A következő címkéjű bejegyzések mutatása: régi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: régi. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 5., hétfő

Hahó! Hóóóóóó!

Én egyrészt nagyon örülök, ha mostantól három hétig esik majd a hó, mert jó látni, hogy télen tél van, szép a téli táj, jót tesz a hideg, a hótakaró és minden nedvesség a növényeknek, erre várunk évek óta. Másrészt viszont eléfelejtették (valakik) szinkronizálni mindezt a téli szünettel és a francnak van kedve a hóban bukdácsolni és csúszkálni munkába menet-jövet (és ott sem). Nem szeretném megint összetörni magam a nyári esésből sem gyógyultam még ki teljesen, de legalább találtam végre gyógytornászt (csak nem gyakoroltam semennyit a szünetben). Továbbá kiégett az autóm lámpája és A. nem tudta kicserélni benne az égőt, mert hideg is volt nagyon, meg célszerszámok kellenek hozzá, meg célműhely, meg ilyesmik. Mindjárt éjfél, és én még nem készültem fel a holnapi fél hetes kelésre (pedig tudom, hogy sokan irigyelhetnének miatta, hogy hasamra süt a nap, mire kelnem kell) - de én a nagy karácsonyi ellustulás egyes napjain akár tízig is aludtam, mert akár hajnali négyig is családfáztam, képzeljátek, hogy bizonyos ágakon Á.-tól és V.-től számítva plusz tizenhárom nemzedékig jutottam el! Irtó izgi dolog a családfakutatás, még ha család épp nincs is hozzá - de ha majd lejjebb ér a mostani fa további tizenhárom nemzedékkel, ez már a kutyát sem fogja érdekelni (vagyis dehogynem, érdekelni biztosan fog valakit, feltéve hogy léteznek még akkor valakik, de az emberek közti viszonyokról (sajnos vagy szerencsére?) alig marad fenn valami). Még a minden januárban nekikezdünk Veganuárról és/vagy reforméletmódváltásról akartam írni (ezúttal nincs kecmec, mert A.-nak jól kell lennie), remek fogásokat sütök-főzök (nem vegánokat, bár igyekszem minél inkább abba az irányba tolni). Ma például sütöttem egy nemvegán süteményt, ami nagyon finom lett és talán némileg mégis egészséges is:

4 tojás

só

darált mák (relatíve sok)

darált dió (jóval kevesebb)

reszelt alma (6 db, héjastul)

mazsola (egy-két maréknyi)

chia mag

teljes kiőrlésű lisz (kb mint a dió)

maradék baracklekvár (2-3 kanálnyi)

sütőpor

3 nagy kanál tejföl

maradék tejszín (3-4 kanálnyi?)

fahéj

összekevertem, lett belőle egy tepsinyi + egy őzgerincnyi sütemény. Nincs benne egyéb cukor és további zsiradék sem. Nagyon finom (és nyilván nem kell mindet egyszerre megenni) - török lencselevest főztem hozzá. Holnapra is maradt.


Van még minden napra minden étkezéshez sok saláta (reszelt cékla, répa, hagyma, csicsóka, kínai kel, retek, karalábé, kapor stb) + volt spenótos rizs (nemvegán kacsamellel), egészben sült alma (imádom! - nem mellesleg nem nagy kunszt elkészíteni sem), volt (nemvegán fasírt is) rengfeteg petrezselymes krumplival, és főztem még sárgaborsó főzeléket a hétre - aztán majd még átgondolom. Szerdáig most megleszünk.

2026. január 2., péntek

Kocsmakvíz

Rajongásom (egyik) alanya, 2025 új  felfedezettje (bizony, ki látott már ilyen boomerséget, hogy korábban minden vágyam ellenére sem vettem részt kocsmakvízen, mert a kutya sem hívott és nem tudtam, hogy egyedül hogyan is kéne nekikezdeni) - de egyszer csak megtört a gonosz varázs, és ezer éves kihagyás után rám írt a régi dicsőséges honfoglalós korszakból Diffenbachia, hogy volna-e kedvem valaki helyett hirtelen beugrani - és nyilván volt, sőt, magammal rántottam A.-t is, aki bár soha nem vált kvízfüggővé, mint időszakonként én szoktam, viszont mindenről mindent tud (leszámítva az irodalmat és napjaink zenéit) - szóval a decembert kocsmakvízeléssel töltöttük és a jövő héten újrakezdjük, és én alig várom hogy végre megint azon görcsöljek, hogy túl lassú vagyok és nem tudok semmit (de végül azért néhány dolgot csak én tudjak, szóval mégis hozzájáruljak valahogyan a nyeréshez)

2025. november 19., szerda

Családtörténeti pletykák

Gazsi bácsi és Ilonka néni soha nem voltak házasok.

2025. június 27., péntek

szélnél is gyorsabban

Nekem nem kellett több egy pillantásnál, hogy tudjam: nem.

 

