Mióta meghalt, jól alszom, nincs a folytonos rettegés, hogy mi lesz, ha meghal. És azóta megint minden éjjel álmodok valamit, az álmaimban többnyire tudom, hogy meghalt. A felébredés pillanatában még szoktam emlékezni arra is, hogy miről szólt az álom, de amint kinyitom a szemem, szétpattan az éjszaka, mint egy buborék, legfeljebb az érzete marad és a tudás arról, hogy volt álmom. Ma éjjel azt álmodtam, hogy voltunk valahol, apám is ott volt velünk. Mi mindannyian tudtuk, hogy már meghalt, de ő még nem. Nem viselkedett másképp, mint szokott és mi nem szóltunk neki. Kegyeletből? Sajnálatból? Viccből? Vagy féltünk tőle? Nem tudom - és azt sem, kellett volna-e valamit mondanunk egyáltalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése