Levegő

Én 16 éve vártam erre a napra - és persze nem felejtem el, hogy milyen aggályaim voltak Magyar Péter (személye és körei) ellen, szóval mindenkor kritikus voltam, leszek, maradok az aktuálisan regnáló kormánnyal, mert mindent lehet még jobban csinálni, és mert (ön)kritika nélkül nem működhet jól semmi - de ma olyan mosoly árad belőlem, és olyan táncolhatnékom van, amit nem mertem elhinni még tegnap délután sem. Nem mentünk ki/be a városba nagykoncertre, sem eredményt várni (sajnálom, nem bírok órákig állni, sem pisilés nélkül meglenni, és borzasztóan sajnálom, hogy ilyen rémesen gyenge öregasszonnyá silányodtam), de a szívem, lelkem ott volt, és minden erőmmel drukkolok és dolgozom is azért, hogy ne legyen szükség több drasztikus rendszerváltást átélnünk. Tudom (szerintem az ovisokon kívül mindenki tudja), hogy nincs és nem lesz kolbászból a kerítés, biztosan lesznek nehéz döntések, biztosan időnként ér majd embereket érdeksérelem, de kívánom, soha többé ne legyen ilyen embertelenül kirekesztő, velejéig romlott, a demokratikus értékeket megcsúfoló, a kiszolgáltatottsággal visszaélő, hazug, hamis, gonosz, válogatott szociopatákat összegyűjtő kormány. Néha nem hiszem, néha nem tudom, sírjak, vagy nevessek, néha azt hiszem, még álmodom - éljen a bátor Magyarország!

Élményközpont

1. etap

Ki sem kell tennem a lábam itthonról, hogy egy fogászati székben érezzem magam, a szomszéd (aki körülbelül féléves ismeretség után egy hagyatéki szerződéssel legálisan birtokba került, a nénit pedig eltüntette) permanensen fúrja a falat reggel hét óta, de pont úgy, mintha az agyamat lyuggatná. Konkrétan érzem a fogamban a fúrás zaját. Indulni kéne, de nem bírok gondolkodni, hogy mit rakjak a táskámba. Jaj!

2. etap

Egyébként ma délutánra sikerült egy olyan SOS időpontot szereznem a dokimhoz, hogy odaülhetek, aztán egyszer majd sorra kerít - amúgy tök jó, örülök, csak a munkahelyemről aztán végképp világvégén van, és mivel a délutáni* munkahelyem az óránkénti 800 forintos parkolási övezetbe esik, nyilván nem poarkolok oda, csak fél órával kijjebb - szóval, futás, loholás, lóhalála, nyelvemkilóg nap következik (de muszáj kocsival mennem, mert békávéval szerintem két óra alatt sem érnék át) - mindezt málhás szamárként felcicomázva.

* a mai délelőtti** hely ingyenes övezet, hagyhatnám itt - de csak átszállásokkal megközelíthető a délutáni

** azt hiszem, nem hagytam otthon semmit, csak a fogkefét, azt majd veszek, de itt nincs meleg víz, úgyhogy nem tudom, hogy fogok így idegfájdalom és üvöltés nélkül fogat mosni

Karina, Álmos, Kinga, Krisztofer, Rozé és Dió (meg a motoros)

Ezeket a gyerekeket, sem a kutyát nem ismerem. Többségükben ők sem ismerik egymást. Hogy mi a közös bennük? Az apjuk. Mármint nem úgy, hogy egy apjuk van mindannyiuknak, hanem hogy mindannyiuknak olyan apja (Dió esetében gazdája) van, aki fehér, középosztálybéli férfi, feltehetően középvezetői, esetleg felsővezetői pozícióban és aki elképesztően kurva büszke arra, hogy a hétvégén segít a nejének. Például elmegy a gyerek(ek)kel a DM-be bevásárolni, elviszi őket játszótérre vagy étterembe (ez pont nejestül történt) - és azt, hogy megjelent a színen egy ilyen alfahím, azt mindannyian azonnal a tudomására is akarták hozni mindenkinek, aki egy szűk öt kilométeres körben tartózkodott, ezért azzal a hangerővel kommandírozták a gyerekeket és Diót, hogy senki ne maradjon értesületlenül arról, hogy itt vannak, és pelenkát vesznek (érted, nép? Én, felsőkategóriás apa, pe_len_kát veszek Karinkával a DM-ben), meg mászókáznak (felfogtátok, emberek? Én, én, én (én, én, én, én, én!!!!!) hoztam el a gyerekeket a jáccóra!), meg rendelnek az étteremben (Dió, lábhoz! Lábhoz! Maradsz! Ülsz! Dió! Majd otthon kapsz marhahusit!). (Kriszikém, kérsz somlóit? Anya, te ebbe ne szólj bele, ez a férfiak dolga, hogy döntsenek, igaz, Krisz? De ha otthagyod, belenyomom az arcodat!) A DM-ből konkrétan úgy menekültem ki, hogy a dolgok felét elfelejtettem megvenni, mert alfaapu darabokra törte az agyamat a hangerejével. Azt hiszem, a szombat volt az utolsó alkalom, hogy nem szólok valakinek, aki ennyire durván emberellenesen viselkedik.

A motoros gyerek nélkül volt. A benzinkút egyik kútjánál hosszabb sor, a másiknál egy motor, vezető nélkül - nyilván odaálltam, hiszen mindjárt fizet (gondoltam én). A társa motoros ruhában kint telefonált a shop előtt. Várja a másikat - gondoltam. Aztán nagy nehezen (hosszú percek, már mögöttem is állt a sor - de míg a másik sor haladt, mi álltunk) letette a telefont és bement. Gondoltam, megnézi, hogy hol akadt el a másik. Újabb hosszú percek. Aztán a kút számlálója nullára ugrik, kijön a motoros (semmi társ), nekitámaszkodik a motorjának és újra telefonálni kezd. Úgy, hogy bent áll a kúton, mögötte több autóból álló sor, akiket már így is feltartott vagy tíz percig. Én néhány héttel ezelőtt használtam életemben először az autómon  a dudát, de most megnyomtam. Kissé meghökkent. De nem annyira, hogy abbahagyja a telefonálást, csak dühösen legyintett felém, mintha egy legyet akarna elhajtani. Meg odaszólt, hogy ne dudálj. És lazán a motorra támaszkodva telefonált tovább. Sajnálom, de eldurrant az agyam, szóval rátenyereltem a dudára. Muszáj volt letennie a telefont, mert szerintem nem hallotta többé, hogy mit mond bele valaki. És ha nem indult volna el (korántsem elég sietősen amúgy), akkor kiszálltam volna, hogy megmondjam neki, hogy csak a saját idejével szórakozzon. Végül is ott ültek mögöttem a szüleim, biztosan megvédenek, ha rám támad. Oké, tegnap amúgy is elég feszült voltam egész nap (úgy fél miliméterre a robbanástól), de szerintem ez a teljesen oké napjaimon is felháborított volna.

Újrahasznosítási rovat - a zöldségek lehulló részeiről

Természetesen komposztálunk. A nagyszüleim is komposztáltak, amikor gyerek voltam, úgyhogy ez nekem természetes. És sosem dobok ki semmit* - miért épp a zöldségek lehulló részeit dobnám ki? Ez itt például petrezselyem, fehérrépavégekből összeeszkábálva - de működik zellerrel meg más dolgokkal is.

Ez itt a karácsonyfánk, amiről a kiválasztáskor még nem is sejtettem, hogy ilyen szép - de igazi szerelem lett (és ha jobban belegondolok, ez végül minden évben így alakul)

Ez pedig az adventi koszorú, amit végül nem használtunk ki adventkor, mert sosem jutott eszünkbe - de karácsonykor végül is beüzemeltük ezt is.

