a világon - láthatóan igencsak rózsaszín!
A fürdőszobában pedig megjelent nekem Joda mester a köntösömbe bújva. Az erő legyen velünk!
És apámat hétfőn hazaengedik a kórházból - ami persze felvet néhány új, megoldandó problémát, de ahogy eddig is, ezentúl is nyilván megoldódik majd mind magától. Biztosan fel kell kötni hozzá a gatyámat. Jól van. Mondjuk egyszer majd szeretnék nem folyton felkötött gatyával járni, hanem... miben is?
Ha van egy problémám (van) és valakik felhívnak a probléma kezelésével kapcsolatos ötleteikkel és én azokra nemet mondok vagy ellenvetést teszek, akkor a valakik többnyire jól megsértődnek, hogy át sem gondolom a remek javaslataikat. A helyzet azonban az, hogy én hetek (hónapok, évek) óta készülök ezekbnek a helyzeteknek a kezelésére, úgyhogy én hetek (hónapok, évek) óta pörgetem magamnak a lehetséges megoldásokat azok minden (de legalábbis sok) járulékos körülményével együtt. És persze nem várom, hogy mások ezeket néhány perc alatt tökéletesre hozzák ki - de ők miért gondolják azt hogy a nekik hipp-hopp eszükbe jutó ötletek bennem még egyáltalán nem merültek fel az elmúlt hetek (hónapok, évek) alatt? Épp onnan kezdődhetne a brain storming érdemi része, hogy oké, akkor ezeket hogyan gondoljuk tovább. Én nem kárhoztatom őket, hogy nem akarnak sok időt az én ügyeimre fordítani (de, azért van akit kárhoztatok, mert az én ügyeim az ő ügyei is), de akkor ne reppenjenek már el a fejem felett egy csillámokat szóró varázspálcával, majd ne sértődjenek meg azon, hogy nem fogadom kitörő örömmel a triviális(nak tűnő) megoldásaikat.
Ó, én miért nem találok soha ilyesmit? Na, persze biztosan azért, mert nem hordok homokot sehonnan sehová - és tulajdonképpen ezt a jó sorsomnak köszönhetem.
Ma meglógtam a munkából néhány órára (mert tegnap éjjel már egészen jól utolértem magam) és elvittem anyukámat sétálni. Tiszta tavasz van: nyílnak a barkák, színesednek az ágvégek, olvad a jég és a hó. Jót sétáltunk, napoztunk és még egy szürkegémet is láttunk. A halászata - míg mi ott voltunk - nem járt sikerrel, hiába drukkoltunk neki és sajnos nem volt nálunk egyetlen odaadható haldarab sem. Legközelebb hal nélkül egy tapodtat sem teszünk!
Beiratkoztam erre az online kurzusra, de nem nagyon tudom csinálni. Azért sem, mert azzal egyáltalán nem számoltam, hogy anyukám itt fog lakni nálunk és szörnyen fáradt vagyok minden nap végére - pedig nem dolgozom nagyon sokat, viszont minden, eredetileg magamra szánt időt vele (meg a háztartással) töltök, és totálisan lemerülök a nap végére. El sem tudom képzelni, hogyan lehet ezt épségben évekig vagy évtizedekig csinálni. De a kurzussal nem ez a legfőbb gondom, hanem az, hogy az előadónak olyan irritálóan kellemetlen a hangja, hogy képtelen vagyok minden héten három órán át hallgatni. Lehet, hogy jókat mond, de nekem csak az zakatol a fejemben, hogy hallgasson már el végre. És nyilván ezt a problémát még visszajelezni sem lehet, hiszen neki adottsága a hangja és nekem is adottságom a hallásom. Jaj, már félek a kedd estéktől!
