Nem történt semmi*, csak eltöltöttem egy kellemes estét a munkatársaimmal és azok innen-onnan verbuválódott ismerőseivel. Csak én már ezer éve nem voltam házibuliban és elszoktam attól, hogy milyen az, ha egy társaságban mindenki dohányzik, de tényleg mindenki - engem kivéve. Vágni lehetett volna a füstöt - az éjszaka folyamán később már nyitott ablakoknál is - de a társaság jó volt, a beszélgetések érdekesek, a kaják finomak, a padlizsánkérmért még akkor is odadugnám a képem, ha amúgy mindenkit utálnék. Mire hazaértem, már belőlem is áradt a füst, a ruháimat leszórtam az előszobában, még éjjel kettőkor nekiálltam fürdeni, hajat mosni, de mit sem javított az állapotomon, salvus vízzel öblögettem az orromat, kenegettem gyógyfüves ajakbalzsammal, hogy annak az illata elvegye a füstszagot - de nem. Végül fél ötkor aludtam el végigmerülésben. Reggel úgy ébredtem, mintha harminc éve dohányoznék megállás nélkül, torokfájósan, köhögve, krákogva, harákolva - és lemoshatatlanul füstszagúan. Detoxikáltam magam macha lattéval, teával, kávéval - de nem tudom, mikorra fogom kinőni ezt a rémes cigiszagot. És örülök, hogy ilyen jól sikerült a tegnap, és szomorkodom, mert nagyon hiányoztak az efféle sírva röhögős, világmegváltós, jó beszélgetések, vágyom rá, hogy taállkozzunk gyakrabban hasonló körben, de nem tudom, hogy bírnám ki rendszeresen a füstmérgezést. Most pedig elbotorkálok A.-val karácsonyfát venni.
* Úristen, dehogynem történt semmi, kiderült, hogy a munkatársaim egy része tizenhárom évvel gondolt fiatalabbnak a valós koromnál - már csak emiatt is érdemes volt ottmaradni és megfulladni a füsttől, hogy ezt hallhassam.
