A takarítás filozófiája

Most jöttem rá, mit rontottunk el alapvetően. Mi mindig olyan háztartási munkákat próbáltunk keresni nekik, olyan feladatokat bíztunk rájuk, amit élveznek, ahelyett, hogy azt tanítottuk volna meg nekik, hogy találjanak élvezetet abban, amit épp csinálniuk kell. Újratervezés.

Honnan is tudhatta volna?

A házat, amiben élünk, mások építették. Egy más kor ízlése és különösen más emberek igényei szerint. Amikor házat kerestünk, tudtuk, hogy mindenképp kötnünk kell majd jó néhány kompromisszumot. Végül is kertes ház, és ez volt az egyik fő szempont. A másik, hogy ott van, ahol a nagymamám is lakott, nemcsak azon a környéken, hanem egyenesen abban az utcában. Elismerem, nem túl racionális ok, de nekem fontos volt, hogy épp itt lakjunk, hogy ott szaladgáljanak a gyerekek, ahol én is szaladgáltam gyerekként, amikor a nagymamámnál nyaraltunk, tetszik, hogy oda járnak iskolába, ahová anyukámék is jártak, szóval, lényeges szempont volt, hogy legyen meg  valamiféle folytonosság. Legyen könnyű bejárni a városba, de legyen messze a zaj, a nagy forgalom, a tömeg. És legyen szép, meg rigófüttyös, meg zöld.

Ez után a rövidnek nem nevezhető bevezető után azt kell mondanom, egyáltalán nem erről akartam írni. Csak meg akartam magyarázni, hogy hogy fordulhat elő, hogy van egy olyan kis fürdőszobánk zuhanyzóval, amit nem használunk zuhanyzóként. Ez úgy lehetséges, hogy kinéztünk néhány dolgot a megvenni kívánt házban, amire azt mondtuk, OK, maradhat így, nem tökéletes, de elfogadható. Az egyik ez a lenti fürdőszobácska volt. Aztán úgy egy év elteltével (amit - különösen A.  - intenzív odalenti zuhanyzással töltött) kiderült, hogy a fürdőszoba ugyan nem elfogadhatatlanul csúf, viszont elfogadhatatlanul nincs szigetelve. Folyt, ázott, penészedett minden. Majdhaegyszergazdagokleszünk (ez gyakori állandósult szókapcsolataink egyike), akkor megcsináltatjuk, mondtuk, és nem zuhanyoztunk ott többé. Még A. sem, aki pedig zuhanyozni szeret jobban.

Lassacskán közeledünk ahhoz az aprósághoz, amit mesélni akartam! Szóval, a zuhanytálcát a továbbiakban óvtuk minden nedvességtől, én pedig rászoktam, hogy (mivel a mosógép is itt van), az amúgy fent tárolt szennyes ruhákat a mosáshoz előkészítve, színek szerint szétválogatva itt tároljam kupacokban. Egyetértek, nem túl rendes dolog ez, de elég praktikus. Szóval, rendszeresen (nem állandóan, csak a tervezett mosások előtt!) itt várták a ruhák, hogy bekerüljenek a mosógépbe. Ez a helyzet egészen Ciróka megjelenéséig (mintegy három héttel ezelőttig) volt így, mert a macskaalomnak nem találtunk elfogadhatóbb helyet, mint ezt a kis fürdőszobácskát, annak is a csempével burkolt és lefolyóval ellátott zuhanytálcáját. Mert ezt könnyű takarítani.

Most jön a lényeg: Á. hazajött a háromnapos osztálykirándulásról, és hozott haza néhány szennyes holmit is. Megkértem, hogy a fenti nagy kosárba dobálja őket, majd az összes fent lévő holmit hozza le zsákostul, hogy moshassak. Hallottam a lépcsőn a dübörgést, ahogy cipelte, aztán nekiálltam mosás helyett vacsorát készíteni. Amikor elkészült, szaladtam a kis fürdőszobába, hogy betegyek a gépbe egy adag ruhát. Arra számítottam, hogy a nagy zsák szennyest ott találom a falnak vagy a gépnek támasztva, kikapkodom belőle a fehér, vagy a kék-szürke, vagy a zöld-barna, vagy a piros-rózsa, vagy a fekete mosnivalókat, és ennyivel is beljebb vagyok a hétvégi dolgokkal.