* Ez nem igaz, egyrészt sajnos tényleg nem dobok ki egy csomó lomot, amik túl sok teret foglalnak és kupleráj látszatát keltik - másrészt sajnos van, hogy megromlanak ételek, mert nem tudom jól kiszámolni, mikor miből mennyi fog elfogyni.

Koszorúink

Igen, jól látjátok, már két adventi koszorúnk is van. Igen, jól látjátok, az egyik a macska. Most mit csináljunk? Ott érzi jól magát. Le akartam parancsolni, de A. bölcsen azt mondta, csak emeli az asztal fényét. És tényleg. Igen, azt is jól látjátok, hogy hiába van ma már a harmadik vasárnap, még csak az első gyertyát gyújtottuk meg. Mert a második vasárnap elfelejtettünk gyertyázni. Most próbálok koncentrálni, hogy ma legalább utólag meglegyen - de van rá esély, hogy ma is kimegy a fejemből. A többieket meg még ennyire sem érdekli. Szerintem a karácsony is csak mérsékelten, az advent meg pont semennyire.

Amikor én gyerek voltam - az őskor előtt eggyel - nálunk az advent szó sosem hangzott el, nem volt adventi koszorú, meg gyertyák, adventi kalendárium pláne hogy nem (most sincs). De várakozás az volt. És nem elsősorban a karácsonyi bőséges és különleges lakomákra, vagy az ajándékokra, bár azokról is álmodoztunk. Megvolt a várakozás a sötétből előbukkanó fényre, a csodára, az (újjá)születés reményére, a minden évben eljövő békére, boldogságra, ha tudtuk is előre, hogy törékeny is és múlékony is. Ezek hiányoznak igazán.

Talán nekem kéne megteremtenem, talán időnként sikerül is - nem tudom. Hiszek a megszülető fényben, de egyelőre azt látom, egyre nyálkásabb, egyre sűrűbb a homály, egyre áthatolhatatlanabb és mélyebb a sötétség. De legalább itthon elég jó*.

* Úgy értem, mint Bettelheim. Korántsem tökéletes, de jól élhető

** csak mondom, hogy a terítőt a macska gyűrögeti álmában, eredetileg nagyon szép sima volt

advent

Tegnap nem voltam teljesen százas, úgyhogy korán, nyolc előtt lefeküdtem aludni és némi szünettel ma délelőtt tizenegyig aludtam. Sok nagyon fura és nagyon intenzív álmom volt - mégis csak foszlányokra emlékszem belőle. Viszont amikor felébredtem, ezer év után először végre kipihentnek éreztem magam. Úgy terveztem, hogy ma rendet csinálok, és sokat dolgoztam is - mint végül kiderült, azért, hogy másutt, más holmikból teremtsek egy új, másfajta kuplerájt. És úgy tűnik, a rendetlenség az, ami igazán megihlet, mert mindig ilyenkor jut eszembe, hogy mit kellene azonnal csinálnom rendteremtés helyett. Végül is egyszerűen a rend nélküli teremtést választottam.

Időben lépni

nem könnyű, sajnos sok mindennel csúszok el. Amit nagyon muszáj, azt persze általában meglépem, vagy tigrisbukfenccel megugrom, de sokszor magamat kizsákmányolva, erőn felül. Úgy látszik, hogy én folyton túl sok mindent akarok egyszerre, de legalábbis egymással párhuzamosan csinálni. Nem kell túl nagy dolgokra gondolni, csak szeretnék itthon is meg a munkában is állandóan topon lenni, megfelelni, de mindeközben saját szórakoztatásomat is szem előtt kell tartanom (vagyis legfőképp olvasnom meg írnom, esetleg rajzolnom kell). Oké, mindeközben úgy nézek ki mint egy víziló, mert a mozgás már tényleg nem fér bele. De ez most mellékszál, hagyom is. Viszont. Időnként. Néhanap. Mégiscsak sikerül valamit időben elkészítenem. Egy adventi koszorút. Persze nem koszorú, meg még pofára is ejtettem az elkészítést követő első fél órában, úgyhogy leestek róla a gyertyatartók és a színes gyertyák, és elgurultak a sötétben mások autói alá, de szerintem teamécsessel is egészen szép lett.

