Ő úgy véli, szokatlan nézeteket vallok. Ezért nem leszünk soha barátok (ezt én gondolom)

Nyilván provokatív a cím, de hát attól, aki szokatlan nézeteket vall, nem is kell mást várni. És az egész (vagyis az témán való aktuális elmélkedésem) úgy kezdődött, hogy ma (nemzeti munkaszüneti nap) felhívtam D. és N. anyukáját, hogy kimehetnek-e a gyerekek a térre játszani. Hívta őket telefonon Á. és V. is, de a gyerekek nem vették fel a telefont. Szóval, hogy közbenjárjak az ügyben, felhívtam az anyukájukat, K.-t.

Szia, K., de jó, hogy felveszed, azt akarom megkérdezni, hogy kimehetnek-e ma valamikor a nap folyamán a gyerekek együtt a térre játszani. Szia martine - így ő - örülök, hogy hallak, és sajnos nem mehetnek ki, mert tanulniuk kell. Oppsz, szegény gyerekek - mondom én - hát, akkor így jártunk, sajnálom, mert az idő igencsak alkalmas a kinti játékra, Á. és V. szomorúak lesznek, de hát majd az őszi szünetben kimennek. Sajnos akkor is tanulniuk kell majd - mondja K. Na, ne már - mondom én, hát azért a szünetben csak lesz már egy kis idejük, hogy játsszanak is. Sajnos nem, mondja K. szomorúan, pedig vettünk ki mi is szabadságot a férjemmel, először el akartunk utazni, de láttuk, hogy muszáj lesz foglalkozni a gyerekekkel, D. mindig rengeteg leckét kap a szünetekre is (tényleg, emlékszem is, hogy D. a nyári vakáció jelentős részét töltötte azzal, hogy kötelezőt olvasson, meg olvasónaplót írjon, meg a többi tárgyból is leckéket csináljon, én többek közt ezért nem szerettem volna soha ebbe a "helyi jóiskolába" íratni egyik gyerekemet sem, mert énszerintem a szünet az nem iskolai leckék megoldására való), N.-nek meg ugye a felvételi (oda), nem engedhetjük meg magunknak, hogy elmenjünk, szóval, tanulni fogunk velük, mondta K.

Ismerem ezeket a nézeteit, nem szoktam túl gyakran beszólogatni neki, mert én is a magam módján keserítem meg a gyerekeim életét meg ő is a maga módján, nyilván ő is sajnálja az enyémeket sokszor, időnként az én szívem is megesik D.-n és N.-n - de hát így van ez, nyilván jót akarnak ők is, mi is, csak különbözőképp csináljuk.

