A gyerekek nem változnak

Három körül elkezdtem ebédet készíteni - nem kellett sietnem, mert senki nem volt éhes úgy gondoltam, ha valaki éhes, más is főzhet ebédet, hiszen csupa felnőttel* lakom együtt. Nem gondoltam bonyollult ebédre, részint voltunk többször is étteremben az elmúlt hetekben, ahol mindenki ehetett különleges dolgokat, részint még van egy csomkó dolgom a konyhán kívül, például sorozatokat kell néznem angolul, részint pedig a biozöldségcsomag tartalmát akartam feldolgozni  sitty-sutty.

Feltettem a rizst, aztán A.-val megettük a tegnapról maradt dinnyét, közben lekászálódott Á. is, még pizsamában, kérdezve, hogy mi lesz az ebéd, amit A. azzal a tréfával ütött el, hogy amit Á. főz nekünk, így gyorsan el is tűnt a színről, aztán én megtisztítottam a zöldségeket (hagyma, paprika, paradicsom, cukkini, fokhagyma, cékla, olajbogyó, zeller, kakukkfű, rozmaring), eközben elkészült a rizs, öntöttem rá egy kis olivát és összekevertem apróra vágott petrezselyemmel - ezek a nyári zöldségek nagyon gyorsan megvannak, térültem-fordultam, szóltam A.-nak, hogy hívja Á.-t is ebédelni. Felment, de egyedül jött vissza azzal, hogy Á. nincs itthon. Nehéz volt elhinni**, ezért én is felmentem - tényleg nincs. Megebédeltünk kettesben A.-val, atán rácsörögtem Á.-ra, hogy hová tűnt el negyed órán belül köszönés nélkül. A következő gyors párbeszédet nyomtuk le:

Hová lettél? A Lidlben vagyok. Hogyhogy? Veszek ételt. De itt vártunk az ebéddel! Jó, majd megeszem, ha hazaértem. Miket veszel? Kaját. Holnap három napra elutazom. Hová? Vidékre. És mit fogsz csinálni vidéken? Dolgozni. És mikor akartál szólni, hogy ne keressünk? Azt hittem, már mondtam.

Nem mondta. Vicces lesz, ha elutazik Hetedhétországba. Gondolom, azt azért fogjuk tudni előre, hogy ki tudjuk vinni a reptérre. Remélem. És azt is remélem, hogy időnként felhív majd neten.

* nem - igaz, ők sem

** pedig elég rég tanulom Á.-t, de nem mindig tudok az ő fejével gondolkodni (mondjuk én legalább megpróbálom)

küzdelmek

Egész gyerekkoromban kétségbeesetten próbáltam láthatatlanná válni, és a felnőttkorom azzal telik, hogy megpróbálok látszódni - egyik sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Tegnap csontvázhullás volt, kívánni sem lehetett volna kevésbé alkalmas napot rá. Szeretnék egyszer szorongások és jelentősebb aggodalmak nélkül élni, csak úgy a magam örömére pörgetve a sírásmentes napokat.

volt már ilyen

Mármint hogy arról nyafogtam, hogy jelentkeznek emberek, aztán eltűnnek és nem jönnek el. Kitöltik a jelentkezési lapot (név, cím, telefon, anyjaneve, kutyafasza, satöbbi), aztán nem válaszolnak arra, hogy mikor hol legyenek, mikor, hová, mennyit fizessenek be, meg egyáltalán, arra sem, hogy helló, bébi, te nyomorult állat. Az elmúlt években csak szaporodott a számuk a köddé válóknak. Most emellé bejött az árajánlatkérős ghosting is. Megkeres egy (nem kis) szervezet vezetője, hogy pont az kell nekik, amit én tudok. Ingyen ugyan jobban kéne, mint pénzért (ja, persze, értem én), de jól van, ha nem bírom ki másképp, adjak árajánlatot. Beszélünk minimum egy órát, online, telefonon, személyesen, hogy miről szóljon az árajánlat. Megírom. Arról szól. Kis hibája, hogy árat is teszek bele. Elküldöm. És nem reagálnak. Rájuk írok, hogy megkapták-e. És nem reagálnak. Felhívom őket, hogy miafaszvan megkapták-e. Meg, de nem tudtak (akartak) válaszolni, mert ez több, mint amennyire ők gondoltak. És az árura ugyan továbbra is szükségük lenne, és nem, nem akarják (tudják) ők elvégezni, mert az sok idő lenne, meg hát érteni is kéne hozzá. De pénzük az nincs rá. Ennyi semmiképpen. Nekem meg kilóg a fenekem a lyukas gatyámból, mert az incifinci kis infláció elvitte a gigantikus fizetésemelésemet. Van ez így.