Rövidülések

Azt hiszem, nemcsak a napok rövidülnek, de a hétvégék is. Meg az eszem. Nem jutok előre, egyről kettőre, mások eszébe, fel az uborkafára, sehonnan sehová. Nem tudom, hanyadik nap telik el úgy, hogy nem olvasok papírról semmit. Írni papírra - leszámítva a kisebb listákat - már évek óta nem. Visszafejlődött a kézírásom, lassan kopoltyút növesztek és valamelyik termálvizes befolyónál beleereszkedem a Dunába. A Dunát sem láttam ezer éve. A városba* jószerivel csak akkor megyek be, ha orvoshoz megyek. Ez a város már nem az én városom. Az az idő már nem az én időm? Lomokat rakok zsákokba, aztán ahelyett, hogy kidobnám, kibontom. Visszasírom, ahelyett, hogy összekacsintanék, összenevetnék. Nálam szomorúbb ló nem lakik az istállóban, bánatomban búsan bégetek**

* Budapest belvárosi, vagy körút közeli részeire úgy csodálkoztam rá a minap (a nőgyógyászhoz menet), mintha turista lennék saját városomban.

** igen, tudom

Szusira várva

Reggel ettem utoljára, egész nap háztartottam és befőztem, aztán elmentünk A.-val a szüleimhez, hogy A. megcsinálja apám számítógépét, én pedig vigyek anyukámhoz egy mosdótálat, amire SOS lett szükség. Aztán hazafelé* én rádöbbentem, hogy egy kis fagyit leszámítva reggel ettem utoljára, két szelet abonettet és egy szál virslit mustárral. A. ugyan ebédelt is, de mindkettőnknek nagyon megkordult a hasa. Mondtam, hogy menjünk be egy lidlbe szusit venni (tudom, gáz lidles szusit enni - de amúgy szerintem egész finom). A bolt azonban orvul vasárnapot jelentett és az orrunk előtt bezárt. Oké, akkor rendelek neked - mondta A.  És meg is tette. Ez lassan két órája történt. Akkora kráter van a gyomrom helyén, hogy beférne egy tévé. Jó, ez béna kép - de valamiért ez jutott eszembe. Godot ennyi idő alatt már eljött volna. Nyaff.

* még előtte megpróbálkoztam azzal, hogy visszakérjem apámtól az egyik üveg még januárban odavitt üveges krumplilevest (bébikaja), amit január óta aszalt a hűtőben, holott nem kell hűteni. Megettem őket - mondta. Január óta nem, de vasárnap óta kettőt is! Döbbenet! Miért? Amúgy ízlett neki.

türelem rózsát terem

a türelmetlenség pedig rózsátlanságot?

A leletem negatív lett, most tették fel tíz perce. Első látásra viszont pozitívnak tűnt - ugyanis a diagnózisnál az szerepel, hogy

Nemzeti Népegészségügyi Központ   NNK-Légúti vírus osztály   Coronavirus fertőzés k.m.n.  Letöltés

és csak a letöltést követően derül ki, hogy a lelet negatív - mert "Coronavírus"  helyen a tüdőszűrés leletén az szerepel, hogy Sine morbo (vagyis betegség nélkül) - szóval azért amikor megláttam, hogy a diagnózis "Coronavirus fertőzés k.m.n." egy pillanatra megállt bennem az ütő. Aztán újraindult, letöltöttem a dokumentumot és láttam, hogy negatív.

hinta

Az a baj ezzel a tétlen várakozással, hogy az egyik pillanatban biztos vagyok abban, hogy negatív vagyok, hiszen ha pozitív lennék, nyilván már értesítettek volna - és bosszant a hosszas bezártság, a másikban viszont megint fáj a fejem és teljes keringésösszeomlást vizionálok, ami ellátatlanság hiányában következik majd be, ami különösen fájó amiatt, hogy már tudhatnám, mi a helyzet, ha nem ebben a kurva stadionországban élnék.

48+

Több, mint negyvennyolc órával azt követően, hogy egy fáradt, szomorú szemű ember levette és elvitte a mintáimat egy rozoga mentőautóval, még semmit sem töltöttek fel az ügyfélkapum mögé. Ami azt is jelenti, hogy a következő tesztet leghamarabb hétfőn kérheti meg nekem az orvos, amit - az elsőből ítélve - csütörtök körül fognak megint levenni, aminek - a mai tapasztalatok alapján - jövő hétfő előtt nem lesz eredménye. Vagyis a jövő hetet még valószínűleg itthon kell töltenem. Meg a következő felét is.

És nincsenek nagy illúzióim a jövőt illetően, mivel most is épp egyedül vagyok itthon - a családból bárki bármelyik nap hazahozhatja.

Mintavétel és önismeret

Tegnap délelőtt hívtak, hogy jönnek tesztelni és azt várják, hogy addig ne egyek, ne igyak. Este hatig ideérnek - mondta a privát hívás hangja - és messzinek tűnt az este hat egyetlen korty víz nélkül. Négyig pakoltam, takarítottam, négytől sorozatot néztem (The Big Bang Theory - azt hiszem, kábé végtelenszer megnézve is tudok rajta nevetni). Végül fél nyolc után hat perccel csöngettek.

Egy elcsigázott beöltözött ember és egy olyan mentőautó állt a kapu előtt, amit mintha a nyolcvanas (?) évekből irányítottak volna ide:

A képet a netről szedtem le, ez egy tisztes, szolid példány - ami nálunk járt, az ennél jóval viharvertebb volt, orrán egy távoli határközeli város nevével. Meg is kérdeztem attól a láthatóan hullafáradt embertől, aki az autót vezette és egyben a mintát is levette (btw: szerintem eredetileg sima sofőr volt, akit valamivel rávettek arra, hogy tanulja meg a pálcikás módszert), hogy onnan jött-e. Mondta, hogy nem - de vidékről jött, csak kevésbé messziről. Naponta ingázik, csak úgy, mint számtalan vidéki sorstársa. Előttem már volt Pest megye számos - a mi házunktól kifejezetten távol eső - pontján.

- Én vagyok az utolsó címe? - kérdeztem

- Á, dehogy! Este hatkor még idebasztak tíz új címet, hat még hátra van - mondta szomorúan.

Aztán megkérte, hogy tölthesse egy kicsit nálunk a telefonját, mert - mint mondta - ebben a kurva autóban nincs semmi és nincs nála power bank. Tölthette, hogyne tölthette volna - sajnos csak 13%-ig sikerült feltornászni, míg elindult. Macskája is van? - örvendezett - nekem is van otthon, három is - így közeledtünk egymáshoz emberileg, mielőtt a pálcikáit a torkomba és az orromba nyomta volna.

Nem kellett kimennem és beszállnom a mentőautóba (mint például az egyik kollégámnak), megkérdezte, van-e a kertkapunál világítás, és mikor igennel feleltem, azt mondta, hogy akkor ez jó is lesz mintavételi helynek. Röviden adatot egyeztettünk, hogy biztosan én legyek én, de elég volt a nevem és a születési időm bemondása. Kipipálta. Leültem, lecsavarta a kémcsövek csavaros, pálcikás tetejét, az aljukat megfogtam én, egy kis torokpiszkálás - én nem bírom az ilyesmit, de ez még kellemetlen sem volt, aztán egy kis orrpiszkálás - ez is csak attól volt kellemetlen, hogy csiklandozott és féltem, hogy kitüsszentem. A pálcikát a mintával bele kell tenni a folyadákot tartalmazó kémcsőbe, kicsit megkevergetni, rázárni.

