az életre, a sorsra, a kurva betegségre, ami miatt már tíz éve csak kísértem a gödör felé anyukámat, ami megakadályozta, hogy érdemben beszélgethessek vele, meg- és átbeszéljünk dolgokat, kérdezhessünk, válaszolhjassunk, megérthessünk, megbocsáthassunk (bár ez utóbbi így is megtörtént, minden bizonnyal mindkét részről)
gyűlölöm az elmúlt tíz év tehetetlenségét, amivel végig kellett élni és nézni a folyamatos romlást, a kínlódást, a keserveket - és persze, nem csak azok voltak, nem csak kín, de rémülten látom, hogy megöregedtem, nem értem el semmit - nem gondolom, hogy anyukám miatt - de a betegségéhez járuló feladatok ezer dologban hátráltattak. nem a vele való foglalkozást bánom, csak hogy így volt rá szükség
❤️
VálaszTörlés