Tízes skálán

mennyire örülnétek bruttó húszezer forint fizetéskiegészítésnek*? Majd júniustól...

* ezt úgy kell érteni, hogy nem fizetésemelés, csak valami ideiglenes pótlék decemberig**

** abban a valóságban vagyunk, amit 2025-ben Magyarországnak hívnak, ahol 400 Ft egy euró, ahol közel kétezer forint egy kiló kenyér (igen, van olcsóbb is, de nem azt akarom venni) - és amúgy bármi is kurva drága

A kemény kakaóvajas küzdelem

Az úgy kezdődött, hogy mivel beteg vagyok mint rendesen, bementem a gyógyszertárba Fluimucil pezsgőtablettáért (hogy ne duguljak el a takonytól) és HOVA tablettáért (hogy ha megfulladnék mégis, legalább közben ne idegeskedjek). Fluimucil volt, Hova nem volt, és akkor gondoltam egy nagyot, és megkérdeztem, hogy van-e kakaóvaj (mert még az ekcéma is kijött a lábamon, többtenyérnyi területen hámlik, vérzik, viszket, rondul), és mert már minden létező itthoni csodakrémet rákentem, de mindtől csak rondább lett (ronda, de puha vagy ronda és érdes). A kantinoskisasszony azt mondta, hogy megnézi a gépben, aztán pedig azt, hogy mivel már ritkán gyártanak gyógyszertári kúpokat, nincs kakaóvajuk, és én ennyivel be is értem volna, ha a másik pultból rám nem reccsen a biztonsági őrnek álcázott főpatikus, hogy hogy képzelem én ezt, és hogy ha olyan előfordult volna valaha is, hogy patikában kakaóvajat vettem volna, akkor neki most azonnal kötelessége lenne feljelentést tenni, mert a szupertitkos alapanyagokkal nem kereskedhetnek - de ezt olyan hangon és olyan pofával dörrentette rám, mintha kifejezetten arra kértem volna őket, hogy adjanak el nekem némi ciánnal vegyített xanaxot C vitaminnak álcázva. Mondtam, hogy nem gondoltam, hogy járjanak el szabálytalanul, csak azt kérdeztem, van-e, mert amúgy báremelyik sima bioboltban van. Meg amúgy cukrászati alapanyag is. Hízlal ugyan, de nem mérgező. Erre viszont a patikuskisasszony is feldühödött és azt sipította, hogy akkor menjek bioboltba, ha ott minden van. Amit én nem állítottam. El sem várom. Meg egyáltalán. A HOVA tablettára viszont ott helyben nagy szükség lett volna. Nem nekem, nekik.

nehéz elhinnem

ugyanakkor mégis jelentős fölénnyel választották meg a trumplit, amiből azt a következtetést vonom le (nem először és talán nem is utoljára), hogy én egy másik Föld nevű bolygón érezném jól magam. Hajrád, Friday!

