nem növök ki belőle csakazértse

például  ebből

Az én érdekemben

basznak ki velem. Tudom, úgy kell írni szépen, hogy "tolnak ki" - de sajnos egész konkrétan durva kibaszásnak érzem, még ha csúnyán hangzik is. Ez legyen amúgy a legnagyobb bajom, hogy rondán beszélek. De nem ez. Hanem az, hogy megint elfelejtettem az internetbankos jelszavamat. Elég gyakran elfelejtem, mert az a szabály, hogy félévente (vagy hogyan) meg kell változtatni, mindig álljon minimum száz karakterből, legyen benne kis meg nagybetű, meg számok is legyenek - és nem lehet ugyanaz, mint a korábbiak bármelyike. Nyilván nagyon biztonságos, csak már nem tudom követni, hogy hová mit adtam meg (gondolom, nektek is van minimum tíz, de inkább több hasonló jellegű jelszavatok - vagy csak én hagyom magam így palira venni?). Persze, nem szabad felírni, mert úgy ellophatják. Nyilván fel szoktam írni (ki nem?) - csak az a baj, hogy az utolsó cetli, amit találtam, a 2013-as jelszavamat rögzítette (most fecnikre tépve kidobtam) - és újabb cetli nincs sehol. A múlt hónapban még valószínűleg jól emlékeztem, mert akkor még át tudtam utalni Á. edzésdíját - a decemberit viszont már nem. Felhívtam a telefonos segítőimet akadálybizottság egyik tagját, végighallgattam húsz jobbnál jobb ajánlatot, elvesztem a gombok sűrűjében, a kettőskereszttel időnként kiverekedtem magam (nem véletlenül van itt hagyománya a kereszt tiszteletének), begépeltem a 100 tagú cigányzenekar nevét ábécé sorrendben kártyaszámomat kétszer oda, és egyszer visszafelé, aztán csak a negyedik, hetedik és tizedik számjegyet, aztán mindezt bal kézzel, meg csukott szemmel is, meg úgy, hogy közben az Anyám tyúkját szavaltam önazonosításként, megadtam anyám nevét (véletlenül először Hrúz Máriát mondtam, de helyesbítettem, mielőtt még rám támadtak volna a törökök), aztán megadtam a születésem dátumát percre pontosan, ők gyorsan elkészítették a horoszkópomat, ami azt mondta hogy semmiképp nem fogok tudni ma utalni, hacsak... hacsak meg nem adom rögvest (tartozás híján) az epin számomat. Az meg mi? - eddig tényleg kérdések nélkül, némán meneteltem a menüpontok erdejében, de itt elbizonytalanodtam. Az mindenkinek van - mondta a telefonos kisasszony, egy kis piros (fehérzöld?) kártyán, a szerződéskötéskor mindenkinek odaadjuk. De nekem nincs olyanom - sikítottam. Mindenkinek van, hívjon fel ismét ugyanezen az útvonalon, ha megtalálta az Önét - csicseregte a kisasszony. Esküszöm, hogy még soha egyetlen epinnel sem találkoztam - és esedeztem, hogy anélkül kéne segítenie. Na, azt semmiképp nem lehet (bár már olyan szinten azonosítottam magam, hogy az a nemzetbiztonsági szolgálatnál is bőven elfogadható lenne minimum egy attaséi pozícióra) - hanem majd hétfőn (mert a bankoknál nincs karácsony és nincs semmiféle színesfémvasárnap sem) be kell mennem a bankba, ahol a retinaszkenner mellé ha a személyimet meg a lakcímkártyámat is bemutatom, akkor adnak egy új epint. És akkor - ha szerencsém van és még nem próbálkoztam minimum ötször a hibás jelszóval - akkor azzal majd beléphetek. Ha nincs szerencsém, akkor az új epinem birtokában telefonon kell engedélyeztetnem, hogy kurtavasra verjenek beléphessek és átutalhassam a pénzem máshová. És mondogassam, mantrázzam mindig: minden értem történik, az én érdekemben.

Névtelen decemberi kedvezmény

Eddig nem gondoltam rá, hogy bárki is szeretne névtelenül kommentelni hozzám (nekem, rólam), korunkban, amikor mindnyájan tobzódhatunk a jobbnál jobb, titokzatosnál titokzatosabb álnevekben - de most, hogy Tamko blogjában indirekt kis figyelmeztetést kaptam az ügyben, átállítottam a rendszert (nem a teljes univerzumot, csak a nagyszobányi birodalmat) és aki szeretne hozzá(m)szólni, az mostantól a neve közlése nélkül is megteheti. Csak úgy, mintha az utcán lennénk (vö.: utca emberének hangja): hé, maga! asszonyság! magára gondolok ott abban a nagyszobában! azt meg hogy gondolta? De jó kis gondolatja táskája van! Figyi, van tüzed? (persze, hogy van, jobb napjaimon a szememből sugárzom)

Aztán csak érzéssel!

csak szólok

hogy szervókormánnyal úgy parkolok be bárhová seperc alatt, mint egy istennő (úgy értem, nem akármelyik, hanem direkt maga a parkolás istennője... ki is volt az? SupraParcolina?)

Konzervatív vagyok

Az Aldiban tegnap megvettem a Mikulás által majd hatodikán hajnalban rénszarvasos szánon idehozandó édességek egy részét és nagy örömömre akciós mikulászacskókat is találtam (ezek többnyire elfogynak a boltokból, mire én édességeket veszek - de akkor sem vagyok hajlandó az utolsó langyos szeptemberi estéket mikuláscsomagokkal tölteni). Azonnal le is csaptam tehát rájuk... aztán mégsem vettem egy darabot sem. Mert az autentikusnak tűnő mikuláspiros zacskókról a dühös pókember támad rám meg valami sellők Disneylandból. Úgy látszik, öregszem, de ez nekem sok (vagy kevés vagy más vagy idegen) - én bizony a mikulászacskókon csillogó hópelyheket szeretnék látni, vagy szánkót a rénszarvassal, esetleg püspöki süveget, netán negédes bambán vicsgyorgó Mikulást - de semmiképp nem verdákat, vagy pókembert, meg sellőt. Szerencsére a tavalyi zacskókat még tavaly összegyűjtöttem a gyerekek papírkosaraiból és valami jó titkos helyre kisimítva eltettem őket... csak hová?

Egy új felfedezésről, amely alapjában fogja megrengetni a fogyókúrák világát

Ha számolni kezdjük az elfogyasztott kalóriákat, és lelkiismeretesen (vö. rendesen) csináljuk, úgy abba sajnos beletartoznak az előre eltervezett "menetrenden" kívül a szervezetbe bevitt táplálékok kalóriaértékei is (még akkor is, ha azokat nagy sietve faltuk be, vagy csak véletlenül, sőt, még akkor is, ha igazából a kutya sem látta, hogy azokat a szánkhoz emeltük, majd elsüllyesztettük testünk átláthatatlan bugyraiban)

Ó, ha én ezt tudtam volna!

Mai menü (előre szólok, hogy nem egyedül fogom mindet megenni!):

rakott karfiol (tőlem minden esetre) szokatlan módon:

egy közepes fej karfiol (75 dkg) vízben megfőzve, 25 dkg kuszkusz a karfiol főzőlevével felengedve, fél kiló darált sertéscomb (zsírtartalom 7% alatt) majdnem fasírttá fűszerezve (só, bors, hagyma, pirospaprika, petrezselyem), két kis doboz joghurt elkeverve két tojással - ezeket egy jénaiban egymásra rétegeztem (a karfiolt értelem szerűen szétszabdalva)  + a tetejére szórtam 5 dkg kecskesajtot. Finom lett.

hungarikum

Hungarikummá nyilvánították a kürtős kalácsot! - harsogja a közrádió, a bemondó hangja csak úgy dagad a boldog büszkeségtől, hiszen megtörtént, amit dédapáink sohasem gondolhattak volna, még az idei, a dicsőséges 2015-ös évben elértük, hogy immár ötvenvalahány (vagy mi) hungarikummal büszkélkedhetünk mimagyarok. A magasztos hungarikumbizottságnak ezúton is szeretném kifejezni hálás köszönetemet azért, hogy hozzájárultak leírhattam semmi kis blogomban a hungarikum szót, meg azt a fennkölt érzést, hogy mimagyarok, csak úgy dagad a keblem, de tényleg! (pedig már dolgozom rajta, hogy azért ne annyira).

Egy szó, mint száz, úgy gondoltam, én is szeretnék valami nagyon értékeset és maradandót létrehozni (mint minden magyarban, bennem is buzog a vörös (vagyis rosszul mondtam, régi beidegződés, bocs, a pirosfehérzöld)vértestek sora, de az a lényeg, hogy akarok én is alkotni valami igazán nagyot, kicsi szívem minden szeretetével létrehozom ezért a nagyszobarikum kategóriát, és ez bizony már megfogantatásától fennköltebb lesz mindenféle más dolognál, iszonyú nehéz bekerülni ebbe a szűk körbe és megfelelni ennek a minősítésnek, még úgynevezett külön specifikumai is lesznek ám, nem csak ahogy esik, úgy puffan módon fog ez működni. És szeretnék egy olyan bizottságot létrehozni, ahol az egység nem kétséges, itt nem lesz holmi széthúzás meg erre-arra szavazgatás, itt akit jelölök, azt magam fogom alaposan a górcsövek elé vetni, mint azt a Donaldot vagy kit az oroszlánok elé, és amelyik tétel megússza és saját erejéből szabadul ki az éles csőrű górcsövek fenyegette fogságból - és amúgy is mutat olyan minőségi jegyeket, amelyek alkalmassá teszik a nagyszobarikum címre - azt majd felterjesztem és elfogadom egyhangúlag, mert másképp nem is lenne érvényes.

Most akkor felterjesztem a nagyszoba blogot - mindent alaposan megvizsgáltam, például fent van a nemzetközi internetes élet körforgásában, mégis nagyon speciálisan magyar - a tartalma pedig olyan egyedülálló, hogy semmi kopipészt nincs benne, más blogokban (amelyek nyilvánvalóan sokkal legalább kissé silányabbak - bocs, de a kategória nem engedi, hogy más dolgok ne silányabbak legyenek legalább egy icipicit, ezt vállalnotok kell, de legalábbis el kell néznetek, ha továbbra is itt akartok lebzselni olvasóként) egészen más mondatok szerepelnek, ilyen pompás variánsai a magyar ábécéből alkotható szavaknak és mondatoknak másutt nincsenek meg (hiába, no, én próbálom nektek édes mézesmadzagba csomagolni a keserű tényeket, úgy könnyebb lesz lenyelnetek) - szóval, a 2015-ös év nagy nyertese és ezzel a világ legeslegelső nagyszobarikum címének viselője a nagyszoba blog!

Örüljetek velem, egészen meglepett és meghatott ez a cím, én reggel még nem így keltem, én erre nem számítottam, és most a meghatódottság csillogó gyémántkönnyeivel küszködve köszönöm meg a cím megalkotójának, bizonyos martine-nek, hogy az én blogomra gondolt így elsőként (lesz-e? lehet-e második címviselő valaha is? - de ez még a jövő titka, örüljünk most együtt a mának, a ma sikerének (kemény munkám van benne, nem tagadom), éljen a világ mind ezidáig egyetlen nagyszobarikuma - egyszerűen hihetetlen, hogy épp én nyertem el, köszönöm, köszönöm, köszönöm - és igyekszem méltónak lenni a nagyszobai hagyományokhoz)

sürgős üzenetek szakszerű továbbításához megbízható kis üvegeket keresek

történik délután négykor:

én: szia! otthon vagy már?
Á.: igen
én: ettél?
Á.: igen
én: én még csak most jöttem el a gyógytornásztól, még el kell mennem a dokihoz, nem tudom, mekkora sor lesz, és mennyit kell várni, aztán remélem, elérem a fél hatos vonatot, aztán még hazafelé veszek kenyeret, meg talán valami mást is vacsorára, és csak ezek után érek majd haza
Á.: jó
én: ezt mondd meg apának is!
Á.: mit?
én: amiket most elmondtam neked
Á.: hogy mindjárt hazajössz?

Mai ellenfeleim

Ma felvettem a harcot egy hatalmas doboz Lindt csokigolyóval. Sokat segített, hogy a készlet sajnos nem az enyém volt, hanem az irigy A.-é, aki úgyis legfeljebb egyetlen szemmel akart megkínálni. Így könnyebb volt érdektelenséget tettetni, mintha odaszórta volna elém az üveg csokigyöngyöket, hogy válogassak kedvemre. Visszautasítottam tehát, majd amikor levették rólam mind a vörös golyószemüket, egyszerűen szinte zokogva megfutamodtam előlük. 1:0 ide

jódolgukban micsinálnak

na, de komolyan

a félelmetes behívatásból úgy jöttem haza, hogy tulajdonképpen kis megszakításokkal, de főleg és inkább dicsérték Á.-t a tanárok, mintsem szidták. hogy nagyon okos, és igazán jól tanul, vág az esze, mint a borotva, jó versenyző, vezéregyéniség, tájékozott, karakteres gyerek, igazából talán nem is lett volna muszáj bejönnöm, de hát csak jobb így személyesen, ugye - mert hát kamaszodnak nagyon (mind) és Á. is nyegle tud lenni eléggé (mint a többi), és nem mindig válaszol szépen (értsd: nem káromkodva vagy csúnyán vagy rosszat, csak úgy mondja a jó válaszokat, mint akinek mindegy) és hogy vicceskedik sokszor (Á. szerint mindenen röhögnek, amit mond - én nem állítom persze, hogy ezért a pozícióért ne dolgozott volna meg hatodikban, de meg kell hagyni, hogy tényleg van humora is), és hogy viszi magával a többit, azokat is, akik nem olyan okosak (mind okos ám amúgy), és mióta itthon beszéltünk vele, mindent remekül csinál, többet jelentkezik, jobban figyel, kevesebbet dumál órán - szóval, csak így tovább!

biztosítottam őket a támogatásunkról és hogy szóljanak máskor is bátran, ha úgy gondolják. ugyanakkor azért egy kicsit muszáj volt mulatnom magamban, mert az iskolák egy részében (megkockáztatom, az iskolák nagy többségében) összetennék a két kezüket a hálától, ha minden gyerek ilyen együttműködő és jó fej lenne, és már alsóban sem szokás ennyiért személyes beszélgetést kezdeményezni - amit egyébként én sem bánok, mert tényleg inkább egy kicsit csacsogjunk többet és menjenek jól a dolgok, mint fogcsikorgatva kerülgessük egymást és a témát.

Az első akadály

Az első akadályt jól vettem, lefeküdtem este tízkor (ahogy pedig ritkán szoktam) és aludtam is reggelig, amikor is magamtól ébredtem fel. Mondjuk könnyű magamtól ébredni, ha nem kell időre menni korán sehová. Akkor az éjszaka után már csak a nap van hátra - és az éjszakai nullkalóriához mérten a nappali 1200 igazán fejedelmi ajándék, úgyhogy nyilván menni fog az is.

Ja, és

korai lefekvés meg sok alvás is tartozik a wellneskúrámhoz, úgyhogy megyek is aludni, jóéjszakát!

1200 (meg egy norvégiai tengerparti esküvő)

Egyszerűen nem mehet így tovább, ez már nemcsak egy csomó mindennek a rovására megy, hanem egész egyértelműen az én rovásomra. Főként, de nem kizárólag, mert ugye például a gyerekekére is. Mindenképp nehéz, ez meg külön visszataszító a számolgatások meg a méricskélések miatt, de állítólag ki lehet bírni, sőt, állítólag pont így kell túlélni. Én eddig mindig azt hittem, hogy majd megoldom kútfőből magam (mondjuk nem volt épp alap nélküli a gondolat, mert sokáig volt úgy, hogy karácsony környékén felszaladt öt-hat kiló, aztán január közepére egy deka sem volt belőle, a legvágyottabb nyárra meg épphogy kellemes mínuszokba kerültem) - de most már jó ideje nem megy. Se időm (tudom, állítólag arra van, amire akarjuk - de nem), se energiám, se erőm egyedül kitalálni. Ez nagyon fapados módszer, nagyon egyszerű - csak abban áll a nehézsége, hogy be kell tartani. Nem, nem kell hozzá még mozogni sem. 250 - 100 - 500 - 100 - 250 - ennyiben merül ki a dolog. Meg hogy alacsony legyen a glikémiás index, hosszan tartó az íz éhségmentes állapot. Meg sok folyadék (én amúgy sokat iszom, ha épp ráérek, mert jólesik - de most ha nem érek rá, akkor is inni kell)


