Kertem

Nem vagyok jó kertész. Szenvedélyesen rajongok a kertért, nemcsak a miénkért, másokéért is, de nem szeretek kertészkedni, nézni szeretem, beszívni az illatát, békén hagyni és élvezni azt, amit különösebb abajgatás nélkül is tud adni. Persze van gondoskodás is, van komposztálás, mulcsolás, öntözés, időnként a túlburjánzók korrekciója a lassabban burjánzók kedvéért. Kimegyek, öntözöm, simogatom, beszélek hozzá, esőtáncot járok, próbálok a tőlem telhető legjobb lenni. És mindig szeretettel gondolok rá - tudom, hogy ez sokak számára egyenlő a semmivel, de számomra sokat jelent, emberek esetében is. Persze jó tudni, időnként hírt kapni arról, hogy valaki szeretettel gondol rám, de azt is tudom, hogy nekem sem mindig könnyű ezt kommunikálni - szóval, tényleg, az apró jelekért is hálás tudok lenni. Remélem, szegény haldokló kertem is.

Én tegnap végül tényleg elkezdtem szedni az antibiotikumot, úgysem tárolható 25 fok felett, és nem bírtam már az agyamig felcikázó bizsergetéseket. Most azt képzelem, hogy épp jobb nekem. Ez a "szabadságom" harmadik napja. 

Fészkes fene

Az üres fészkek gyerekszobák nagyon fájnak, gondolta a fene, hogy ennyire. Nyilván tudom, hogy ez az élet rendje, meg örüljek, hogy egészségesek, önállóak (és ezeknek tényleg nagyon örülök), és hogy az lenne az igazi baj, ha még ötvenévesen is itthon laknának (igen) - de úgy tűnik, pokolian fájni nemcsak az tud, ami szomorú, hanem az is, aminek amúgy örülünk. Á-nál már holnap reggel hat óra van, itt még ma éjjel. V. azonos időzónában van, sőt, kocsival húsz perc sincs, ha nincs forgalom (és húsvétkor végig itt volt), de este rám zuhant a csend, és bolyongok a szobáikban (miközben tudom, hogy hányszor vágytam csendre és csak egy fél nap nyugira, és amúgy meg tök jóban vagyunk A.-val, örülünk egymásnak, terveket szövünk, szóval nem az a baj, hogy ketten nem jó, csak azt nem fogom fel, hogyan, mikor tűnt el az a 25 év, amikor még a gyerekek előtt voltunk ketten)

Az igazán jó sorrend az lett volna, hogy felnőnek a gyerekek, kirepülnek, mi szusszanunk egyet, utazgatunk, küldözgetjük a képeslapokat, a szüleink még élnek (anyukám nem beteg és az apám nem agresszív szociopata), a tágabb családunk nem tűnik el, mint szürke kámfor a ködben, jókat beszélgetünk, szeretjük őket, ők is minket, a gyerekek párt találnak, lesznek unokáink, mi  megbecsült nyugdíjasok leszünk, utazunk az unokákkal is, sajnos előbb-utóbb meghalnak a szüleink, de mi itt maradunk a gyerekeink és az unokáink körében (egészségesen és továbbra is aktívan, nyilván)

* délután még nagy robajjal a padlásablakot törte be a szél, még ez is

defekt

nem nagy durranás

Magyarország megcsinálja!

Rádiót már rég csak az autóban hallgatok, nem figyelem a közszolgálatinak nevezett, de valójában tudjukmilyen adókat - de úton-útfélen akaratlanul is értesülök a kormány új szlogenjeiről, többek közt arról, hogy Magyarország megcsinálja. Csak nem igazán jövök rá, hogy mit. Mert ezt a hurráoptimista hajrázást akkor szokás sportberkekben bevetni, amikor valami nagy, eddig még sosem látott eredmény az elérendő cél. De azért ritkán ugrálunk örömünkben, ugye, ha egy sportoló nem esik bele minden vizesárokba vagy szarkupacba, ami mellett elvonul edzésre menet?* Hát, épp így.  És lassan tényleg történelmi mélységű bugyrokban kapálózhatunk a puszta életünkért.

