Az utolsó mohikán

Egy időben nagyon szerettem blogokat olvasni, folyton frissültek, mindig volt kihez szólni, jó volt ide-oda kommentelgetni egymás írásaihoz, a bejegyzésekre és a hozzászólásokra reflektálni. Mostanra nagyjából elfogytak a kedvenc blogjaim, a tulajdonosok nem írnak, nem olvasnak, nem reflektálunk, pláne nem szólogatunk oda-vissza. Nota bene, a kedvenc olvasóim (de a kommentelők mindenképp) is erősen megfogyatkoztak - úgyhogy feltételezem, hogy az én blogom is egyre érdektelenebb. Úgy tűnik, lezárulóban van egy korszak, kihalóban a bölények, leáldozóban a nap. Mit fogok ezentúl csinálni? Merre kell egy trenddel odébb lépni? Ti mit csináltok a blogok követése és kommentek írása helyett? Folyton könyveket olvastok? Kertészkedtek? Kirándultok? Kenyeret süttök? Főztök, mostok, vasaltok, villanyt szereltek, autópályákat tartotok karban, felhőkarcolókat terveztek, és olajkutat ástok? Vagy vakon tapogatóztok? Akkora lehetőség (élmény) a blog(írás/olvasás), nem értem, hogy lehet, hogy egyszerűen vége.

a születés misztériuma

Így születik a (kis)kert, így pedig a káposzta - már félig kint van a káposztafeje! Még egy nyomás, anyuka, és meglesz a bébi. Hát, persze, ön ebbe hamarosan  belehal, de ezzel mind így vagyunk. Az újszülött majd biztosan jól megtalálja a hangot más bébikkel (spenót, mángold). Ez a világ rendje.

Csak kiállok a kiskertem mellé és csipegetem le a túl szorosra ültetett leveleket. Egyelek. Egyelek meg! Annyira zsenge és finom mind! És mindegyiknek más a textúrája, más az íze, nem "csak" "zöld íz". Egyenesen isteni. Tegnap reteklevélből nagyon finom főzeléket főztem - kinézetre kábé mint a spenót, de ízre más volt (másképp is csináltam meg)

Számoktükre,

mondd meg nékem, hogy jöjjünk ki egész évben?

Fix kiadások: anyukám gondozása havi kettőszázötvenötezer. Júniusi pluszköltség: fogsorjavítás százharmincezerért. Összesen háromszáznyolcvanötezer. Legalábbis egyelőre ennyi pluszköltség látszik júniusra - de még csak negyedike van (azon kívül, hogy hetente minimum egyszer, de inkább többször megyek, ami benzinpénz, plusz mindig viszek is valamit) Bevétel: fixen kettőszáznégyezer. Ezt toldozgatjuk, hogy elég legyen. Spoiler: nem elég. Oké, nem kell minden hónapban új fogsort csináltatni, de ugye eleve erős mínuszból indulunk. Nem tudom, ezt mások hogy bírják. Nagyon gyorsan valami nagyon jól fizető, ugyanakkor plusz időráfordítást lehetőleg egyáltalán nem igénylő dolgot kell kitalálnom. És apám nyugdíja kevesebb, viszont az ellátása nyilván nem lesz az. A költségek jelentős részén nem tudunk ennél többet faragni. Sírok. Szorongok. Aggódom. Nem kicsit.

Lopjátok el és valósítsátok meg az ötleteimet!

(remélem, olvasnak az illetékesek)

Régi (fiatalkori!) dühöm és értetlenségem, hogy a szabadság napjaihnak a száma a Munka törvénykönyve alapján az életkor növekedésével járó pótszabadság mértéke csak a 45. életévig és maximum 10 napra növekszik, holott a nyugdíjkorhatár egyre messzebb került a 45. évtől (anyukám korosztálya például még 55 évesen ment nyugdíjba, én pedig a legjobb esetben is 65 évesen fogok), ráadásul az ember a 45. életévén túl elkezd fáradni, különösen, ha nő és ha úgynevezett szendvics-szerepbe kerül (még eltartandó gyerekek, már segítendő szülők) - különösen segítendő, testileg és szellemileg is tropára ment szülők.

Idén csak a szüleim ellátására, ügyeinek intézésére már 10 napot vettem ki - és hol van még az év vége? És mennyivel több napot használtam már el úgy, hogy éjjel vagy hétvégén dolgoztam le a hétköznap elsikkasztott napokat? Az a szerencsém, hogy Foncsika a maximálison túl is messzemenőkig megértő. De nem áltatom magam azzal, hogy nem megy a szüleim ápolgatása a munkám rovására. Így aztán (nyilván) esélyem sincs olyan munkára, ami többet hozhatna a konyhára. Szerencse, hogy amúgy legalább érdekes. És sokat lehet lógni.

