak az a baj, hogy nem a saját e-mail címemre, hanem valaki máséra, úgyhogy tőlem vonták le a pénzt és neki küldték el a belépési kódot. amikor a ctr c - ctrl v funkciót használjátok, nézzétek meg, hogy azt másoljátok-e be valahová, amit akartok, és oda-e, ahová akarjátok. de miért mondom nektek? nyilván normálisember nem fizet elő másnak sok pénzért véletlenül. én magam figyeljek jobban és nézzek jobban a magam körmére, mielőtt hülyeségekre költöm a pénzem. mármint hasznos és fontos dologra - csak hiába fizettem elő, most mégsem tudom használni. valaki meg nem érti, miért és hogyan fizethettem neki elő én. jaj. szegény embert még az ágy is húzza.

temetés

persze még nincs temetés, még csak intézkedni kell. ma például urnát választottam. nem volt könnyű, leginkább a cipővásárláshoz tudnám hasonlítani. a többség túl kicsi, ami méretben jó, az ronda. nem akartam aranyrózsásat, vérző szíveset, patetikus bronzot sem - végül kissé félredobva találtam egyet, ami megütötte az elfogadható szintet, mint kiderült, hibásan matricáztak az oldalára egy lombját hullató fát, ezért engedményes az ára. inkább egy konyhai lisztesbödönhöz hasonlított, mint fajtatársaihoz, és ha szépnek nem is volt szép, de legalább nem durván giccses. ez a magyarázat hozta az áttörést, ez kellett ahhoz, hogy a temetési ügyintéző lány megértse, mit szertetnék inkább, mint ami ki van állítva és előhozzon egy bontatlan papírdobozt, amiben egy teljesen fehér, mázatlan urna volt. ez sem sima falú, olyan (itt biztosan) nem létezik, hozott urnából meg nem dolgoznak - de hát amúgy is azért bizzuk meg őket, hogy ők intézzék és ne kelljen minden urnaboltot végigjárni próbálni. úgyhogy lecsaptam a mázmentes fehérre. kell rá külön urnafátyol is - beleegyeztem abba is, anyukámnak is volt menyasszony korában. ennél sokkal abszurdabbnak érzem, hogy be kellett diktálnom a szüleim házasságkötésének helyét és idejét - holott a kábé harmincöt éve elváltak. nem tudom, ki mennyire van tisztában a temetési árakkal - én nem voltam, bár már olvastam néhány szociografikus írást a temetkezési bizniszről (spoiler: panaszkodni fogok, tudom, hogy a temetések világában tabu az ilyesmi, ne olvasd tovább, ha nem bírod az ilyesmit!) - hát, izé. csak azt mondhatom, hogy nagyon kösse fel a gatyáját, és keressen sokat, akinek temetnie kell, mert a laza két havi fizetésem környékén mozog a legegyszerűbb-legolcsóbb verzió. és nem urizálunk koporsóval, üveghintóval meg bóbitás lovakkal. a munkahelyem egyébként ad majd temetési segélyt* (mondtam, hogy szeretek itt dolgozni), nyilván nem annyit, mint amennyibe kerül, de hát minden filler számít. persze, ha azt nézzük, az örök nyugvásért semmi sem drága, csak győzzük kigazdálkodni.

a miénk nem pont ilyen, inkább ekrü, halvány tojáshéj szín - már ha jól láttam neonfénynél

* amennyiben a saját születési anyakönyvi kivonatommal igazolom, hogy nem egy idegen temetést finanszírozok számlákkal igazoltan - viszont nem tudom, hol van a szül. akvi. kiv. -om - megpróbáltam lekérni ügyfélkapun, de nem létezem a rendszerben, illetve erkölcsim van, de az most nem lesz elég, hogy jók az erkölcseim, a származásomnak is tisztázottnak kell lennie.