* a sporthasonlaték miatt önvizsgálatot kell tartanom, hogy vajon nem hatott-e rám már így is túlzottan az üres propagandizmus

azt hittem

majd nem élem túl, ha meghal, hogy így nem lehet élni - aztán túléltem és látom, így is lehet, és árulónak érzem magam, hogy nem haltam bele (miközben néha belehalok), és azt akarom, mosolyogjon rám és dicsérjen meg, hogy jól csinálom, és elsírom magam azon, hogy nevetek és eszembe sem jut, és nem merem megnézni a képeket róla, különösen nem az utolsókat, aztán órákig csak a képeit nézem, és kikérem a tévé és a rádió archívumokból a vele készült beszélgetéseket, aztán megnézek egyet, és látom, hogy már akkor is beteg volt, és haragszom, mert ő már biztosan tudta, tudnia kellett, a haja is milyen, de mi még nem tudtuk, és folyamatosan pásztázom magam, hogy nálam mikor kezdődik, és/vagy rettegek, hogy már elkezdődött, de én nem veszem észre, megtanulok gyorsan néhány új angol szót, és ráismerek, hogy épp ilyen érthetetlenül és fejvesztetten tanult és kapaszkodott dolgokba ő is, és már nem merek sírni mások előtt, mert vádlón néznek, hogy minden fejben dől el, és nem igaz már, hogy nekem három hosszú téli hónap sem volt elég ahhoz, hogy túllépjek végre az önsajnálaton és elfelejtsem az anyukámat

Darázsderék helyett

szúró csipőfájdalom. Nem tudom, mi lelt. Anyukám halálakor is fájt már a derekam, de persze nem értem rá sem pihenni, sem orvoshoz menni. A temetés előtt eljutottam egyszer manuálterapeutához, aki a következő alkalmam előtt balesetet szenvedett, így egy hónapra kivonódott a forgalomból. A masszőr, akihez tavasszal fértem be utoljára, mielőtt elköltözött és ideiglenesen bezárta a boltot - majd soha nem nyitott ki az új helyen  - nem volt elérhető. Szóval, gyűrtem a napokat - korántsem a legjobb tudásom szerint: sok ülés, sok stressz, nulla mozgás, sok evés, minden borzadalom. Aztán többször is voltam beteg, először anyukám kórháza majd halála miatt mondtam le a nőgyógyászt, aztán a saját betegségem miatt, aztán nem is kértem új időpontot. Aztán betegen jártam dolgozni, mert nem volt vészes, csak éjjel nem kaptam levegőt, nappal zöldeket fújtam az orromból, de nem voltam lázas, vagy csak ritkán és kicsit. Most viszont hetek óta fáj a gerincem, aztán a csípőm, most pedig három napja a teljes gerincöv totál be van állva, olyan érzés, mintha be lenne gyulladva mindenem, a fenekem, az alhasam, a derekam, a combom, mindehhez társul egy enyhe permanens hányinger. Nem tudok ülni, állni, feküdni, járni - minden fáj. És meg vagyok rémülve, mert a veszélyes kis hipochonder azt üvöltözi bennem, hogy szarkómka, csontrák, veserák, méhrák, lábamputáció - meg ilyenek. A stressz állandósult, V. folyton utazik, havas utakon, idegenekkel, Á. nem konzultál a konzulensével, én már nem szeretek dolgozni, fáradt vagyok és szomorú.

A karácsony pedig

elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*

* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)

program

sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.

egyedül

egyedül érzem magam, de nincs kedvem beszélni senkivel anyukámon kívül - nem tudok sírni sem rendesen, csak nő bennem az űr

a megcsavarodott időről

azt gondoltam, ha anyukám meghal, muszáj lesz magammal foglalkoznom, rendet tenni az őskáosz szobámban, egészségesen élni, lesz időm, ezért muszáj lesz mozogni, lefogyni - hogy nagy veszteség lesz, de nyerek időt magamra. anyukám meghalt, én meg csak folytatom a lomha életemet, immár minden feladat nélkül, nincs rend, nincs mozgás, nem fogytam még le, csak zokogok és eszemiszom, még sorozatokat sem nézek, mert úgy érzem, nincs időm rá, ezért puszta semmittevésbe ölöm magam

dühös vagyok

az életre, a sorsra, a kurva betegségre, ami miatt már tíz éve csak kísértem a gödör felé anyukámat, ami megakadályozta, hogy érdemben beszélgethessek vele, meg- és átbeszéljünk dolgokat, kérdezhessünk, válaszolhjassunk, megérthessünk, megbocsáthassunk (bár ez utóbbi így is megtörtént, minden bizonnyal mindkét részről)

gyűlölöm az elmúlt tíz év tehetetlenségét, amivel végig kellett élni és nézni a folyamatos romlást, a kínlódást, a keserveket - és persze, nem csak azok voltak, nem csak kín, de rémülten látom, hogy megöregedtem, nem értem el semmit - nem gondolom, hogy anyukám miatt - de a betegségéhez járuló feladatok ezer dologban hátráltattak. nem a vele való foglalkozást bánom, csak hogy így volt rá szükség

anyukám meghalt

2024. október 11-én, születésének épp a  80,5.  évfordulóján. Már tudtam, hogy nagyon közeli, hogy elmenjen, de erre nem lehet igazán számítani. Nagyon fáj. Nem az a legjobban, hogy most meghalt (az is), hanem hogy mennyire sok szenvedéssel teltek az utolsó évei. Az utolsó tíz éve. Eleinte azért, mert ő már tudta, mi pedig még nem. Aztán látszódni kezdett a demencia, de alig indultak meg a vizsgálatok és a kezelések, alig kezdtünk el kezdeni valamit, hogy lassítsuk, kitört a covid és ez rengeteget rontott mindenen. Örülök, hogy sikerült idén márciusig otthon tartani, otthon ápoltatni - mert március óta ez a gondozóház rémes volt. Talán már otthon is rémes lett volna. Sokat romlott az állapota, és otthon nem tudta már vállalni senki. Az utolsó napokban mindennap ott voltam nála - és előtte is gyakran. Örülök, hogy szabadságot vettem ki, hogy vele lehessek. Békés volt az arca - de végtelenül szomorú vagyok, hogy nem érinthetem őt meg többé.

fagyi

tegnap elmentem fagyizni - egyedül. V. fruktózérzékeny, rosszul van minden gyümölcstől, a zöldségek egy részétől és a répacukortól is,  (a sportos, sokat mozgó, izmos) A. a derült égből cukorbeteg lett (én szinte biztos vagyok benne, hogy a nagyon durva covidos megbetegedései tették azzá) - Á. éppen jöhetett volna, de ritkán vágyik a társaságomra. a fagyi nagyon finom volt - fahájas-tejfölös szilva, meggyes marcipán és málnás pisztácia, meg is lennének a nyár ízei - de olyan szomorú így egyedül (nota bene a családból egyedüli kövérként, szóval nekem sem kéne) - de vágyom valami jóra, valami vigaszra, és bár tudom, hogy az evés sovány vigasz, ami kövérré tesz, egyelőre nem tudok szabadulni tőle

az ördögöt a falra festenetek nem kell félnetek jó lesz

és a gondozók ma délután felmondtak március végével, és én maximálisan megértem őket, csak azt nem tudom, mi a szart mit csináljak, hogy hová fogom tudni besuvasztani elhelyezni az anyukámat, és hogy hogyan meg miből fogom menedzselni a továbbiakat, és csak mondom, hogy anyukám betegségével elveszítettem szinte a teljes családomat is (A. és a gyerekek még kitartanak, bár rajtuk is látom a csüggedést), mert apai ágon sosem volt családom, az anyai ágnak pedig nem tudom, hogy valaha képes leszek-e megbocsájtani azt, hogy még érdeklődésre sem igen futotta (persze, lehet, hogy ők sem bocsájtják majd meg nekem, hogy én nem érdeklődtem felőlük, amit részint sajnálok, részint nincs több energiám, elfolyt, szétszakadt, elmerült, örülök, ha magamat meg tudom még majd menteni)

Pszichoneuroimmunológia

Egy hónapja képtelen vagyok meggyógyulni. Persze dolgozom és időnként a magánidőmben is találkozom is emberekkel - mondjuk a munkahelyi, esetenként (több)száz fő per naphoz képest egy-egy kávézás valakivel már szinte mindegy is. A vak is látja, hogy ki vagyok téve a cirkáló vírusoknak. De azt hiszem, le tudnám küzdeni őket, ha nem nyomasztana minden áldott nap közel huszonnégy órájában anyukám állapota és az ezzel kapcsolatos totális magamra hagyottságom. Mindenről egyedül, sőt, olykor masszív ellenszélben kell döntenem, folyton pengeélen táncolni az otthoni ápolás finanszírozhatóságról - és mióta megjártuk a sürgősségit az epilepsziás rohammal, azóta megváltozott a viselkedése. Nem csupán tompább lett - ami önmagában is végtelenül fájó - de olyan viselkedési elemeket is vett fel, amelyekkel nem tudom, meddig tudunk még mit kezdeni. Naponta rettegek, hogy az ápolók a (lehetőségeimhez mérten megint jócskán) megemelt pénzzel sem bírják már tovább. Mert az én mindig ápolt, tiszta, jó illatú orvos anyukám mostanában mindenhová kakadarabokat dugdos. A leglehetetlenebb helyekre. Gyomorforgató bűz - és hatalmas kihívás, hogy mikor, hol találjuk meg a forrását. Túlélőtúra. Takarítás, fertőtlenítés. Újabb keresés. Már rettegek odamenni. És folyton figyelem magamon a jeleket, hogy vajon nálam is elkezdődött-e már a dementálódás. Nem tudom elmondani (senkinek és itt sem), mennyire mélyen magam alatt vagyok és mennyire távol saját magamtól, attól az élettől, amit jó lenne élni.  Néhány évvel korábban még jócskán fiatalabbnak látszottam a valós koromnál - most minimum tíz-tizenöt év plusz. És félek, hogy mire anyukám végre* meghal, már visszafordíthatatlanul tönkremegyek én is.

* igen, azt mondtam, végre. Megváltás lenne neki is, nekem is. A többieknek meg mindegy most is, akkor is.

most pedig a cica hal meg

Elvittük reggel állatorvoshoz - egy másikhoz, mint ahová március óta szinte folyamatosan járunk. Itt körülbelül fél perc alatt kiderült, hogy a cicának egy hatalmas daganat van a szájában, és emiatt fittyed mindig félre a nyelve, emiatt nyáladzik, emiatt nem tud enni-inni-mosdani. Kaptunk számára fájdalomcsillapítót - de ha továbbra sem tudja használni a nyelvét, nagyon hamar el kell altatni (és mindenképp ez a végkimenet, a kérdés csak a mikor), mert különben éhen és szomjan hal. Borzasztóan érezzük magynkat. V. és én folyton sírunk, a fiúk nem, de rajtuk is látom a kétségbeesést. Tizenöt éve a mindennapjaink része, a gyerekek legjobb barátja, barátságos, doromboló, drága társunk. Nem akarjuk, hogy szenvedjen. Mi lesz velünk a cicánk nélkül?

Önmagunk megszeretése - sokadik lecke

Sajnos az előzőeket nem tanultam meg jól, még mindig nem tudom eléggé szeretni magam. De nem adom fel, sikerülnie kell! Most például a fogamat szeretgetem. Azt, ami ki fog esni. Talán nem. Gyökérkezelt fog, bal alsó ötös. Én eddig nem voltam oda a fogaimért. Ápoltam rendesen, jártam fogászatra, de nem különösebben tetszenek, mert... nem tudom, miért. Szabályos a fogsorom (nagyjából), ha másnál látnám őket, tetszenének. De magamnak nem ilyet akartam, hanem olyan gyöngyfogakat, mint a szabójutkáé (volt hetedikben, akkoriban csodálkoztam rá, hogy az emberek fogai jelentősen különbözőek) - aztán mivel nem volt olyan, nem alakítottam ki masszív érzelmi viszonyt a fogaimmal, inkább csak tudtam, hogy nem szeretem őket. Akkoriban azt hittem, lófogak - mostanra tudom, hogy ha ló egyáltalán, akkor is inkább csak póni. De amúgy semmi extra. És most szegény nemszeretett bal alsó ötös mozog. Először rengeteg genny ürült az ínyemből vagy egy hétig, aztán írt a helyettes orvos antibiotikumot, szedem is szépen - és erre tegnap mozogni kezdett a fog. Talán egy kenyércsücsökre haraptam rá. Vagy csak mérgesen csikorgattam éjjel. Nem tudom, de most mozog. Szerdára szereztem egy másik rendelőbe egy másik orvoshoz időpontot. Sebész. Félek tőle. Próbálom megértetni szegény bal alsó ötössel, hogy most már tudnám őt szeretni, de most már halott. Jaj, hogy lehetne feltámasztani? És az egész szép testet megszeretni, nem csak köbfélcentinként, ami már elromlott?

újabb szorongásaimról

Anyukámnál tavaly szeptember körül a gáz kiváltására villannyal működő klímát szereltettünk be. A klíma bevált, jól működik, finom meleg van, de nem elegendő, mert sehol másutt nincs fűtés, csak az ő szobájában - és gázzal működő temperáló fűtés a fürdőszobában, amit a fürdések idejére kell csak feljebb venni. Tavaly ez még nem volt gond, idénre viszont már naponta kétszer-háromszor kell ágyneműt és teljes ruházatot cserélni, és sajnos kint nem száradnak már meg a ruhák, bent viszont sem elférni nem lehetne tőlük, sem azt kockáztatni, hogy anyukám lepakolja a vizes holmikat a fregoliról, muszáj volt erőforrást bővíteni, úgyhogy egy félmilliós beruházással az egyik hátsó szobába is bevezettettük a villanyt (meg a fürdőbe, mosókonyhába, stb, mert ide korábban hosszabbítók gubancos tekervényein át jutott csak villany), plusz a hátsó szoba is kapott egy klímát. Ez a szoba zárva van, itt vannak a gyógyszerek, iratok, tiszta ágyneműk, stb., hogy anyukám ne férjen hozzá. Elég büszke voltam rá, hogy kigazdálkodtuk, két hete lett készen. Erre szintén két hete jött egy közel százötvenezres elszámoló villanyszámla, ma pedig az új, emelt összeg, havi közel ötvenezerről. Plusz kell fizetni gázt (fürdőszoba, melegvíz), vizet, kukát - és apám házában is ugyanezeket, bár kisebb mértékben (nem, nem nullás számlák azok sem, mert a tesóm nem íratta még át magára a közműveket, de neki kéne, mert az övé lesz a ház) - mert azt is én fizetem. Anyukám teljes nyugdíja (meg még egy fél nyugdíjnyi minimum) elmegy a gondozására, kell kaja, gyógyszer, pelenka, benzin a szállítmányozáshoz és a látogatásokhoz, egyéb csip-csup dolgok - és kábé ott tartok, hogy alig marad a fizetésemből bármi másra. Nem látom, hogy hogyan fogjuk tudni ezt még hosszan finanszírozni, én nagyjából a belerokkanásban vagyok.

Igen, tudom, az intézet. Nem tudom, olcsóbb lenne-e - mondjuk kevesebb konkrét gonddal járna (talán), mert nem kéne kéthetente húszféle frissen főzött, egy-egy étkezésnyire kiadagolt, feliratozott étellel felszerelkezve odamennem (minimum húsz kiló/csomag/alkalom) - de szerdán a kórházban ülve a telefonomról fényképeket mutogattam anyukámnak, és miokr gyakori szelfijeim egyikére kattintottam a tájképek közt, felragyogott a szeme, rám nézett, és azt mondta: te! - amiből világosan látom, hogy felismer engem és ha nem is tudja elmondani, ki vagyok, tudja. Boldog, ha lát. Kevés biztonság van az életében, mert az emlékei, a cselekvőképessége, a testének az uralása már rég a múlté. Akkor most dobjam be valahová, hogy idegen demens betegekkel legyen összezárva? Hogy megszűnjön a nyugalma? Mert szeret egyedül lenni, igényli. Zárjam egy kutyakennelhez hasonlatos zsúfolt ketrecbe, ahol nem tudná, hol van és kik veszik körül? Nem nagyon visz rá a lélek. De belerokkanni sem szeretnék teljesen abba, hogy őt éleben tartom. (nem kérek tanácsokat, csak leírtam)

Mindeközben anyukám testvérei (a háromból kettő) és a többi úgynevezett rokonunk (tisztelet a csekélyke és ritka kivételnek) arra sem veszi a fáradságot, hogy időnként tőlem megkérdezze, hogy hogy van anyukám (ne adj isten azt is, hogy hogy vagyok én) - én azt érzem, hogy a családunknak nevezett képződmény egy kurva nagy hazug lufi volt, mostanra kipukkadt és én gyökértelenül, minden ernyő és védőháló nélkül lebegek a nagy semmiben (nem, mert A. és a gyerekek velem vannak) A kollégáim, a fodrászom, a gyógytornász (akit le fogok mondani, mert nincs pénzem eljárni hozzá) gyakrabban és kedvesebben érdeklődnek a hogylétem felől, mint a rokonság. Örülök, hogy ezt anyukám nem tudja, mert ő folyton megmentett mindenkit, mindig szeretetteljesen segített mindenkinek (sajnos sokszor ahelyett is, hogy velünk foglalkozott volna - de ezt már biztosan megbánta)

Végtelenül magamra hagyottnak és törékenynek érzem magam - talán ezért sem tudok testileg törékenyebbé válni. Nem a saját életemet élem - pedig nagyon sok szép és jó momentum is van az életemben. De nincs erőm hosszabban örülni nekik, minden örömöm múlékony, csak a pillanatban létezik, és minden porcikámat átszövi a szorongás, az irigység, a harag (igen, persze, ezek nagyon méltatlan dolgok - sajnálom is, hogy épp nekem jutnak)

Gyomros

Állítólag "kapott egy gyomrost" a magyarországi infláció, és térdre rogyott. Nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy ez egyáltalán nem igaz - de most azt emelném ki, hogy a magyar kormányszóvivő (nő - de nem akarok szexistának tűnni) nem tudott egy nyilvánvaló emberi erőszakcselekménynél méltóbb hasonlatot találni arra a jelenségre, hogy némileg csökkent az infláció mértékének növekedése. Valóban ezek jellemzi Magyarországot: kokik, gyomrosok, tockosok és egyéb, az urbánus vagy népies szleng jól ismert köntöseibe csomagolt, mindent átható agresszió. Szóval, minden civilizált magyar állampolgár napi szinten kapja a gyomrosokat, tockosokat, kokikat, nemcsak verbálisan. Gondoljunk az oktatásra, a szociális szférára, az egészségügyre, a kultúrára, a szolidaritásra, az emberségre, az együttérzésre - mind végstádiumban agonizálnak.

egy kellemetlen nő

- valószínűleg így fognak emlékezni* rám az ismerőseim. Ez van. Nincsenek nevetőráncaim - ami azt illeti, szinte egyáltalán nincsenek ráncaim, mint a kövér embereknek általában - de ha egyszer lefogynék (ami valószínűleg sosem fog megtörténni), vagy ha annyira megöregednék (ez sem), akkor a keserűség ráncai ülnének ki az arcomra. Sajnálom, jobban szeretnék kedves, boldog arcú nő lenni. Nem tudom, mikor kellett volna megtanulnom - ha már gyerekkoromban elmaradt - de talán túl későn ébredtem rá, hogy csakazértis akarattal boldog fejet kellett volna vágni, és akkor az rögzült volna. Most már a lefittyedt száj rögzült, a szúrós tekintet, amitől jobb elmenekülni, meg a könnyek, akkor is itt a rászáradt nyomuk az arcomon, amikor épp nem sírok. De folyton sírok. Panaszkodom, görcsben a gyomrom. Elkezdtem arról ábrándozni, hogy ha elég beteg lennék, megúszhatnám anyukám ápolását. Ugye, szörnyen gonoszul hangzik? Igen, szégyellem is magam miatta, az állandó szégyen is a vállamon ül. Nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok elég erős, nem vagyok elég bátor - és valószínűleg elég okos sem vagyok, ha mindezeken nem vagyok képes változtatni az akaratom ellenére sem. Ja, igazából nincs akaratom. Ez is baj. Szóval, amikor ,már többedjére kaptam rajta magam azon, hogy különféle betegségeket vízionálok magamnak, amik által megmenekülnék a felelősségrevonás alól, úgy döntöttem, hogy lemondok anyukám ápolásáról. Mármint a fizikai részről - szóval, én ezt a pelenkás dolgot nem bírom kezelni. Sajnálom, őszintén, tényleg, de képtelen vagyok rá. Inkább odaadom a teljes fizetésem nagy részét és vállalok valami plusz munkát valahol, de ez így nem megy. Már jó egy héttel azelőtt, hogy az én hétvégém jönne (vagyis kábé állandósul az állapot), totál befeszülök, szorongok, pánikrohamaim vannak, légszomj, egyre kevésbé diszkrét remegés, falásrohamok (újabb kilókkal), hányinger, hasmenés (nem, egy dekát sem fogyok, sőt), és nem tudok aludni, mert folyton azon jár az agyam, hogyan úszhatnám meg - és akkor jönnek a betegségvágyak, sőt, már odáig is eljutottam, hogy talán jobb lenne meghalni. Persze nem lenne jobb, és nem, beteg sem akarok lenni, és mélységesen szégyellem magam és fáj anyukám sorsa, mert ha valaki biztosan nem érdemli meg ezt a méltatlan állapotot, akkor ő biztosan nem, és ha valaki nem érdemelt ilyen gyereket, mint amilyen én vagyok, hát ő biztosan nem - de képtelen vagyok elindulni, napok óta rám tör a sírás minden pillanatban, amikor egyedül vagyok (vagy nagy tömegben) - szóval, ahol senki sem lát. És sajnálom magam, amit tilos, az ember ne sajnálja, pláne ne sajnáltassa magát, de valahogy azt érzem, hogy senki sem érti ezt az egész helyzetet (akik igen, azok vagy saját hasonló helyzetükkel vannak elfoglalva, vagy eleve erősek és kemények, mint a sziklák**, azok csak megvetnek, hogy mit pityogok állandóan) Szóval, köszönöm, hogy ma is elronthattam a hétvégéteket ezekkel a csúf, gyenge gondolatokkal. 

* egy rövid ideig, aztán gyorsan elfelejtenek

** persze a sziklák érzéketlenek, kőből van a szívük, én nem vagyok érzéketlen, csak nem látszik rajtam semmi, legfeljebb düh, harag, undor, ilyesmik. A szép érzelmeim rejtve bennem maradnak.