három sor

Azt álmodtam, hogy kaptam e-mailben három rövid verssort a fiútól, akibe régen nagyon szerelmes voltam. Nem volt szerző, nem tudtam, idézet-e vagy saját gondolat, nem volt hozzá semmi, csak három rövidke sor. Nem emlékszem sajnos magára a szövegre, de elgondolkodtató, mély sorok voltak. Gondoltam, hogy hasonlóképpen fogom viszonozni, és írtam én is három rövid sort, erről biztosan tudom, hogy saját vers vagy verstöredék volt. Büszke voltam, hogy milyen frappánsan játszom az okos lányt a Mátyás királyos meséből: tudtam is, hogy kitől kaptam, de nem is, viszonoztam is, meg nem is. Nagyon elégedett voltam a játékos ötletességemmel, és gondolkodtam, vajon mire gondolt a költő fiú, hogyan jutottam eszébe - s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, mígnem. Mígnem valahogy rá nem döbbentem, hogy nem én válaszoltam neki, hanem ő nekem, mert én küldtem kicsit korábban neki valamit. Csak három sort? Vagy egy teljes levelet? Gőzöm sem volt róla. Csak arra, hogy én írtam, és hogy ő arra válaszolt, mint a Mátyás királyból az öreg juhász, akinek már csak tizenkettő a harminckettő. De ciki! Nem válaszoltam, hanem provokáltam. Mármint semmi extra, csak én írtam elsőként. Úgy elpirultam szégyenemben álmomban, hogy szinte azonnal tágra nyitott szemmel fel is ébredtem. Még nem pirkadt, de már enyhült az éjszaka szorítása, enyhe derengés halványította az eget. Mi a fenét akartam? Mi volt a szándékom? Nem emlékeztem. Az álom utolsó fszlányaiba csimpaszkodó gondolatokkal még próbáltam visszavonni az e-mailt, aztán lassan eléggé felébredtem ahhoz, hogy felfogjam, hogy nem szükséges, mert csak álom volt. De már nem tudtam visszaaludni. 

Álmomban azon gondolkodtam

Istennek el kell-e tűrnie mindent, amit a nevében elkövetnek (avagy (ha létezik) mivel kényszerítik arra, hogy tűrje?). Megoldásra nem jutottam, az ébesztő félbeszakította az álmot.

zaccból jósolni

Álmomban kávét főztem a tiszai házban, amit felesben örököltünk, de enyém lett a haszonélvezet (ez még a valóság, nem az álom része, az most következik) - szóval kinyitottam a kopott fém kávésdobozt, megtöltöttem vele a kávéfőzőt, lefőztem, és míg kortyolgattam a kicsit fura, zaccos italt, addig a dobozból kiöntöttem egy tányérba a maradék kávét, hogy megnézem, mi van benne. Ezek voltak: némi kávé, föld, mák (vagy légykaka?), kiszáradt citromkarika törmelékei, apró papírfecnik, és egy hatalmas húsosnak látszó izé, ami még mozgott, akkor is, miután kettévágtuk, egy cselőpók - szóval, bár csodálkoztam ugyan, de kortyolgattam tovább a kávét (igaz, abba a pók nem főhetett bele, hisz a maradék anyagban volt) - és vajon miért? Ilyen bátor lennék? Vagy ilyen mindennek kiszolgáltatott? Ilyen beletörődő vagy ilyen lázadó? Minden ízlést nélkülözően undorító vagy a sokszínűséget befogadó? - ezekre a kérdésekre ébredtem.

Parthenopé

Ó, ez viszont igazán tetszett. Először is nagyon szép és Nápolyban játszódik, amivel én szinte bármit megeszek - de azon kívül is jó. Egy helyenként szürreális álomfolyam, amin csak utazunk, utazunk - és mikor véget ér a film, akkor is hömpölyget tovább. Jó hosszú volt (a reklámblokk előtte botrányosan hosszú), késő éjszaka lett, remélem, holnap az okoska karóra is azt mondja majd, hogy jól aludtam!

Álom, álom...

Azt álmodtam, hogy egy nagy társaságban nálunk ünneplő rokon megszagolja a szék háttámlájára terített farmerom ülepét, és fintorogni kezd, hogy "ennek bizony sünszar szaga van", én pedig rettenetesen szégyellem magam a nagy családi összejövetel közepén, próbálok mentegetőzni, de csak az jut eszembe, hogy "inkább talán cinkekaki" - nem tudom, egy ilyesféle álom mi mindent hordoz, de a szégyen szénné égetett álmomban, az okosórám pedig azt jelezte reggel, hogy a közel megfelelő alváshossz ellenére is nagyon gyenge alvásteljesítményt tudott csak detektálni.

Szülinap

Ma 22 éve megszültem Á.-t. Még nem most, majd este tíz körül. Általában azt szoktam érezni, hogy mintha csak ma lett volna! - de ma azt érzem, hogy ezer éve volt, és hogy jó, hogy ezer éve még képes voltam ilyesmire, mert manapság már nem tudnám megtenni. Olyan rémületes fáradtság ül rajtam, hogy fényes nappal a budapesti utcákon vezetés közben el tudnék aludni. Vagy legalábbis ezt érzem. Ehhez képest az elmúlt sok napban fél kettő körül kerültem csak ágyba és magamtól ébredtem hat előtt. Szóval, ébren vagyok, de hatékony nem. Iszonyatosan várok vala,mi szünetet, pedig most volt Krakkó, ami szuper volt, feltöltő, lélekmelengető, szabad (stb) - csak kevés. Épp úgy, mint a nyári szabadságom. Aludni szeretnék, ágyba kapni a teákat, olvasni, sétálni valami erdőben, filmeket nézni ehhez képest ma este étterembe kell mennem úgy értem, szuper, hogy ma nem kell főznöm, mert étterembe megyünk vacsorázni - de a tortát is csak most sütöttem meg, és sebtiben vettem két pizsamáát és hét pár zoknit. Ezek a szokásos gyerekszomorító ajándékok* nálunk - de pont úgy adódott, hogy szükségessé is váltak, csak időm nem nagyon volt vásárolni menni, úgyhogy munkaidőben futottam be egy plázába - ilyet nem szoktam csinálni - aztán hómoffiszba helyeztem magam adminisztráció ürügyén, hogy meg tudjam sütni a tortát - de meglesz ennek is a böjtje, mert az adminisztrációt éjjel fogom letolni, amikor hazaértünk az étteremből, Á. elfújta a tortán a gyertyákat (úgy emlékszem, vettem valamikor még a nyáron), megettük (a tortát), megajándékoztuk (Á.-t), visszavittük a külső telephelyére hazavittük (V.-t). Én nem tudom, mások hogyan abszolválják a napi feladataikat, nekem egyre kevésbé megy. De most próbálok arra koncentrálni, hogy egy édes kisfiút szültem ma 22 éve, akinek a legjobbakat kívánom mindenből, de pláne az életből - és most nem akarok a környezeti hatásokra gondolni, mert elsírom magam, hanem arrra, hogy igenis minden jó lesz. Diótortát sütöttem - már készen van a piskóta is meg a krém is, de még nem tudom összeállítani, mert hűlnek.

Azt álmodtam, hogy három másik kövér barátnőmmel (nincsenek, vagy legalábbis ezek, akik ott voltak, nem létezők) valami törzsi táncot járunk (pucéran? lenge öltözetben?) a hatalmas gyerekkori előszobánkban, mert a szüleim nincsenek otthon. Felnőttek vagyunk - amúgy gyerekkoromban kifejezetten  vékony voltam (annak ellenére is, hogy apám folyton azzal szekált, hogy ha eszem, elefánt lesz belőlem, ezért folyton éhesen kellett lefeküdnöm, nekem nem járt vacsora, ha ő úgy gondolta) Az egyikük elmondja, hogyan kell lefogyni ezzel a tánccal, hárman őrülten ropják, de én kisurranok, mert elfáradtam és valami kaját keresek, sonkát vagy szaloncukrot. Kijönnek utánam a lányok, de ropják tovább körülöttem is, és kinevetnek, győzködnek, ugratnak, csúfolnak, amikor valaki hátulról megfogja a vállamat - eleinte azt hiszem, szeretetből. De aztán elém lép egy kövér henteslegény - állítólag a kövér Hajdú Péter az - nem akarok nagyon mentegetőzni, hogy ébren azt sem tudom, ki az, mert tudom, hogy valami butaképű celeb - de hogy róla álmodjak? - Szóval, el akar venni feleségül, megrémülök, a kezébe harapok, de a kézfeje zsírral töltött (???) szivacsból van, a szám megtelik zsírral, a szemem könnyel, mindenki röhög, én sírok. Nem tudtam volna valami szebbet álmodni a születésnapra?