És azt álmodtam, hogy Tamko meghívott engem egy norvég esküvőre, mert kiderült, hogy ő igazából norvég, és vonattal utaztunk oda, rengeteg rokonszenves rokona volot, némelyik innen-onnan régi ismerősöm, el volt kerítve egy egész tengeröböl, lefoglalva egy egész szálloda, szaladgáltunk a hideg homokban mezítláb, meg úsztunk a nagyon sötét kék vízben, az öböl egyik fele nagyon vészterhesen hullámzott, más részeken simja vol a víz, de az ég borult, majd sötét. Tamko elárulta, hogy bár norvégnak vallja magát, nem tud norvégul, mert Dániában született (nem tudom, dánul tudott-e), olyan kicsike,  gyönyörű sütemények voltak, és saláták sokféle hallal. A mindenki által vitt nászajándékokat központilag gyűjtötték be, én ötletesen (?) egy kék-piros-fehér aprókockás bébirugdalózóba csomagoltam könyvet és különféle csecsebecséket - de azt mondták, együtt bedobozolják mindet és repülővel viszik a nászút vagy a későbbi lakhely színhelyére. Persze én nem írtam bele semmi jókívánságot vagy üdvözlést, mert igazából Tamkot ismertem csak jól (meg akikről később derült ki, hogy osztálytársaim voltak pld.), a frissen házasuló párt nem - és szomorkodtam, hogy tapló vagyok, semmiképp nem méltó a szép norvég esküvőhöz. A hidegzuhany akkor ért, amikor kiderült, hogy Tamko továbbutazik egyedül (mondjuk Dániába?), nekem meg egyedül kell hazautaznom a transzszibériai vasúton, de már elfelejtettem oroszul, angolul nem tudok jól, németül sehogy - kicsit megbántam, hogy a szép málnás süteményekben reménykedve (voltak is tényleg) ilyen messzire utaztam, aztán nem tudom, hogy kell hazamennem, még pénzem sem volt. Egy bácsi az esküvőn való részvétel árát egyébként mindenkitől behajtotta - de nem mindenkinek került ugyanannyiba, velem kereken háromezret fizettettek (háromezer mit?), láttam, körülöttem mások többet, volt, aki háromezernyolcat is.

Na, elmegyek kalóriákat számolni holnapra. Ha holnaptól iszonyú dühös írásaim lesznek, ne csodálkozzatok!

Kirándultunk

Nem most, még tíz éve. Tulajdonképpen persze nagyon is most volt.

Mindenbajom van, mint a mindenízű drazsé, van benne égőgyomorízű, meg torokfájásízű, meg fejszétrepesztőízű, meg fáradtságízű, meg unalomízű, meg semmisemjóízű

Napok óta alig találkozom valakivel, de úgy tűnik, mégis elkaptam valami izét, ami heveny torokfájással, meg fejfájással, meg kar- és lábfájással jár. Remélem, nem valami őstermelő vírusgazda vírusszállító gépjárművét vettük meg, ahonnan majd mindig rám ragad valami, amint beszállok, madárinfluenza, vagy a sertéspestis, vagy egy szivacsos agysorvadással járó marhabetegség. Amúgy nagyon szép kis autó, de nem szeretem. A.-nak nem akarom megmondani, mert szomorú lenne tőle, meg azt mondaná, miért kapkodtam el a vásárlást. Nem tudom, biztosan azt hittem, gyorsan kell egy autó. De most már inkább azt hiszem, hogy egy forró tea kell gyorsan ágynyugalommal. És tulajdonképpen pont elég volt a télből is annyi, amennyit tegnap láttam belőle.