Mondatok

A helyedben én inkább már megkönnyebbülést éreznék - mondta egy kedves ismerős, amikor anyukám halálán még két héttel később is (sic!) elsírtam magam. Kíváncsi vagyok, hogy reagált volna hasonló mondatra, amikor arról picsogott panaszkodott nekem, hogy elhagyta a pasija, vagy amikor a munkahelyén helyezték kilátásba, hogy megválnak tőle

Nem szégyelli magát, hogy mások bajából akar meggazdagodni? - írta a számlázási címet firtató levelemre egy felháborodott jelentkező, aki egy veszteségfeldolgozó programba jelentkezett hozzám - de azt hitte, ingyenes lesz. Mondjuk már a legelejétől egyértelműen ott van, hogy mennyibe kerül per alkalom, mennyibe kerül összesen és milyen címen mennyi kedvezményt adok. Az üzletek és az éttermek megélhetnek mások éhségéből, szomjúságából, vagy abból, hogy fáznánk pucéran. Az orvosok megélhetnek mások betegségéből. A közlekedési vállalatok abból, hogy kihasználják, hogy el kell jutnunk A-ból B-be. A sírköves a kőfaragásból. De szerinte én nem élhetek meg abból*, hogy végzettségeimet felhasználva támogatok másokat nehéz élethelyzetükben?

* amúgy nem élek meg belőle különösebben fényesen, sem a főállásomban, sem a szabadidőm terhére hirdetett egyéni vagy csoportos alkalmakból.

újabbak

ma eljutottam az autószerelő(k)höz, aki(k) ingyen ütögették helyre az autóm lökhárítóját, megjegyezve, hogy ha nagyon akarom, kicserélik, de inkább várjam meg, míg belém jön valaki, akkor meglesz a biztosítási pénzből (mert amúgy jó drága lenne cserélni) - addig viszont elég lesz némi polírpasztával (?) áttörölgetni

döbbenet, hogy megdöbbentő az, hogy kamala harris a legújabb mérések szerint átveheti a vezetést donald kacsa trump előtt - mégis, mi lenne az elvárható egy szexista, arrogáns vénember és egy jól képzett, határozott középkorú nő versenyében? (amivel nem azt állítom, hogy kamala harrison ne találna fogást, aki akar, na de na)

elmentünk szabadságra és közel két hét múltán hazatértünk - csodaszép út volt, mindengyütt is pihentető (ausztria, svájc, ausztria - némi német és lichtensteini kanyarokkal)

mindenki hetek vagy hónapok óta (szamár)köhög körülöttem

nagy munkahelyi fluktuációk vannak - én még nem állok be a sorba (viszont újabb egyetemet vettem célba, még nem jelentkeztem, de elég hozzá egy figyelmetlen pillanat - nem vagyok normális)

érzet

Amikor kimondom azt, hogy 1980, olyan távolinak érzem, mintha a múlt évezredről beszélnék... 

Falra hányt borsó

Rendszeresen látok olyan embereket (nem politikusokat, inkább piaci vagy civil szereplőket) beszélni különböző podcastokban, videókban, akiket néhány évvel (évtizeddel) korábban arra próbáltunk oktatni (kiképezni, trenírozni), hogy (többek közt) tudjanak a (laikus) köz számára értelmes, logikus, érthető nyilatkozatokat tenni saját témáikban. Szerencsére sokaknál dolgoztunk sikerrel, vannak, akiknek a fejlődését látva személyes büszkeséget és meghatottságot érzek - de néhány nyilatkozó úgy tesz, mintha életében először próbálna összerakni fejben, majd elmondani egy félperces szöveget (és nyökög ezen a szinten fél órát) - ha nem tudnám régről, hogy ki ő és mivel foglalkozik, pusztán a nyilatkozatából nem jönnék rá.

Büfé

És amikor azt képzeljük, hogy itt Agyarországon mi már tényleg mindenre fel vagyunk készülve, akkor jön ez. Én tényleg sokszor éhes vagyok, a stressz is folyton basztat, amiatt is ennék, de bakker, láttuk jönni, hogy az Operában szétkaszabolják a Carmina Buranát, hogy a büfének több bevétele legyen? Mondjuk ha azt nézzük, hogy a mémképződést hogyan segítik elő a hasonló ötletek, akkor örülhetünk, mert abban szerintem kiváló mutatókat ér el az ország és sok szellemes komment és mém keletkezett már tegnap óta is. 

