A legjobb barát

Szomorkodok A.-nak, hogy február óta rekedt vagyok, de a mostani betegség még tovább rontott a hangomon. Repedtfazék hang, boszorkahang, reszelős hajléktalan asszony hang - rémes. Vigaszt várok tőle.

- nagyon ronda lett a hangom? (azt várom, hogy azt mondja, á, dehogy)

- nagyon (mit vár az ember az igazmondó juhásztól?)

- jaj, de hát nem tehetek róla, most akkor mit csináljak? (segítek benne, hogy meggyógyulj, így is szeretlek, stb)

- ne beszélj (öhm - köpni-nyelni nem tudok, de legalább ugatósan köhögni igen, abba fojtom a bánatom)

Milyen lehet a többi barátom, ha ő a legjobb?

visszacsempészek némi kultúrát a fejembe

Sokkal többet olvasok, mint amennyit írok róla - és ez nem is baj. Mostanában a szakirodalmaké volt a nagyobb rész, ezért amint megszabadultam a szakdolgozattól, nekiálltam a szépirodalomfogyasztásnak is. Elolvastam egy olasz regényt és egy magyar kortárs novelláskötetet is. Jó, jó, de nem elég jó egyik sem. Mármint nem azt mondom, hogy én jobbat írok, mert nem tudok könyvet írni - de ha tudnék, jobbat írnék. Mindkettő beillik abba a kortárs szociovonulatba, amit amúgy én szeretek, egyik sem rossz - csak valahogy pont az a plusz hiányzott mindkettőből, amitől igazán jó írások lennének. Mármint nekem. Én szeretem, ha megmutatják a regények a társadalom láthatatlan szegmenseit - és mindkét könyv erre (is) kísérletet tesz. Csak valahogy túl "könyvízűek". Nem tudom, mitől, ha tudnám, tudnék jobbat írni. Valahogy nem eléggé életszerűek a párbeszédek a regényben vagy túlzottan a csattanóra koncentrálóak a novellák. Örülök, hogy olvastam, egy-egy elolvasást mindkettő megért, de valószínűleg gyorsan elfelejtem őket (eh, mindent gyorsan elfelejtek).

helyzetjelentés

A drukkok használnak, eljött a reggel és mind élünk. Még arra is van energiám, hogy azon vekengjek egy kicst, hogy miért van az, hogy én akkor vagyok beteg, amikor nincs senki, aki ápoljon (de, V. hazajött a múlt héten is csak emiatt, és főzött nekem tárkonyos krumplilevest is, de aztán elküldtem, hogy ne kapjon el semmit és Á. is hozott teát - szóval, azt hiszem, igazából az hiányzik, hogy anyukám gondoskodjon rólam, mert ő valahogy jobban csinálta bárki másnál), és miért van az, hogy a lábadozásomat mindig azzal töltöm, hogy ápolnom kell valakit (igen, tudom, örüljek, hogy van kit ápolnom) és főzni nekik (örüljek, hogy van kinek főznöm - örülök, de annyira szeretném, ha nekem főzne valaki legalább egy hónapon keresztül mindig - nem kéne semmi extra, csak ne nekem kelljen kitalálnom, megvennem, elkészítenem, csak üljek szépen az asztalhoz, ha hívnak és egyek) Ehhez képest tegnap vásároltam, zömmel zöldségeket, szóval, meg kell csinálnom őket, mielőtt tönkremennek.

Azt álmodtam, hogy egy szekrény méretű önkiszolgáló zugkocsmában rózsaszín rumos kávét isznak körülöttem mindenféle jóképű fiúk, de én nem ihatok, mert még vezetnem kell éjszaka az erdőben, hogy a jóképű fiúkat elszállítsam a kutatóállomásaikhoz. Elhatároztam, hogy én is fogok rumos kávét inni (valahogy a keveredés hatására vált rózsaszínné az ital, kis csapokat kellett megnyitni és alátölteni a poharakat, krétával volt felírva a szekrényajtóra, hogy 32 Ft). Folytattunk mindenféle mélyértelmű és magasröptű intellektuális eszmecseréket is, de azokra nem emlékszem, csak a rumos kávéra meg arra, hogy milyen ijesztő a meredek hegyi ösvényeken vezetni a sötétben - de tökéletesen megoldottam, szóval, ide a rózsaszín rumos kávémmal!

a védekezésről

Mondom Á.-nak, hogy pakolja ki a mosogatógépet. Nem tudom kiapokolni - feleli. Mert? - húzom fel a szemöldökömet. Apa nem engedi - mondja. Gondolom, nagyon ostoba képet vágok, mert magától is folytatja, hogy A. állítólag megtiltotta neki a mosogatógép kirakását. De ő maga sem tett semmit. Ezt nem értem (heveny agysejtpusztulás, mondtam). Mert covidos vagyok - mondja Á. nem kevés megkönnyebbüléssel. Mert covidosnak lenni nem túl jó, de az igazi borzalmak a mosogatógép nyitott ajtajánál kezdődnek. Jó - mondom - akkor most már kipakolhatod. Hogyhogy? - csodálkozik. Mert most már nem kell félnünk attól, hogy apa még jobban elkapja, viszont három covidos egy csárdában csak úgy fér el, ha valaki dolgozik is közülük. És ez nem akarok egyedül én lenni. Oké - mondja Á. és már megy is pakolni. Én viszont vásárolni voltam, meg gyógyszertárban (maszkban, természetesen), mert momentán nem tudok olyat, aki ezt elvégezné nekünk. De hogy tényleg minden napra jut nekünk valami az armageddonból?