De nem így találtam. Hanem azt, hogy a textilzsákból kiborított ruhák ott tornyosulnak a zuhanyozótálcában. A pólók, bugyik, zoknik, szoknyák, nadrágok és egyéb holmik mind ott voltak. A macskaalom mellett és abba némileg belelógva is. Sajnos elég rondán ráförmedtem Á.-ra, hogy ez meg mi a fene, és hogy komolyan gondolta-e, és hogy szedjen össze mindent, de rögvest.

Jött, összeszedte és közben hangosan sírt, hogy senki sem mondta neki, hogy ne így csinálja, és hát honnan is kellett volna tudnia, hogy így nem lesz jó. És hogy túlzottan sokat várok tőle.

Ennyi történt. De igazából nagyon nehezen térek napirendre afölött, hogy képes az őt nem érdeklő feladatok (és ilyen a háztartási munkák szinte minden tetszőleges mozzanata) közül bármelyiket úgy elvégezni, hogy egészen, de teljesen, tökéletesen kikapcsolja közben a gondolkodást az életfunkciói közül.

(Miközben nyilván hasonlóan érthetetlen, hogy miért írok ilyen hosszan egy tök érdektelen témáról. De hát épp ez foglalkoztat. A csapongás pedig, úgy tűnik, alaptermészetem része)

Helló, Kello!

Kellonak hívnak, ugye? És anyád neve mi? Te küldtél levelet a gyerekeimnek, ha jól tudom. Hát, én odaadtam nekik. Nyilván nem bontok fel a más nevére érkező levelet, gondolom, te sem tennéd. Azért persze megkérdeztem tőlük, ki írt nekik és mit. Azt mondták, valami marhaság volt, nem ismerik a feladót, a tartalma meg valami értelmetlen izé, meg fenyegetés, hogy nem kapnak tankönyvet, ha nem fizetünk. De hát azt tanítottuk nekik, ne dőljenek be üres fenyegetéseknek. És a tankönyveket (mint a többi dolgot is) utólag szoktuk kifizetni. Meg hát nincs is ennyi zsebpénzük, azt is inkább gumicukorra költik. Tudom, nem túl egészséges, mégis így van. Szóval csak annyi, hogy kidobták a leveledet. Csak szólni akartam, hogy nem jött be az akciód! És hogy személyes adatokat nem írunk ki nyilvános helyre, így borítékra sem.

Helló!

martine

Internethasználati gyakorlat

Kizárólag az internet segítségével hasonlítsa össze, hogy hogyan jut el a legkedvezőbb kondíciókkal (időbéli és anyagi és kényelmességi szempontok egyidejű figyelembe vételével) Budapestről Szarvasra egy tetszőleges júliusi szombaton egy gyerek és egy felnőtt a tömegközlekedési lehetőségeket használva! A feladatban kedvezőbbnek tekintjük az olcsóbb utat a drágábbnál, a rövidebb utazási időt a hosszabbnál és az átszállás nélküli utat az átszállásnál, különösen több átszállásnál. Fontos, hogy minden, az utazással kapcsolatosan kötelezően felmerülő költséget vegyen figyelembe (a megoldásnak nem kell tartalmaznia az étkezési, WC használati és egyéb opcionális járulékos költségeket)

A feladat megoldásához az agyvérzés elkerülésének érdekében ne akarjon  telefonos segítséget igénybe venni. Jegyzetelésre mind a számítógépén, mind papíron lehetősége van, illetve a számológép használata is megengedett, sőt, javasolt.

Mivel a feladat megoldásánál fontos szempont, hogy Ön mennyi idő alatt jut el a legkedvezőbb opcióhoz, jegyezze fel pontosan azt az időpontot, amikor nekikezdett a feladat megoldásához, és azt az időpontot is, amikor a feladat elvégzését követően először dőlhet hátra nyugodtan és elégedetten a karosszékében!

Ha felkészült, jó munkát, sikeres feladatmegoldást kívánunk!

Motlev 2.0

Írtam egy nagyon hivatalosat is. Nem, nem ugyanoda. Igen, állást keresek.