Új játékot akarok!

A hétvégén sokat játszottam. Először főzőcskéztem a kis babakonyhámban, aztán csengett a babatelefonom, amin azt közölték, hogy édesanyámat játékból egy rohammentő elszállította, így meg sem játékfürödtem, hanem játékból autóba pattantam és néhány erőteljes kormánymozdulat, fékcsikorgás és bazmeg után (még jó, hogy anyukám nem hallotta) a kórházban találtam magam. Ez elég uncsi volt, ülni kellett a hidegben a sürgősségi osztály felirat alatt, és jöttek ugyan mentősnek öltözött nagyfiúk, de nekem azt mondták, én még nem játszhatok, üljek nyugodtan. Végül amikor már sírva mentem oda egy SBO feliratú nagylányhoz, hogy legalább azt mondják meg, él-e egyáltalán az anyukám, kisvártatva (ezt a szót a 30 percen túli, de 60 percet el ne érő időtartamokra használom) kijött egy orvosnak öltözött lány, aki azt kiabálta, hogy a Kovács néni hozzátartozóit keresi - nagy nehezen rájöttem, hogy anyukám Dr Kovács Amazónia nevét rövidítették így le. Elmondta, hogy anyukámat átszállították egy másik kórházba, majd vissza fogják hozni, addig üljek nyugodtan. Mondtam, hogy ilyenkor nehéz nyugodtan ülni, amíg semmit sem tudok, de azt mondta, nincs más választásom. Szerettem volna mást játszani, de nem lehetett. Néhány óra múlva ismét szólították Kovács nénit, ekkorra már felkészítettem magam arra, hogy hallgassak az új nevére. Ismét kijött az orvosnak öltözött nagylány, és azt mondta, hogy azt mondták neki bent, hogy az anyukám is orvos volt. Mondtam, hogy igen. Milyen szakorvos? Hol? Azt is elmondtam. De tényleg? - kérdezte. Nem, ez a mai legjobb viccem - mondtan én kissé sértődötten. Azt válaszolta, hogy a bent játszó kispajtásokkal nem tudják elképzelni, hogy így leépülhet egy orvos. Ilyen mértékben. Mint az anyukám. Mondtam, hogy de, ők is, simán. Aztán bemehettem anyukámhoz, aki látszólag már jól volt, és mint kiderült (nagy nehezen), nem kapott sem sztrókot, sem tüdőembóliát, csak epilepsziája volt - hát, van ez így. Ezentúl azt is kell játszani, hogy anyukám epilepsziás is. Amikor a kórházból való kicsekkolás előtt egy nővérjelmezes lány azt mondta neki, hogy nyújtsa már ki rendesen a kezét, mami! rendre kellett utasítanom a nagylányt, hogy anyukám megszólítása Dr Kovács Amazónia, esetleg kedves főorvosasszony - amúgy anyukám nem használta sűrűn ezeket a neveit, de én úgy éreztem, hogy van egy határ, amit nagyon káros átlépni, így ezt nem engedtem tovább fajulni. A nővérek mind nagyon gázok voltak, az orvosok közül volt két kifijezetten empatikus is. Nem húzom az időt, éjfélre már haza is vihettem. A játékba beszállt a kisöcsém is, de nem nagyon sok köszönet volt benne, mert inkább utazósat meg autókázást meg egyéb hülye fiús dolgokat akar játszani, hiába mondtam neki, hogy most azt kell játszanunk, hogy ápoljuk anyukámat. Szűk keresztmetszetként éjszaka ő szállított minket haza anyukám házához, nekem kicsit halálfélelmem volt az erdőn át 120-nál, de a játékok az életre készítenek fel, és biztosan a halálfélelmet is többféle módon kell gyakorolni ahhoz, hogy jól tudjuk majd később. Szerencsére a játékőzeket meg a játékvaddisznókat már el kellett pakolniuk az erdei gyerekeknek, mire arra száguldoztunk, így egyet sem tettünk tönkre (mert aztán fizethettük volna ki még azokat is). Tegnap aztán ápolósat játszottam anyukámmal, szerencsére jól volt, így tudtunk sétálni és napozni is. Este még elmentem egy gyerekhangversenyre is, hámollmise volt a neve, gyönyörű volt, de jobban szerettem volna már az ágyból hallgatni. Ma dogozósat játszom, de közben még a kórházas játékból sem volt szabad kiszállnom, mert azt mondták a nagy gyerekek, hogy ma hívogatnom kell a kórházat egy papírért, amit nem fognak feltenni a felhőbe, hanem be kell érte menni, de úgy szeretik játszani, hogy sokszor kelljen őket hívnom, néha kinyomják, néha kicseng, de nem veszik fel, amikor felveszik, akkor azt mondják, hogy telefonáljak később. Kiszállnék, de azt mondták, játékból meghal az anyukám, ha nem kapja meg a gyógyszert, de a gyógyszert csak a szakorvosi javaslatra írja ki a háziorvos, amit csak 1000+ telefonhívással tudok beszerezni, ha elérem a megfelelő szintet, de mindig előről kell indítanom. 

Ki mint veti ágyát

-  Tessék, ezt neked rajzoltam szeretettel 

- Köszönöm szépen... és mi is van rajta pontosabban?

- a gyilkos szakács

- ööö... hát ez nagyon kedves...

- örülsz neki?

- ööö... mindig vágytam egy gyilkos szakácsot ábrázoló képre

- tényleg?

(nem - de az alkotónak nem árultam el, nehogy megbántsam)

ma kidobtam apám nőit a kukába

Elég nehezen megy apám házának az ártalmatlanítása kiürítése, mi fizetjük a számlákat, holott a tesóm szeretné a házat - és mi kezdtük el a szeméthegyek elhordását is. Nem tudom, meddig fog tartani. Jó lenne persze felnyalábolni mindent és elvitetni egy száz konténerrel - de mivel semmiről sem tudjuk, hogy mi van egyáltalán, én próbálok értéket menteni. Mármint főleg fényképeket keresek a gyerekkoromból, mert alig tíz-húsz képem van magamról azelőttről, hogy A.-val találkoztam volna. Apám egyik szekrényében találtam úgy tíz kiló fényképet, elhoztam őket, hogy átnézzem. Ebből vagy kilenc kilónyi ment a kukába - a többségen különböző nőkkel enyeleg (vagy éppen a bugyijukban turkál - még jó, hogy nem kértem meg a gyerekeket, hogy segítsenek átnézni a képeket, hogy gyorsabban haladjunk) - de muszáj volt átnézni mindet, mert a magát előszeretettel pedánsnak és rendszeretőnek nevező apám élére állított fényképalbumaiból az derült ki, hogy bármit bármire halmozott csak nő legyen rajta - többek közt a néhány évvel korábban karácsonyra tőlünk kapott kismackós fotóalbumban is a nőit találtam (ez borított ki leginkább - talán két vagy három éve kapta, teli a gyerekekről szóló képekkel) - a mi fotóink pedig be voltak tűzködve más albumok üres helyeire. A gyerekkoromból semmi, ezek mind az elmúlt 30 év képei - de ezek is gondosan úgy válogatva, hogy van benne kép anyukámról, a tesómról, sok a tesóm feleségéről, néhány a gyerekeikről, a mi gyerekeinkről, A.-ról - és kb tíz kép, amin én is rajta vagyok (és amit tőlünk kapott). Mondhatnám, hogy nem csodálkozom - mert végül is nem csodálkozom - elég nyilvánvaló volt egész életemben, hogy apámnak kábé egy fületlen gomb is többet számított, mint én - de sajnos ettől még szívszorító újra és újra szembesülni vele. És megnyugtathatnám magam azzal, hogy apám nem olyan ember volt, akivel én szívesen barátkoztam volna - de úgy látom, még mindig dühös és csalódott vagyok amiatt, hogy nekem ez az apa jutott, holott juthatott volna épp egy másféle is, egy kedves, egy szeretetteljes, valaki, akire számíthatok, akire felnézhetek, akit szerethetek (ó, arról már nem is merek gondolni sem, hogy olyan, aki engem tisztelt vagy szeretett volna, vagy aki szeretettel bánt volna velem és büszke lett volna rám) - hát, ezzel basztam el egy amúgy kedves szombatot. És nem is voltam alapos - mert a nőket kidobáltam, de van egyéb sok teljesen érdektelen kép is, amit nem volt energiám válogatni, már letörnek az ujjaim attól, ahogy húzkodom ki a képeket az albumok celofánjai alól - mennyivel klasszabb lett volna volt egyetlen gombnyomással a telefonjáról törölni a felesleges (igen, ott is voltak) képeit. A számítógépét még nem néztük át - állítólag a gyerekkori filmeket bedigitalizáltatta és átmásolta oda. De egyáltalán nem vágyom arra, amit mellette vagy helyette találni fogok. Azt hiszem, egész egyszerűen méltatlan volt ahhoz, hogy az apám  lehessen (attól még sajnos az volt - remélem, lesz még sok időm feldolgozni).

