2013. október 26., szombat

Tök jó lesz

V. megkérdezte, meghívhatja-e a szünetben két barátnőjét. Ó, persze, mondtam, mert tök jófej vagyok. Aztán a hétvégén Á. és V. megmutatták a tervezett programot a halloween partyra. Miféle halloween partyra? Hát, amit V. már említett. Aha, mondtam gyanútlanul. Jó program, sok vicceskedéssel. És aztán pizza. Amit Á. fog megsütni, míg a lányok játszanak. Nem lesz unalmas két kislánnyal a program? - kérdeztem tök gyanútlanul. Hát, esetleg még hívhatok - mondta V. Ennyiben maradtunk - hittem én. Tegnap este megírta a meghívókat. Csak nyolcat - mondta mentegetőzve, mert tudjuk, hogy még beteg vagy. Nyolc gyerek? Ide? Halloween partyra? Igen, és ígérjük, hogy kitakarítunk. Előtte és utána is? Erre kicsit elkámpicsorodtak, de vállalták. És most kapom az e-maileket a meghívott gyerekek szüleitől, hogy milyen jelmezben jöjjenek, csinálok-e megint arcfestést, hoznak sütit is, ne aggódjak. Nem aggódom... azt hiszem, igazi halloweeni tökfej vagyok. Még kivilágítás előtt. Fogok csinálni egy "jaj" kategóriát is...

2013. október 25., péntek

Nem lineáris

a gyógyulás felé vezető út.

2013. október 24., csütörtök

Jóféle jelek jönnek

és a jelek azt mutatják, gyógyulok.

Már nem egy még erősebb fájdalomcsillapítót szeretnék kapni karácsonyra, sem elektromos izomlazító-készüléket a születésnapomra, vagy jobb mankót a mostani botjaimnál, nem vágyom már fekete deréktartó fűzőre (bár mindezek még jól jöhetnek egyszer, a félelem még bennem van, szóval, legyen azért...),

hanem:

meg szeretném nézni moziban az Adele-t (olvastam/hallottam nagyon dicsérő és nagyon elmarasztaló kritikát is róla), meg a Hannah Arendtről szóló filmet is (arról csak jót olvastam), és el szeretném végre olvasni az Ulysses újrafordítását, és lassan elkezdenék majd megint tornázni, meg színházba is mennék, sőt, kirándulni is (jó, még nem most, de legalább majd egyszer), és a textilékszerek mellett szeretnék megint rajzolni is (gondoltátok volna, hogy a napi tevékenységünk nagy részét ülve végezzük? - legalábbis én úgy tettem).

Ma úszni voltam. Most még inkább csak lötyögtettem magam körül a vizet, de isteni volt! És tiszta nyár!

(és ma féléves a Rókica macska, gyönyörű lett, oroszlánbundás, sokszor harapós jószág, de néha szelíden bújni is hajlandó... vagyis ha hajlandó, akkor azonnal akar... akarni is nagyon tud. Majd egyszer lesz néhány kép is a folyamatról, ahogy nagy macskává növekedett)

Hüp - hüp - hüpp, fodrásztrükk!

V.: apa, a lányok már alig várják, hogy te vigyél minket autóval!
A.: hm... igen?
V.: igen, mert te olyan viccesen vezetsz!
én: apa viccesen vezet? hogyan?
V.: hát úgy, hogy mi azt mondjuk, menjen a fának és mégsem megy...
én: na, ez jó hír
V.: ...és nem szól egy szót sem, ha viháncolunk meg hülyeségeket beszélünk
én: aha, mert levegőt sem kap rémületében.... aztán itthon nekem kell ápolni
V.: és apa annyira, de annyira vicces! úgy szeretem!
én: és hogy fértek be négyen?
V.: Dorka már ülhet elöl
én: huh, már olyan magas?
V.: eléggé, de a tanító néni szerint úgysem nem fogják megmérni
én: nem az számít... tényleg szabad elöl ülnie?
V.: majd magasra copfozzuk a haját, hogy nagynak látszódjon
én: jaj, az nem jó... a szülei megengedik egyáltalán, hogy elöl üljön?
A.: ne pánikoljatok annyit, már tavaly is több volt, mint 150 cm
én: jó
V.: kár... de azért lehet magas copfja, hogy azt higgyék, hogy még alacsonyabb, és megállítsanak, és lemérjék, és aztán kiderülne, hogy nem is szabálytalankodtunk...

