A láthatatlan ember

Én nem tudom, miért van az, hogy még akkor is sikerül totál jelentéktelennek éreznem magam, hogyha egzaktul kijelentik egy csoportban többször és többen is, hogy az enyém lett (magasan) a legjobb alkotás. Írni kellett (mármint én akartam), és a feladatok többségét kimagaslóan abszolváltam. Hogy miért vagyok mégis csalódott? Mert időarányosan jóval kevesebbet foglalkoztak az én írásaimmal, mint másokéval (tizenöt-húsz perc versus három perc), elintézték annyival, hogy ehhez nincs mit mondani, ez a legjobb. De egyrészt csak az adott mezőnyből, ami nyilván nem évtizedek óta elismert alkotókból állt, hanem csupa magamfajta kezdőkből és félhaladókból, vagyis nyilván az írás nem abszolút tökéletes (létezhet amúgy ilyen?). Másrészt ha nem lehet elmarasztalni, lehetett volna méltatni is, például hogy melyek a legjobb részei (mert nyilván nem pontosan azonosan száz százalékos minden szava). Nagyon büszke vagyok, és egyúttal kissé csalódott is (bár a büszkeség inkább erősödik, a csalódottság inkább enyhül így órák múltán). Nekem semmi sem jó jeligére jelentkezhetnek nálam a kiadók