Jó dolog is történt ma: A. vett nekem egy meleg paplant, alig várom, hogy este legyen és ne fázzak alatta. Ja, este van. Akkor alig várom, hogy lefeküdjek végre és aludjak a hatalmas és könnyű extra warm paplanom alatt.

Amikor jól mennek a dolgok

Visszajött az értékelés a szellemírói (köszönöm, boriska!) tevékenységem eddigi eredményéről a következő levélke kíséretében: Helló, martine, ez jobban alakul, mint gondoltam, már csak a dizájnelemeket hiányolják belőle, csatolom a választ (amit a projektgazdák írtak) - XY, a nemszellem író. Némileg elképedek, mert szerintem komoly tartalmi hiányosságai vannak az anyagnak - de sajnos nem tudok mindent lelopkodni a netről, kellenének a tényleges kutatások dokumentumai is (de nem kaptam meg őket - a magam részéről a létezésükben is kételkedek) - de ám legyen jó. Olvasom a hivatalos választ: "Jó lesz,  de kellenének a konkrét vizsgálati eredmények és elemzései, grafikonok, táblázatok, stb." - hát bakker, drága buta XY, a grafikonok és táblázatok a tartalmi részt adják, nem a dizájnot. Hétvégére megpróbálom kivasalni belőle azokat a cuccokat, amikből a dizájnelemek előállthatók. Csak mondom, hogy ezerszer könnyebb valódi kutatónak* lenni, mint szellemírónak, mert mint szellemíró szellemdokumentumokból próbálok élő aranyat anyagot varázsolni. Tiszta alkímia.

* nem, XY nem az, csak egy szerencsétlen szerencsés flótás, akinek az ölébe hullott valami, amivel semmit sem tud önállóan kezdeni, mégis jóval több pénzt kap a végén, mint én.

micsoda remek érzés

inkompetens hülyének tekintve végigasszisztálni valamit (vagyis inkább valaminek a szisztematikus tönkretételét) - hatáskör híján, beavatkozási tilalommal sújtva. Nincs hová kicsekkolni, a való élet sem logikusabb a fészbukéletnél. 

El fogsz ájulni!

mondta Hunor, majd előhúzott a zsebéből egy gesztenyét és felmutatta. De ennyitől én nem ájulok el. Még a döglött bodobácstól sem, amit Lili hozott a tenyerén azzal, hogy esetleg életre tudom-e kelteni. Nem tudtam, bár ilyen képességnek örülnék.

Jártam megint a Lidlben is, ott viszont majdnem elájultam (nem), mert 400 forint egy kis zacskó (elvileg) friss kapor, persze, mindnek poshadt már az egyik fele, de amikor odamentem egy eladóhoz, aki épp brokkolikat baszogatott tologatott egy ládában, és megkérdeztem, hogy esetleg leáraznák-e, mert akkor vennék két csomaggal és a rothadt felét kidobnám, de a másik fele még menthető lenne, akkor azt mondta, hogy nem áraznak le semmit, hanem inkább beszedi az összeset. Nem tudom, mikor vált a kapor ennyire drága kinccsé, de kénytelen leszek kibányászni a magaságyásomat a gaz alól és teleültetni kaporral meg sóskával.

Meg attól is majdnem elájultam, hogy a múlt héten felhívttak a neurológiáról, ahová van anyukámnak időpontja, hogy megy-e, én meg ahelyett, hogy azonnal lemondtam volna az egészet, azt mondtam, hogy még gondolkodunk rajta (mármint én azon, hogy szükséges-e a nyári másik neurológus után, illetve hogy van-e aznap kapacitásom egy teljes napot kivenni vagy ellógni), mire kifakadt az asszisztens, hogy mostanában mindenki lemondás nélkül offolja a programot. Jó, mondtam, én mindenképp szólok, ha nem mennénk. És isten bizony, meg is próbáltam ma lemondani. De hiába ütöttem be a központi szám robothangjára válaszul a melléket, ott vigasztalanul kicsörgött órákon át. Nem, igazából csak fél órát tudtam szánni erre a procedúrára. Egy leszek azok közül, aki úgy nem megy el, hogy le sem mondja. Sorry. Milyen jó lenne, ha feltalálnának egy olyan levelezési módot, hogy csak itthon megírom valami gépen, amikor ráérek, ott meg elolvassák, amikor ráérnek! Lehetne a neve mondjuk... e-mail? Ja, már feltalálták. Kár, hogy a kórházakban még nem ismerik. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint a telefon!

És attól aztán végképp elájultam, hogy eladásra kínálok egy ruhát, jelentkezik egy vevő (női néven, B. Zsuzsanna), helló, eladó még? helló, igen. hol lehet átvenni? írom, hogy hol lehet, amire az a válasz, hogy szeretne olyan jól megbaszni, hogy fennakadjon a szemem. Nyilván tiltottam, de még így is szar érzés.

Valószínűség

Vajon mekkora a valószínűsége a következőnek:

Vágyakozva nézegetem az olaszországi szállásokat, amiket a Booking újra és újra feldob, azzal is kecsegtetve, hogy 100 eurót jóváírnak nekem ajándékként (jó-jó, nem nagy összeg, de egy fagyi* kijön belőle) - aztán a szállások közül egyet beszívecskézek és megmutatom A.-nak is, mert az van a legközelebb a parthoz. Megnézi, visszaadja a telefont. Nem érti a teljesen nyilvánvaló célzásaimat sem. A figyelmem könnyen terelhető, így a fb-on folytatom a nézgelődést, ahol a kerületi csoportban azon nyavalyog egy ismeretlen pasi, hogy nincs lenyírva az utcán a fű. Rákattintok a profiljára (igen, teljesen értelmetlenül), látom, hogy van két közös ismerősünkis. És megjelenik az ismerősei közt egy velem egyidős nő is, akit szegről végről ismerek. Ismerem a nevét és az arca sem ismeretlen - bár nagyon sokat öregedett. Gabika az első kamaszkori pasim utánam következő barátnője volt, és mindenki azzal szívatott, hogy ugyanúgy néz ki, mint én. Kicsit tényleg hasonlítottunk, de nem vészesen. Elvette, lett egy gyerekük, elváltak, nemigen hallottam többé egyikükről sem. Szóval, miután most meglátom a rinyáló fickó ismerősei közt, csak rákattintok a profiljára, hogy mi lett vele. A képek többségén egy új(abb) férjjel látható - aztán jön egy kép, amin az öt percen belül megnézett tengerparti szállás látható (később több, egyértelműen beazonosítható képpel), mely szerint most vették ezt a csini apartmant és kiadó, olcsóbban, mint a Bookingon, szívesen ajánlja az ismerősöknek. Mindenesetre én a booking oldalán kiszívecskéztem a képet, nem akarok G. nyaralójában lakni, még ha olcsó, sem.

* fagyiért pedig már nem is muszáj Olaszországba mennem (de van rá millió más okom), mert találtam egy szuper fagyizót.

off

bocs, senkinek sem válaszoltam az e-mailekre, most elmegyek nyaralni és remélem, a legjobb önmagam képében térek vissza. nem, sajnos nem egy évre offolom magam a pillanatnyi valóságból, csak két-három hétre. hétfőn átvetttem az új diplomámat, aztán kedden Á-ét is (mármint azt ő, én csak asszisztáltam mint tömeg), aztán ebédeltünk, bár senki nem volt éhes (rajtam kívül), aztán megpróbáltam becsomagolni a cuccaimat, de már több holmival utazom, mint amikor a gyerekek kicsik voltak, ami nagyon gáz, de olyan öreg vagyok és rugalmatlan, hogy mindenre külön fel kell készülni (lázas állapot, túl meleg van, túl hideg, eső esik, boka kifordul, gerinc sérvesedik, olvasni akarok, de valami mást, inkább mégis rajzolnék, nézzünk filmet, úszunk, kirándljunk, ne csináljunk semmit, igyunk kávét, herpesz nő, szem begyullad, gyomorsav túlteng, csinos akarok lenni, mégsem vagyok az, forró a homok, süti a nap a fejem, hajat kell mosni, ki kell fésülni, mibe kapaszkodjak, satöbbi, satöbbi, satöbbi)

fólia

Csak mondom, hogy a tisztátalan kiadványokra tervezett átlátszó fóliával nagyon lájtos és megengedő a libri*, mert csomagolhatnák átlátszatlan fekete zsákba is a nem eléggé megfelelő könyveket, vagy alufóliába, mint az iskolába uzsonnára viendő rántott húsos kenyeret, na, akkor tapogassa ki a sok illetlenül kíváncsi, hogy mi van benne! Esetleg lehetne minden nemkívánatos könyvet braille ábécével nyomni**, vagy rovásírással (jaj, azt mégse, igazi szencségtörés lenne), vagy egyszerűen csak külföldiül kiadni, de még jobb lenne halandzsanyelven, mint például: "e kivutélius monkó eputálinc inz kréberi szémkindőket, desfaertik másonya bungál kicezaet néjhümő órent" - és bármibe fogadok, hogy nem tudjátok megfejteni. De a néhány évet még foszladozó gondolatszabadság jegyében mindenki úgy olvassa, ahogy akarja.

* egy könyvesboltnak naggggyon ciki olyan nevet viselni, amely akár csak hangalakjában részlegesen a liberális szóhoz köthető, gondolkodni kéne másik néven, lehetne mondjuk orki vagy trolli

** én nem azt mondom, hogy a vakoknak már úgyis mindegy, hanem azt, hogy akkor kevesen tudnák elolvasni, de a vakok védelmében őket ki lehetne tiltani a könyvesboltok 200 méteres körzetéből, illetve azt, akinek közülük könyv van a kezében, azt lehetne valami kisebb bírsággal sújtani, mondjuk 200 ezer ft/könyv, és akkor ők sem lennének veszélyben - és igen, ismét megoldottam egy világraszóló gordiusi problémát, ez van.