* kapott Á. mást is, ne aggódjatok :)

Putujka

Azt álmodtam, hogy anyukám (ténylegesen) hosszú parasztházának első szobájába beköltöztettünk egy idős, hajlkétalanná vált? szegről-végről rokon házaspárt - hogy hát vigyázzanak ők is anyukámra a gondozók mellett. Aztán valahogy a fülünkbe jutott, hogy a hosszú ház hátsó részében úgynevezett putujka vagy putulyka üzemel - amiről azt is megtudtuk, hogy tiltott zugkocsmát jelent. Nosza, oda is autóztunk éjnek évadján A.-val (én vezettem az ő kocsiját - na, persze), és amikor hátramentünk a kertbe úgy 500 métert, tényleg hallottuk, hogy odabent sokan vannak, benézve pedig azt láttuk, hogy nem falusi fickók uralják a teret, hanem messziről jött nehézfiúk. Mondjuk Pestről. És hogy ennek a fele sem tréfa, mert nagyban űzik a bűnt. Gondoltuk, hogy hívunk rendőrt - de  rájöttünk, hogy egy nagyobb szabású rajtaütésre lesz szükség, nehogy a nehézfiúk szétszéledjenek és felgyújtsák anyukám házát. Meg azon is aggódtunk, nehogy lefoglalják az apám pincéjében tárolt többszáz liter alkoholt (zömmel üveges bort, pezsgőt) - amivel amúgy nem igen tudunk mit kezdeni. Addig beszélgettünk az autóban ülve - és nézve a jobbnál jobb kocsik fel- majd eltűnését - hogy kireggeledett. Akkor bementünk anyukámhoz, tisztába tettem, segítettem neki felöltözni, rendet raktam, adtam neki ebédet (jó, hát kicsit elment az idő) aztán már ott volt Á. és V. is, anyukám tudott beszélni - igaz, időnként vicces dolgokat mondott, Á.-t például Daninak hívta - de amikor kiigazítottuk, már tudta, hogy Á. Á. és V. V., és olyan jó volt hallgatni, hoigy beszél.

Reggel megnéztem a neten. A putujka szó horvát nyelven utazást jelent.

Akkor most elmondom

hogy reggel hajnali négykor megkönnyebbülten ébredtem arra, hogy bedugult az orrom és pisilnem is kell. Mert előtte azt álmodtam, hogy a kollégáimmal tábort szervezünk egy szállodai szobában. Az ágyak, amin ülünk, vastagon homokkal vannak borítva, ráadásul krumpli csírázik ki belőle. Ám ahogy le akartam törni a krumplicsírákat, hogy letörölhessem az ágyról a homokot, kiderült, hogy ezek sírhantok és halottak kékes-vöröses merev, kemény ujjai bújnak ki a homok alól. Nem, nem volt kedvem visszafeküdni, inkább elmentem fürdeni. Aztán hosszas vívódást követően minden úgynevezett szépruhám a földön végezte (közvetlenül a fregoliról vettem le őket próbálás előtt), és végül dúlva-fúlva, sírva egy egyszerű fekete nadrágban és lazacszínű pólóban, mezítlábra húzott fekete szandálban indultam útnak egy kis fekete blézerrel a karomon - amit aztán a vizsgára el is felejtettem bevinni, szóval, akár rögtön a földre hajíthattam volna azt is a többi felesleges cuccommal.

A védés remekül sikerült. Jó, kicsit szétszórt voltam, de még így is. A diplomám (hacsak el nem rontják) jeles lesz (vagy kitűnő?). Úgyhogy a hétvégén semmit sem csinálok, csak alszom, olvasok, esetleg szétrugdosom a földre szórt ruhákat, hogy az így keletkezett kis ösvényen át lemehessek a konyhába kávéért. De ennyi!

helyzetjelentés

A drukkok használnak, eljött a reggel és mind élünk. Még arra is van energiám, hogy azon vekengjek egy kicst, hogy miért van az, hogy én akkor vagyok beteg, amikor nincs senki, aki ápoljon (de, V. hazajött a múlt héten is csak emiatt, és főzött nekem tárkonyos krumplilevest is, de aztán elküldtem, hogy ne kapjon el semmit és Á. is hozott teát - szóval, azt hiszem, igazából az hiányzik, hogy anyukám gondoskodjon rólam, mert ő valahogy jobban csinálta bárki másnál), és miért van az, hogy a lábadozásomat mindig azzal töltöm, hogy ápolnom kell valakit (igen, tudom, örüljek, hogy van kit ápolnom) és főzni nekik (örüljek, hogy van kinek főznöm - örülök, de annyira szeretném, ha nekem főzne valaki legalább egy hónapon keresztül mindig - nem kéne semmi extra, csak ne nekem kelljen kitalálnom, megvennem, elkészítenem, csak üljek szépen az asztalhoz, ha hívnak és egyek) Ehhez képest tegnap vásároltam, zömmel zöldségeket, szóval, meg kell csinálnom őket, mielőtt tönkremennek.

Azt álmodtam, hogy egy szekrény méretű önkiszolgáló zugkocsmában rózsaszín rumos kávét isznak körülöttem mindenféle jóképű fiúk, de én nem ihatok, mert még vezetnem kell éjszaka az erdőben, hogy a jóképű fiúkat elszállítsam a kutatóállomásaikhoz. Elhatároztam, hogy én is fogok rumos kávét inni (valahogy a keveredés hatására vált rózsaszínné az ital, kis csapokat kellett megnyitni és alátölteni a poharakat, krétával volt felírva a szekrényajtóra, hogy 32 Ft). Folytattunk mindenféle mélyértelmű és magasröptű intellektuális eszmecseréket is, de azokra nem emlékszem, csak a rumos kávéra meg arra, hogy milyen ijesztő a meredek hegyi ösvényeken vezetni a sötétben - de tökéletesen megoldottam, szóval, ide a rózsaszín rumos kávémmal!

Álmok

Mióta meghalt, jól alszom, nincs a folytonos rettegés, hogy mi lesz, ha meghal. És azóta megint minden éjjel álmodok valamit, az álmaimban többnyire tudom, hogy meghalt. A felébredés pillanatában még szoktam emlékezni arra is, hogy miről szólt az álom, de amint kinyitom a szemem, szétpattan az éjszaka, mint egy buborék, legfeljebb az érzete marad és a tudás arról, hogy volt álmom. Ma éjjel azt álmodtam, hogy voltunk valahol, apám is ott volt velünk. Mi mindannyian tudtuk, hogy már meghalt, de ő még nem. Nem viselkedett másképp, mint szokott és mi nem szóltunk neki. Kegyeletből? Sajnálatból? Viccből? Vagy féltünk tőle? Nem tudom - és azt sem, kellett volna-e valamit mondanunk egyáltalán.

megoldás

kénytelen-kelletlen írtam annak a nagyon távoli ismerősnek - évekkel ezelőtti munkakapcsolat - akinek az e-mail címére véletlenül megrendeltem az adatbázis teljeskörű használatát, hogy használja csak ő is nyugodtan, csak lécci-lécci, küldje el nekem is a kódot, hogy én is tudjam használni. nagyon kedves volt, egy órán belül hozzájutottam a kódomhoz. sajnos - mert akkor elkzdtem mindenféle érdekes, de a szakdolgozatomat tekintve teljesen irreleváns - dolgokat keresgélni és ezzel el is ment az idő úgy éjfélig, amikor is beestem az ágyba.

azt álmodtam, hogy egyrészt a szomszéd épített egy baromi nagy házat a kertjébe a mi házunk mellé - de nem volt mégsem zavaró, mert az ablakai így végre nem a mi ablakainkra néztek. a másik álom ennél érdekesebb volt, kollégákkal voiltunk egy kollégánál (?) vendégségben, aki terhes volt (láttuk), és miután megszületett a kisfia, Samu, meghívott minket babanézőbe. El is mentünk. A kis Samu legalább kétéves volt, ha nem öt, rengeteg foga volt és lány volt. Eleinte gyanúsan méregettük és sugdolóztunk, aztán rákérdeztünk. Az anya szerint még nem adtak nevet neki, nem volt szabad Samunak szólítani (érthetően) és azt mondta, most ledől egy kicsit, de aztán elmondja az igazat. Én addig is néztem Névtelenkét, aki egyszer csak megszólalt mondjuk románul vagy bosnyákul vagy valami más nyelven, amit nem értettem. Az anyja sem. Aztán jött egy kollégabarátnőm, aki - nem látta, hogy az anya is ott fekszik egy ágyon a sötétben - elkzdte olvasni Névtelenke ruháján a címkéket, amikből kiderült, hogy románul íródtak, ott adták örökbe, de ő maga talán koszovói vagy ukrán. A kollégabarátnőm fennhangon méltatlankodott, hogy így becsapott minket az anya, én meg bökdöstem, hogy jó, de mondta, hogy majd elmondja, mi történt, várjunk, mire ő azt válaszolta, hogy az anya nem tudhjatja, hogy ő tud románul és el tudta olvasni a ruhacímkéket és azokból minden kiderült - aztán amikor végre észrevette, hogy az anya ott fekszik, a szája elé kapta a kezét egy jellegzetes mozdulattal. Aztán ettünk kint a játszóteresre alakított kertben chiapudingot eperrel, már akinek jutott, meg alkoholba áztatott piskótát - én is, mert nem jutott eszembe, hogy így nem vezethetek majd, aztán odaültem két gyerektelen kollégám mellé a játszótéri padra, akik épp azt mondták, hogy a faszom ebbe az egészbe, minek kellett idejönni egy rahedli gyerek közé és hogy ők többet tuti nem jönnek el ide a halálfaszára. én azért a süteményekért eljöttem volna újra. 

most pedig (érted, martine? MOST pedig) végre visszatérek ahhoz a kurva félkész katyvaszos dolgozathoz... pedig sokkal szívesebben tömnék magamba édes alkoholba fojtott bánatot piskótát

P.S.: igen, én is érzékelem, hogy teljesen következetlenül használok kis és nagybetűket - szívem szerint csak kicsikkel írnék, nemecsekernő, de a dolgozatban muszáj szabályosan, így aztán belezavarodtam.

Sürgetés

Ropog a hó a balerinacipős lábunk alatt, ahogy fagyizni viszem a külvárosba kolléganőmet, Zsuzsát, csodálkozik, hogy ez hogy lehet, mikor náluk a hegyen nem esett, ránevetek, hogy nem minden jobb Budán amikor rádöbbenek, hogy úristen, már február 16-a van, és én még idén nem mostam fogat. Török egy hatalmas jégdarabot egy pocsolyából, tükörként próbálom használni, de a fogaim szép fehérek, úgy látszik, láthatatlan lepedék van rajtuk - gondolom - mert azt érzem, hogy azonnal fogat kell mosnom. Erre fel is ébredek. nincs poén, nem volt teli a szám nyúlszőrrel, homokkal, hernyókkal, semmivel - de azért elmentem rögtön fogat mosni, hogy megnyugodjak. Megnyugodtam.

álom, álom, mérges álom

Álmomban úgy felhergeltem magam, hogy felébredtem. Egy módszertani bemutatót akartam tartani a munkatársaimnak, de széttrollkodták. Először is egy szekrénypolcokon át megközelíthető padlástérbe rendezték az eseményt, ahová nem tudtam felmászni. Aztán amikor nagy nehezen kértem egy normális termet, akkor beültek vagy harmoincan kártyázni, enni, dumálni - hiába kértem, hogy csak az maradjon, aki az én bemutatómra érkezett. Aztán elővettem az eszközöket és kiderült, hogy részben kevés, részben használt mind - és amikor még erre is ki tudtam találni valamit, hogy hogyan használhatjuk fel mégisb jól, akkor hangoskodni kezdtek - de még a kedvenc pszichológusom is. Kiküldtem őket. Azt hidzem, ketten vagy hárman maradtak mégis, de addigra már annyira meg voltam tépázva, hogy csak sírni tudtam - erre ébredtem fel. Amúgy jókor, mert reggel is volt, pisilnem is kellett - de mégsem volt jó így ébredni.

Most, hogy írom, rájöttem, hogy néhány hét múlva valóban kell egy módszertani bemutatót tartanom. Jaj.

Labirintus

Azt álmodtam, hogy egy kis lakásban várjuk néhányan (a lakás méretéhez képest igen sokan), hogy megérkezzen Alexandr Popa, a híres román filozófus és író, hogy zárt körben beszéljen nekünk legújabb, Labirintus című könyvéről. Hosszan várunk, gyerekek is vannak, én többször is szeretnék egyedül lenni és/vagy hajat mosni, ezért bemászom egy szekrény igen kicsi polcára - az, hogy összehajtogassam magam polc méretűre, az jól megy, de a polc fürdőszobaként mégsem használható. Kiderül, hogy Popát a bátyja a repülőtérről egyenesen Moszkvába vitte, ezért még egy kicsit várnunk kell rá. A társaságban ott van egy fiú, akibe tizenhét éves korom óta szerelmes vagyok (jó, már nem - de az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul), aki észre sem vesz - és én sem megyek oda hozzá, igyekszem úgy észrevétetni magam, hogy ne legyek feltűnő (hahaha), amitől én szenvedek (sőt, gyanítom, hogy a szekrényes mutatványaim is őmiatta vannak), ő meg rám sem hederít, pedig igazából tudom, hogy tudja, hogy ott vagyok - a szerelem nehéz dolog. Aztán végre megjön Alexandr Popa, meglepően fiatal és elkezd a könyvről beszélni, de főleg kérdezget minket, hogy megértrettük-e a lényeget. Amikor engem kérdez, azt mondom, a nézőpont a legfontosabb, hogy honnan nézzük a labirintust. Ha felülről is nézhetjük, onnan más perspektívából kereshetjük a kiutat, mint amikor benne bolyongunk - ez esetben viszont szükségünk van ceruzára vagy krétára, hogy fonal helyett azzal jelöljük az utat. Alexandr Popa nagyon elismerően bólint, és megkérdezi, hogyan tudnék bentről a labirintus fölé kerülni. Bárhová fel tudok mászni - mondom - és ezt el is hiszem.

Mielőtt zsenialitásom fényében sütkérezhettem volna, felébresztett a macska - jókor amúgy, mert ismét átaludtam egy jelzést.

a fájdalom elvette az eszét

és bébinurofennel próbálta gyógyítani magát.

Véletlen volt, nem figyeltem, csak azt akartam, hogy múljon el a méregpohár és szakadjon már le végleg a fejem ne fájjon. Most, hogy reggel megtaláltam a forterapidot, ami 400-at ér (szemben a bébinurofennel, ami 100-at) már kicsit bizakodóbban nézek a jövőbe. Csak azért nem mondom, hogy fancsali pofával, mert ragyogok. Á. 21 éves lett, és az ő (és V.) létezése (meg persze A.-é is) olyan isteni boldogsággal tölt el mindig, ha rájuk gondolok, hogy enyhül a még a fogfájdalom is)

Azt álmodtam, megvédtem egy terhes nőt a buszon, akit késedelmes felszállás miatt büntetőkalodába zártak, és nem hagytam abba, addig dörömböltem a buszvezető ajtaján, míg ki nem nézett (freudian iszonyú nagy fogai voltak) és én el nem mondhattam neki, hogy veszélyezteti a baba életét és az anya egészségét is (persze a vezető csak röhögött a nagyon hosszú fogaival, nem történt érdemi változás a kalodába zártakkal) - én mégis igenis büszke voltam magamra, hogy nem hagytam szó nélkül, bár senki sem állt mellém (mert hát a szabály tényleg az volt, hogy aki későn száll fel, az kalodában utazik - oké, ez szerintem a körülöttem lévő, de legalábbis az általam érzékelt valóságról is elmond ezt-azt)

halottak napi álom

Azt álmodtam, hogy a rossz emlékű B. sok év után előkerült valahonnan, és úgy tudta, hogy még együtt vagyunk, holott én már évek óta A.-val vagyok - de nem mertem szólni neki, így elkezdtem valami kettős életet élni. Nem volt nehéz, B. többnyire részegen fetrengett, napokra eltűnt - akkor én boldogan (de a titkom terhe alatt mégis remegve és rettegve) éltem A.-val - aztn amikor B. felbukkant, akkor igyekeztem valahogy menekülni előle - de volt, hogy nem sikerült. Így talált meg az uszodánál is, ahol én egy magánedzővel egyeztettem épp - aki mondta, hogy induljak a balatoni harminc kilométeres nyílt vízi versenyen, ne aggódjak, ott lesz ő is, de ő nem fog ráérni tanácsokat adni, forduljak inkább annihoz, mondjam, hogy ő ajánlotta. Kijöttem az uszodából és ott várt B. Nem tudom, honnan tudta, hogy ott vagyok, de mondta, hogy ideje hazaindulni. Mondtam, hogy én most egy úszóversenyre gyakorlok. Hogy akkor jön velem ő is. És akkor eszembe jutott, hogy őt küldöm el a Balatonra. Mondtam neki, hogy beszéltem az úszóedzőmmel, hogy ő (B.) milyen remekül úszik, hiszen versenyszerűen kajakozott is, azoknak meg muszáj, és hogy menjen nyugodtan majd oda Fannihoz, aki ad neki tanácsokat a harminc kilométerre. Nem az volt a mögöttes szándékopm, hogy belefullad, csak hogy napokra szabad leszek - de ezt is jónak ítéltem. Adtam neki pénzt is az útra (folyton az én pénzemből élt, ivott, barátkozott) - aztán elmentem a virágoshoz, hogy valami gombákat meg fenyőágakat csomagoljon be nekem. Amíg vártam, eszembe jutott, hogy B. telefonjára az elmúlt napokban telepítettünk valami személykövető rendszert (ha nem is ő kérte, de hozzájárult, szerintem nem is értette, hogy működik, meg úgyis elfelejtette), gondoltam, ránézek, hogy hol van már a Balaton felé menet. Sehol sem volt. Illetve az uszoda melletti krimóban. A bor nem válik vízzé. Először dühös lettem, aztán megörültem neki, hogy majd ezzel szembesítve fogom otthagyni végleg, hogy már bizonyítani is tudom, hogy hazudik, nem ott jár, ahol mondja. Mert abban biztos voltam, hogy három nap múlva egy valahonnan lomizott éremmel tér majd haza, hősként ünnepelve magát, hogy ezt értem tette, és hiába tudom, hogy hazudik, nem fogom tudni bebizonyítani, és pláne, nem fogom tudni ott hagyni.

Álom volt. Olyan álom, ami valóságdarabkákból épült fel. Nem a tartalmat illetően, az nyilván nem lehet igaz. De a félelmeim, a gondolataim, a reakcióim (amik nyilván szintén nem valósak) mégis visszarepítettek egy olyan kiszolgáltatott érzelmi állapotba, amit szerencsére évtizedek óta nem kellett már átélnem. Félve ébredtem, hogy mi van, ha igaz. Mi van, ha ez nem álom, hanem emlék. Mi van, ha még él és egyszer felbukkan. Mi van, ha még mindig félnem kell. Mi van, ha én nem ilyen vagyok, mint amilyennek az utóbbi évtizedekben látszom, hanem olyan, mint álmomban - ez látszott a legijesztőbbnek és a legfájdalmasabbnak. 

Vasárnapi fények

Ma reggel boldogan ébredtem, vasárnapi nyugalommal. A nap beragyog az ablakon, kék az ég, zölden, sárgán, barnán bólogatnak a ház előtti juhar levelei, és én kipihentem magam. Nyújtóztam egy nagyot, aztán ránéztem az órára, nyolc nulla négy - nyolcra kellett volna mennem. Ennyit a szép vasárnapomról - a mai első programot már az ébredés pillanatában is lekéstem. Most már mindegy, gyorsan átütemeztem.

Azt álmodtam, hogy A-val valami sötét üzelmekbe keveredtünk, valakik irányítottak minket, rengeteg zöldséget, gyökereket tettek a táskáinkba, amikről kiderült, hogy illegális répák és gyömbérek (???), ezeket kellett eljuttatnunk valahová, mozogtak a falak és a kapuk, egyszerre voltak túl modernek és nagyon középkoriak a formák, A.-t néhányszor elkábították, én féltem, menekülnünk kellett, nem is nagyon értettük magunk körül a világot, talán valakik zsaroltak vagy megfélemlítettek? Engedelmesen vittük a szatyrokban a tiltott répákat, titkos könyveket is csempésztünk - és végül most mégis inkább kellemes álomként dereng elő. Lehet, hogy a valóságom ennyire élhetetlen?

Harsány!

Egy kellemes libanoni étteremben vacsoráztunk tegnap A.-val (sima kis háziünnep), aztán hazaandalogtunk (izé... autóval), aztán még dolgoztunk mindketten, aztán pedig lefeküdtünk aludni. Egy nagyon színes és bonyolult álomból annyi maradt meg ébredés utánra, hogy V. elkezdett ismerkedni az új évfolyamtársakkal (ez igaz), és az egyik lányt meglátogatta valahol vidéken, ahová mi mentünk érte, hogy hozzuk haza őt és az új évfolyamtársat is autóval. A lány meglehetősen nagy termetű volt, kissé furán öltözködött és nekünk úgy köszönt (kiabálva, karjait égnek lendítve), hogy Harsány! Gondolom, a "Harsány üdvözletem!" rövidítéseként. Amikor mondtam neki, hogy akár tegeződhetnénk is, halk, visszafogott sziára váltott. Az álom többi része is érdekes volt, de hiába gondoltam át még csukott szemmel ébredés után, amint kipattant a szemem, elszállt az álom és csak leírhatatlan foszlányok maradtak keringeni a fejemben. Dolgozom, de nem megy könnyen. Harsány!

új bejegyzés

Azt álmodtam (ezek szerint), hogy írtam egy új blogbejegyzést. Örültem neki, hogy újra írok. De ma reggel hiába kerestem, sehol semmi új. Arra sajnos nem emlékszem, hogy miről szólt, pedig valami komoly téma volt nagyon szépen, viccesen és röviden megírva. Hát, akkor várok tovább.

Időutazó

Tudom, hogy nem mindenki szereti az álmaimat, sőt, talán senki sem szereti őket (és itt persze főként az jut eszembe, hogy Bezzeg nem szerette olvasni - még mindig nincs nap, hoigy ne jutna eszembe) - de én szeretem leírni őket, mert nekem fontosak.

A lakás - nagymama  - pszichológus háromszög arról szólt, hogy egy (ismeretlen) nagymama a lakását felajánlja vagy el akarja cserélni egy (munkakapcsolatból ismert, de tök idegen) pszichológusnak vagy pszichológussal, és én ebben valahogy közreműködök, szaladgálok, intézkedek és aggódom - tök feleslegesen.

Egy másik álmomban ugyanazon az éjjelen van egy képességem, mely szerint bármely múltbéli időpont amit kimondok, jelenné válik, ott termek egy általam választott helyszínen ahol meg tudok nézni egykori helyszíneket és találkozni emberekkel az akkori valójukban. Valami miatt nagyon akartam találkozni egy volt tanítványommal, ofda is kívántam magam a házukhoz, de előbb az derült ki, hogy még pusztaság, néhány évvel későbbre kívánva magam építkezési terület, aztán végre eltaláltam a ház épülésének az évét, bementem, akkor költztek be a lakók, voltak egyenfüggönyök, meg ágyak halomba rakva - de a lakásban még nem a tanítványomék éltek, hanem Buro bácsi, az alkoholista - de néhány évet előrelépve ő meghalt és végre odaköltöztek Ágiék. Hogy miért akartam vele találkozni, az rejtély. Aztán eszembe jutott, hogy megnézhetném egy régi (évekig tartó, de sosem realizált, nagyon titkos, nagyon elérhetetlenül plátói) szerelmemet (nevezzük X-nek) gyerekkorában, és tényleg, kisgyerekkora óta minden évben odakívántam magam, és láttam, hogy milyen helyes kissrác volt, aztán amikor eljött az az idő, amikor ténylegesen megismertem, akkor arra gondolkodtam, hogy vajon a mobilom működik-e itt a múltban és csinálhatnék-e vele közös szelfit, és azon vajon a mostani vagy az akkori kinézetemmel jelennék-e meg - azon nem gondolkodtam, hogy vajon mit érnék egy ilyen szelfivel, még ha a 17 éves magamat látnám is rajta viszont - pláne mit érnék azzal, ha készülne egy (komikus? sírnivaló?) kép a mostani magamról és a 19 éves X-ről)

Ma az egyetemen (az ELTE volt, de közben olyasmi méretei és kinézete volt, mint a berlini műegyetemnek, hatalmas csarnokok, döbbenetes, a tetejükig alig látni fel, vasalt tömörfa kapuk, akkora rézkilincsekkel, mint az alkarom, homokfúvott üvegek, ezernyi folyosó és lépcsőház) voltam álmomban, óráim is voltak, valami előadást vagy védést is kellett volna csinálnom, de anyukám is ott élt az egyetem egyik szobájában és fürdetni kellett volna. Féltem, hogy kibolyong a szobájából, ha nem megyek oda időben, de attól is, hogy ha elhúzódik a fürdetés, nem érek oda az óráimra. Közben az egyszerűség kedvéért X-nek nevezett fiúnak készültek az esküvőjére egy teremben, meg volt hirdetve egy eseményjelző táblán, gondoltam, a karzatról legalább megnézem őt, és azt is gondoltam, hogy én igazán szeretném a feleségét, úgyhogy úgy kell helyezkednem, hogy rámosolyoghassak, hátha észrevenne és összebarátkoznánk.

Amúgy pedig - nem álmomban, hanem ténylegesen - masszív kórházpánik és kórházszorongás uralkodik rajtam, másra sem tudok gondolni, iszonyúan szeretnék már túl lenni rajta.