zöld pulóver

tegnap fogászaton voltam, az élet nem áll meg, a fogak ugyanúgy törnek, mint annak előtte. az odautat végígsírtam, mert eszembe jutott, hogy bár apámtól nem szerettem tanulni (matekot, németet, stb), mert irreális elvárásai voltak és vállalhatatlan hangnemben és eszközökkel próbált a szerinte helyes útra terelni, de valahogy a vezetés terén mégis jó tanító volt. elég későn szereztem jogsit, harmincon felül, nem is volt kedvem hozzá, csak azért mentem bele, hogy ha sürgős esetben kórházba kéne vinnem valakit (igen, a szokásos optimizmus), megtehessem. végül erre is sor került, 2019 karácsonyán, de ennyire most nem kell előreszaladni. szóval már épp megvolt a jogsim, kellett volna gyakorolni, de az amúgy, más körülmények közt mindig türelmes és jófej A. az autóban az anyósülésen komplett idiótává változott, képes volt tapsolni az orrom előtt, ha nem kanyarodtam be időben egy utcába és túlmentem rajta - nem szerettem vele vezetni, mondtam is, hogy elég volt. és akkor apám egyszercsak azt mondta, hogy vezessek vele az ő kocsiján. kicsit sem fűlött hozzá a fogam, nem akartam, hogy üvöltsön, gúnyolódjon vagy felpofozzon (bár olyat 19 éves korom után talán már nem tett többé) - de nem volt megfeleő indokom és bátorságom ellent mondani neki, ezért kénytelen-kelletlen belementem. eleinte eléggé rettegve - de apám meglepően kedves volt, türelmes, nem csak nem üvöltött, de még dicsért is, hogy jó ütemben váltok, meg hogy nyugi, nem kell rohanni. és lehülyézett másokat, akik nem adtak nekem elsőbbséget. szóval, meglepően jó és egyúttal hasznos is volt vele vezetni. A.-val azóta is nagyon ritkán megyek úgy, hogy én vezetnék, bár már nem szól bele, sőt, ha megkérdezem, inkább (némi eufemizmussal élve) elismerően szól - mégsem. apámat viszont sokszor vittem, különösen az utóbbi időben én autóval valahová, és sosem szólt be vezetés közben. ezen zokogtam egy kört - és közben örömmel konstatáltam, hogy így is tudok az útra figyelni. a műszerekre meg nem kell már, az megy magától. aztán beültem a fogorvosi székbe és elment az ablak előtt valaki, aki csak válltól lefelé és pocaktól fölfelé látszott, zöld pulóver volt rajta és apám (egy évekkel korábbi) testalkatát idézte - úgyhogy megint elsírtam magam tátott szájjal, a fogorvos meg is ijedt - de megnyugtattam, hogy nem az fáj, amit csinál, csak ez a zöld pulóver, hüppögtem. megnyugodott - és hamarosan én is, abba is hagytam a sírást. aztán hazafelé, amikor elkezdtem gondolkodni, hogy vajon apám melyik zöld pulóvere juthatott eszembe, rájöttem, hogy nem is tudom igazán, van-e egyáltalán zöld pulóvere. majd megnézem, ha legközelebb megyek hozzá. mármint a házába.  próbálom intézni a temetést is. kedves a temetési ügyintéző, de iszonyú mennyiségű dolgot kell intézni. születési és házassági anyakönyvi kivonat és a válásról a végzés. minek? remélem, akkor sem anyukámmal együtt akarják temetni, ha nem találunk papírt arról, hogy elváltak. talán azt bemondásra is elhiszik, hogy ő még él. eh, ilyesmivel nem viccelődik az ember, ugye? 

fényes illat

van számomra a húsvét körüli időszaknak egy nagyon különleges, speciális és boldog illata, a tavaszi szél, a kék ég, a friss füvek, a virágzó fák és a húsvéti édességek, különösen a kis színes cukorkatojások illatelegye - ez az illat csapta meg az orromat ma reggel. legszívesebben kimennék kóborolni - de öt nap után végre neki kell állnom írni. majd ebédszünet címén napozok egy órát odakint. ha megírtam minimum tíz oldalt addig. szigorúnak látszom, de nem vagyok az.

frankfurti

hogy a zöldségeket hozzam el, az nem az én ötletem volt, annus, a szomszéd néni mondta, hogy kár értük, hogy ott fonnyadjanak. egyetértettem vele, úgyis vesz majd apám másikat, ha hazajön. nem néztem meg, mit tett annus a szatyrokba, csak felkaptam és elhoztam őket. pénteken az izgalom, szombaton a döbbenet miatt nem jutottam hozzájuk, a vasárnap egyszerűen csak békés volt, a szatyrok is békésen pihentek az asztal alatt, ahová ledobtam őket. de ma ebédnél belebotlottam az egyik szatyor fülébe és rájöttem, hogy ha ma nem csinálom meg, késő lesz. szombaton megtanultam, hogy milyen hamar késő tud lenni. elkezdtem egyenként tálcára pakolni a táskák tartalmát. úgy egy kilónyi fonnyadt, csírázott krumpli, ahhoz hasonló vörös- és lilahagymák, egy már kissé puhuló cukkini, három közepes cékla, almák, egy kővé száradt citrom és egy szintén kőszerű mandarin, egy kisebb fej kelkáposzta, meg egy karalábé, de az még apámnál is öregebbnek tűnt a göcsörtösen ráncos pofájával, meg néhány szál aszott, bütykös sárgarépa. apám hagyatéka. amiből lehetett, frankfurti levest főztem, a többit feldaraboltam és sóval, borssal, olivával, balzsamecettel a sütőbe tettem. még sül és fő, majd A. elzárja. percre pontosan megmondtam neki, mikor kell. aztán feljöttem, és gondoltam, megírom apámnak, hogy ne aggódjon a zöldségei miatt, kivétel nélkül feldolgoztam őket. ja, nem, az almákat majd megeszem holnap. a citromot is. a mandarinról hallgatnom kell, azt a karalábéval együtt a komposztdobozba tettem. majd holnap kivisszük. és ja, már nem aggódik.

gondolom, csillapodik majd

idővel, hogy mindenről apám jut eszembe. például hogy idén nekem kell majd megvennem magamnak azt a húsz kiló meggyet, amit nem akarok eltenni, mert kínlódás a kánikulában, de aztán mégis elteszem, és jól is jön télen - mert apám idén már nem fog váratlanul és minden tiltakozásom ellenére a nyakamba önteni sem meggyet, sem paradicsomot, sem barackot, sem egyebet.

meg hogy tegnap a tesóm azt mondta, hogy mennyi mindent tanult tőle, úgy mint főzni, utazni, enni, olvasni - és részben tényleg, el kell ismernem, hogy sok igazság van ebben, mert tényleg apám volt az, aki két diplomával a zsebében, ötvenen felül beiratkozott szakács és cukrász szakmunkásképzésre, hogy jól tudjon főzni - és jól is tudott. és többet utazott, mint anyukám, mert mindig olyan munkája volt, hogy utaznia is kellett, szerintem direkt így választotta őket - és mi mindig örültünk, ha nem volt otthon, mert akkor béke volt - és tényleg ő beszélt nagyon jól németül meg olaszul és kevésbé jól angolul meg oroszul, bár anyukám is imádott utazni, és a válás körüli legrémesebb éveiket leszámítva sokat és szívesen utaztak együtt is, ez a közös szenvedélyük volt, a válás előtt meg után is. rémes volt hallgatni, ahogy egymást provoálták, oktatták, piszkálták folyton - de egyformán csodálkozva néztek, hogy minket mi zavar, ők csak beszélgetnek. borzalmasak voltak ezek az úgynevezett beszélgetések - aztán anyukám már nem tudott beszélni. és az olvasást tekintve tényleg az volt a helyzet, hogy míg anyukám megmaradt a szakirodalmai mellett móricznál meg adynál, meg a többi - nevezzük így - klasszikusnál, addig apám néhány évvel ezelőttig járattta az és-t (csak aztán túl kicsik lettek a betűk és túl sűrűek a sorok) és esterházyt olvasott, meg hajnóczyt, tandorit, ecot - satöbbi - ugyanakkor épp nem rég fogalmaztam meg magamban, hogy bizonyos szempontból teljesen feleslegesen olvasott, mert úgy tolta át magát ezeken a szövegeken, hogy pont a lényeg nem ment át belőlük, a bennük lévő látásmód, szemlélet, humánum, világlátás, empátia, az egyenjogúság, a szabadság (stb) eszméje. vagy az eszmék gyakorlata. a szavak szintjén a tartalom igen - a lélek nem.