2013. október 23., szerda

Ő úgy véli, szokatlan nézeteket vallok. Ezért nem leszünk soha barátok (ezt én gondolom)

Nyilván provokatív a cím, de hát attól, aki szokatlan nézeteket vall, nem is kell mást várni. És az egész (vagyis az témán való aktuális elmélkedésem) úgy kezdődött, hogy ma (nemzeti munkaszüneti nap) felhívtam D. és N. anyukáját, hogy kimehetnek-e a gyerekek a térre játszani. Hívta őket telefonon Á. és V. is, de a gyerekek nem vették fel a telefont. Szóval, hogy közbenjárjak az ügyben, felhívtam az anyukájukat, K.-t.

Szia, K., de jó, hogy felveszed, azt akarom megkérdezni, hogy kimehetnek-e ma valamikor a nap folyamán a gyerekek együtt a térre játszani. Szia martine - így ő - örülök, hogy hallak, és sajnos nem mehetnek ki, mert tanulniuk kell. Oppsz, szegény gyerekek - mondom én - hát, akkor így jártunk, sajnálom, mert az idő igencsak alkalmas a kinti játékra, Á. és V. szomorúak lesznek, de hát majd az őszi szünetben kimennek. Sajnos akkor is tanulniuk kell majd - mondja K. Na, ne már - mondom én, hát azért a szünetben csak lesz már egy kis idejük, hogy játsszanak is. Sajnos nem, mondja K. szomorúan, pedig vettünk ki mi is szabadságot a férjemmel, először el akartunk utazni, de láttuk, hogy muszáj lesz foglalkozni a gyerekekkel, D. mindig rengeteg leckét kap a szünetekre is (tényleg, emlékszem is, hogy D. a nyári vakáció jelentős részét töltötte azzal, hogy kötelezőt olvasson, meg olvasónaplót írjon, meg a többi tárgyból is leckéket csináljon, én többek közt ezért nem szerettem volna soha ebbe a "helyi jóiskolába" íratni egyik gyerekemet sem, mert énszerintem a szünet az nem iskolai leckék megoldására való), N.-nek meg ugye a felvételi (oda), nem engedhetjük meg magunknak, hogy elmenjünk, szóval, tanulni fogunk velük, mondta K.

Ismerem ezeket a nézeteit, nem szoktam túl gyakran beszólogatni neki, mert én is a magam módján keserítem meg a gyerekeim életét meg ő is a maga módján, nyilván ő is sajnálja az enyémeket sokszor, időnként az én szívem is megesik D.-n és N.-n - de hát így van ez, nyilván jót akarnak ők is, mi is, csak különbözőképp csináljuk.

Aztán beszélgettünk még egy kicsit, arról, hogy muszáj tanulni, hogy jó állásuk legyen, mire én eretnekül azt találtam mondani, hogy én arra biztatom Á.-t és V.-t is, hogy azért tanuljanak, hogy olyan munkát választhassanak majd maguknak, amit szeretnek. No, ezen K. teljesen kiakadt. Hogy azt meg minek. Hogy ő nem szereti a munkáját, bár nem is utálja, de soha eszébe sem jutott, hogy szeretnie kéne, hiszen azért dolgozik az ember, hogy (minél több) pénzt keressen vele, nem azért, hogy élvezkedjen. És hová is lenne a világ - kérdezte K. - ha mindenki csak azt csinálná, amit szeret. És hogy az érzelmeknek ne legyen már szerepük a munkavállalásban. Én meg azt mondtam, hogy az ember a munkájával tölti az élete nagy részét, nehogy már olyat válasszak, amit utálok (és itt muszáj megjegyeznem, hogy noha én sokat nyígok itt is a munkahelyem miatt, az a helynek szól, nem a munkámnak, én ma is nagyjából azokat a dolgokat tanulnám, amiket tanultam, legfeljebb még néhány dolgot hozzá kiegészítőül, amiben változtatni akarok, az nem a terület, hanem a cég és a főnököm, mert nem a munkámat nem szeretem, azt elég izgalmasnak gondolom most is, hanem a munkahelyem nyújtotta szervezeti és személyi keretekkel nem vagyok kibékülve) - és persze K. is felhozta, hogy lám-lám, ott akarom hagyni a céget (igen, nagyon - és pont azért nem léptem még, mert nem találtam olyan helyet, ahol szerethetném a munkát, amit elvállalok, de ez nekem nagyon fontos lenne... meg persze az is, hogy olyan emberekkel dolgozhassak együtt, akikkel kölcsönösen tiszteljük egymást és nem a másik átvágására vagy kizsákmányolására játszunk). Szóval, szó szót követett (semmi csúnya hang, csak látszott, hogy egymástól igencsak távol eső elvekkel próbáljuk tanulásra motiválni a gyerekeinket), és ő azzal érvelt, hogy nehogy már az életben csak azt kelljen csinálni, amit szeretünk, mert a kötelességtudat majd visz előre, és hogy a munkában a legnagyobb érték, hogy fizessenek érte sokat, esetleg még többet, én meg úgy gondolom, hogy az öröm, ami azzal jön, hogy valami számunkra fontos dolgot csinálunk, az többet ér a pénznél (nem letagadva, hogy mi is pénzért vesszük a holmijainkat, úgyhogy persze, kell), és K. szerint az nem lehet, hogy az ember csak azt csinálja, amit szeret - és ez szerintem is így van, mert minden tevékenységhez tartozik némi árnyoldal is, még a gyereknevelésnek is vannak nemszeretem részei, és a nagyon szeretett munkának is, de legalább legyen része, amiért szerethetem. Hosszan, hosszan beszélgettünk erről, míg nem K. azt mondta, hogy egyrészt az én gyerekeimen tényleg látja, hogy bizony nem fogom elég szorosan őket és ha nincs kedvük valamihez, akkor húzzák a szájukat (de azért ha muszáj, megcsinálják - egyébként sokszor én is húzom a szám - de persze, amit muszáj, azt többnyire én is megcsinálom), de amivel végül is megdöbbentett, az az volt, hogy megkért, hogy az ő gyerekei előtt ezt inkább ne hangoztassam, mármint hogy a munkát szeretni is lehet, mert akkor lázadozni fognak a kötelességeik ellen (mint az enyémek, akiket már így is irigyelnek a túlzott szabadságuk miatt).

