reggeli rutin

Kimentem megetetni a macskákat (nem tudunk eltartani ennyi macskát, help!), majd hátramentem, hogy újabb szomorúságot és dühöt szívjak magamba megnézzem, maradt-e még növény a nénitolvaj házbitorló szomszéd felőli kerítésszakaszon - mert a legújabb, hogy jó fél méter mélységben levágják a mi növényeinket a mi kertünkből (nád és trombitafolyondár, hogy ne bámészkodjanak át - sajnos az átömlő füstöt nem szűri). Erre mit találtam? Újabb legalább két kismacskát. Ez egy másik fészekalja, körülbelül annyi idősek lehetnek, mint a már korábban megtalált alom. Úgy sejtem, hogy az anyjuk a négyes alom nagymamája (hitler Chaplin, ha így jobban emlékeztek rá) - szóval él a kerünkben minimum hat kiscica, két anyamacska és Safranek - nem csodálnám, ha mindkét alom apja ő lenne. Meg persze a mi cicánk, mert az előbb említettek nem a mieink. De persze, hogy etetem őket, nem hagyhatok egy két szoptatós kismamát éhezni. Nem kér valaki macskákat? Postázom.*

* a postázásról jut eszembe, hogy mit NEM postáztam - apám ruterét, amit a szolgáltató visszakért, ha nem adom fel, 20ezer forintom bánja (és nem adtam fel, mert feladtam - micsoda remek szóvicc, szóval, nincs posta a közelünkben és alig van időm postát keresni, sorbaállni - meg hát eszembe sem jut az a kurva router - ezekkel is miért nekem kell foglalkoznom?)

jelentésmódosulás

nem tudom egyetlen (sem tíz, sem száz) dologban megragadni az elmúlt hetet - inkább azt érzem, hogy a világon minden valamilyen és valamekkora jelentésmódosuláson ment keresztül. talán nem egyforma mértékben minden, de ezt még nem tudom megmondani. apám mára már két szombatot töltött halottan, a többi napból még csak egyet-egyet. nálam vannak az igazolványai, rájuk sem bírok nézni, dugdosom magam elől, ez a szürrealizmus olyan mértéke, amit az agyam nem bír feldolgozni.

Atomkoffer

Azt hiszem, már nincs mit mondanom*.

* megértem, persze, pont ezért csinálja, hogy elakadjon a szó, bennszakadjon a lélekzet, megfagyjon a gondolat, már csak azt nem értem meg, hogy ez miért jó. De én csak szappanbuborék vagyok, mit számít, hogy a szivárványos ragyogásom melyik pontján pukkadok szét? Nincs kedvem élni. Vagyis nagyon is lenne kedvem élni, de így mégsem látom értelmét. Persze ezt nem úgy értem, hogy megölöm magam, inkább úgy, hogy addig szorongok, míg bele nem halok. Én nem ezt vártam volna attól a világtól, amit szeretek. Csalódott vagyok és a nap huszonnégy órájából huszonhármat szorongok végig. Olyan kliensek jönnek, hozzám olyan problémákkal, hogy a fal adja a másikat. Igyeszem tartani bennük a lelket és a megoldások felé taszigálni őket, de úgy érzem, engem nem tart meg senki és nem bírom már én sem.

nagyon szeretem

csak nem bírom elviselni

Apakép

Ó, mennyire irigylem azokat, akiknek nem egy seggfej az apjuk! Azt meg kicsit mindig hitetlenkedve fogadtam, amikor valaki azt mondta, hogy szereti az apját. Önként, dalolva, nem azért, mert máskülönben összetörik a csontjait. Elképesztő! Ezt meg hogy?

A mi kapcsolatunk is sokat javult apámmal, mióta a tartható legnagyobb távolságot tartom tőle. Ami nem azonos a nullával - de ebbe nyilván egyéb körülmények is bejátszanak azon kívül, hogy seggfejnek tartom-e vagy sem.

Nyilván én sem vagyok teljesen százas, hogy provokálom - de mivel ma ismét felhívott, hogy azonnal juttassam el hozzá a könyvet, amit kölcsönadott nekem (és aminek  - mint azt korábban mondtam is neki - a harmadánál tartok, mert nincs túl sok időm olvasni), és mondta, hogy küld A.-nak ajándékot a születésnapjára (ami tíz nap múlva lesz) - szóval, megemlítettem neki, hogy az enyém februárban volt és ígért nekem is egy üveg édes pezsgőt*. Mire egy óra múlva visszahívott és mondta, hogy már csak száraz pezsgője van, azt küld (a tesómmal). És tudja ugyan, hogy azt nem szeretem, de sebaj, majd A. megissza.

Most azon gondolkodom, összefirkáljam-e a könyvét, vagy elég, ha leöntöm véres takonnyal kávéval...**

* jellemzően nem kapok tőle semmit, sem karácsonyra, sem születésnapra, a névnapomat meg szerintem egyáltalán nem tudja (a nevemet talán igen - de konzekvensen azt a formáját használja, ahogy utálom... talán épp ezért utálom azt a formáját, mert ő csakis így használja)

** ne aggódjatok, sosem tennék ilyet, apám seggfejségét nem örököltem az ehhez kellő mértékben

Ó, bakker! Egyúttal figyelmeztetem jóérzésű, széplelkű olvasóimat, hogy a következő posztban úgy káromkodok, ahogy ritkán szoktam

Hát mit mondjak?

Nyilván tényleg nem ez a legnagyobb probléma a világon. De mind az új facebook, mind az új blogger egy nagy büdös fos. Pedig én sosem szoktam ezt a szót kimondani, leírni meg pláne nem. Mi a faszért kell beírnom "több betűt" ahhoz, hogy kiadja a cimkéimet? Mi a szarért kell folyton mindennek máshol lennie és másképp kinéznie? Mi a picsáért kell állandóan szétkúrni azt, ami működik? Miért kell szétbaszni mindent? És mindent egyszerre?

Sajnálom, de nincs felület, ahol kíváncsiak lennének a "fejlesztéseik" eredményeire, ahová vissza lehetne jelezni, hogy baromarcok, ez használhatatlanul szarul sikerült. Nyilván majd megszokom. Szegény kiszolgáltatott kismajmok vagyunk mind.