Arról, hogy kétszer nem csap ugyanoda a mennykő

Köszi mindenkinek a jókívánságokat, lécci, inkább A.-nak drukkoljatok, vagy neki is, vagy neki jobban - ő az oltásoktól is mindig kurva szarul lett, már kétszer  volt covidos és mindkétszer kábé hálni járt belé a lélek - és megint elkapta tőlünk is. Miatta sokkal jobban aggódom, míg a gyerekek és én nagyjából immunisnak mutatkoztunk eddig és most is elég hamar vége lett a rossz résznek, addig A. szuperfogékony és ami nálam a nagy rosszullét volt, az nála az enyhe kezdet vagy a gyógyulás felé vezető út szokott lenni. És még dühös is rám, hogy összefertőztem - de hát ki gondolta, hogy covid? Mármint az én agysejtjeim elpusztultak, és ugyan átsuhant a fejemen, hogy kéne egy teszt, de aztán az is, hogy az elmúlt években már eltesztelgettem egy tengerparti családi nyaralás árát, a tököm fog újra pénzt dobálni a semmibe - és hát végül is nekem vagy Á.-nak tényleg kábé mindegy, szarul voltunk, aztán most gyógyulunk. De A. rémesen rosszul van mindig ettől és nagyon lassan épül fel. Szóval, neki szeretnék össznépi drukkot, imát, bármi jót kérni, hogy ne legyen már olyan beteg!

nem jobb később sem, mint soha

de legalább értem, miért vagyok egy hete tartósan szarul: covidos lettem (és Á. is az) - szóval, legálisan nézek itthon sorozatokat óraszám, miközben döntöm magamba a mézes teát.

VV

Mármint nem ValóVilág (létezik még olyasmi vagy csak az én emlékezetem túl élénk?), hanem VírusVadász. A múlt hét hétfőn reggel A. elutazott (oda, ahonnan a különleges pólóval tért haza) - és nekem már aznap este 39 fokos lázam volt - aztán később a negyvenet is jól közelítettem. Mondhatnám, hogy belebetegedtem A. elutazásába, de ez azzal is együtt kellett volna, hogy járjon, hogy szombatra meggyógyulok, hiszen addigra hazatért. Nem gyógyultam meg, bár nagyon különböző fázisokon mentem végig. Volt a magas láz hidegrázással és végtagfájdalommal, aztán hőemelkedés orrfolyással és maró könnyezéssel, aztán pokoli torokfájás, aztán olyan hátfájdalom, mintha a puszta hátamon vágtak volna fel egy erdőnyi fát, aztán újra iszonyatos torokfájás (ami a szopogatótabletta hatására tovább erősödött), aztán jött mellé némi hasfájás, most a torkom és a fülem fáj és egyre rondábban köhögök. Valamint a mai napot Á. is 39 fokos lázzal indította - jobb később, mint soha alapon. Én igazából február óta nem gyógyultam meg teljesen, szerintem az akkori nyavalyám lángolt fel megint, amit gyógyulás helyett sutba dobtam véglegesebb események miatt - és amiről azt képzeltem, hogy ha éppen nincs heveny állapotban, akkor talán magától el is múlik. Muhaha, ahogy a művelt ősemberek mondhatták. Az aranyat érő májusi időjárás is rásegít az állapotunkra. Megkértem A.-t, hogy menjen el bevásárolni mielőtt még ő is ágynak esik, hogy főzhessek gyógyító húslevest. Adtam mellé tételes bevásárlólistát is, sok ha igen, akkor és ha nem, akkor relációval - remélem, képes lesz megfelelően értelmezni és nem állít haza egy dobozkányi hámozott, szeletelt csirkemellel meg kockázott fagyasztott répával, de még megérkezik, mielőtt egy bontatlan félmarhát sóznának rá, csak gyógyulni szeretnék, nem közkonyhát nyitni. Idén szinte még csak beteg voltam, múljék el végre minden keserű méregpohár! Ámen.

egy újszülöttnek minden vicc új

A, még az óceánpartról megírta, hogy a konferencián kaptak egy nagyon különleges pólót. A vízhullámokat is megjelenítik rajta. Alig vártam, hogy hazaérjen a pólóval. Pakolja ki a szennyeseit, majd felmutat egy fekete pólót, kis kék zsebbel a baloldalon, a szív felett. Aha, mondom - mert tényleg teljesen oké ez a póló, különösen, ha az ember tudja, miféle pólókat osztogatnak időnként a konferenciákon. Némelyik már a kerti munkához is gáz. Ezt akár utcára is fel lehet venni. A. továbbra is tartja a pólót, hogy nézzem. Már láttam, mondom, a különlegeset mutasd. De hát ez az. Ez? Ez mitől különleges? Hát ettől, mutatja a kis kék zsebet. Jobban megnézem, a kék nem egyszínű, hanem halvány hullámmintákkal tarkított. Aha, látom, mondom. De nem lelkesedek különösebben, mert hát semmi különös. A. nem érti. De láttad, hogy zsebe van? Persze, hogy láttam, hát kikékellik a fekete háttérből. De nemcsak minta, hanem zseb! - lelkesedik tovább A. És? - értetlenkedem tovább én. Láttál már zsebes pólót? - szegezi nekem A. a kérdést úgy, mint aki azt kérdezi, hogy láttam-e már karón varjút gúla alakú pöttyöslabdát. Persze, hogy láttam, mondom. Elkerekedik a szeme. Kissé szomorúvá is válik. Tényleg láttál? Persze, hogy láttam, mi a különleges egy zsebes pólóban? - tényleg nem értem. Hát a zseb! Én még sosem láttam pólón zsebet - mondja. Nahát - csodálkozom el végre én is. Nem láttál még zsebes pólót? Hogyhogy? Bedobja a pólót a szennyesbe a többi mellé. Mást nem is hoztál? Nem. Azt hittem, ez különleges. Csokit se? Azt se.