Aztán beszélgettünk még egy kicsit, arról, hogy muszáj tanulni, hogy jó állásuk legyen, mire én eretnekül azt találtam mondani, hogy én arra biztatom Á.-t és V.-t is, hogy azért tanuljanak, hogy olyan munkát választhassanak majd maguknak, amit szeretnek. No, ezen K. teljesen kiakadt. Hogy azt meg minek. Hogy ő nem szereti a munkáját, bár nem is utálja, de soha eszébe sem jutott, hogy szeretnie kéne, hiszen azért dolgozik az ember, hogy (minél több) pénzt keressen vele, nem azért, hogy élvezkedjen. És hová is lenne a világ - kérdezte K. - ha mindenki csak azt csinálná, amit szeret. És hogy az érzelmeknek ne legyen már szerepük a munkavállalásban. Én meg azt mondtam, hogy az ember a munkájával tölti az élete nagy részét, nehogy már olyat válasszak, amit utálok (és itt muszáj megjegyeznem, hogy noha én sokat nyígok itt is a munkahelyem miatt, az a helynek szól, nem a munkámnak, én ma is nagyjából azokat a dolgokat tanulnám, amiket tanultam, legfeljebb még néhány dolgot hozzá kiegészítőül, amiben változtatni akarok, az nem a terület, hanem a cég és a főnököm, mert nem a munkámat nem szeretem, azt elég izgalmasnak gondolom most is, hanem a munkahelyem nyújtotta szervezeti és személyi keretekkel nem vagyok kibékülve) - és persze K. is felhozta, hogy lám-lám, ott akarom hagyni a céget (igen, nagyon - és pont azért nem léptem még, mert nem találtam olyan helyet, ahol szerethetném a munkát, amit elvállalok, de ez nekem nagyon fontos lenne... meg persze az is, hogy olyan emberekkel dolgozhassak együtt, akikkel kölcsönösen tiszteljük egymást és nem a másik átvágására vagy kizsákmányolására játszunk). Szóval, szó szót követett (semmi csúnya hang, csak látszott, hogy egymástól igencsak távol eső elvekkel próbáljuk tanulásra motiválni a gyerekeinket), és ő azzal érvelt, hogy nehogy már az életben csak azt kelljen csinálni, amit szeretünk, mert a kötelességtudat majd visz előre, és hogy a munkában a legnagyobb érték, hogy fizessenek érte sokat, esetleg még többet, én meg úgy gondolom, hogy az öröm, ami azzal jön, hogy valami számunkra fontos dolgot csinálunk, az többet ér a pénznél (nem letagadva, hogy mi is pénzért vesszük a holmijainkat, úgyhogy persze, kell), és K. szerint az nem lehet, hogy az ember csak azt csinálja, amit szeret - és ez szerintem is így van, mert minden tevékenységhez tartozik némi árnyoldal is, még a gyereknevelésnek is vannak nemszeretem részei, és a nagyon szeretett munkának is, de legalább legyen része, amiért szerethetem. Hosszan, hosszan beszélgettünk erről, míg nem K. azt mondta, hogy egyrészt az én gyerekeimen tényleg látja, hogy bizony nem fogom elég szorosan őket és ha nincs kedvük valamihez, akkor húzzák a szájukat (de azért ha muszáj, megcsinálják - egyébként sokszor én is húzom a szám - de persze, amit muszáj, azt többnyire én is megcsinálom), de amivel végül is megdöbbentett, az az volt, hogy megkért, hogy az ő gyerekei előtt ezt inkább ne hangoztassam, mármint hogy a munkát szeretni is lehet, mert akkor lázadozni fognak a kötelességeik ellen (mint az enyémek, akiket már így is irigyelnek a túlzott szabadságuk miatt).

Azóta is gondolkodom, hogy egyrészt vajon az emberek mekkora hányada igényli, hogy szeresse is a napi munkáját és mekkora hányada gondolkodik úgy, mint K. És hirtelen annyira élesen bevillant, hogy ez a szemléletkülönbség okozza, hogy noha a gyerekeit nagyon kedvelem és egymással is jóban vagyunk (hozzuk-visszük egymás gyerekeit is ide-oda, jönnek hozzánk, mennek hozzájuk, stb.), azoktól a programoktól mindig húzódzkodunk egy kicsit, amikre meghívnak minket felnőtteket is, mert bármilyen kedvesek is, sokszor halálra idegesítenek az örökös kesergésükkel, ami mindig arról szól, hogy kevés a pénzük és hogy bezzeg neki nincs ideje olyan hülyeségekre, mint nekem, olvasni, rajzolni, ülni és napozni, sétálni, zöldséget tisztítani - és még sorolhatnám, hogy miféle tevékenységek közepette lóbálom én a lábam, míg ő takarít. És tudom, hogy megbántódna rajta, így nem is mondom neki (mert bár fura vagyok, gonosz nem), hogy pont ezek miatt nem ajánlunk mi nekik sosem közös kirándulást, mozit, társasozást, sétát, semmit, mert semmi sem érdekli őket, semmiért nem lelkesednek, egyszerűen olyan végtelenül unalmasak.

Ma 12 éve (az tényleg tizenkét éve volt?????) akkorát kirándultunk A.-val a Normafánál, hogy azt hittem, mire leérünk a hegyről, már jobb is lesz rögtön a szülőszobára menni, mert tuti kibújik Á. De nem, az még jócskán messze volt (csakúgy, mint a buszmegálló, hegynek fölfelé, jaj)

Ma pedig töltött paprikát csináltam és császármorzsát, és sétáltunk A.-val (semmi kirándulás, de így is nagyon kifáradtam), V.-vel meg megnéztünk angolul (magyar felirattal) két epizódot a Váratlan utazásból. Hogy nehogy azt higgye, hogy Mr. Bacsányi szódolgozatai miatt kell angolul tanulni. Nem. Az élvezetért. (ugyanoda jutottam)

Ennyi volt, hosszú volt, nincs tanulság.Annyit még, hogy én támogatnám, hogy a szerda szünet legyen az iskolákban, olyan jó volt ma!