én nem akarok csak a jóra emlékezni belőle. a teljes képet akarom, minden szenvedéssel, fájdalommal, örömmel és szépséggel. akarom látni, hogy mit kaptam tőle, de nem kevésbé akarom látni azt is, hogy mit értem el én magam, épp hogy az ellenében, a küzdelmeimmel, hogy hol van az én munkám magamban.

khm... hol van az én munkám, amit a szakdolgozatomba kellene öntenem, amivel tíz nap múlva úgy kéne készen lennem, hogy olvasta a konzulens, véleményezte, én annak megfelelően korrigáltam.... omg... soha nem leszek készen, ha az elavult meg a frissen vérző sebeimet nyalogatom felváltva munka helyett.

harmadnap

nem támadott fel. persze, ilyesmit nem is vártunk tőle, jobban csodálkozunk azon, aki igen. sőt, még azt sem hihettem, hogy csak álmodtam, mert álmomban is pontosan tudom, hogy meghalt. hiába nem sírtam tegnap, ma sírva ébredtem. aludni két napja tudok, mert két napja vagyok anélkül a rettegés nélkül, hogy akár be is következhet, hogy tényleg meghal. és akkor mi lesz. nem tudom, mi lett. iszonyatos kavargás van. már tudom, mennyire nem értettem semmit az egészből, amikor a kórházi napok alatt többeknek is azt mondtam, hogy bármikor meghalhat. akkor valami rejtélyes és döbbenetes, de amúgy a valóságban semmiképp nem bekövetkezhető eseményként beszéltem róla, amiről magamban azt gondoltam, hogy oké, de nyilván nem fog, hiszen eddig még sosem történt vele ilyesmi. mindent túlélt és megúszott. hazamegy, és akkor majd újra dühös lehetek rá egy csomó mindenért, amiket majd egyszer azért megbeszélünk, még mielőtt meghal. arra nem gondoltam, hogy többé nem tudom meglátogatni sem dühösen, sem kedvesen. hogy hiába vettem már bármit. hogy azok a sebek a karján, amiket az utolsó eleséskor szerzett,  lassan sem gyógyulnak meg. hogy van két kép bennem, amikor utojára láttam. hogy ezek a képek már az utolsó képek maradnak. hogy azokat a mondatot kell eltennem, amik voltak, mert újak már nem lesznek. hogy már nem kell rettegve várnom az utolsó karácsonyt, mert már megvolt, és nem kell azon törnöm a fejem, hogy vajon meg tudjuk-e még ünnepelni a születésnapját, mert ha igen, akkor is csak nélküle. pedig egyedül neki volt nyáron a születésnapja, amikor lehetett kerti partit rendezni. nem volt könnyű egyébként, mert a tortát iszonyú nehéz volt abban a hőségben szállítani anélkül, hogy megromoljon és szétolvadjon. aztán még az jutott eszembe, hogy soha senki nem szólítja többé anyukámat azon a becenéven, ahogy csak apám szólította közel hatvan évig. ezt a nevet leírtam magamnak, mint valószínűleg a világon többé sosem elhangzó szót.

a föld illata

ma nem sírtam, inkább elültettem egy csomó napszem virágot a kertben apám emlékére. fura volt kigondolni, leírni is az. mindenesetre a virág szép lesz, ha megmarad. úgyhogy sírás helyett megöntöztem lágy esővízzel. a kinti vödörben találtam. apámat egyébként eléggé hidegen hagyták a virágok, kábé annyira, mint amennyire anyukám rajong értük. szobanövényei persze vannak. voltak. vannak. azokat szerette. ahogy ástam, az orromat eltöltötte a föld illata. az jutott eszembe, hogy talán a sírásók is ezt a finom földszagot érzik, mikor ásni kezdenek. hogy talán nem is mindig olyan borzasztó dolog sírásónak lenni. rengeteg giliszta volt a földben, őket gondosan visszatemettem. billegtetem a világot az agyamban. volt, van, nincs, lesz, él, hal, elmúlik - ezek billegnek, hintáznak bennem. nápolyit majszolok, apámnak vettem, de neki már nem kell. a nápolyit nagyon szerette. azt gondolom, majd csinálunk emléknapokat, amikor olyasmit főzünk, amit nála ettünk vagy amit szeretett. és emlékutakat is teszünk a tengerhez. csak ülünk majd, a hullámok nyalogatják a lábunkat és úgy érezzük magunkat, mint ahogy ő szerette érezni magát. még sírhatok ma is egy sort.