2023. április 19., szerda

tegnap

Tegnapelőtt eszembe jutott, hogy holnap lesz, ma eszembe jutott, hogy tegnap volt a napja, hogy apám egy hónapja meghalt. Tegnap nem, pedig beszélnem kellett volna a sírkövessel, a beszédmondó emberrel, a tesómmal, a gázleolvasóval, az önkormányzat hagyatékügyi ügyintézőjével - ezekkel mind nem is beszéltem. Helyette viszont többször is eszembe jutott, hogy vajon mire gondolhatott apám, amikor a hálószobájába felszögezte azt a családi képet, amely egy teljesen idegen középkorú párt ábrázol a huszadik század elejéről, talán a szülei vagy a nagyszülei korosztályából, mindkettő kövérkés, szigorú, komor tekintetű, nem olyanok, mint amilyen családot az ember elképzel vagy kíván magának. Mindeközben rólunk a garázs falára van felszögezve egy-egy kép, én négyéves vagyok rajta, a tesóm kettő, én olyan édesen, huncutul mosolygok, mint egy tavaszi napsugárban fürdő város, a tesóm morcosan néz, de cuki a haragja. Emlékszem, mikor készültek a képek. A szüleim elutaztak Olaszországba, de mi gyerekek nem kaptunk útlevelet, így itthon hagytak bennünket az apai nagyanyánkkal és az ő nővérével, akikkel amúgy is együtt laktunk a másfélszoba-konyhás kis lakásban. Kemama talán dolgozott, de a nagymama elvitt minket egy műtermi fényképészhez, amihez a szüleim sosem járultak volna hozzá, ha itthon vannak, és ott csináltatott rólunk egy-egy portréképet. Semmi beállított őzikével toporgás, csak egy-egy arckép. Szép ruhában mentünk, rajtam a sárga amerikai ruha van, amit mindig csomagban küldten Marinkáék, akit (a másik) nagymamám bújtatotott egy ideig, miután lefejtették a ruhájáról a sárga csillagot, olyanra fésülték a hajamat, mint ahogy sosem viseltem. A tesómon kockás ing, meg a morcos arc, biztosan nem akart szép lenni a képen, mint én. A fényképezés után a játszótérre mentünk, ahová amúgy sosem jártunk, mert anyukám szerint oda csak az utcagyerekek jártak meg a lusta anyukák, akik sajnálták az idejüket és nem akartak buszoni és a valódi erdőben kirándulni. Én a magam részéről szívesen mentem volna játszótérre, de szinte sosem, legfeljebb hintázni. Szóval, a nagymama elvitt minket a  fotózás után, két mixtura pectoralisos barna üvegben hozott innivalót, az egyikben tejet, a másikban teát. Pontosan tudtam, hogy anyukám ezt sem engedné, gyógyszeres üvegbe nem teszünk mást, mert veszélyes lehet. Megtévesztő. A nagymama megitatott minket az üvegekből, a tej is hűvös volt, biztosan újságpapírba göngyölte, mert amúgy volt vagy negyven fok. Augusztus volt, a kaviccsal felszórt és leaszfaltozott játszótéren szinte senki sem volt rajtunk kívül, csak egy másik nagymama (vagy anyuka) két hatalmas masnis iker kislánnyal, Ilivel és Lilivel. Én is szerettem volna ikerkislány lenni, hatalmas masnit is szerettem volna, és másik nevet, különösen azt, hogy Csilla vagy Ildikó - de az Ili vagy a Lili is tetszett volna. Csak messziről bámultam őket, nagyok voltak, legalább nyolcévesek, egymással játszottak. Aztán hazamentünk, a nyakamban egy kis kék műanyag medál lógott piros cérnán, egy majmot ábrázolt, anyukámtól kaptam, mielőtt elutaztak. Töltött paprika volt az ebéd vagy paradicsomos káposzta, esetleg paradicsomleves - tudom, hogy piros ebéd volt és az egyik kedvencem, és ezek voltak a kedvenceim. Levettem a nyaklámcot és az ujjamon pörgetni kezdtem a cérnára fűzött medált, úgy gyorsabban telt az augusztus. Aztán valahogy nekicsapódott valaminek, talán az asztal vagy egy szekrény sarkának, és a medál kettétört. Azt zokogtam, hogy eltörött a majomképem. Nagymama azt mondta, én magam vagyok a majomkép. Magában valószínűleg elégedett volt, hogy összetört a bálvány, amit anyukám helyett imádtam abban a hónapban. Annyira gyűlölte őt, hogy a fényképét golyóstollal lyukká satírozta az apámmal közös érettségi tablóképükről. Minket a maga módján szeretett, biztosan szívesen ábrándozott volna arról, hogy a a fél génkészletünket kisatírozza, ha ismerte volna a génkészlet kifejezést, de azt a családból csak az orvosi egyetemre járó anyám ismerte.

2023. április 7., péntek

kapuzárási pánik

Elromlott anyukámnál a kapu, egyik reggelre kinyitotta a szél, tárva-nyitva állt, ki tudja, meddig. Szerencsére anyukám nem kóborolt el, és amennyire felmérhető, a házból sem tűnt el semmi. Zárat kéne cserélni - egy olyan kerítés olyan kapuján, amit a szentlélek tart csak össze, de láthatóan megunta már a kapuőr szerepet. Kéne rá egy új zár, de nemigen van mire fölszerelni, mert mállik a fa. Teljes kerítés- és kapucserére nincs lehetőség. A kerítés belülről egy dróthálóval meg van erősítve, így egyidejűleg biztosított valamelyest a stabilitás és a takarás is - de a kapu esetében a drót nem megfelelő. Nehéz folyton újabb gondokkal szembesülni, csak az vigasztal, hogy legalább szépen esik a hó.



2022. július 19., kedd

A nénikék lekvárt főznek

Ez a sorsuk. Nekem is ez a sorsom, ha már tehenünk nincs, legalább lekvárunk* legyen sok. Szóval nem felejtettem el, hogy még magyarázkodnom kell majd egy kicsit amiatt, hogy milyennek láttam az alföldi utam során (elsősorban és főleg) a tájat meg (másodsorban) a tájban messzi mozgó embereket (akikről** egyébként egy csomó olyan közvetett tudásom*** van, amit nem az út során láttam, csak olvastam) - de a barack romlásnak indult a nagy melegben, szóval, muszáj vele foglalkoznom. És töltött paprikát is kell főznöm, mert hiába vártam, hogy helyettem valaki megfőzze, nem volt jelentkező**** és dolgozom is a héten, szóval, nincs sok időm. Amúgy pedig nagyon sokan covidosak körülöttem, pedig szívesen elfeledkeznék már a covidról. Belefáradtam a folytonos óvatosan élésbe.