Motlev

Az a helyzet, hogy megírtam ma egy rendhagyó motivációs levelet. Semmi szabvány, semmi elvárt formaiság vagy kínos udvariaskodás. Elolvastattam A.-val, akinél szigorúbb kritikusom alig van (na jó, igazából A. anyukája még sikerrel pályázhatna erre a címre - példának okáért amikor ezer éve elsőre leszigorlatoztam matekból négyesre, és körülbelül úgy örültem, neki, mint majom a farkának, de még inkább úgy, mintha egyenesen a kerek világ legkülönlegesebb dupla farkú majma lennék, szóval dicsekedtem fűnek-fának, hogy négyes, akkor A. anyukája rám nézett részvéttel teli tekintettel és azt mondta: nem baj, martine, majd kijavítod! Pedig A. is örült, mert ha valaki, akkor ő fizikushallgatóként aztán nagyon pontosan látta, hogy hogyan is állok én a felsőbb matematikával - szemben anyukájával, aki a bölcsészkaron szocializálódott). Szóval azt írtam nekik, hogy ha tetszik nekik így, ahogy megírtam, vegyenek fel, mert ebben az esetben mindkét fél igen jól járna azzal, ha én nekik dolgoznék, ha meg nem, akkor semmiképp nem egymásra vártunk. Úgyhogy most rettenetesen izgulok. Egyébként teljesen feleslegesen, mert elküldeni csak holnap fogom. De némi drukk elkél!

Írjak-e még a macskáról?

Írok, bár megérdemelné, hogy ne írjak, de csak magammal tolnék ki (azt meg már mégsem, vagy legalábbis nem így), szóval az a büdös dög (a kismacska mérgesvagyok kori neve) sajnos nem érzékelné eléggé a haragomat, ha így fejezném ki, hogy bizony, erős az én haragom.

Miatta kellett ma mezítláb és szandálban jönnöm, pedig esős hideg van. És hogy miért nem vettem cipőt?Hát azért, mert A. reggel pontosan nyolc óra negyed másodperckor odaállt az ajtóba és azt mondta, hogy "nyolckor akartunk indulni", és úgy nézett rám, mintha miattam késnie kéne valahonnan. Á.-t vittük ki a buszhoz, mert háromnapos osztálykirándulásra utazott, és így is közel húsz perccel korábban értünk oda, mint a szükséges. Mert A. jeges mondatára gúnyosan azt feleltem, hogy már készen vagyok, csak a cipőmet kell felvennem, és úgy terveztem, hogy fél percen belül már az autóban ülök. De ahogy elővettem a szép piros cipőmet, valami elég penetráns csapta meg az orromat, és ilyen büdös cipőm nekem nem szokott lenni. Elég elkeseredett fejet vághattam, de A. csak annyit mondott, tegyem túl magam végre (végre???) a dolgon, mert különben itthon hagynak. Úgyhogy lehúztam gyorsan a zoknimat, felvettem a szandálomat (végül is nyár van) és peckesen kivonultam az ajtón. A pulóverem nélkül - de ezt csak később realizáltam, amikor már felvettem volna.

Ez pedig akkor volt, amikor A. mintegy húsz perccel a szükséges idő előtt kitett minket a kocsiból a buszállomáson azzal, hogy ő megy is rögtön dolgozni. Szerencsére azért egy-két osztálytárs fagyoskodott már a placcon, így az ott lévő szülőkkel elröhincséltük a hideg szelet. A busz beérkezésekor én előrelátóan megkérdeztem Á.-t, hogy megpuszilhatom-e nyilvánosan (inkább ne! - volt a válasz), így nem blamáltam őt sem azzal, hogy próbálom megpuszilni, meg magamat sem azzal, hogy látványosan nem hagyja.

Miután a gyerekek felszálltak, mi még egy darabig tipródtunk ott, volt, aki integetni akart, más csak megvárni, míg rendben elindul a busz (ööö... ez a hülye én vagyok, tudtam, hogy az integetés reménytelen ügy, de nem volt szívem elindulni, míg a busz nem indult el... hiába ciki, ennél még nagyobb cikiségekre is képes vagyok). Az egyik kisfiú még a busz indulása előtt felállt a székéről és kiszaladt a busz nyitott ajtajához. Anyukája meghatottan hajolt közelebb hozzá még egy puszira, amikor a kisfiú ezt mondta: és mondd meg apának, hogy töltsön a telefonomra pénzt, mert lefogyott! - ezzel a mondattal visszarongyolt a busz belsejébe. Az anyuka nekünk bevallotta, hogy ennél romantikusabb búcsúra számított - de legalább volt min röhögnünk a metró felé menet.

Nem is tudom. Inkább olvasok.

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

(J.A.)

Befejeztem (végre-valahára, mert mindig elfelejtettem rádugni a töltőre a könyvemet - ez egy annyira valószínűtlenül durva mellékmondat, nem? hogy rádugni, és pont a könyvemet, nagyon fura!) az Anna Kareninát, közben elolvastam Murakami Harukitól a futásról írott könyvét (Miről beszélek, amikor futásról beszélek? - Nem kötelező szenvedni - az nem dugdosós, hanem hagyományos lapozós, így csak arra kellett figyelnem, hogy egy időben legyünk egy helyen), és igen, valóban megfontolandó, hogy a szenvedés szabadon választott tevékenység. Mondjuk én még nem tudtam lejönni róla, elég kemény szer, de hátha egyszer sikerül. A szenvedéshiányos állapot fáj-e vajon? Pályázom Murakami egyéb műveire, de megvenni nem tudom/ nem akarom most, a vonaton pedig nagyon udvariatlan dolognak tartottam volna kitépni annak a lánynak a kezéből, aki velem szemben ülve épp azok egyikét olvasta, úgyhogy majd egyszer, majd később, majd valamikor. Akarom még A nagy Gatsbyt Francis Scott Fitzgeraldtól (és utána megnézném a filmet is, de inkább csak utána. És úgy láttam, játszanak most két filmet is olaszul, azokat szeretném megnézni még, meg a Boris Vian regényből készült Tajtékos napokat, meg... nagyon-nagyon szeretnék végre moziba menni...), aztán visszatérve a könyvekhez,  A Moszkva tér gyermekei  című könyvet fogom még elolvasni (minden valószínűség szerint holnap egy e célra szabaddá tett órámban), Pőcze Flóra "fiatal társadalomkutató" tollából. Aztán még egyre többször gondolom, hogy el kéne olvasni valamit Szvoren Edinától, mert az olvasott kritikák ezt a kívánságot ébresztgetik bennem. Addig is, míg ezek valamelyikét megszerzem, belemerültem megint az Iskola a határonba, azt hiszem, nem véletlenül. Ja, meg hát dolgozom. Törvényeket olvasok, meg egyéb, azoknál szerencsére szórakoztatóbb szakirodalmat - és írok mindent, amit épp kell. De inkább egy nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek.

Megírhatatlan dolgok

A megírhatatlan dolgok eléggé különbözőek, de egy közös azért van bennük. Igen, pontosan az, hogy nem megírhatóak. Sokféle ok miatt. De néha azért mégiscsak jó lenne megírni néhányukat, hogy ne feszítsenek annyira. Úgyhogy írok mégis. Talán ezt nevezzük most úgy, hogy feszültségmentesítés. Mert ha nem akarom is, vagy ha nem is gondoltam volna, azért megbillentett kissé a dolog. Nem annyira gyász, inkább döbbenet. Nem fájdalom, sokkal inkább megkövülés. Mert milyen már egy csupán véletlenül a szemem elé kerülő internetes portál lakáshirdetéséből megtudni, hogy egy réges-rég nem látott ismerős, egy lakásnak a tulajdonosa, mármint ezek szerint egy lakás korábbi és volt tulajdonosa meghalt. Nem él már. Halott. Hihetném, hogy nem így van, de tulajdonképpen szinte bizonyos, hogy de igen. Ennél (mármint a szinténél) nagyobb bizonyosságot (noha tudnék) nem akarok szerezni. Mert nem tudnék mit kezdeni a bizonyossággal. Nem változna semmi. Csak azt nem tudom most eldönteni, hogy akkor ezzel végleg megszűnt-e valami vagy végleg állandósult. Persze, mindegy, teljesen mindegy. A tényre magára (halál) egyébként lehetett számítani, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Nem úgy, mint ahogy mindannyiunknál majd egyszer (nem vészmadárkodás), hanem ez kósza hallomásokból évek óta borítékolható volt, hogy közeleg. Csakhogy a mód brutális, ahogyan kiderült. Pláne, hogy igazából ki sem derült semmi. Talán egyáltalán nem is történt semmi. (De igen) Elolvastam ma egy engem igazából cseppet sem érdeklő lakáshirdetést. Véletlenül. Nem akarok lakást venni, nem érint a dolog. Nem is történt semmi. Nincs halál, nincs temetés, nincs gyász, nincs fájdalom. És nem veszett el semmire a lehetőség, mert lehetőség már rég nem volt semmire. A múlt az élőkben úgyis megmarad kivakarhatatlanul. Aztán meg majd lesz belőlünk is egy lakáshirdetés.

A szívem a helyén van, még a fejem is a helyén van... csak sajnos teljesen üres

(Á.-t ott alvós szülinapról hozták délre a munkahelyemre)

(...)
én:  és mit ettetek?
Á.: goffrit, gumicukrot, tortát, hamburgert, zserbót, sokféle csokoládét, pogácsát, epret, cseresznyét, ropit...
én: huh, elég, ne is sorold... akkor most nem vagy túl éhes, igaz?
Á.: túl éhes nem vagyok, de azért tudnék enni
én: rendben, akkor elviszlek ebédelni

(...)

én: a menü jó lesz, ugye?
Á.: a levest nem biztos, hogy kérem
én: mindenképp ki kell fizetni, nézd meg, milyen
Á.: hát, jó
én: jónapot! két menüt kérünk és egy desszeretet!

(...)

én: látom, mindet meg bírtad enni!
Á.: hát, igen...
én: és most jóllaktál?
Á.: hát, nagyjából... azért még sok érdekes desszert van itt...
én: majd legközelebb kipróbálhatsz valami mást

(mintegy másfél óra múltán az irodámban)

Á.: szomjas vagyok
én: főzök teát
Á.: és valami ennivaló nincs?
én: nincs... elég sokat ettünk... és.... úristen!
Á.: mi úristen? mi történt?
én: basszus, nem fizettünk, azt hiszem, nem fizettünk...
Á.: nem fizettük ki az ebédet?
én: azt hiszem, ez a helyzet... vagy te emlékszel? fizettünk?
Á.: nem tudom... szerintem nem...
én: jaj, nem fizettünk! ezt nem hiszem el! eljöttünk fizetés nélkül!
Á.: jaj! most mi lesz?
én: hát, visszamegyek
Á.: és mit mondasz?
én: hogy hülye vagyok és simán eljöttünk fizetés nélkül
Á.: és akkor mi fog történni?
én: kifizetem utólag

És pontosan így is történt, Visszarohantam, elnézést kértem, a fejemet még mindig megülő hőségre hivatkoztam, és utólag kifizettem az ebédet.

Gyermek nemének meghatározása egyszerű kvízmódszerrel

Tegyük fel a kérdéseket hat éven felüli, még nem ismert nemű gyermekeinknek. A válaszok értékelésénél vegyük figyelembe a helyi sajátosságokat!

Hogy hívják a szomszéd kislányokat?
A) Kiket?
B) Eszter Judit és Lilla Éva, de a második nevüket nem használják, mert azt azért kapták, mert úgy hívják a nagymamáikat.

És hány évesek a szomszéd lányok?
A) Kik?
B) Eszti hét lesz júliusban, Lilla meg négy lesz februárban.

Akkor Eszti már iskolás lesz?
A) Az kicsoda?
B) Igen, a c-be fog járni, a Borka néni lesz a tanítója, meg egy új, mert Heni néni kisbabát vár és már nem lesz osztálya most.

Hogy hívják a szomszédból a felnőtteket?
A) Izé... Zoli meg ... izé... Réka?
B) Kovács Zoltán és Szalkai Zita

Ők hány évesek?
A) Kik? Ja... te meg apa biztosan sokkal fiatalabbak vagytok...
B) Zoli most volt 30, adtak tortát is, Zita meg azt hiszem, egy évvel fiatalabb?

És a kutyákat hogy hívják?
A) Bobo és Szuszi
B) Szuszi és Pocok. Volt még  Bobo, de már legalább egy éve meghalt.

És a másik szomszédban ki lakik?
A) Melyik másikban?
B) Ottó bácsi és Franciska néni. Bajai Ottóné.

És mögöttünk?
A) Hogyan mögöttünk?
B) Arról csak azt tudom, hogy Béla... van egy nagy fia és lánya is... meg egy puli.

Melyik nap viszik el a kukát?
A) Milyen kukát? ja, azt! Csütörtökön? vagy szerdán?
B) Kedden fél nyolckor

Kik játszanak ma?
A) Spanyolország - Nigéria
B) Mit? Hol?

Lesz még csoportmérkőzés?
A) nem, ez az utolsó
B) nem tudom, hogy az mi


Értékelés:
AAAAAAAAAAA - garantáltan fiú
BBBBBBBBBBB - garantáltan lány

A vegyes típusok ritkák, náluk ennél behatóbb vizsgálatra van szükség ahhoz, hogy biztosan eldönthessük, melyik nemhez tartoznak.

(Sajnos több, fiúk számára is jól megválaszolható kérdés feltevéséhez nincs elég ismeretem a világ futballéletéről.)