gyv

Aki a regnáló hatalomra szavaz, az nyíltan támogatja, hogy a rémálom folytatódjon és (újra, és további) legitimációt kapjon. Nézzétek meg ezt a filmet, és lássátok, milyen az, amikor a lassan két évtizede politikai hatalmat gyakorló miniszterelnök szerint a magyar gyermekvédelem rendben van. Nem, nincs rendben. Valószínűleg mindig lesznek olyan egyének, akik bűnöket követnek el, de hogyan lehet évtizedek óta nyeregben tartani azt a hatalmat, amely rendszerszinten tűri, engedi, támogatja a bűnözőket és gátlástalanul használja a védteleneket?

Betörés

Biztos vagyok benne, hogy az emberek jelentős részének még sosem volt betöréssel kapcsolatos személyes élménye. Én nem tartozom közéjük. Gyerekkoromban kétszer törtek be a lakásunkba, mindkétszer én értem haza és én fedeztem fel a betöréseket. Komoly értékeink sosem voltak, de például az egyik alkalommal elvitték anyukámtól az orvosi pecsétjét és receptjeit, második alkalommal apámnál jártak, onnan elvitték az óráját és az én becsomagolt, de még át nem adott karácsonyi ajándékomat - talán órát vagy ékszert. Nem kaptam helyette másikat, az élménnyel gazdagodhattam. Számtalanszor (sajnos tényleg nagyon sokszor) törtek be a tiszai házunkba és vittek el nagyjából mindent, ami mozdítható volt, törtek és zúztak, illetve szarták össze (dühükben, hogy nem találtak értéket?) a szobát, a konyhát. Rémisztő volt, ijesztő, megalázó, vérlázító. Most anyukámhoz törtek be, csákánnyal (ott hagyták) verték szét az ajtókat, borogattak ki minden szekrényt és fiókot - és ugyan nem tudom, hogy elvittek-e valamit, és ha igen, akkor mit, mert az alzheimeres anyukám sem jelentett biztonságot anno saját holmijaira - sokszor dobott ki edényeket, porcelánokat - és még ki tudja, mi mindent, illetve biztosan kótyavetyélt el, adott ajándékba akár ismeretleneknek is ezt-azt - mindezeket sosem fogjuk megtudni. Nem nagyon voltak ékszerei, de kábé egyet sem találtam belőlük. Járulékos veszteségei voltak a betegségnek, de bármelyiket örömmel adtam volna anyukám egészségéért. Ilyen csere persze nincs, én is tudom. Közel huszadik alkalommal "helyszíneltem" tehát együtt rendőrökkel - végül sosem lett meg semmi. Ja, de, a tiszai házból két bicikli meglett, még a kiliencvenes években. Ma A. munka helyett egész nap zárakat szerelt, én pedig romokat takarítottam. Mondanám, hogy senkinek sem kívánok hasonló élményeket - de azoknak, akik megtették mindezeket, nehezemre esik nem kívánni valami nagyon gyötrelmes dolgot. Botorság várni a következő évet, évek óta minden évben történik valami rémes dolog (idén sem az első, messze nem - de remélem, az utolsó, és titkon azt is remélem, hogy VÉGE ennek a permanens sírással, nyüszítéssel teli időszaknak az életemben)

Magyarország megcsinálja!

Rádiót már rég csak az autóban hallgatok, nem figyelem a közszolgálatinak nevezett, de valójában tudjukmilyen adókat - de úton-útfélen akaratlanul is értesülök a kormány új szlogenjeiről, többek közt arról, hogy Magyarország megcsinálja. Csak nem igazán jövök rá, hogy mit. Mert ezt a hurráoptimista hajrázást akkor szokás sportberkekben bevetni, amikor valami nagy, eddig még sosem látott eredmény az elérendő cél. De azért ritkán ugrálunk örömünkben, ugye, ha egy sportoló nem esik bele minden vizesárokba vagy szarkupacba, ami mellett elvonul edzésre menet?* Hát, épp így.  És lassan tényleg történelmi mélységű bugyrokban kapálózhatunk a puszta életünkért.

* a sporthasonlaték miatt önvizsgálatot kell tartanom, hogy vajon nem hatott-e rám már így is túlzottan az üres propagandizmus

az ördögöt a falra festenetek nem kell félnetek jó lesz

és a gondozók ma délután felmondtak március végével, és én maximálisan megértem őket, csak azt nem tudom, mi a szart mit csináljak, hogy hová fogom tudni besuvasztani elhelyezni az anyukámat, és hogy hogyan meg miből fogom menedzselni a továbbiakat, és csak mondom, hogy anyukám betegségével elveszítettem szinte a teljes családomat is (A. és a gyerekek még kitartanak, bár rajtuk is látom a csüggedést), mert apai ágon sosem volt családom, az anyai ágnak pedig nem tudom, hogy valaha képes leszek-e megbocsájtani azt, hogy még érdeklődésre sem igen futotta (persze, lehet, hogy ők sem bocsájtják majd meg nekem, hogy én nem érdeklődtem felőlük, amit részint sajnálok, részint nincs több energiám, elfolyt, szétszakadt, elmerült, örülök, ha magamat meg tudom még majd menteni)

Pszichoneuroimmunológia

Egy hónapja képtelen vagyok meggyógyulni. Persze dolgozom és időnként a magánidőmben is találkozom is emberekkel - mondjuk a munkahelyi, esetenként (több)száz fő per naphoz képest egy-egy kávézás valakivel már szinte mindegy is. A vak is látja, hogy ki vagyok téve a cirkáló vírusoknak. De azt hiszem, le tudnám küzdeni őket, ha nem nyomasztana minden áldott nap közel huszonnégy órájában anyukám állapota és az ezzel kapcsolatos totális magamra hagyottságom. Mindenről egyedül, sőt, olykor masszív ellenszélben kell döntenem, folyton pengeélen táncolni az otthoni ápolás finanszírozhatóságról - és mióta megjártuk a sürgősségit az epilepsziás rohammal, azóta megváltozott a viselkedése. Nem csupán tompább lett - ami önmagában is végtelenül fájó - de olyan viselkedési elemeket is vett fel, amelyekkel nem tudom, meddig tudunk még mit kezdeni. Naponta rettegek, hogy az ápolók a (lehetőségeimhez mérten megint jócskán) megemelt pénzzel sem bírják már tovább. Mert az én mindig ápolt, tiszta, jó illatú orvos anyukám mostanában mindenhová kakadarabokat dugdos. A leglehetetlenebb helyekre. Gyomorforgató bűz - és hatalmas kihívás, hogy mikor, hol találjuk meg a forrását. Túlélőtúra. Takarítás, fertőtlenítés. Újabb keresés. Már rettegek odamenni. És folyton figyelem magamon a jeleket, hogy vajon nálam is elkezdődött-e már a dementálódás. Nem tudom elmondani (senkinek és itt sem), mennyire mélyen magam alatt vagyok és mennyire távol saját magamtól, attól az élettől, amit jó lenne élni.  Néhány évvel korábban még jócskán fiatalabbnak látszottam a valós koromnál - most minimum tíz-tizenöt év plusz. És félek, hogy mire anyukám végre* meghal, már visszafordíthatatlanul tönkremegyek én is.

* igen, azt mondtam, végre. Megváltás lenne neki is, nekem is. A többieknek meg mindegy most is, akkor is.

Zöldmező

Még akár tíz évvel ezelőtt is zöld mezők közepette éltünk itt mesefalván a kis mézeskalács házikóinkban. Most zöldmezős beruházások közepette tengődünk, por hátán por, a zöld egyre kisebb (most nem arra gondolok, hogy télen amúgy is kevésbé zöld a természet), a zöld mezőkből betontenger, vastenger, portenger vált. Rémülten nézem. Miközben barna mezők rothadásai csúfítják városszerte az utcákat - a belvárostól a külvárosokig szinte mindenütt. Ha tehetném (nem tehetem, és néha ennek örülni kell, mert a villámaimmal halálra sújtottam volna dühömben egyet s mást) - szóval, ha tehetném, egyrészt csak nagyon speciális helyzetben, az ott élők nagyon jelentős életminőségjavítása érdekében engedélyeznék zöld mezős beruházásokat, és azt is csak úgy, hogy helyette egy barnamezős roncstelepet valahol hasonló nagyságban rekultiválni kelljen, parkosítani, gyönyöríteni, élhetővé varázsolni. Igen, igen, ki a kutya se jönne ide akkor beruházni. Vagy csak a nagyon széplelkűek. Bárcsak, bárcsak!

Az előszilvesztert A. barátaival töltöttük, többnyire neves kutatók a természettudományok háza tájáról - gondolhatjátok, milyen erősen tudok labdába rúgni mellettük a nemtermészettudományos témáimmal (bár időnként akad vevő azokra is, de többnyire kukán ülök, mint sülthal a vízben) - de általában élvezettel hallgatom a természettudományokról szóló fejtegetéseket. Most nem. Egyikük (M.) egy nemzetközi környezetvédelmi konferencián járt, ahol szóba elegyedett egy nemzetközi szinten is az elsők közt jegyzett, elismert tudóssal, aki a beszélgetés egy pontján megkérdezte M-et, hogy hány gyereke van. M. büszkén válaszolt, hogy három, idősorrendben 12, 10 és 8 évesek. Mire a híres tudós azt mondta neki: tizenöt éven belül mindhárman halottak lesznek.

Mondjuk azt, hogy nem igazán esett jól neki - és hát mindannyiunkat mellbe vágott a dolog, mert mindannyiunknak vannak fiatal szeretteink -még ha nem is lesz teljesen igaz, mert nem Nostradamus volt a beszélgetőpartner - de a trend azért (úgy tűnik) ez. A fiúk szomorúan söröztek tovább - én csak almalét ittam, mert végül én vezettem hazafelé.

Halogatás az élet megrontója

Gondolom, egyedül vagyok azzal a skillemmel, hogy gyűlölök ügyintézni. Vagy nem?

Nem akarom rossz híremet kelteni, de még nem adtam le a régi autómat. Eleinte azt hittem, el tudom adni, aztán tél lett, aztán tavasz, de inkább temetést intéztem meg szakdolgozatot írtam, a nyár alkalmas lett volna, de rühelltem az egészet, ősszel elhavazódtam (oké, képzavar, de mondjuk azt, hogy betemetett az avar) - és most már nem lehet ezt a kurva autót úgy leadni, hogy eljönnek érte, elviszik, adnak egy bontási igazolást, amivel én bemászok a kormányablakon, ők meg kivonják a forgalomból (vagy valahogy így) - most (mióta a MOHU nevű szörnyeteg rátette a borzalmas tappancsait minden ügyre) már először be kell nyújtanom a NAV-nál egy F04-es nyomtatványt , amit ők elbírálnak, de nem ám azonnal, aztán ha elbírálták, adnak igazolást, hogy felvehetem a kapcsolatot a bontóval (akiknek az adatait már előre meg kell jelenítenem a beadványomon) - és gondoltam, hogy nem azért van nekem ügyfélkapum szélesre tárva, hogy azon ne vonulhassak be pálmaágaktól legyezetten, úgyhogy beírtam, hogy F04, meg hogy szezám tárulj - de ami a szemem elé tárul, az egy emberi aggyal felfoghatatlan katyvasz, amit nem tudok kitölteni, mert nem értem, mi a kérdés, és nincsenek válaszaim, nekem leblokkol az agyam legkésőbb a mezőcsoport szónál. Lépjetek be, nézzétek meg magatok is:

Bejelentésazonosítása22.mezőcsoportBejelentésazonosításaBejelentő:TöbbletleadásaHiánypótlásHivatozottbeküldésiazonosítóTárolásra(bontásra)vonatkozadatok33.mezőcsoportTárolás(bontás)helyérevonatkozóadatokFIGYELMEZTETÉSIKONKITÖLTETLEN!IrányítószámVáros/községközterületneveközterületjellegeházszámépületlépcsőházemeletajtóHelyrajziszám:Bontásiengedélyszáma:Afelvásárlófémkereskedőátvevkoncesszorifémkereskedőazonosítása44.mezőcsoportFelvásárlófémkereskedőreátvevőkoncesszorifémkereskedőrevonatkozóadatokFelvásárlófémkereskedőÁtvevőkoncesszorifémkereskedő:AfelvásárlófémkereskedőtelephelyengedélyénekszámaFEIrányítószámVáros/községKözterületneveHázszámHitelesítés55.mezőcsoportFelelősségemtudatábankijelentem,hogyaközöltadatokavalóságnakmegfelelnek.Város/községDátumBejelentőazonosítóAleadnikívántfémkereskedelmiengedélykötelesanyagravonatkozóadatok66mezőcsoportAleadnikívántfémkereskedelmiengedélykötelesanyagravonatkozóadatok1.elemLapszámSorszámKódFelismerésrealkalmasjellemző(FAJ)Mennyiségdb/kgMegnevezés (leírás)

Igen, én okoztam, én halogattam, miattam van minden, de nem érdemlem ezt mégsem.

enyhe korreláció

Vettem (jó) néhány napja egy hatalmas, gyönyörű körtét. Megmostam, hogy elvihessem magammal dolgozni. Aztán a körte eltűnt.

Mostanában (jó) néhány napja olyan baromi nehéz a hátizsákom, hogy letépi a fél karomat - mert félvállra vetve hordom. Mi a franctól?

Szemfülesebbek talán már sejtik, mit találtam ma (rohanós) indulás előtt a hátizsákomban. Igen, fél kilónyi erjedt körtepépet. És ebbe beleáztatva a naptáromat, a töltőmet, a nesszeszeremet, az igazolványaimat és kártyáimat - szóval mindent, ami a többi kacat alatt volt.

Igen, teli van a táskám (is) kacatokkal. Hónapok (évek?) óta tartok kacatmentesítést, és újra ésmindig  újratermelődnek. Szerintem az agyamból jönnek.

Gyomros

Állítólag "kapott egy gyomrost" a magyarországi infláció, és térdre rogyott. Nehéz eltekinteni attól a ténytől, hogy ez egyáltalán nem igaz - de most azt emelném ki, hogy a magyar kormányszóvivő (nő - de nem akarok szexistának tűnni) nem tudott egy nyilvánvaló emberi erőszakcselekménynél méltóbb hasonlatot találni arra a jelenségre, hogy némileg csökkent az infláció mértékének növekedése. Valóban ezek jellemzi Magyarországot: kokik, gyomrosok, tockosok és egyéb, az urbánus vagy népies szleng jól ismert köntöseibe csomagolt, mindent átható agresszió. Szóval, minden civilizált magyar állampolgár napi szinten kapja a gyomrosokat, tockosokat, kokikat, nemcsak verbálisan. Gondoljunk az oktatásra, a szociális szférára, az egészségügyre, a kultúrára, a szolidaritásra, az emberségre, az együttérzésre - mind végstádiumban agonizálnak.

egy kellemetlen nő

- valószínűleg így fognak emlékezni* rám az ismerőseim. Ez van. Nincsenek nevetőráncaim - ami azt illeti, szinte egyáltalán nincsenek ráncaim, mint a kövér embereknek általában - de ha egyszer lefogynék (ami valószínűleg sosem fog megtörténni), vagy ha annyira megöregednék (ez sem), akkor a keserűség ráncai ülnének ki az arcomra. Sajnálom, jobban szeretnék kedves, boldog arcú nő lenni. Nem tudom, mikor kellett volna megtanulnom - ha már gyerekkoromban elmaradt - de talán túl későn ébredtem rá, hogy csakazértis akarattal boldog fejet kellett volna vágni, és akkor az rögzült volna. Most már a lefittyedt száj rögzült, a szúrós tekintet, amitől jobb elmenekülni, meg a könnyek, akkor is itt a rászáradt nyomuk az arcomon, amikor épp nem sírok. De folyton sírok. Panaszkodom, görcsben a gyomrom. Elkezdtem arról ábrándozni, hogy ha elég beteg lennék, megúszhatnám anyukám ápolását. Ugye, szörnyen gonoszul hangzik? Igen, szégyellem is magam miatta, az állandó szégyen is a vállamon ül. Nem vagyok elég szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok elég erős, nem vagyok elég bátor - és valószínűleg elég okos sem vagyok, ha mindezeken nem vagyok képes változtatni az akaratom ellenére sem. Ja, igazából nincs akaratom. Ez is baj. Szóval, amikor ,már többedjére kaptam rajta magam azon, hogy különféle betegségeket vízionálok magamnak, amik által megmenekülnék a felelősségrevonás alól, úgy döntöttem, hogy lemondok anyukám ápolásáról. Mármint a fizikai részről - szóval, én ezt a pelenkás dolgot nem bírom kezelni. Sajnálom, őszintén, tényleg, de képtelen vagyok rá. Inkább odaadom a teljes fizetésem nagy részét és vállalok valami plusz munkát valahol, de ez így nem megy. Már jó egy héttel azelőtt, hogy az én hétvégém jönne (vagyis kábé állandósul az állapot), totál befeszülök, szorongok, pánikrohamaim vannak, légszomj, egyre kevésbé diszkrét remegés, falásrohamok (újabb kilókkal), hányinger, hasmenés (nem, egy dekát sem fogyok, sőt), és nem tudok aludni, mert folyton azon jár az agyam, hogyan úszhatnám meg - és akkor jönnek a betegségvágyak, sőt, már odáig is eljutottam, hogy talán jobb lenne meghalni. Persze nem lenne jobb, és nem, beteg sem akarok lenni, és mélységesen szégyellem magam és fáj anyukám sorsa, mert ha valaki biztosan nem érdemli meg ezt a méltatlan állapotot, akkor ő biztosan nem, és ha valaki nem érdemelt ilyen gyereket, mint amilyen én vagyok, hát ő biztosan nem - de képtelen vagyok elindulni, napok óta rám tör a sírás minden pillanatban, amikor egyedül vagyok (vagy nagy tömegben) - szóval, ahol senki sem lát. És sajnálom magam, amit tilos, az ember ne sajnálja, pláne ne sajnáltassa magát, de valahogy azt érzem, hogy senki sem érti ezt az egész helyzetet (akik igen, azok vagy saját hasonló helyzetükkel vannak elfoglalva, vagy eleve erősek és kemények, mint a sziklák**, azok csak megvetnek, hogy mit pityogok állandóan) Szóval, köszönöm, hogy ma is elronthattam a hétvégéteket ezekkel a csúf, gyenge gondolatokkal. 

* egy rövid ideig, aztán gyorsan elfelejtenek

** persze a sziklák érzéketlenek, kőből van a szívük, én nem vagyok érzéketlen, csak nem látszik rajtam semmi, legfeljebb düh, harag, undor, ilyesmik. A szép érzelmeim rejtve bennem maradnak.

a július kimaxolása

még 11 perc... remek hónap volt (mármint az a rész, amire emlékszem belőle): az utazások, a tó, a tenger, a nyugalom és béke, az együtt semmittevés boldogsága. már csak 9 perc. álmos vagyok, de kivárom a végét.

p.s.: már nem szeretek hazajönni - úgy értem, magyarországra. pedig korábban imádtam az ország minden porcikáját: az illatokat, a fényeket, a nyári levegő benzines aromáját, meglátni az országhatárt, a magyar feliratokat, a kivilágított várost. már nem. a magyar kultúrát - különösen az irodalmat - továbbra is, bármilyen mélyre is ássák, bárhogy is fóliázzák. én már tudok olvasni, én már bárhol tudnék olvasni, ahol nem görcsbe rándult gyomorral hallgatnám, nézném a híreket. már kínszenvedés és kínos is látni, hogy mivé lett ez az ország. egyre sűrűbben kérek magamban bocsánatot a gyerekeimtől, hogy itt neveltem fel őket. már menekülnék - de persze reménytelen.

augusztus. szeptember. október. november. december. 2024. január. február. március. április. május. június. július. remélem, újra elutazunk.

határon túli önmagam

azt hiszem, rég elértem a határaimat, mostanra pedig már annyira kifeszültem, hogy nem bírom tovább. persze, mi mást tehetnék? megroppant megint a gerincem - nem csoda, iszonyatos a súly, amit tartania és cipelnie kell. tegnap arra sem tudtam rávanni magam, hogy főzzek a hétvégére anyukámnak, mert nem bírtam állni. majd eszünk boltit.  most az időt húzom, pedig már rég el kellett volna indulnom a boltba és onnan tovább hozzá. minden hétvégén rettegek attól, hogy mi vár. nem elsősorban attól, hogy halva találom (attól is), de főleg attól, hogy mit kell feltakarítani. nem tudok lehajolni, sem leguggolni, szétszakad a derekam - de a szobatisztaságnak már az emléke sincs meg. a kánikulában a pelenkát nem bírja - tovább nem is írom, aki találkozott már hasonlóval, tudja, aki nem, az elképzelni sem könnyen. nem helyes undorodni, a szeretettel ápolás elvárt. szeretem őt, de végtelenül iszonyodom a helyzettől. és belerokkantam testileg és lelkileg is. elég volt. és akkor mi van? semmi. megyek, pedig már a világot is utálom. nem úszni, nem regenerálódni, nem kirándulni, nem társaságba, nem olvasni, hanem a boltba, cipekedni (milyen ember az ilyen, még főzni sem képes az anyjának?), aztán ülök majd a kocsiban percekig, mert nem merek bemenni a kapun. sajnálom magam? igen, nagyon. panaszkodom? folyton. szörnyű vagyok? keserű? szerethetetlen? az. legszívesebben a világból futnék ki. mondjuk a futás maximum álom, csak vánszorognék. de el innen, bárhová.

macskamentes.hu

Nincs ilyen weblap, nem érdemes rákattintani. Elkezdett nekem feldobálni a fb mindenféle macskás csoportokat - amúgy a fb jól gondolja, ha nem is akarok belépni egyikbe sem, azért a macskák érdekelnek. A macskák. De nem az úgynevezett macskamentő csoportok. Ahol apró ketrecbe zárt macskákat árulnak azzal, hogy az utcáról mentették, és amíg nem viszi el valaki, addig a verébkalitkányi ketrecben kell élnie, ha meg nem bírják tovább tartani, akkor elaltatják. Meg ahol kizárólag benti tartásra kínálnak utcán befogott, vemhesen ivartalanított macskát. Ez nem macskamentés, ez macskakínzás. Mit képzelnek maguikról és a világról ezek az emberek?  Ez borzalom, gyilkosság, vegytiszta gonoszság. Tudom, háború is van - az is borzalom, gyilkosság, vegytiszta gonoszság.

ha mindennap írok négy oldalt (ami nem sok), két hét alatt kényelmesen elkészülök

aha. egy hét, fél oldal. és ez még biztosan nem a végleges szöveg. de vajon hová tettem a józan eszemet akkor, amikor belevágtam ebbe a jól láthatóan halálos, mission impossibile küldetésbe?

azt már el sem mondom, hogy azt is képzeltem, hogy az egészséges salátaevésen kívül még a napi tízezer lépésre meg a friss levegőre, napfényre is lesz időm. a napi betevő három mázsa gumicukromat és nápolyis csokimat akarom! és ki akarok szállni.

Válaszul a világ túlnépesedésére

nehezítik vagy megtiltják a kiskorúak hozzáférését a saját testükről, különösen a szexuális életről szóló szakmailag korrekt információkhoz

megdrágítják, ésszerűtlenül szigorítják, vagy betiltják az óvszerrel vagy gyógyszerrel történő fogamzásgátlást, ezzel korlátozva elsősorban a női önrendelkezést

mindezzel előidézik a nők által nem kívánt terhességek százezreit, majd betiltják és büntetik az abortuszt

...hát, így tényleg lassú kínhalál vár az emberiségre, először az agyak sorvadnak el az egyre sokasodó testekben, aztán a testeknek sem jut táplálék, víz, oxigén, aztán felfalják egymást az agyhalottak... remélem, addigra már nem fog nekik nagyon fájni - de nekünk még fáj, mert akár sikertörténet is lehetett volna az emberiség, a test, a lélek és a szellem szépen együttműködő hármasa

Osztály, vigyázz!

Kész, rajt, tűz!

vörös riasztás

Anyukám hirtelen (?) cukorbeteg lett. A laborból küldtek vörös riasztást, hogy 2,1 a cukra. Nyilván gőzöm sem volt róla, hogy ez mit jelent, soha életemben nem volt még dolgom a cukorbetegséggel. A. persze épp baráti estét tart másokkal, úgyhogy egyedül kellett szembesülnöm mindennel. Most utánaolvastam - kevéssel lettem okosabb, de legalább sokkal jobban rettegek. Nyilván péntek este nyolc után történt minden, amikor már csak doktor google a barátom, a rendes orvosok ilyenkor már alszanak. Azt hiszem, hat hete ez lett volna az első hétvégém, amikor nincs más dolgom, mint az itthon hónapok óta halmozódó szeméthegyeket elhordani a szobámból. A tesómat is felhívtam, nyilván. Aki azzal tromfolt rám, hogy én csak ne nyivákoljak, mert nekem legalább van otthonom, ő meg fél éve egy raktárban húzza meg magát. Eddig a pontig igyekeztem kábé higgadtan, de hatékonyan intézkedni. Innentől viszont elgurult a gyógyszerem. Hogy a kurva életbe meri rám nyomni minden meglévő nyomorom mellé annak a terhét, hogy ők  különválnak? Tényleg szégyellnem kéne magamat azért, hogy mi meg nem? Szerintem dolgoztunk azon, hogy így legyen, nem a vakszerencsén múlott - még ha némi szerencse nyilván kell hozzá.

krimi

Gyanús körülmények közt nyoma veszett a szomszédunkban lakó öregasszonynak, aki eladott egy házat és az árából (?) hangos kopácsolások és flexelések közepette elkezdte felújíttatni* a velünk szomszédos házát. A házfelújításban közreműködő rosszarcú idegenek időnként három-négy terepjáróval is blokkolták a tér forgalmát, folytpn dohányoztak - és átvették a néni feletti uralmat. Én ma akartam bejelenteni a rendőrségen, hogy valami nem oké - de A. azzal fogadott, hogy jártak nálunk (és a többi szomszédnál is) már ma délelőtt.

* khm.... többek közt felépíttetett öt (5) új fészert és kalyibát a kertben, ahol fünek már alig jut hely (a belső munkálatokat csak hallottuk, látni nem láttuk, de valószínűleg valami űrsiklókilövőt is építtetett)

Én ennél gyakrabban írok

de most nem megy, letarolt a háború. Ma elvittünk néhány táskányi adományt - részint azonnal fogyasztható tartós élelmiszereket, édességeket, teát, higiéniai cikkeket, részint törülközőket, ágyneműket, gyógyszereket. Azt hiszem, a lelkem darabokban van. Nem tudom, miben merek még hinni - mindeközben abszolút skizofrén módon vannak nagyon jó pillanataim is (festek, írok, filmet nézek, olvasok). Csak a blogolás nem megy. Nem akarok folyton sopánkodni, rettegni, rinyálni - de nem akarok úgy tenni sem, mintha nem árasztanának el ezek az érzések nagyon gyakran.

Úgyhogy inkább elterelem a szót másra: néztetek már (szoktatok nézni) ASMR videókat? Hogy vagytok velük?

Atomkoffer

Azt hiszem, már nincs mit mondanom*.

* megértem, persze, pont ezért csinálja, hogy elakadjon a szó, bennszakadjon a lélekzet, megfagyjon a gondolat, már csak azt nem értem meg, hogy ez miért jó. De én csak szappanbuborék vagyok, mit számít, hogy a szivárványos ragyogásom melyik pontján pukkadok szét? Nincs kedvem élni. Vagyis nagyon is lenne kedvem élni, de így mégsem látom értelmét. Persze ezt nem úgy értem, hogy megölöm magam, inkább úgy, hogy addig szorongok, míg bele nem halok. Én nem ezt vártam volna attól a világtól, amit szeretek. Csalódott vagyok és a nap huszonnégy órájából huszonhármat szorongok végig. Olyan kliensek jönnek, hozzám olyan problémákkal, hogy a fal adja a másikat. Igyeszem tartani bennük a lelket és a megoldások felé taszigálni őket, de úgy érzem, engem nem tart meg senki és nem bírom már én sem.