Levegő

Én 16 éve vártam erre a napra - és persze nem felejtem el, hogy milyen aggályaim voltak Magyar Péter (személye és körei) ellen, szóval mindenkor kritikus voltam, leszek, maradok az aktuálisan regnáló kormánnyal, mert mindent lehet még jobban csinálni, és mert (ön)kritika nélkül nem működhet jól semmi - de ma olyan mosoly árad belőlem, és olyan táncolhatnékom van, amit nem mertem elhinni még tegnap délután sem. Nem mentünk ki/be a városba nagykoncertre, sem eredményt várni (sajnálom, nem bírok órákig állni, sem pisilés nélkül meglenni, és borzasztóan sajnálom, hogy ilyen rémesen gyenge öregasszonnyá silányodtam), de a szívem, lelkem ott volt, és minden erőmmel drukkolok és dolgozom is azért, hogy ne legyen szükség több drasztikus rendszerváltást átélnünk. Tudom (szerintem az ovisokon kívül mindenki tudja), hogy nincs és nem lesz kolbászból a kerítés, biztosan lesznek nehéz döntések, biztosan időnként ér majd embereket érdeksérelem, de kívánom, soha többé ne legyen ilyen embertelenül kirekesztő, velejéig romlott, a demokratikus értékeket megcsúfoló, a kiszolgáltatottsággal visszaélő, hazug, hamis, gonosz, válogatott szociopatákat összegyűjtő kormány. Néha nem hiszem, néha nem tudom, sírjak, vagy nevessek, néha azt hiszem, még álmodom - éljen a bátor Magyarország!

Utolér a változás szele

Ma megvolt életem első osztatlan gránátalmája. Eddig is kóstolgattam, de sosem ízlettek. Sőt, nagyon nem. Ma pedig egyedül felfaltam egy egészet és imádtam. Ha ez megtörténhetett, talán más dolgok is megtörténhetnek. Bizakodással tekintek a jövőbe magamra.

gerincsérv és mammográfia

(Többek közt) a tegnapi temetői kertészkedésnek köszönhetően kijött a gerincsérvem, fáj és görcsöl a lábam. És amikor azt próbáltam intézni, hogy eljussak gyógytornára, mielőtt végleg lerobbanok, egy másik hívás is érkezett a telefonomra, amelyben a mammográfiát követő kontroll ultrahang vizsgálatra hívnak vissza, mert eltérést találtak. Tudom, hogy régóta van néhány ciszta a mellemben és már többször visszahívtak miattuk - de a jeges kéz a torkomat szorongatja, mindahányszor ez megtörténik. Mondanám, hogy drukkoljatok, ha lennének olvasók - de így csak magamnak mondom, hogy bízzak, higgyek, reméljek és főként mindent tegyek meg az egészségemért, amíg nem késő és amíg nem az én temetésemet kell intézni.

Doktor Lézer

Minden kedves érdeklődőnek - de különösen Érdeklődőnek - köszönöm a drukkokat és a lézerdoki elérhetőségét. Rákattintottam - péntek, szombat, vasárnap zárva. Nyitás hétfőn. Összeroskadás. De már dolgozott bennem a remény. Ha egy lézerdoki létezik, kell lennie másiknak is. Nem volt könnyű, de találtam még egyet Világvége-külsőn. Ma mentünk (a rám jellemző optimizmust jelzi, hogy egy koporsónak szánt papírdobozzal, hogy legyen miben hazahozni a testét - nem az állatorvosét, akkora dobozunk nincs). Közel másfél órás autózást követően értünk oda, mi V.-vel kisírtuk a szemünket, A. pedig rendületlenül vezetett csúcsforgalmakon és minden egyéb veszélyen át. Az új jódoktor megnézte a cicát, és azt mondta, szerinte menthető. Úgyhogy most belé kapaszkodunk minden erőnkkel - és annyival már beljebb is vagyunk, hogy a cica hazatérve ivott és evett. Jövő héten viszem kezelésre (én leszek szabadságon) - nagyon hisszük, hogy sikerülhet, és ezermillió köszönet a tippért és a reményért!

Adalék a "hogy bírod a karantént?" témához, egy korai forrás elemzésével

Rendrakás közben találtam meg kissé viharvert gyerekkori rajzomat "hogyan képzelem az ideális életet" témakörben. Azt, hogy férfiként rajzoltam a remetét, ne akasszon meg senkit, a remete számomra férfifoglalkozásnak számított - csak úgy, mint mondjuk az író vagy a festő vagy a filozófus. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy a foglalkozások nem genderspecifikusak. Szóval, igen, így gondoltam a békés életre: természetközeli, nyugodt, békés kis kunyhó, könyvek, asztal, szék - talán időnként bunkósbot is, bár itt egy rövid, ám kedves találkozóról készült képet láttok. A remeteség mellett a "vándorlegény", mint életpálya is vonzott egyébként (nem, nem akarja egyetlen döféssel kiszúrni a remete mindkét szemét, pusztán barátságosan félárbocra engedi a botját, rajta a babos kendőbe csomagolt hamuba sült pogácsával). Mint látjátok, mindkét életpályából megvalósítottam némely elemeket. Könnyű így viszonylag elégedetten élni.

holmiminimalizálás

Napok óta gondolkodom, hogy hogyan tudnám a lehető legkisebb pakkal megoldani a kórházi tartózkodást - mert arra emlékszem, hogy ami befelé szimplán csak soknak tűnt, az kifelé kifejezetten nagyon nehéznek (nem, nem hoztam ki több cuccot, mint amennyit bevittem). Nézegettem, hogy létezik-e hatalmas, puha, meleg, mégus ultrakönnyű, zsebkendőnyire hajtogatható köntös (vagy nem létezik, vagy csak űrhajósoknak varrják) - szóval, igyekeztem legalább gondolatban a lehető legkisebbre zsugorítani a csomagomat - de a legkézenfekvőbb dolog csak ma reggel merült fel, mégpedig úgy, hogy a mai ultrahang alapján hibátlannak találtattam. Vagyis a műtétet ezúttal megúsztam, de a szoros emberfogás marad, legalább háromhavonkénti ultrahangkontroll. Megkönnyebbültem - ugyanakkor azt is egyre komolyabban érzem, hogy ha nem fogyok le záros határidőn belül száz kilót nagyon sokat, akkor  a problémák gyarapodni fognak és egyre nagyobb lesz a kockázat minden nyavalyára. Oké, ezt persze eddig is tudtam, csak a hogyannal voltak gondjaim, de azt hiszem, a hogyan kérdésre mostantól már tényleg a mindenáron az egyetlen elfogadható válasz. Úgyhogy nemcsak a kórházi pakkomat kell minimalizálnom, de a bőr alatt hordott feleslegeim nagy részétől is meg kell szabadulnom lehetőleg tegnapra holnapra.

Előrenézős

Még nem nyomtam meg az elküldöm gombot (de már feltöltöttem a kért dokumentumokat) egy felsőoktatási intézmény oldalán. Nem egészen értem, miért érzem úgy, hogy tovább kell szívatnom magam egy újabb diplomáért - ugyanakkor azt is érzem, hogy roppant, helyrehozhatatlan veszteség ér, ha nem teszem meg. Nem vagyok normális. Tényleg nem. Most mit csináljak?

kórházas

Szívesen írnám, hogy hazaengedték V.-t (mint ahogy haza is engedték) - de mégsem úgy volt. Tegnap bementem látogatni, néhány perc múlva jött egy sebész, megvizsgálta (sokadjára) - majd azt mondta, hogy megkapjuk a zárójelentést, és délre már itthon is leszünk, mert ha nem is zárható ki teljesen a vakbélgyulladás, mégis szinte kizárt, hogy az legyen. Csakhogy V. tünetei erősebbek voltak, mint amikor bevittem szerdán. Kértem, hogy kérjenek konzíliumot gasztroenteorológustól, ha már úgyis bent fekszik, de azt mondták, nem tudnak. Megírták a zárót és hazaküldtek.

Szeretném mondani, hogy egy-két kivétellel nagyon kedves, alapos és jószándékú volt mindenki, tényleg. Ha majd lesz hozzá időm/késztetésem, írok részletesebben is, mert amúgy lenne mit -  viszont most nincs kedvem hosszan írni. De úgy tűnik, a sebészek tényleg csak a késükkel gondolkodnak és ha a késüknek nincs dolga, akkor leeresztenek.

V. zokogott, alig állt a lábán a görcsöktől - fekve sokkal jobb volt. Úgyhogy kimentünk a sebészetről a zárójelentéssel és bementünk újra a sürgősségire. Gondolhatjátok, hogy fennakadást okoztunk a rendszerben - de nem tágítottam. V. pedig egyre nehezebben állt a lábán. Végül újra triázsolták, tényleg ismét nagyon alaposan, készült újabb ultrahang - és végül továbbküldték egy másik kórházba, ahol van gasztroeneorológia - most ott fekszik a belgyógyászaton. Hétvégén nem történik semmi, csak fájdalomcsillapítás, ágynyugalom, megfigyelés. A Heim Pál után ez is nagyon kell. Ott egy húsz négyzetméteres hétágyas, koedukált (igen) szobában feküdt ötödmagával (plusz anyukák) - és ugyan a Heim Pálból a sebészeten kívül nagyjából mindent kiszerveztek máshová, miután covid kórházzá alakították - de mivel sebészeti és covid ügyelet is van, iszonyú nagy a sürgés-forgás. Rettentő volt látni az áűllig beöltözött ápolók által lélgeztetős orrmaszkkal tolt, aranyruhás (melegentartó fólia) kisfiút (és a többi covidos gyereket/családot)

Szóval, eljött tegnap az a pont, amikor imádkoztam, hogy bárcsak vakbél gyulladás lenne, és ne valami ismeretlen dolog - de egyelőre ismeretlen az ok. Hétfőtől vizsgálják. A. mindezt itthonról asszisztálja végig, messengeren követve a dlgokat. Látogatás nincs, a kiskorúakkal egy szülő bent lehet - ez én vagyok. Igazából nem vagyok ott napi 24 órát, V. sem igényli - de mindennap megyek és mindig ott vagyok, amikor vizsgálják, meg egyébként is hosszan. Drukkoljatok, lécci.

metaforák

nyitott könyv vagyok? vagy málhás szamár túlpakolva? használt, enyhén büdös felmosórongy? kutyák szájából kitépett konc? megváltó angyal? sóbálvány? szorgos hangya eltaposva? Versenyző egy ámokfutó bajnokságon? Lapozzunk, éhesen támadnak az újabb és újabb fejezetek.

A pizsamaparti vége

Idén sokkal (de sokkal) többször veszek majd fel rendes ruhát, mint tavaly. És bár alig volt rá példa a múltban, ezentúl időnként még a zoomos meetingekhez is kisminkelem majd magam. És amellett, hogy persze folytatom - vagy inkább újrakezdem, mert a műtét után még nem lépegettem rajta - a gyaloglógép használatát, többször dugom ki az orromat rusnya időben is (hogy a tavaszi szép időben már többet bírjak)

előkészületek

én: és kitaláltál már valamit V.-nek és apának?

Á.: mire gondolsz?

én: arra, hogy közeleg a karácsony

Á.: hát, engem a karácsony nem különösebben érdekel

én: de minket igen

...

én (nagyon szomorúan): megkérdeztem Á.-t, készül-e a karácsonyra, amire azt válasziolta, őt nem érdekli

A.: hát... khm.... igen... khm... ismerjük őt

én: ha idén sem kapok semmit a gyerekektől, nagyon meg fogok sértődni... nem azt várom, hogy ugyanolyan fontos legyen nekik, mint nekem ők, de azért tartsák már számon azt, hogy nekem mi esik jól

...

Á.: nem tudom, apa vagy V. minek örülnének

én: tea? csoki?

Á.: hát, jó... és te mindek örülnél?

én: mindegy...tényleg... én igazából bárminek, amit szeretettel adsz

Á.: nem értem, hogy akkor miért nem örülsz annak, ha szeretettel nem adok semmit?

Még az is lehet, hogy igaza van. Meg nyilván ronda dolog így kizsarolni valami ajándékot. De ismerem őket is és magamat is. És ha idén sem találok semmit a fa alatt a gyerekektől, akkor tudom, hogy piszok hisztis leszek egész karácsonykor. És az senkinek sem jó. Szóval, jobb, ha készülnek valamivel. Hogy ez így nem az igazi? Persze, hogy nem. De évekig vártam az igazi élményre, amikor tényleg meglepetésből kapok valamit. Maguktól. A. sem képes rá, neki is listát kell írnom. Nem tudom, kaptam-e tőle valaha olyan dolgot, amin meglepődhettem. Régebben anyukámtól szoktam kapni, ő tényleg figyelt rá, mit szeretnék, meg is kérdezte, de mondani sem kellett neki, tényleg tudta. Én is tudom a gyerekekről (btw mindenkiről, egy kis odafigyeléssel nem nagy truváj). És talán még elég messze van ahhoz a karácsony, hogy elfelejthessem a mai kis incidenst és tudjak úgy tenni, mintha minden normálisan menne és maguktól jutott volna eszükbe, hogy nekem is szerezzenek egy kis örömöt valamit. Talán könnyebb lenne, ha az öt(?) szeretetenyelv közül nekem nem épp mind az ötre az ajándékokra lenne legnagyobb szükségem. Persze érintéssel, rám fordított minőségi idővel, elismeréssel vagy a nekem tett szívességekkel sem állnak valami jól. Nah, még jó, hogy tegnap írtam a pozitív listát, ma biztosan megint kardomba dőlnék nélküle.

Tíz, tiszta víz

Tíz napja gyalogolok gépen (is), és azóta figyelek ismét arra, hogy mikor, mit és mennyit eszem. Mínusz három kilónál tartok. Sikertörténetnek majd akkor nevezem, ha addig folytatódik a trend, míg szükséges (és sokáig lesz szükséges). Addig inkább csak reménysugár, én pedig drukkolok magamnak, hogy megússzam és legyen erőm gyalogolni, jól* enni és csakazértis kitartani még négy-öt évtizedig.

 * mindenhez vagy minden helyett eszem sok nyers vagy fermentált zöldséget, elég sok gyümölcsöt (főleg alma, de banán, pomelo, körte, szólő, datolyaszilva, datolya, stb. is) - és igazodom a saját igényeimhez, vagyis ahhoz, hogy az én szervezetem azt mondja, hogy akkor érzem magam komfortosan, ha egyszerre eszem sokat, de azt elég naponta egyszer vagy kétszer. És sokat iszom - azt egész nap.

A láthatatlan ember

Én nem tudom, miért van az, hogy még akkor is sikerül totál jelentéktelennek éreznem magam, hogyha egzaktul kijelentik egy csoportban többször és többen is, hogy az enyém lett (magasan) a legjobb alkotás. Írni kellett (mármint én akartam), és a feladatok többségét kimagaslóan abszolváltam. Hogy miért vagyok mégis csalódott? Mert időarányosan jóval kevesebbet foglalkoztak az én írásaimmal, mint másokéval (tizenöt-húsz perc versus három perc), elintézték annyival, hogy ehhez nincs mit mondani, ez a legjobb. De egyrészt csak az adott mezőnyből, ami nyilván nem évtizedek óta elismert alkotókból állt, hanem csupa magamfajta kezdőkből és félhaladókból, vagyis nyilván az írás nem abszolút tökéletes (létezhet amúgy ilyen?). Másrészt ha nem lehet elmarasztalni, lehetett volna méltatni is, például hogy melyek a legjobb részei (mert nyilván nem pontosan azonosan száz százalékos minden szava). Nagyon büszke vagyok, és egyúttal kissé csalódott is (bár a büszkeség inkább erősödik, a csalódottság inkább enyhül így órák múltán). Nekem semmi sem jó jeligére jelentkezhetnek nálam a kiadók

Beszerzések

Kaptam egy csomó embertől gyökeres növényeket, palántákat és magokat:

rozmaring

menta

málna

új-zélandi spenót

napraforgó

hajnalka

aloe vera

díszítik majd a kertet - feltéve, ha megerednek, megmaradnak. Az aloe verát persze télen idebent tartom majd.

És magam is próbálkozom már létező nővényeimből újakat szintetizálni tenyészteni:

magokból kaprot, petrezselymet, borsikafüvet, spenótot

paradicsomból paradicsomot

fokhagymából fokhagymát

paprikából paprikát

eperból epret

Mindez nem tűnik nagyon nehéznek - de más az elmélet (elteszed, öntözöd, kikel/megmarad és növekedésnak indul - és más a gyakorlat (elteszed, de már néhány órával később azt sem látod, hová, túl vizes, túl száraz, túl hideg, túl szeles, elnyomta valami, eltaposta vagy kiette valami)

Nehéz sors a kertészsors, de akarom!

Születésnap

Anyukám ma 76 éves. Szeretném őt megölelni. De persze semmiképp nem akarom megfertőzni. Vettem rengeteg csokit - ferrero rochert és raffalellot, mert azok egyenként is be vannak csomagolva - kibontottam, átöntöttem egy nagy, öblös üvegbe. Jól néz ki - és remélem, az összes kiküszöbölhető kockázatot kiküszöböltem. Elvisszük és odatesszük a ház elé, aztán felhívjuk, hogy találja meg. Skype-on majd beszélünk is, ott láthatjuk is egymást.

76 éve épp bombázták Budapestet. A Baross utcai klinikán született. Ahogy kibújt az anyja hasából, anélkül, hogy egy percig is találkozhattak volna vagy láthatták volna egymást, mindenkit levittek a légópincébe. Sötét volt, a robbanások hallatszottak. A babák sírtak, az anyukák - gondolom - féltek, szorongtak. Sötét volt. Elkezdték kiosztani a babákat az anyukáknak - látatlanba. A nagymamámnak is osztottak egyet - továbbadta. Azt mondta, azt az erős hangút kéri, megismeri, hogy az az övé. Megkapta. Megszoptatta. Amint lehetett, vitte is haza. Otthon is várta egy alig másfél éves. Felnevelte őket, mind a négyüket - anyukámat, a nővérét és a két húgát. Olyanok voltak, mint négy - különbözőre festett - húsvéti tojás. Egy apától, egy anyától - egy barna, egy fekete, egy szőke, egy vörös. Anyukám volt a "rossz gyerek". A megzabolázhatatlan, a betörhetetlen, a pimasz, az öntörvényű, a rossz tanuló. A világ legjobb szívű embere, csillogóan okos és bátor, rettenthetetlen. Mindenkin segíteni akart - és orvosként  is - sok lehetősége volt rá, hogy meg is tegye. Az utolsó fillérét is odaadta volna bárkinek - sokszor meg is tette. Volt, hogy a hálapénzként a nyugdíjából adni akaró beteg (sosem fogadott el hálapénzt) egy kicsivel nagyobb összeggel távozott, mert anyukám látta, hogy kenyérre is alig telne neki. Évtizedeket dolgozott önkéntesként a kórházi munkája mellett. Elképesztő életenergiával, erővel, derűvel, optimizmussal. Vicces és kreatív anyuka volt, lágy, szelíd, nagyon sokat ölelő, sokat segítő és gyönyörű, mint egy modell. Keveset ráérő - mert mindenkinek adni akart. Nagyon büszke vagyok rá és nagyon szeretem. És nagyon-nagyon szeretném a 77. szülinapján majd tényleg megölelni.

Ezen a képen 35 körül volt

                                              ez pedig a tavalyi, 75. születésnapja

Tollhullató könnyhullató

Szomorkodni jöttem. Elromlott a tablet-tollam. Nem tudom, egyáltalán hogyan tud egy ilyen eszköz elromlani. Egyszer csak nem lehetett vele rajzolni. Kicseréltem az elemet - semmi. Jaj, biztosan a régebben lemerült elemre cseréltem ki. A kisboltokban persze nem árulnak ilyet. A. rendelt hozzá nekem 4A-as elemet. 1000 Ft a két elem, 1000 a házhozszállítás. Meghozták. Kicseréltem - eddig ugyanis az az egy hibája tudott lenni, hogy kifogyott belőle az elem. Nem működik továbbra sem. Sírok. Ennél nagyobb bajom sose legyen persze - de a tabletes rajzolás a mindennapjaim legszebb részévé lett az elmúlt években. Mindenre jó: örömre, szomorúságra, vicceskedésre, munkára. A toll nem rendelhető (egy helyen írták, hogy van, de az ötvenezer forint feletti - nyilván viccnek is durva lenne). Ha van köztetek tablettoll-szerelő, ne tartsa vissza az információkat: hogy tud egy ilyen toll tönkremenni egyik pillanatról a másikra - de különösen, milyen varázslat gyógyítja meg, hogy használhassam újra?

Kis családi bűnszövetkezet

 - akarom mondani, öszefogás.

Reggel van, A. és én a konyhában kornyadozunk az első kávénk felett, megbeszéljük a legfrissebb koronavírus-teóriákat. Letáncol az emeletről V. , tökéletes outfitben, fülében fülhallgató.

én: most órán vagy?

V.: nem, már vége... dolgozatot írtunk

én: reggelizel?

V.: nem, Á.-nak csinálok reggelit

én: milyen kedves vagy!

V.: igen, mert matekdolgozat lesz és úgy beszéltük meg, hogy Á. írja meg nekem

én: milyen kedves ő is!

V.: muszáj javítanom matekból

A.: jó ötlet! így biztos a siker
én: azért majd tanuld meg te is!
V.: jó, ha lesz egy kis időm...

én: várja csak! (kiszaladok a kamraszekrényhez, a legtitkosabb tartalékokból előveszek egy doboz szupercsokis kekszet) - tessék, ezt eszegessétek meg együtt

V.: köszönjük!

Meglepetések hete

Tegnap egy postai úton érkezett csomag várt az asztalon. Nézem a címzést, az egyik unokahúgomtól érkezett - nem mondom, hogy még sosem küldtünk egymásnak semmit, de inkább akkoriban, amikor a most már majdnem felnőtt gyerekeink még kicsik voltak. És szerintem akkoriban is ritkán meglepetésként, inkább előre megbeszélten. Úgyhogy először arra gondoltam, hogy nyilván beszéltünk valamiről (de mikor? és miről?), amit én teljesen elfelejtettem. De nem találtam semmit erről az agyam rejtett zugaiban (sem), úgyhogy izgatottan feltéptem a csomagot. Egy lila pillangós képeslap a szülinapomra - és négy (néééééégy!!!!!!) flakon a kedvenc lila orgonás tusfürdőmből. Amit Ausztriában vagy nem szüntettek meg, vagy igen, de én mégis megkaptam a négy utolsót. Hát, nem is tudom, hogy az örömöm vagy a meghatódottságom volt-e nagyobb-e...

Ide tartozik - csak még nem írtam róla - hogy kedden Á. egy tányér maga készítette kekszet tett az asztalomra, mire hazaértem. A. is kapott egy külön tányérral. Á. sütötte, direkt nekünk. Mert úgy gondolta, örülni fogunk neki. És még valami olyasmit is mondott, hogy azért várja V.-t, mert nem tudja, hogyan kell becsomagolni az ajándékomat. Ami aztán - úgy tűnik - ismét lekerült a színről - de ez már mindegy is a sütemény mindent vitt.

És még több, mint egy hét van a szülinapomig, amikor is Brugge-be utazunk A.-val. És mint tudjuk, január, február, itt a nyár, hétfőn láttam egy kertben legalább tíz szál hóvirágot (virágostul, nem csak a levelét), tegnap reggel rigók fütyültek mindenfelé - szóval ha kell is még várni egy kicsit, de közeleg a tavasz.

Azt álmodtam

hogy a ner felfalta saját gyermekeit.

Kipihenten, fejfájás nélkül, a jövőbe vetett hittel ébredtem.

Szőrén-szálán

volt - nincs, se itt, se ott. Nem esünk kétségbe, mert attól még nem került elő semmi, se innen, se onnan. Szorít az idő, de mi nem engedünk az idő vasfogának, próbálkozunk. Próbálkozom. Majd csak lesz valahogy. Mert olyan még sosem volt, hogy...  hogy nem. Feketék, fehéren. Ha most nem, majd talán egyszer máskor. Váratlanul. Hátha majd akkor is épp szükség lesz épp erre. Milyen öröm lesz majd akkor! Milyen öröm? És most? Most majd kitalálunk valamit. Valami mást. Milyen öröm.