* amikor anyukám az ötvenes években vidéki kislány volt, akkor a nagyszüleim évente egyszer feketén disznót vágtak - hogyan másképp? (az egyik sötét színű, kis termetű disznó neve Dugó volt), és hogy nehogy elvegyék tőlük a húst (mert a jóindulatú szomszédságra mindig lehetett számítani, hogy lesz, aki jelenti, hogy ahol eddig malacka túrta a földet, ott már legfeljebb tyúkok kapirgálnak), szóval nagyanyám a fűszeres kolbászhúst nem bélbe töltötte, hanem befőttes üvegekbe, mintha csak lekvár volna, gondolom, kidunsztolta, és a kamrapolcra tette. Mert a lekvárokat nem vitték el akkoriban a behajtók, inkább csak a húsra meg a felnőtt emberekre mentek.
** nem, természetesen nincs mindenkiről személyes tudásom, aki otthonkában áll a kapuban vagy gyomlál az árokparton
*** összeolvashat persze az ember mindenfélét, de én megrögzötten hiszek a tudományban, szóval amikor azt mondom, tudásom van valamiről, akkor nem egy reality show fals infóit vagy bulvármagazinok cikkeit vagy a zinternet bugyraiból előbugyogó ellenőrizetlen tartalmakat értem alattuk
**** vagyis eredetileg volt, de aztán úgy alakult, hogy inkább más dolga akadt, mert a sorozatát kellett néznie, mielőtt leveszik a netflixről - ki értené meg, ha nem én, friss Downton Abbey rajongó?

2022. május 14., szombat

fiatalkodós

Tegnap, ahogy kifordultam az egyetem kapuján, szembejött Ancsa, akivel úgy ismerkedtem meg pont harminc éve, hogy akkoriban még volt szóbeli felvételi, és ő pont előttem ment be egy bizottsághoz, aztán amikor ő kijött, én meg be, mondta a bizottsági elnök, hogy nicsak, maguk az előzővel pont egy napon születtek. Úgyhogy amikor én is végeztem, megkerestem és leszólítottam - ami tőlem nagyon nagy dolog volt akkoriban, mert kábé senki idegenhez nem mertem szólni. Tényleg, azonos év, hó, nap, úgyjogy elmentünk salátázni, mert az volt a vágya, hogy mutassak Budapesten egy salátázót, úgy hallotta, léteznek ilyesmik. Léteztek, mi a Keletihez mentünk, mert úgyis onnan ment később a vonata. Elég ízetlen saláta volt, amit ettünk, ráadásul az övében mozgolódott egy hernyó is. Aztán amikor mindkettőnket felvettek, akkortól olyan barátnőféleségként definiáltuk egymást. Mindig jókat beszélgettünk, ha összefutottunk, és bár külön társaságokba jártunk és sosem kerestük túl intenzíven egymás társaságát, de folyton összeakadtunk itt-ott, nemcsak az iskolában, hanem aztán a későbbiekben is, különösen szakmai fórumokon vagy játszóterezés közben, mert valahogy a gyerekeink is egy időben születtek és azonos tájékokon futtattuk meg őket. De sokszor évek is kimaradtak, most például legalább hat-hét éve nem láttuk már egymást. Szóval, először megálltunk beszélgetni a sarkon, aztán fél óra múltán beültünk valahová, ahol két órát dumáltunk, aztán a buszmegállóban még egyet. Ancsában az a jó, hogy minden zökkenés nélkül tudjuk folytatni, mindketten emlékszünk egymás előzményeire (csak a harmadik gyerekének a nevét felejtem el folyton, biztosan azért, mert nekem csak kettő jutott - örülök, hogy nem kérdeztem rá, hogy mi van Samuval vagy Somával - mert mint nagy sokára kiderült spontán, a tizenháromévest sem így, sem úgy nem hívják) Remélem, nem vártok ennyi felesleges olvasás után semmi extrát, mert olyan nem történt, épp csak megörültem, hogy még én is tudok véletlenül összefutni valakivel a városban és spontán beülni - ilyen a covid óta nem történt. Alig járok be. És szerintem az egykori ismerőseim is hasonlóképp ritkán. Ő is őszül, csak ő nem festeti, ő is meghízott, bár róla sosem gondoltam volna.... nem, igazából magamról sem gondoltam volna... ugyanolyan, mint volt (nyilván nem teljesen), és én is ugyanolyan vagyok (nem, egyáltalán nem), szóval, megvan a közös hang, ami mindig is megvolt. Aztán hazajőve olyan elementáris fáradtság tört rám, hogy elaludtam félig pizsamába öltözötten, egész éjjel égő mennyezeti díszkivilágítással. Felriadtam kétszer is, hogy már reggel lehet, de mindkétszer hamarabb visszaaludtam, mint ahogy ténylegesen felébredtem volna és eljutottam volna a lámpaoltásnak akár csak a szándékáig is. Mint egy csecsemő. Jó, ez béna, de kellett valami címet adni.

2021. december 31., péntek

Végezetül

Nem akarom, hogy lenyomjon ez az év... szóval, csakazértis összeszedem mégis, mi minden volt jó.

Apám végül is meggyógyult a covidból. Anyukám nálunk lakott fél évig - voltak rettenetes percek, sőt, borzasztó napok is, de volt sok nagyon szép is. Sokat rajzoltunk, jártunk sétálni, elég napsütéses volt például a február, amikor 25 évesek lettünk A.-val - akkor kettesben mentünk el egy napra Tatára kirándulni. Építettünk magaságyást, ami jól működik azóta is. Ép észel kibírtuk mindannyian a karantén hónapjait. Rengeteg dolgot kezdtem el tanulni (többek közt egy egyetemet, de nemcsak azt). A régi barátaim (ööö.... igen, azok, akikről némely posztban azt állítom, hogy nincsenek) zöme megmaradt* És lettek újak is (oké, még inkább csak barátságcsírák, kis kezdemények - de vannak). Táborban voltam nyáron - imádtam. Aztán A.-val elmentünk két hétre nyaralni, végre teljesült egy több, mint évtizedes álmom, hogy részt vettünk az Ördögkatlan fesztiválon. A. meggyógyult a covidból, mi el sem kaptuk - én sem, pedig én ápoltam őt és télen apámat is - Á. elvégezte az első egyetemi évét, V. végzős, volt szalagavatója, továbbjutott az OKTV-n. Talán kicsit jobban kijönnénk egymással mindannyian, ha nem lennénk két éve összezárva, de szerintem ahhoz képest egész jól bírjuk. Anyukámat hazaköltöztettük és megoldottam az otthoni gondozását. Van munkám és továbbra is szeretem a munkámat is és a kollégáimat is. Sok pozitív visszajelzést kapok tőlük és a kliensektől is. Vannak terveim (munka és egyéb téren is). A szép, hatalmas macskánk itt szuszog a futógépemen (aludhat nyugodtan, nem futok). A.-val kettesben töltjük a szilvesztert, már sokat vásároltunk és takarítottunk, néztünk filmet is - szerintem jól megleszünk 2022-ben is. Csak egészség legyen!**

És - nagyon nem utolsósorban - idén betöltötte a tizedik évét a blog. Az olvasók (vagy legalábbis a kommentelők) nagy része lecserélődött ugyan, de vannak néhányan, akik már nagyon régóta olvasnak - és vannak újak is - és (bár idén amúgy elég hektikusan alakul a látogatottság) decemberben annyi oldalmegnyitás történt, mint még soha idáig. Rendszeresen kapok leveleket, karácsonyra kaptam többetektől könyvet (vagy egy-két könyvre pénzt) - és úgy általában olyan kedves, együttérző, érdeklődő és jófej olvasók vagytok. Nagyon sokat jelent a figyelmetek, a hozzászólásaitok, a támogatásotok. Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, köszönöm, hogy kedvesek vagytok egymással és velem is a hozzászólásokban. Ezt a nagyon nehéz évet többek közt a ti segítségetekkel éltem túl. Köszönöm!


Búcsúzzon a szép arcával ez az év is!




* Van, aki nem (és ő pont nem azért, mert meghalt, hanem mert férjhez ment, sőt, aztán gyereket is szült - és valamiért nem férek bele azóta a világképébe... nem ez az első hasonló eset... nem esik jól, de túl tudom élni)

** atyaég, mennyit röhögtünk ezen kamaszként, amikor János bácsi és Manci néni a Tiszánál így köszöntek (eg általában is az öregek - de nekem ez őhozzájuk kapcsolódik leginkább) - nagyon szerettük őket, de ez annyira abszurd köszönésnek hangzott! Egészség? Hát az alap, minek arról beszélni? Más nem is létezik! - aztán az évek múlásával hamar kiderül, hogy különös áldás, ha van. Legyen, mindannyiunknak.

2021. december 5., vasárnap

Holle anyó megrázogatta a Mikulás szakállát

 


Én pedig megtettem az idei első hóban egy rituális mezítlábas sétát - mondjuk tíz lépést oda, tizet vissza. Mindig rettentő hideg, amikor belelépek, de utána nagyon klassz gyorsan visszamelegszik és a melege hosszan kitart. Amikor gyerekek voltunk - és egy körfolyosós házban laktunk, ahol komplikált lett volna mezítláb leszaladgálni - anyukám néha hozott fel egy nagyobb tálban tiszta havat és a fürdéshez hógolyókat is adott, hogy azzal dörzsöljük be magunkat, mintha szappannal mosakodnánk. Milyen apróságokkal lehet egy gyereket megörvendeztetni, és mi minden vésődik be ilyenkor!

2021. március 5., péntek

Régi szép idők

A feljegyzés 2007. nov. 6.-ról datálódik, most találtam. Á. ekkor még nincs 6 éves, óvodás. V. - ennek megfelelően - 4,5 éves, szintén óvodás. A szakácskönyvet Á. saját kézírással írta, én az eredeti helyesírást másoltam javítás nélkül. E-mailben küldtem el valakinek, blogot még nem írtam. Zokogok a gyönyörűségtől, hogy (már akkor is) ilyen okos, jófej gyerekeim voltak. És a döbbenettől is, hogy hogy telhetett el 14 év egy perc alatt? hogy lettek cuki ovisokból (néha cuki, néha nem cuki) felnőttek?


Bevezető beszélgetés:

V.: Á-val szakácsosat játszunk

én: azt hogy kell?

V.: Á. szakácsműveket ír a füzetébe, én meg keresek recepteket és azokat megfőzöm


Megszereztem Á. szakácsműveit, idézek belőle:


A sündisznó leves receptje

10-15 db vadgesztenye

1.5 l víz

40 dg (sic) mogyoró

10-15 db dió


így készül:


a vadgesztenyét 25 percig forraljuk amíg a gesztenyéből ki nem pattan az a kis rágószerű zöld. akkor öntjük bele a vizet. utána beletesszük a diót meg a mogyorót. jó étvágyat!


gesztenye püré receptje

1 db eszter házi szelet

féladag gesztenye püré

1 zacskó vaníliás cukor

díszítőnek tegyünk rá tejszínhabot, stb.


az eszterháziszeletet krémmé nyomkodjuk mixerrel és hozzáadjuk a gesztenyepüréhez és a vaníliáscukorhoz.


a makk leves

10-15 db makk

1 dl víz

1 db tükörtojás

2 db fokhagyma

a makkot bele tesszük a vízbe és a tükörtojást hagyjuk szétpukkanni és hozzáadjuk a fokhagymát. jó étvágyat!



őszi leves

5 db közepes nagyságú burgonya

1 dl víz

1 db póréhagyma

1 db újhagyma

só

feketebors


a vizet összekeverjük a krumplival és a hagymákkal sóval és feketeborssal ízesítjük. jó étvágyat!


gomba leves

6 db csipetke és vargánya gomba

0.5 dl víz

1 db fehérrépa

1 db sárgarépa

a gombát beletsszük a vízbe 3 percig forraljuk aztán beletesszük a répákat. jó étvágyat!


egészség kalács receptje

0.5 dl víz

2 db tojás

4 db abonett kenyér

1 db sárgarépa

1 db fehérrépa

9 db zöldbab

9 db fehérbab

0,4 liszt

0,1 tej


a tojást feltörjük, beleöntjük egy tálba és összekeverjük a liszttel és az abonattel, és hozzáadjuk az sárgarépát és az fehérrépát. forraljuk 2 percig hozzá adunk egy kis tejet aztán bevajazzuk a sütőformát aztán beletesszük az összes hozzávalót végül 200 fokon megsütjük. jó étvágyat!


citromos-mézes süti receptje kb 9 sütihez

1 fél csésze citromos méz

0.2 dl liszt

0.1 g vaj

1 db tojás

a citromos mézet öntsük a tojáshoz, a lisztet és a vajat öntsük a citromos mézhez és a tojáshoz, végül 100 fokon 40 percig sütjük a sütiket. jó étvágyat!


a gombapörkölt receptje

4 d szárított csipetke gomba

1 db fagyasztott csirkemell

7 db sárgaborsó

1 db rántás

só

feketebors

a gombákat beletesszük egy tálba és a csirkemellet sütjük 9 percig aztán beletesszük a lábasba a gombákkal együtt. utána a sárgaborsót is beletesszük a lábasba, végül beletesszük a lábasba és megfőzzük, sóval és feketeborssal ízesítjük. jó étvágyat!


vaníliás gombóc receptje

5 zacskó vaníliás cukor

70 g zsemlemorzsa

0,4 g vaj

0,1 g cukor

a zsemlemorzsát és a vajat meg a cukrot és tésztát gyúrunk belőle, majd a vaníliába beletesszük.

2021. február 21., vasárnap

Kezdetek

 


Ez a kép az első képek egyike lehet, amelyen a szüleim mindketten szerepelnek. 

2020. október 23., péntek

Játék!

Ha csak egyetlen szóval jellemezhetnéd a gyerekkorodat, mi lenne az az egy szó? Kezdem: ambivalens

2020. október 22., csütörtök

Tudom, hogy nem szeretitek az álmaimat

és meg is értem. Más álmainak a végighallgatása számomra is ritkán jár élvezettel. De azért én csak írom - hiszen a blog legalább annyira szól magamnak, mint az ismeretlen tömegnek.

Szóval azt álmodtam, hogy valami fatális véletlen során megint együtt kellett dolgoznom F-fel, a régi és erősen pszichopata (nárcisztikus, szociopata) főnökömmel. Valami csoporttal csináltam épp valamit, amikor kiderült, hogy F. is ott van vagy lesz. Rögtön mondtam, hogy az teljesen kizárt, hogy én egyáltalán fogadjam a köszönését, nem hogy ennél intenzívebb kapcsolatba bonyolódjak vele - és ki is kellett volna tartanom emellett, de nem tartottam ki. Először azt mondták, hogy valami munkához a csoportból csak én értek, és ezért kell nekem csinálnom. Meg hogy F. nagyon megváltozott, kedves lett és barátságos - amit én nyilván nem hittem el - mert történt vele valami tragédia (?) vagy egyéb nagyobb fordulat az életében. Akárhogy is próbáltam kihúzni magam a feladat alól, a vége az lett, hogy egy szobában találtam magam F.-fel. Természetesen felment a vérnyomásom ötszáz per négyszázig, nem köszöntem neki, nem is néztem rá, görcsben volt a gyomrom és próbáltam úgy végezni a feladatomat, mintha nem látnám, hogy jelen van - de mivel csak ketten voltunk jelen és nekem amúgy sem megy jól az, hogy levegőnek nézzek valakit, mert látszik rajtam, hogy érzékelem a jelenlétét - szóval, az egész nekem volt nagyon kínos. Végül is ő szólított meg, valami elég banális dologgal (nem köszönés volt persze az sem), és kérdezett valamit, amire muszáj volt (nem tudtam nem) válaszolni, és akkor beszélni kezdett hozzám és ugyan gyomorforgatóan ellenszenves volt, de én sajnos tényleg a leggonoszabb emberrel sem tudok sokáig bunkón viselkedni, ha ő kedvesnek mutatja magát, mert minden állatban megpróbálom látni azt a kis szikrát, ami miatt mégiscsak érdemes embernek tekinteni, szóval, így elkezdtem rá figyelni és válaszolni a kérdésdeire - bár szűkszavúan és visszafogottan, de mégis, és egyszer csak azon bvettem észtre magam, hogy megint behúzott a csőbe és míg én óvatosan, de hátsó gonosz szándékok nélkül kommunikáltam, addig ő felerősödött, mint Voldemort és máris megbéniított, alázott, anyukámra tett megjegyzéseket, becsmérelte a szakmai hozzáértésemet, az ízlésemet, a testalkatomat - és már megint ott álltam porig alázva, szégyenkezve - és ugyan eleinte megpróbáltam visszavágni, de a gonoszsága gúzsba kötött, már moccanni sem tudtam, csak vergődtem, és tudtam, hogy nem lett volna szabad egyáltalán semmiféle interakcióba bonyolódnom vele, mert nem vagyok elég erős ahhoz, hogy szembeszálljak a sátáni gonoszságával - és így is volt, hiába gondolkoztam jól, hiába dolgozott az agyam, a testem lebénult és ugyanolyan tehetetlenné váltam, mint amikor ötévesen Firenzében bepisiltem a lépcsőfordulóban egy diákszállón, mert a rövid hajam miatt a portás fiúnak nézett, én pedig a lányoldalon szaladtam épp fel pisilni (mert már ötévesen is lány voltam), az meg nekiállt üvöltözni, hogy non ragazzo, ragazza - és én ahhoz is gyáva voltam, hogy továbbszaladjak, pedig mi történhetett volna? - és ahhoz is, hogy átmenjek a fiúoldalra, ahol nyilván szintén voltak mosdók, csak álltam bénultan a lépcsőfordulóban, kint a kertben narancsfák zöldelltek, sírtam, összeszorítottam a térdeimet, de hiába, hamarosan egy hatalmas tócséban álltam és zokogtam tovább. A tesőm, aki mindig fiatalabb (és mindig sokal bátrabb is) volt nálam, már intézkedett, elkezdte keresni a szüleinket (akik jó szokásuk szerint simán otthagytak minket, míg valamit intéztek). Aztán jött anyukám, felvitt, átöltöztem, a rövid nadrág helyett szoknyába. Ezért sem lesz soha, de soha rövid hajam többé, mert kb nyolcéves koromig rövidre vágták hogy elvegyék minden erőmet.

2020. október 20., kedd

szezon

Míg a szeptember a nyarat, az október ezidáig a telet idézi leginkább. Lassan és korántsem biztosan elkezdtem sütni - nyáron nem nagyon szoktam és őszre mindig elfelejtem, hogyan kell. Tegnap egy túrós-sajtos pogácsával indítottam, meglepően finom lett, bár igencsak kopogós a héja. Október eleje óta nagyon intenzív, élénk álmaim vannak, a legtöbbre nem emlékszem, csak egy-egy mozzanatra, néhány színhelyre - és egy emberre, aki jó két hete minden álmomban szerepel. A valóságban ezer (de legalább tíz) éve nem találkoztunk, és a kapcsolatunk a kamaszkoromra datálódik, ami jóval több, mint tíz éve volt - és ez az ismeretség dióhéjban összegezve úgy nézett ki, hogy míg én halálosan szerelmes voltam belé, ő belém egyáltalán nem, de egy időben sokat lógtunk együtt. Szoktam rá gondolni és néha álmodom is róla - de ennyi időn át minden éjjel? Ma például egy a negyvenes évekből származó, erősen megsárgult fekete-fehér napilapban szerepelt képpel, mint a tengerparti homokban talált holttest, de ahogy néztem, megmozdította előbb a lábait, aztán a kezét, aztán grimaszokat vágott, mint aki az arcára tapadt homoktól akar megszabadulni. Próbáltam az ujjaimmal lesöpörni róla a homokot, de csak az újságlapot simogattam, őt nem értem el. Jobb is, mert akkora volt a mutatóujjam begye, mint a feje - de én valóságos voltam, ő pedig csak egy újságkép.

Anyukámat ma viszi apám a vágóhídra kórházba, hogy elkaphassa a koronavírust megvizsgálják a szemét. Normál esetben ez nem töltene el rettegéssel, most igen. A gyerekekkel kibékültünk, Á.-val könnyű volt, azt mondta, ő nem vette észre, hogy ne lennénk jóban. V. irányába több lépést is kellett tennem, mire viszonozta, de láttam, hogy neki is jobb így, körülölelve a családi harmónia által. Most akkor egy-két napig nem harapunk egymás kezébe.

2020. október 10., szombat

Talpnyalók

Hát, mit tagadjuk, ronda szó. Sőt, hányingert keltően undorító. Nem is használom  - sem a technikát, sem a szót. Most viszont az jutott eszembe, hogy talán egy pozitív "szolgáltatás" fajult idáig, hogy egy gyógyító eljárás üresedett ki, megtartva a formát, de elhagyva a lényeget. Oké, lehet, hogy ez most egy szinte minden alapot nélkülöző okoskodás lesz, afféle naiv világmagyarázat.

Szóval megfáztam megint - két hét telt el azóta, hogy dolgozom - fájt a torkom, köhögni kezdtem. Semmi láz, minden íz és szag a helyén, nem koronavírus - de persze csütörtökön és pénteken inkább itthonról dolgoztam. De hetekig nem tehetem meg, hogy no contact legyek, muszáj valamit tenni. Meg hát a torokfájás, köhögés önmagában is vacak érzés, nem kell hozzá a koronás vízió.

Azt olvastam egy ismerősnél, hogy ő úgy küzd a megfázások ellen, hogy a talpát bekeni valami eukaliptuszos légzéskönnyítővel, zoknit húz rá és reggelre kutya baja. Tegnap este kipróbáltam - és nagyon jól aludtam, egyetlen köhögős epizód vagy orrduguilás nélkül. Sőt, reggel a torkom sem fájt. A. persze fanyalgott, hogy teljesen tudománytalan a módszer - de én az ilyesmikre (teljesen tudománytalanul) azt szoktam felelni, hogy kit érdekel, ha működik.

Reggelre kelve azért ránéztem a netre, és részben találtam két újabb módszert (hagyma talpra kötözése plusz zokni, meg az alufóliás talpbetekerés, ami mindenre is jó), meg persze talpmasszázs, lávakövek, vérpezsdítés, tyúkhúsleves. Ja nem, ez utóbbit belsőleg írják. Valamint a kutyás oldalakon (a talpnyalás szóval tévedtem oda), hogy a kutyák gyakori (ön)talpnyalása ilyen-olyan betegségekre utal, de a kutya öngyógyítja magát talpnyalogatással.

És akkor az jutott eszembe, hogy hátha az emberek is gyógyították magukat egykor talpuk nyalogatásával - amit aztán a gazdagodással talán felválthatott az, hogy a kényelmetlen talpnyalogató pózt felváltotta az a kényelmes mnegoldás, hogy már másokkal nyalogattatták a talpukat a gazdag és beteg vagy kéjenc urak és úrnők. Egy jó talpnyaló minden bizonnyal sokat segíthetett a "gazdája" komfortérzetén - aztán sok más egyébbel eltűnt ez a megoldás a gyógyító vagy kényeztető eljárások közül, de maradt a szó, kiüresedve, jelentést változtatva.

Mindenesetre felvágok most néhány fej hagymát és tovább próbálkozom. Mert azon kívül, hogy hagyma szagú lesz a lábam vagy hogy ország-világ (meg A.) hülyének néz, mit veszíthetek?

2019. május 1., szerda

szavatossági idő

A szüleim elég idősek lettek hirtelen mára. Például elfelejtettek kenyeret venni tegnap és  - nem, mintha kenyér nélkül ne lehetne épségben túlélni a május elsejét - ettől eléggé megzavarodtak. Apám például ennek ellenére hidegtálat és májkrémet csinált ebédre, de végig azon aggódott, hogy így mi sem lakunk jól, sőt, este ők is éhen pusztulnak, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy csináljak-e egy gyors pizzatésztát, amit meg lehet sütni pizzaként, de akár kenyérnek, zsömlének, lángosnak is. Fellelkesült, oké, legyen pizza.

Megcsináltam fél kiló lisztből a tésztát, aztán kimentem anyukámmal napozni a kertbe, A. pedig apám gépét frissítgette - javítgatta. Addig-addig, hogy a tészta megkelt egyszer, összegyűrtem, megkelt másodszor is - én pedig megkérdeztem, hogy megsüssem-e vagy eltegyük későbbre a hűtőbe. Süssem meg - mondta apám, tegyek rá paradicsomot és mozzarellát is, szerencsére épp van a hűtőben. Oké - mondtam és elkezdtem belenyújtani a tésztát a tepsibe. Ő elővette a mozzarellát, kibontotta a zacskót, lefolyatta a levét és egy deszkán elkezdte szeletelni. Addigra én már felkentem a (kívánságának megfelelő) natúr sűrített paradicsomot a tésztára - és mondtam, hogy adja ide az egész mozzarellagömböt, majd kézből rátépkedem. Ideadta. A mozzarella kemény volt, mint a kő. Oké, csak annyira, mint mondjuk egy trappista sajt. De a mozzarellánál ez azért gáz. Szagolom - bűzlik. Ez nem jó - mondom. Nem - kérdezi csalódottan apám. Mi baja? Minden. Nézem a zacskóját, hogy mikori: 2018. szeptember 17. a lejárata. Húbasszus! A másik? Az is. Szerintem ki se bontsuk! - javaslom fintorogva. Apám azért kibontja, de meglepő módon mindkét sajtdarab ugyanolyan. Szomorúan kidobja. Van még egy - mutatja aztán. Először megtapogatom zacskón át, jónak tűnik. Dátum? Ezen évszám nincs - mondjuk egy mozzarellán normál esetben szerintem is teljesen irreleváns - csak egy 04. 28. Határeset - de lássuk. Kibontom, ez még jó. De kevés. Kerül lapkasajt is (2020-as lejárattal - erről sem akarom tudni, mi van benne). Javaslok még feltétnek egyet's mást, de nem kér rá egyebet. A sütő már felfűtve, bevetjük a pizzát.

Átjön a szomszéd Erzsi (néni) egy kis zöldért. Nem cannabist akar, csak csalánt meg pitypanglevelet a tyúkoknak. Erzsit csak hírből ismerem, apám lelkendezve bemutat neki: Erzsi! ez itt a kislányom, az én kis martinécském, azt mondja, még nem találkoztatok. Erzsi (néni) köszön, azt mondja, már találkoztunk, amikor a néhány hetes kisbabát szoptattam. A kisbabára emlékszem, lassan 16 éves lesz - a találkozásra nem. Biztosan másra figyeltem. De ami leginkább megüti a fülemet, azok apám szavai: ez itt a kislányom, az én kis martinécském. Ilyet születésem óta még soha nem mondott. Az én kislányom? Az én kis Martinécském? - ráadásul tovább dicsér, szinte könnyekig meghatottan: pizzát süt! bármit meg tud csinálni! - dicsekszik velem. Ilyen sem volt még. Közben a pizza megsül, és a zord feltét-állapotok ellenére remekül sikerül. A pizza felét azonnal megesszük. Apám ismét aggódni kezd. Vacsorára még elég lesz, de reggelre nem marad. Felajánlom, hogy csinálok még egy adag tésztát. Beleegyezik, hozza a lisztet, élesztőt, cukrot, sót, olajat, a kezem alá dolgozik. Nem győz dicsérni. Úgy meghatódom immár én is, hogy a csapból vagy fél liter meleg vízzel eresztem fel a tésztát - híg nokedlitészta lesz belőle. Kérek még lisztet.  És még. Végül közel másfél kilónyi lisztből álló tésztakészlettel hagyom ott őket, a tészta szépen negyedelve, negyedenként bezacskózva, a hűtőbe rakva. Így már nem halnak éhen a szüleim. 

2019. március 28., csütörtök

Tétel a meg nem szerzett képességeim köréből

Gyerekkoromban a felnőttek - és különösképpen anyukám - egyik szupererejének tartottam, hogy ki tudja nyitni a szemét beszappanozott arccal is. Nekem még a szorosan összegyűrt szemeimbe is folyton beszivárgott a szappanlé, órákig tartó csípős könnyezést kiváltva. Visítottam is, mint a fába szorult féreg. Ugyanakkor megvolt bennem az erős hit abban, hogy felnőtt koromban majd én is kinyitom a szemem és szembenézek végre a szappantól habzó rémes, egyben vicces tükörképemmel.

Tekintsünk el attól, hogy ma már nem javasolt az arc szappanozása, így én is arcmosókkal és egyéb lightos pótlékokkal mosom az arcomat tiszta lúg helyett. De a szememet továbbra sem tudom kinyitni még sima vizes arccal sem - ez nagyban hátráltatott mindig abban, hogy betett fejjel is megtanuljak sávon belül úszni. És jutott eszembe mindez akkor, amikor habzó arccal, csukott szemmel keresgéltem a kád alján folyton elkígyózó zuhanyfejet, amivel lemoshattam volna az arcomról végre a bőrbarát mosakodókrémet.

P.S.: a nagymamám pedig ma lenne 106 éves - szerintem jól állna neki

2019. március 24., vasárnap

Tartozom egy vallomással:

Engem nem érintett meg a medvehagymaláz. Próbálkoztam. Meg bírom enni. Egészséges, ezért nagyon ritkán veszek, meg ennél sokkal gyakrabban kapok medvehagymát vagy medvehagymás valamit a hódolóitól. Mármint a medvehagyma rajongóitól. Nem szoktam merni visszautasítani, mert körülbelül úgy viselkednek a kínálás visszautasításakor, mintha az újszülöttjüket mutogatnák, én meg azt mondanám, hogy csúnya. Úgyhogy azt mondom, hogy cuki elfogadom, megeszem, nem nagy ügy, mert nem utálom, csak nem értem a szerelmet iránta.

Ha már ismét gasztroposztolok, mondom, hogy most saját kézzel készítettem besamelt (úgy ám! - a szomszéd szerintem nem tud), és valóban a hosszabb pirítással kevésbé lett csomós, köszönöm! Akinek ez fontos, érteni fogja. Sőt, a simán jó emlékezettel bírók is.

Most épp Dubarry-módra készítek karajt (bár azt olvastam, hogy nem Dubarry, hanem Du Barry****** a mód - no, mindegy) - és eszembe jutott, hogy volt egy haverom őrületes plátói nagy szerelmem (és persze épp a plátóiak képesek arra, hogy utólag is szívhúrokat zengessenek), akivel találkoztam néhány* éve és beültünk valami sörre dumálni, és mesélt a családjáról, meg persze én is az enyémről, és azt mondta, hogy gyakran főz, mert a feleségének nem éppen erőssége a konyhaművészet, és megkérdezte, hogy mi a legbonyolultabb étel, amit el tudok készíteni. És ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy mit ért bonyolult ételen, vagy hogy bevállaltam volna, hogy gyakorlatilag bármivel elég jól elboldogulok,** válaszoltam valami nagyon banálisat, valamit, ami maximum öt összetevőből áll a sóval meg a vízzel együtt, de sok idő elkészíteni, ezért ritkán állok neki, és láttam az arcán a csalódást, hogy na, nem elég, hogy sosem bírtam beleszeretni, de még egy nő, aki nem tud főzni... és ez*** tíz éve rendszeresen eszembe jut, hogy nem jól válaszoltam****, mást kellett volna, hogy legalább egy kései elismerő pillantást***** bezsebelhettem volna  tőle a sokáig remélt, de soha meg nem érkező szerelmes pillantás helyett.

Amúgy dolgoznom kéne - most már biztosan érthető a poszt apropója indokolatlan hossza.



* tíz... amikor a tízre azt mondom, néhány, vagy hogy nemrég, pláne hogy mostanában, akkor azért erősen érzem az idők szelét, amint arcon vág
** még a bonbonokkal is valahogyan, pedig azzal nagyon megküzdöttem
*** oké, ciki - de nem én irányítom, mi jut eszembe folyton
**** a karfiolos hús, ahová a gyerekeim minősítik a dubarry módot amúgy korántsem bonyolult
***** természetesen sosem a főztömmel akartam volna kitűnni, hanem az éles eszemmel és a különleges szépségemmel
****** itt láttam

2019. március 15., péntek

Nemzeti ünnepünkön

elhúzunk az országból a picsába Pozsonyba. Nem emberkedni megyünk oda felkokárdázva, hanem lassan már szégyellve, hogy magyarok vagyunk. És közben fáj a szívem ezért az ünnepért meg az uralkodó párt által évtizedek óta megcsúfolt magyarságunkért. Mivel gyakorlatilag a múzeum kertben laktunk, én minden március tizenötödikén ott voltam a múzeum kerti ünnepségeken (hajamba font nemzeti szín szalaggal, és a szívemben büszkeséggel és valódi tisztelettel), aztán vonultunk énekelve át a városon, a Lánchídon, fel a Várba - aztán le... ó, milyen büszke magyar fiatal voltam én akkoriban! Nem azt mondom, hogy az volt a jó világ (bár fiatalnak kétségkívül kevésbé fájdalmas lenni térdben és egyéb ízületekben), mert nyilván nem volt ideális a félig tiltott, félig tűrt ünneplés sem - most azonban évek óta nem tűzök ki kokárdát (csak itthon lifegnek a kis fokhagymafüzérekről mentett szalagok a konyha faliújságán), a gyerekeim sosem élték meg ennek az ünnepnek a (számomra legalábbis létező) fennköltségét. És most tüntetés helyett (azt sem tudom, lesz-e? - de én az elmúlt években már annyiszor erre szántam minden szabad és nem szabad időmet és már muszáj valami szépet és egyben hasznosat is csinálni inkább) -. szóval, elmegyünk Pozsonyba. Az én családom onnan származik, a Gervay ág, híres pozsonyi kalaposmesterek, polgárok, kisnemesek, a város (ezzel a témával foglalkozó kis része) ma is hálásan gondol rájuk, például a Szent Márton templom egyik rózsaablakát ők adományozták a templomnak - és A. családjának is van ott érintettsége, mégpedig a kék templom, amit rokona, Lechner Ödön tervezett. Felmegyünk a várba, mászkálunk a belvárosban, valahol ebédelünk* - aztán hazakullogunk a sötét, hülye, cikis, szutykos, ocsmány plakátokkal teliszart országunkba. 

* mondjuk nyolckor akartunk indulni és V. most állt neki hajat mosni, omg... szóval, lehet, hogy vacsorázunk inkább