Azóta is gondolkodom, hogy egyrészt vajon az emberek mekkora hányada igényli, hogy szeresse is a napi munkáját és mekkora hányada gondolkodik úgy, mint K. És hirtelen annyira élesen bevillant, hogy ez a szemléletkülönbség okozza, hogy noha a gyerekeit nagyon kedvelem és egymással is jóban vagyunk (hozzuk-visszük egymás gyerekeit is ide-oda, jönnek hozzánk, mennek hozzájuk, stb.), azoktól a programoktól mindig húzódzkodunk egy kicsit, amikre meghívnak minket felnőtteket is, mert bármilyen kedvesek is, sokszor halálra idegesítenek az örökös kesergésükkel, ami mindig arról szól, hogy kevés a pénzük és hogy bezzeg neki nincs ideje olyan hülyeségekre, mint nekem, olvasni, rajzolni, ülni és napozni, sétálni, zöldséget tisztítani - és még sorolhatnám, hogy miféle tevékenységek közepette lóbálom én a lábam, míg ő takarít. És tudom, hogy megbántódna rajta, így nem is mondom neki (mert bár fura vagyok, gonosz nem), hogy pont ezek miatt nem ajánlunk mi nekik sosem közös kirándulást, mozit, társasozást, sétát, semmit, mert semmi sem érdekli őket, semmiért nem lelkesednek, egyszerűen olyan végtelenül unalmasak.

Ma 12 éve (az tényleg tizenkét éve volt?????) akkorát kirándultunk A.-val a Normafánál, hogy azt hittem, mire leérünk a hegyről, már jobb is lesz rögtön a szülőszobára menni, mert tuti kibújik Á. De nem, az még jócskán messze volt (csakúgy, mint a buszmegálló, hegynek fölfelé, jaj)

Ma pedig töltött paprikát csináltam és császármorzsát, és sétáltunk A.-val (semmi kirándulás, de így is nagyon kifáradtam), V.-vel meg megnéztünk angolul (magyar felirattal) két epizódot a Váratlan utazásból. Hogy nehogy azt higgye, hogy Mr. Bacsányi szódolgozatai miatt kell angolul tanulni. Nem. Az élvezetért. (ugyanoda jutottam)

Ennyi volt, hosszú volt, nincs tanulság.Annyit még, hogy én támogatnám, hogy a szerda szünet legyen az iskolákban, olyan jó volt ma!

Elcsábulás

- Ugye, néha azért elcsábulhatunk mi is egy kis szemétevésre? - kérdezi V.
- Persze, néha lehet. - válaszolom én

2013. október 22., kedd

Égető

- mik a panaszai?
- ...és égető fájdalmat érzek...
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- mik a panaszai?
- ...és égető fájdalmat érzek, mintha tüzes...
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- mik a panaszai?
- ...és égető fájdalmat érzek...
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- változtak-e a panaszok?
- ...és égető fájdalmat érzek, mintha forró...
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- változtak-e a panaszok?
- ...és égető fájdalmat érzek...
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- változtak-e a panaszok?
- ...és égető fájdalmat érzek...
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- változtak-e a panaszok?
- ...és égető fájdalmat érzek... mintha parazsat tartanának...
- égető érzést mondott?
- igen, égető fájdalom, mintha parazsat...
- mások nyomó érzést említenek
- nekem ég, mintha...
- kár, hogy ezt eddig nem említette, akkor más irányba is elkezdünk vizsgálódni
- jó
- felírok akkor ide, meg ide, meg ide, meg ide, meg ezt, meg ezt, meg ezt...
- köszönöm
- nyugodjon meg, elmúlik, kezelje, szedje, alkalmazza, csinálja, ne aggódjon
- jó

(értem én, hogy nagyon nehéz úgy megvizsgálni valakit, hogy közben percenként bekopognak, félpercenként cseng a mobil, félpercenként a vonalas, és közben kintről zajok szűrődnek, az újra fejlesztett rendszer pedig nem a régihez hasonlóképp működik, és még mindig úgy gondolom, hogy a doktornő jófej és tényleg igyekszik kideríteni és meggyógyítani, és én minden alkalommal a legjobb tudásom szerint mondom el a tüneteket, de ha nem tudom, hogy mások erről miként számolnak be, hogy relevánsak-e a jelzőim vagy tök mindegy, miként írom le azt a fájdalmat, ha nem tudom, hogy valid információ vagy puszta szószátyárkodás-e, ha cifrázom, akkor nem fogom tudni figyelmeztetni, hogy elsikkadt a jelző, mely szerint égető a fájdalom, amit érzek)

2013. október 21., hétfő

Most már épp csak írásban nem kaptam meg, hogy minősíthetetlenül hülye vagyok

Felhívtam a munkahelyemen a titkárnőt, hogy megmondjam neki, hogy még mindig nem tudom, mikor leszek munkaképes. Ezt hetente megteszem, mindig, amikor újra kiderül, hogy még teljes a homály a visszatérésem időpontját illetően. Mondtam, hogy azt mondták, legyek türelemmel, szedjem, amit szedni kell, csináljam, amit csinálni kell, pláne pihenjek sokat, lesznek még vizsgálatok és talán újfajta kezelések is, szóval, nyugi.

én: szóval, mindezeket üzenem F.-nek (főnököm) is
ő: és ezt mondjam meg neki? így, hogy nyugi?
én: hát, cizellálhatod, ha gondolod, de az orvosi szakszó ez volt rá
ő:  hát, ezt nehezen fogja lenyelni (kínosan nevetgél)
én: igen, gondoltam...
ő: persze, első az egészség (kedvesen, őszintén)
én: ezerszer nem maradtam itthon, amikor pedig kellett volna, most muszáj
ő: csak hát nagyon sok van ám most
én: tudom (tényleg tisztában vagyok vele, ezt nyögöm épp...)
ő: F. nem tud a saját munkája mellett egyszerre minimum két embert is helyettesíteni
én: legalább kettőt? miért? mi történt? döghalál pusztít odabent?
ő: nem, dehogy, csak te vagy beteg
én: akkor meg? bízzon meg valakit
ő: legalább két ember kéne
én: keressen valakit, aki mindenhez ért, amihez én (vigyorogva)
ő: csakhogy nem ért mindenki annyi mindenhez, mint te
én: hát... lehet... (azért ez jólesik, valljuk be, mint akit hájjal kenegetnek...)
ő: meg hát ugye, ha találna is, csak dupla pénzért csinálná meg bárki is
én: dupla pénzért?
ő: nem mindenki ilyen szerényke, mint te (a szerénykét úgy érti, hülye)
én: ööö... izé... (azért ez szarul esik, valljuk be, mint akit arcul köpnek...)

Hát, ez van. Nem rohanok vissza jobban a kelleténél, akkor megyek csak vissza dolgozni, ha tökéletesen egészséges leszek. És nagyon fogok keresni másik helyet, ahol nem használják ki teljesen a hülyécskéket sem. Vagyis inkább... nem leszek többé hülye. Amúgy pedig a főnökömmel is beszéltem már kétszer is, de csakis, kizárólag a dátum érdekli, mikortól számíthat rám, én meg dátumot nem tudok neki mondani, így kissé megrekedt a kommunikáció kettőnk közt.

2013. október 20., vasárnap

Öregkori szemléletváltás

Régen úgy gondoltam, a valódi emberi élet nagyjából addig tart, míg minden nap történik valami új, valami érdekes, valami más. Most alig várom, hogy végre ne történjen semmi különös, és amikor tényleg nem történik, mint például ma, akkor nagyon jól érzem magam, szinte ujjongok a boldogságtól (csak azért mégsem, mert az már szinte történés, ami megzavarná unalmas nyugalmamat). Örülök, na. Mert nincs semmi új. Megszoktam, ismerem, eligazodom. Mondjuk a blogírásnak nem kedvez az új trend, de majd írok recepteket (nem orvosit, ételeset), remélem, velem vénültök ti is, kedves olvasók!