A másik - teljesen friss, mai - ötletem, hogy az idős szülők ellátására is kellene külön pótnapokat adni, mint a gyerekekre. Pénteken például fogászatra és fogtechnikushoz is kell vinnem anyukámat. Nem egész napos program, de a nap közepén van. Örülök, hoigy valaki egyáltalán vállalta. Hopp, plusz egy nap szabadság már ugrott is. Meg még kettő, hogy a közel egy éve nem látott testvérét meglátogathassa (nem, a nagynéném sem utazásképes, mert van egy öreg és maximum néhány órára magára hagyható férje) és együtt tölthessenek két napot (de muszáj ott lenni anyukámmal, mert a nagynéném nem tudhatja előre, mikor kell mentőbe ugrani és kórházba menni a férjével, anyukám pedig nem hagyható magára egy idegen helyen) - szóval, megyek én is. Ne mondjátok, hogy legalább pihenek én is egy kicsit a Balatonnál, mert vha pihenni mennék, anyukámat garantáltan nem vinném magammal.

Majd írok anyukámról is többet - de most is dolgozom, csak épp várakozok.

Nem kell azért ennyire komolyan venni

a nagykorúságot - dohogtam V.-nek, amikor este tíz után libegett haza. Persze, megértődött. Persze én is. És így megy ez minden áldott nap, ilyen áldatlan állapotokkal. Nem tudom, a kamaszlányoknál van-e kiszámíthatatlanabb lény a földön.... talán a kamaszok középkorú anyái, azok is durvák. De van rá okuk.

A lábam meg fáj tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig sok kenőcs lefolyt már a lábszáramon tegnap óta.

Egy tárgy

Nem árultam el korábban, hogy Á. milyen szakra jár az egyetemen - és most sem fogom. Inkább kis szak, mint nagy, ezért. Szóval, jár szépen az egyetemre, ahogy kell (online kell), a második vizsgaidőszakát abszolválja több-kevesebb lelkesedéssel. Nehéz úgy lelkesedni, ha az ember lassan másfél éve  pizsamában, ágyból nyomja az életét - de egész jó eredményeket ér el. És van egy (néhány) tárgy (mármint fizikailag létező tárgy, nem tantárgy), amire majd szüksége lesz ahhoz, hogy jó izébizé lehessen, ha végez. Egyet most kapott, mert - ha a covidisten is úgy akarja - idén nyáron többször is mennek majd szakmai terepgyakorlatokra. És ott kelleni fog ez az izé. Egy műszer. Vagy szerszám. Vagy bigyó. Amit itthon nem árulnak sehol, ezért külföldről kellett megrendelni. Jó drágáért. Nagyrészt fémből van, jó másfél kilós cucc. Tegnap megérkezett a futárral és este ünnepélyesen átadtuk Á.-nak a nagy bigyót. Átvette. És olyan szeretettel mosolygott erre az izére, úgy simogatta, úgy ölelte magához, mint ahogy - emlékeim szerint - az ötödik szülinapjára kapott buszt, vagy a tizenegyedikre kapott focilabdát dédelgette szeretettel. És akkor úgy gondoltam (azon kívül, hogy ej, de jó kis szülők vagyunk mi), hogy biztosan jó szakot választott magának Á., mert tényleg láthatóan szereti a szakhoz tartozó furcsa holmikat (is). Remélem, hamarosan lesz módja élesben kipróbálni, meg azt is remélem, hogy azért nem aludt együtt a nehéz fémtárggyal (mint anno a busszal vagy a focilabdával).

A nagy esés

És nem az esőé - ami pedig szintén megérne egy misét. Mármint hogy álljon már el. Az idei év legnaposabb és legmelegebb időszaka a február vége - március eleje volt. A sok eső okozta az én vesztemet is.

Én viszont ma akkorát estem, zakóztam, hogy csoda, hogy nem törtem még jobban össze magam. Ebédszünetben kementünk a kollégáimmal sétálni. Alig száz méterre lehettünk az irodától, amikor egy sáros felületen úgy megcsúsztam, mintha jégen álltam volna - aztán mint egy lassított felvétel: billegtem, próbáltam egyensúlyozni, de éreztem, hogy csúszik ki alólam a talaj (nem képletesen, hanem tényleg) - aztán térdre estem (meg a bal csuklómra), aztán onnan is tovább hemperedtem. A mai öltözékem: világoskék farmer, fehér pulóver, világoskék dzseki. Bokától nyakig mindenem, de mindenem sáros lett. A bugyim is. Hazajöttem - nyilván. Itthon döbbentem rá, hogy míg sík talajon még valahogy elporoszkálok, a lépcsőn felmászni komoly mutatvány, mert nem tudok erőt kifejteni (terhet cipelni) a bal térdemem. Úgy kattog, hogy A. két méterről is hallja, ha mozgatom (nem sokat mozgatom, mert baromira fáj). Ezen kívül megrándult a nyakam és a fejem is fáj, mintha fejbe kólintottak volna valamivel. Pompás antré egy csütörtökön kezdődő háromnapos programhoz, majd a szombat estétől keddig tartó balatoni utazáshoz (anyukámmal - akiről mostanában nem véletlenül nem írok sokat)

Tortaállandó

Évek óta mindig ugyanaz, karamell és eper - különféle variációkban. Idén enyhén sós karamelltorta kevés eperrel. Az ünneplés hevében égő gyertyás, egész tortás képből csak olyan van, ahol az ünnepelt is látható - úgyhogy mutatni csak ennyit tudok: