Megfejtettem

a gasztroblogok titkát!

Az ember könnyen rászokik a felesleges fecsegésre. Kinyitom a blogot, írnék... de nincs mit! Mert van olyan nap, mikor ha megfeszülök is, nincs mit. Mert nem történik semmi. (Vö.: az Unalmas az életem c. bejegyzéssel)

Hát, ma igazán, de tényleg nem történt semmi a égvilágon. Addig aludtam, míg csak bírtam meg nem szólalt a tévesen bekapcsolva hagyott rádió. Azon nyomban kikapcsoltam, de visszaaludni nem tudtam már, úgyhogy olvasni kezdtem. Abba sem hagytam negyed órával ebéd előttig.

Mivel a sztárszakácsunk ma kimenőt kapott,  így negyed órám maradt rá, gyors és egészséges, a legújabb trendeknek megfelelő végtelenül egyszerű ebédet csináltam: zöld tészta fokhagymás-bazsalikomos olívaolajon megfuttatva (sic), rá kockára vágott, sózott, oreganoval megszórt saját paradicsom és felkockázott mozzarella.

A hozzávalókat a recept tartalmazza (így bízva abban, hogy funkcionális analfabéta olvasóim nem azt ebédelik ma, amit innen főznek, a többiek meg csak képesek így is felismerni, hogy miből állt ma az ebédünk, ha épp ilyet szeretnének, így nem írom le ismét)

Aztán délután olvastam.

Aztán süteményt sütöttem:
törtem bele tojást, mert az van most itthon sok,
öntöttem hozzá kristálycukrot, hogy édes legyen,
tettem sót is, hogy egy kicsit megbolondítsam a lányomat
öntöttem hozzá lisztet (kukorica, búza), hogy sűrűbb legyen
beletettem egy nagy doboz tejfölt, hogy ne legyen olyan sűrű
egy csipet szódabikarbonát, hogy magasra nőjön,
egy bögrényi köleslisztet, hogy legyen mégiscsak sűrűbb
egy fél bögrényi olajat, hogy mégiscsak önthető legyen

Így, az arányokat mesterszakács módjára tökéletesen eltalálva, kipapíroztam két kisebb tepsit, és beleöntöttem a természetesen könnyedén önthető tésztát. Az egyiknek a tetejére szórtam néhány maréknyi érett piros ribizlit a kertből, a másikra nem. majd mindkettőt a sütőbe toltam. Azonos körülmények közé, bár az egyiket bal, a másikat a jobb oldalra pozicionáltam.

Közel 45 perc elteltével mindkettő megsült. Az egyiknek határozott pirosribizlis íze van, a másikban ez nem kimutatható.


Az eredményre várva ezt a - minden valós alapot nélkülöző - dalocskát dúdoltam:


konyha és benne asztal
stabil, de nem vigasztal
leesett mégis a tál
egy perc alatt kibuktál

ragad a kő és unod
locsogó kis kuzinod
nem lesz elég egy racska
jöjjön gyorsan a macska

fehér minden, bár nincs tél
ha valaha már ettél
életed során tejszínt
felismered a helyszínt

Szeretem a munkámat

Általában.

Amikor azt csinálhatom, amiért egyetemre jártam.

De ha még egyszer le kell írnom a mai napon sk., hogy "az eredetivel megegyező hiteles másolat" és aláírnom és lepecsételnem, azt hiszem, sikítani fogok.

Az igazi munkámmal szükségszerűen járó adminisztrációt körülbelül annyira szeretem és igénylem, mint a földigiliszta a tűző napot. És olyan hatással is van rám.

Mondjuk a tűző napot én ma nagyon igényelném, de talán ebből is tudható, hogy nem vagyok földigiliszta.

Nagyon-nagyon megfáztam tegnapelőtt, ma már csak fázni tudok és fáj a hajam. Nem, nem a hasam. A hajam. A hajfájás nálam csalhatatlan jele annak, hogy beteg vagyok.

Az emelet, ahol dolgozom, épp fakoronamagasságban van, és úgy fújja a szél a lombokat, mintha a viharosan hullámzó tenger közepére fújt volna be a szél és ott hánykolódnék.  És úgy is érzem magam!!!!!!!!

Kérek szépen egy száz bögre forró teát, egy szobát csönddel körülvéve, benne egy ágyat paplannal és már alszom is!

Reggeli 2.0

Reggel, míg V. haját fésültem, mindketten kibámultunk a nagyszoba ablakán, így pontosan láttuk, mi történt: csepergett az eső, A. kiment a kertbe, úgy tett, mintha csak a kint felejtett gyerekmedencét akarná a teraszra húzni a fűről, hogy ne legyen egyetlen pancsolós nap miatt még egy kerek foltunk, ahol a fűtől eltérő nevű és kinézetű növények tenyésznek. A medencével hamar végzett (mondjuk, már valaki más leszúrta kiszúrta neki korábban), de visszament a fűre... koncentrált, összeszűkítette a szemeit, ugrott... s néhány pillanattal később egy egér farkincáját fogta diadalmasan. Mire bejött a házba, az egérke nem volt nála

Aztán nekiálltam reggelit készíteni,  de A. állította, hogy már evett. Akkor csak magamnak. Kicsit el is szomorodtam, mert ma a macska helyett én akartam A.-nak reggelit adni.

Mert ma itthon dolgozom. Úgy terveztem, összekötöm a kellemetlent a károssal és kiülök kicsit a kertbe a napra egy jegesmedve jegeskávé meg valami limonádé társaságában, és így dolgozom fel a 100 oldalban elém tárt tervezett szép jövőt.

Tzatzikit csináltam. Elég gátlástalan vagyok, úgyhogy eredeti görög joghurt helyett tejfölt használtam hozzá. Mentségemre szolgáljon, hogy mivel nem ismerem a "durván reszelt kovászolni való uborka kis sóval, sok fokhagymával és némi tejföllel" összetételű étel pontos és rövid megnevezését, a nevezéktanból azt az ételnevet választottam számára, ami összetételében talán leginkább hasonlít hozzá, ez pedig épp a tzatziki. Hogy tovább erősítsem azt a vonalat, ami miatt sosem lehetnék híres gasztroblogger, téptem hozzá bazsalikomlevelet, azt is beleszórtam. Mellé pedig aszalt paradicsomot ettem, olajbogyót és pirítóst. Cseppet sem autentikus étel! Kicsit szégyellem is magam miatta, pláne, hogy vannak, akik küzdelmes munka árán minden reggel megteremtik maguknak a lehetőséget arra, hogy valami hagyományos magyar ételt egyenek. Én meg ilyen álmultikulti vacakokkal szórakozom. Mondjuk, megérte, mert finom volt.


Ha tudnám, hogyan kell megcsillagozni a "fokhagyma" szót, megcsillagoztam volna. Nem azért, mert magyar fokhagyma volt, hanem mert arról, hogy ez magyar fokhagyma volt, eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti párbeszéd.

Helyszín: a magyar múlt egyik őrizője, az Őrség egyik kis települése, azon belül is a helyi zöldségesbolt.

én: Jónapot kívánok! fokhagymát szeretnék venni!

zöldségesnéni: Tessék, aranyom, itt van a kosárban, lássa, milyen szép nagy fejek...

én: hááát, öhm.... izé... köszönöm... nem kínaira gondoltam, köszönöm, ilyet nem kérek...

zöldségesnéni(sértetten): Nem kínai ez! mi nem tartunk kínai árut!

én: hááát, öhm.... izé...pedig úgy néz ki, mint a kínai...

zöldségesnéni: Pedig ez nem kínai! Argentin!



Ezeket még reggel írtam, mielőtt felfogtam volna, hogy read only üzemmódba tevődött a blog.


PS.: A Napot ma csak emlékeimből tudtam felidézni. És jól megfáztam tegnap. Este pedig elvittük az autómat a körzeti orvoshoz szerelőhöz, aki majd holnap felhív.

És eljő az este...

A reggeli kefélés után dolgozni mentem. Autóval, mert az otthonunk - úszótábor - munkahely háromszög így a leginkább járható, pláne, ha az esti karateedzést is beleszámoljuk. Szintén V..

Dolgoztam egész nap rendesen, ahogy kell. Meg még rendesebben. Ezért A. hozta és vitte V.-t úszásról karatézni. Majd oda én megyek érte! - ajánlkoztam jóhiszeműen.


És elindultam. Azt hiszem, valami alapja van annak, hogy egyesek azt beszélik, hogy a technika és a nők nem minden esetben férnek össze... az egyik alapja a szóbeszédnek feltehetően én vagyok.


Az első jelek:

az autóm már tegnap is művelt valami nagyon furcsát: rángatott, hirtelen pattogatott kukorica - és pörkölt földimogyoró szaga lett, majd - noha nyomtam a gázt és haladtam - a sebességmérő lehuppant nullára. De aztán elmúlt!


Este minden esetre vetettem A.-val egy flakon parazsat a táltosnak olajat az autóba, reggel lelkiismeretesen bele is öntettem vele. Szerinte már csont száraz volt. Szerintem még össze bírta volna koszolni a ruhámat, így jobb volt oda sem nézni.


A második jel:

Éjjel (????) elállítódott (???) az óra meg dátum. De a kefélés miatt ezt is csak halványan érzékeltem... kétszer kihagyott a rádió hangja, de sebaj, ugyanazt a tíz számot nyomatják egész nap, nem maradok le semmiről. Gondoltam én.


A harmadik jel:

Délután, mint aki jól végezte a dolgát - mert szerintem jól végeztem a dolgom - beültem és elindultam. A legforgalmasabb utakat választottam, mert épp azok vezetnek onnan haza. Átkeltem egy forgalmas kereszteződésen, és éreztem, hogy lassulok. Minden műszerfali lámpa vad villogásba és/vagy világításba kezdett, és az autó lelassult! Ez elég ütős jelzés volt, még én, a technikai analfabéta is észrevettem, hogy valami nincs rendben. Mire a szélső sávba kormányoztam, meg is állt.

Felhívtam A.-t, hogy menjen edzés után is V.-ért. Aztán az autóklubot, hogy jöjjenek értem, ha lehet, még edzés előtt. Aztán volt egy órám arra, hogy kitegyem a háromszöget hátra, mihelyst megfejtettem, hogy hogyan nyílik az ötletes dobozka és hogyan ő maga. Ez alatt az öt perc alatt olyan szinten áztam ronggyá, hogy a bugyimból is csavarni lehetett volna a vizet. Nem volt rá sem szükség, sem lehetőség. Vacogva ültem az autóban és áldottam a józan eszemet, hogy mégis elmentem pisilni indulás előtt, még ha úgy saccoltam is, hogy hazaérek időben.

A hozzám szálló lomha sárga angyal móriczi figura volt, többnyire nem szólt (nem weöresi, úgyhogy nem is bégetett), legfeljebb hümmögött, mikor kérdeztem, a fogai közt kiköpött és újra hümmögött. Szerinte az autóknak ilyen hibája nem létezik.

Én ezt a képességemet már ismerem, a számítógépem is olyan jelenségeket produkál, amik A. szerint mindez idáig és eztán is ismeretlenek voltak és maradnak. De néha megtapasztalja mágikus erőmet és látja velem a nem létezhető hibát. Ez történt a szerelővel is. Addig magyarázta, hogy miért nem létezik az, amit én állítok, míg vele is meg nem történt. Elállt a lélegzete, innentől már szinte csak hümmögött. Megtudtam, hogy az akkumulátor levetette a saruját - megértettem, ilyen időben én is inkább mezítláb. De a hiba oka nem ez, mert mire megtörtént a szerelő előtti bemutatás, a saru már rá volt adva ismét a kis akkumulátorra. Azt mondta, menjek haza bátran, ha tudok, aztán vigyem el szerelőhöz. Ha nem jutok haza, hívjam a kollégáit, ő már végzett.

Amíg kint álltam az esőben, azt hittem, nem jó nekem, de visszatekintve messze nem volt annyira rossz, mint a ronggyá ázott ruháimban az addigra teljesen vizes széken ülve hazavezetni. A motor a hazaúton kétszer hagyott ki, de úgy tűnik, a lámpákat valóban hatástalanította az angyal, azok közül csak kettő villogott már.


Itthon ledobáltam a ruháimat és ma egy bögre forró mézes tejjel fogok ágyba bújni.

És nagyon hiányzik Á., alig várom, hogy végre hazajöjjön Tomiból.

Reggeli

Indulunk az úszótáborba, ülünk az autóban, én vezetek, V. hátul - ahogy szoktuk.

V.: Mami! Mikor szoktál az autóban kefélni?
é.: ????????????  ..... ezt hogy érted? ..... (???????????)
V.: Hogy miért van ott az a zöld kefe mindig az első ülés előtt.
én: jaaaaaa, azért van ott, mert egy trehány dög vagyok, a havat szoktam vele lesöpörni a szélvédőről...

Könyvek

Ezeket olvastam mostanában:

Melania Mazzucco: Vita

Eva Menasse: Vienna

Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz (ez éjfélre átkerült a már olvasottak közé)

 

És ezeket most:

Norman Mailer:  Várkastély a vadonban

Nikosz Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése

(majd összeszedem később a gyerekek által mostanság olvasottakat is, mert fejből  - szégyenszem - csak kb. tudom)

 

Relativitás

én: V., van szennyesed?
V.: annyi nincs, hogy számodra is érdekes legyen

Vakáció 3.0

Á. táborban van, vagy legalábbis egy táborféle helyen, egy egész hétig. Még sosem aludt sehol nélkülünk, vagyis tavaly a nagymamáknál egyszer-egyszer egy-egy éjszakát, de azt is együtt V. és ő. Most meg száműztük egy hétre. Vasárnaptól vasárnapig. Messzire! Remélem, jól érzi magát! Én izgulok is, aggódom is, hiányzik is, de persze mindezt tilos bevallani, mert A. kinevet, V. pedig elszomorodik. A blogtól nem számítok egyikre sem, így leírom. Á. szerencsére utál telefonálni, így vele semmiképp nem tudnám megosztani a féltésemet.

Á. gondoskodott azért arról, hogy néha-néha úgy tűnjön, mintha itthon lenne:

reggel, mikor a mosógépet bepakoltam, a rövidnadrágjából kiráztam egy fél szemeteslapátnyi (nem túlzás!) homokot, két csomag, világszabadalomként is eladható még bontatlan csomagban lévő, de már koszos papír zsebkendőt, tisztázatlan eredetű csokipapírokat,

a gyerekszobában nyaralása alatt is zavartalanul folyik néhány végtelenített sakkparti a puha- és a keményállatok közt, a sorsolások és az eddig lejátszott játszmák pár kötegnyi papíron ott hevernek a táblák közt,

a gyerekszobai olvasófotelban van vagy húsz kötet, az indulást megelőző utolsó pillanatig olvasott könyv - nincs kétségem afelől, hogy hazajövetelkor még köszönés és kézmosás előtt szeretné őket befejezni vagy újrakezdeni és befejezni...


V. számára ez az első, Á. nélkül itthon töltendő hét. Úszótáborba jár reggeltől délutánig, de délutántól reggelig egyedül gyerek itthon. Nagy változás a múlt heti négygyerkes nyüzsgés után!

V. tegnap óta kiolvasott két igazi könyvet ("nincs benne sok kép, azok is csak fekete-fehérek!"), már kikészítettem neki az újabbakat. Azt mondta, neki Á. elárulta, hogyan olvas olyan gyorsan - "csak fentről lefelé végig kell nézni az oldalt" :) (néhányszor már elképesztett a 600 oldal/ fél nap tempójával, de nem tört meg a keresztkérdések súlya alatt, részletesen tudja, mit nem olvasott el)

V. viszont (még) végigolvas mindent. És lelkesen beszámol róla. Imádom hallgatni, ahogy mesél a könyvekről, úgy adja elő a sztorikat, hogy az arcán követhető képekben minden, amit mond. És épp most tetten érhető a pillanat, ahogy megszereti az olvasást! Mert tudni tudott már ötévesen is - Á. féltékeny kommentárja szerint: "Jobb későn, mint soha!" - de megszeretni most szereti meg igazán.

Pozitív bejegyzés, melyben a nehézségek legyőzetnek

Á. felhúzódzkodik az ajtófélfák közötti rúdra. A rúd felnőttmagasságban van, csak felugorva éri el, így a gyakorlatot nyújtott karral kezdi, lógaszkodva. És felhúzza magát úgy, hogy álla a rúd fölé kerül. Könnyű neki, mert ő maga is könnyű, a csontjai és a bőre közt csak izom van.

V. is próbálkozik - létráról, mert nem tud akkorát ugrani. Megfogja a rudat, Á. (V. kérésére) kihúzza alóla a létrát, lóg ő is. Próbálkozik, de alig tudja megemelni magát, kicsit csalódottan leugrik. Aztán ránéz Á. lábára: mezítláb van. Majd a magáéra: papucsos. "A papucsom volt túl nehéz, azért nem sikerült!"

Á. nevet. V. lerúgja a papucsot, felmászik a létrára, kihúzatja maga alól... koncentrál... és felhúzza magát! Ha nem is állig, de szemmagasságba kerül a rúd!




Á. születése óta utálja a vizet, minden formájában. Inni is, belemenni is, egyáltalán, hozzáérni. Nem könnyű így tisztálkodni. Focizni szeret, fára mászni is, vetődni, porban, sárban dagonyázni, ezért többnyire jóval koszosabb a számunkra elfogadhatónál. Így tehát állandósul a fürdés, mosdás körüli hiszti. Főleg a nyaka és a füle mögötti rész marad koszos, mert őt nem érdekli az egész nem látja ezt a területet. De én igen, A. is... és nagyon szúrja a szemünket. Á. állítja, hogy mossa ő rendesen, de nem jön le... beígérjük a körömkefét, ígéri, hogy inkább lemossa... de mindig marad koszos. Állítólag próbálta, de nem jön le, túl nehéz. A. megpróbálja arcszeszes vattával tisztogatni, de Á. visít, hogy csiklandozza. A. abbahagyja, de én vállalkozom rá, hogy folytatom. Á. pisilés ürügyén beszökik a fürdőszobába, majd öt perc múlva jön vissza. "Lemostam! Csak sima víz kellett hozzá, és dörzsöltem" És megtanult nyakat mosni, pedig még tíz éves sincs...