Kihúzta a telefont, elküszöntünk, további jó munkát kívántam neki, és elbúcsúztunk. Kint hosszan piszmogott még - gondolom, kesztyű, maszk le, mintát elrendez - ilyesmik lehettek. Aztán ő elment a további címeire, én pedig pizzát rendeltem.

Önismereti rész:

Csak a tudat volt nehéz, hogy este hatig nem szabad sem enni, sem inni. Kibírni könnyű volt, mert egy kicsit sem voltam éhes és csak épphogy szomjas. Rá kellett döbbennem, hogy sokszor minden külső utasítás nélkül is ez a normál napirendem. Vagyis: simán elég lesz innom napközben, az ételt csak a szemem kívánja, a testemnek nincs szüksége rá olyan gyakorisággal és mértékben, ahogy napi szinten rágcsálok.

Valamint:

A beöltözöttek is emberek. A ruhájuk ijesztő, meg a kontextus, amiben értelmezem őket. Nem kell pánikrohamot kapnom minden alkalommal, amikor meglátok egy beöltözöttek által vezetett mentőt. Majd szépen leveszi, hazamegy, megfürdik, a töltüre dugja a telefonját, vacsorázik, megpuszilja a gyerekeit, aztán bezuhan az ágyba, hogy másnap újra beüljön vidéken a rozoga kis mentőautójába, hogy újabb potenciális betegeket teszteljen. Tiszteletet érdemel, elismerést és támogatást (nem focijegy formájában)

Továbbá: meg tudom majd nézni az ügyfélkapun, hogy mi a helyzet. Köhögök és fáj a fejem. Egyik sem túlzottan erős. Ne romoljon sosem!

A kenyérsütés misztériuma

Voltak korábbi próbálkozásaim, de igazán a karantén utolsó napjaiban tanultam meg kenyeret sütni - féltem, hogy lemaradok, ha elmúlik. Jól tettem, hogy belevetettem magam, mert minden kenyeremnél az a jellegű büszkeség fog el, mint amikor a gyerekek megszülettek. Korántsem annyira intenzíven és elsöprően persze, de ugyanúgy megvan benne a teremtés egyediségének gyönyörűsége. Azt hiszem, a saját kenyérnél érzi át az ember igazán azt a lassan feledésbe merülő szokást (mondást), hogy nem dobunk ki kenyeret és hogy a földre esett darabot megcsókolva kérünk bocsánatot amiatt, hogy engedtük bepiszkolódni őt. A bolti kenyerek lehetnek alienek, klónok vagy robotok, de a házi kenyér maga a tiszta, szűzies, egyedi, isteni csoda.

Szerelmes vagyok a kenyereimbe, nem holmi ételként, hanem éltető és gyógyító teremtményként szeretem és tisztelem őket.

Tervezés és szervezés

Februárban kilyukadt egy fogam, márciusra kaptam időpontot. Bezártak - én maradtam lyukacsos, ahogy voltam. Nem akartam máshoz menni, a fogamhoz nőtt ez a garas doktornő. Május végétől lehetett újra időpontért folyamodni, megtettem. Három hét múlvára adtak, délre. Azonnal felírtam. Kivettem egy nap szabadságot, odaautóztam (messze van, mint a bűn) - sajnálattal közölték, hogy náluk nem szerepelek a nagy könyvben. Biztosan mással beszéltem meg. WTF? Nagyon rondán káromkodtam, de csak magamban. Adtak időpontot következő hét szerdára. Szívességből. Anyátokat - gondoltam kedvesen. Aztán másnap beiratkoztam egy új fogászatra ide a környékre.

Az új fogorvos épp úgy leszólta elődje munkáját, mint a kőművesek szokták - nem nagyon tetszett. Beszólt, hogy ez a fog nem februárban lyukadt ki, hanem legalább öt éve. Évente minimum egyszer járok fogászatra és naponta legalább kétszer fogat mosok. Sértette az ínyemet a beszólása. Betömte és azt mondta, a tömés ugyan erős, de a fog nem fogja sokáig bírni.

