Megírhatatlan dolgok

A megírhatatlan dolgok eléggé különbözőek, de egy közös azért van bennük. Igen, pontosan az, hogy nem megírhatóak. Sokféle ok miatt. De néha azért mégiscsak jó lenne megírni néhányukat, hogy ne feszítsenek annyira. Úgyhogy írok mégis. Talán ezt nevezzük most úgy, hogy feszültségmentesítés. Mert ha nem akarom is, vagy ha nem is gondoltam volna, azért megbillentett kissé a dolog. Nem annyira gyász, inkább döbbenet. Nem fájdalom, sokkal inkább megkövülés. Mert milyen már egy csupán véletlenül a szemem elé kerülő internetes portál lakáshirdetéséből megtudni, hogy egy réges-rég nem látott ismerős, egy lakásnak a tulajdonosa, mármint ezek szerint egy lakás korábbi és volt tulajdonosa meghalt. Nem él már. Halott. Hihetném, hogy nem így van, de tulajdonképpen szinte bizonyos, hogy de igen. Ennél (mármint a szinténél) nagyobb bizonyosságot (noha tudnék) nem akarok szerezni. Mert nem tudnék mit kezdeni a bizonyossággal. Nem változna semmi. Csak azt nem tudom most eldönteni, hogy akkor ezzel végleg megszűnt-e valami vagy végleg állandósult. Persze, mindegy, teljesen mindegy. A tényre magára (halál) egyébként lehetett számítani, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Nem úgy, mint ahogy mindannyiunknál majd egyszer (nem vészmadárkodás), hanem ez kósza hallomásokból évek óta borítékolható volt, hogy közeleg. Csakhogy a mód brutális, ahogyan kiderült. Pláne, hogy igazából ki sem derült semmi. Talán egyáltalán nem is történt semmi. (De igen) Elolvastam ma egy engem igazából cseppet sem érdeklő lakáshirdetést. Véletlenül. Nem akarok lakást venni, nem érint a dolog. Nem is történt semmi. Nincs halál, nincs temetés, nincs gyász, nincs fájdalom. És nem veszett el semmire a lehetőség, mert lehetőség már rég nem volt semmire. A múlt az élőkben úgyis megmarad kivakarhatatlanul. Aztán meg majd lesz belőlünk is egy lakáshirdetés.