Aztán teltek múltak a téli nappk és én elfelejtettem lemondani az eredeti időpontban az eredeti dokit. Holnap szerda. Számolgattam, hogy még benne vagyok -e a huszonnégy órában, amin belül már nem ildomos a lemondás. Épp ebédeltem, töltött paprikát, Á. főzte. Nehéz munkára bírni, még a főzést csinálja legmegbízhatóbban. Szomoróan számoltam ki, hogy már nincs huszonnégy órám. Most most csináljak? Üvegszilánk. Basszus, honnan? A töltött paprikából vagy a kenyérből? Volt már olyan!

Egy frászt. A fog, ami tényleg nem bírta. A tömés stabilan áll. Még jó, hogy nem mondtam le. Könyöröghetném vissza magam - pedig igazából azt várom, ismerjék el, hogy ők felejtettek el beírni a múlt hétre. És kérjenek elnézést. Nem lenne nagy ügy.

a kilencedik nap

Annyi telt el, hogy nincs mosógépünk, Szétolvadt a csapágy. Fél éve cserélték. A mosógépes azt mondta, ha ma nem jön, akkor már csak a jövő héten, mert hétvégére elutazik. Ma nem jött. Nem tudom, a jövő héten miben fogjuk fogadni, mert ebben az időben még arra sincs esélyünk, hogy kézzel mossunk és kiteregessük a napra. Majd bűzös rongyainkban esdeklünk, hogy szabadítson meg végre a gonosztól és tegye elérhetővé számunkra a mosás általi megtisztulást. Nem először jut eszembe, hogy kéne legalább egy különálló centrifuga.

Úgy várom a májust!

Ja, hogy mindjárt vége? Idén májusban még csak fáztam.

Fű alatt

Annyi minden történt az utóbbi hetekben, hogy szinte észre sem vettük, hogy Á. befejezte középiskolai tanulmányit. Nincs ballagás, nincs szerenád, nincs bankett - csak érettségi lesz. Meg persze hátra van még a fekete leves az egyetemi felvételi - ami ugye külön nincs, hanem az érettségi eredmények és ilyen-olyan pluszpontok alapján veszik fel a gyerekeket diákokat. Bár néha a napok nyögvenyelősen mentek, vártuk a nyarat, az őszt, a karácsonyt, a szünetete, a tavaszt - mégis úgy szálltak el a középiskolás évek, sőt, a teljes gyerekkor, hogy felocsúdni is alig volt időm. Az érettségin nem a teljesítménye és a jegyei miatt aggódom, Á.-t ismerve minden kiváló lesz - de hogy közel két hónap bezártság után a vírus tetőzésekor (?) menjenek ki először azt elég abszurd ötletnek tartom. Hacsak nem az a cél, hogy tényleg legyen egy látványos csúcs, mert már nem aggódnak eléggé az emberek.

Aki nem dolgozik, az ne is egyék!

 - mondtam ma a hetek (!) óta meg sem mukkanó - de amúgy finom aludttej illatú - kovászomnak. Miközben etetném én mindennel, amit csak szeme-szája kíván liszttel és vízzel, csak moccanna már meg végre! Akarna pezsegni, kitörni az övegből! Vagy előbb-utóbb mindenkire elkezd hasonlítani saját kovásza és az enyém a számtalan tulajdonságom közül épp az introvertáltságomat és a lustaságomat pécézte ki? Hogy lesz ebből karanténkenyér?

Amúgy a gyerekeimre legalább ennyire ki lehetnék akadva - lusták, mint két varacskos disznó öreg, elkényeztetett macska és még különlegesen finom aludttej illatuk sincs. 

Karanténkompatibilis személyiségjegyeim

ideálisan introvertált
letagadhatatlanul lusta
rémesen rendetlen
állandóan ábrándozó