Holnap kezdődik egy új online kurzus is - ezt nyertem - és ezt is nagyon várom. Az csak másfél óra szerdánként, és remélem, valami nagyon (nagyon-nagyon) szép hangú szakember fogja vezetni, hogy kibírjam.
máris totál fel vagyok háborodva. Nem tudnám, mind összeszedni az okokat és rangsorolni sem igazán, most épp ettől a hírtől ver ki a víz. Hogy merészelik kockára tenni egy csomó diák jövőjét? Egy csomó ember és egy elismert intézmény múltját, jelenét? Olyan dolgok történnek sorra, amelyeknek a századrészét sem bírtuk volna elképzelni még néhány évvel ezelőtt sem (pedig... khm... jó ideje nem vagyok optimista az irányokat tekintve)
novákkatalinnak, így megkétszerezzük az önerőnket és napelemeket szereltetünk a házra. Így aztán majd ingyenélünk nyugdíjas korunkban. Addigra lesznek magaságyásaink is, ahol 4-5 négyzetméteren annyit termelünk majd, mint mások több hektáron. Addig azért még dolgozunk egy keveset. Én épp adminisztrálok, de elég csekély bennem a megfelelő irányba vivő a hajtóerő. Inkább csinálnék valami mást.
Apám ma megköszönte (!!! azt mondta, hálás érte (sic)), hogy kitakarítottam nála, külön megköszönte, hogy kidobtam a lejárt ételeket (én pedig biztosítottam arról, hogy ami hiányzik, azt megveszem neki friss kiadásban) - egy kicsit ugyan szomorkodott az egykilós kiszerelésben kidobott alpesi vajkészlete miatt (lejárt 2015-ben és 2016-ban), mert szerinte a vaj alkatánál és természeténél fogva nem tud megromlani - de majd veszek neki újat. Meg egy szerves kémia tankönyvet. És azt is megköszönte, hogy hazahoztam a szennyeseit kimosni. Szóval van remény a változásra (nála ez egyenesen pálfordulás) - és bízom benne, hogy a gyógyulására is. Én minden esetre sokkal jobban érzem magam ma, mint tegnap.
- bár amúgy én nagyon bírom, hihetetlen tartalmakat ki lehet bányászni a jól feltett kérdések alapján a számokból - szóval ma végre a nap fénypontjaként megjelent egy (még márciusban leadott) szakmai cikkem. Nem nagyon nagy durranál, de a pálfordulásos szakmai profilváltásom óta, az új témámban ez az első (és remélem, nem az utolsó). Tudom, hogy vicces, meg megmosolyogtató, de egy kicsit szeretnék "híres", vagy inkább elismert lenni a szakterületemen. A régi munkahelyemen is írtam időnként a kutatási összefoglalókból vagy a napi tapasztalatokból cikkeket, tananyagokat és most is szeretném, ha lenne mit felmutatnom e téren is.
ma van az év legszomorúbb napja - így már mindent értek - bár ma speciel még nem történt semmi borzalmas, tudtam egész jól dolgozni, megy a mosógép, sül az ebéd, mindenki el van látva mindennel, fogászatra majd szépen elautózom anyukámmal, addig is világot lát (mondjuk a vírustól nagyon féltem, még magamnál is jobban, pedig tudjátok, hogy rettegek - viszont én képes vagyok szabályosan maszkot viselni egész nap is akár, ő pedig alig), de nincs más választásom.
P.S.: viszont itt inkább vidámság van, apám jobban lett, 6 percet beszéltem vele az eddigi fél percek helyett, szóval, hátha meggyógyítják.
Bazmeg. Mondom a tesómnak, teljes joggal. Egy faszfejről beszélünk. Persze nyilván egy árnyalt faszfejről. Igazam sincs szerinte. Szerintem meg de. Nincs a történeteknek eleje meg vége, helyzetek vannak. Az öcsém hős típus. Ha gáz van, odaront, lefejezi, megöli, megfonjtja a gonoszt. Általában őt. De legalábbis kezeli valahogy a helyzetet. Aztán illaberek, nádakerek, már ott sincs, ott sem volt, nem is jön soha többé, míg csak megint egy hősre nem lesz szüksége a világnak. A hétköznapi hősiességek nem érdeklik. Anyukám nálunk van 10 napja - még nem látogatta meg, de fel sem hívott, hogy hogy van. Pláne, hogy én hogy vagyok. Nem akarok túl nyafogósnak tűnni (bár nyilván az vagyok), de anyukám most kb egy kétéves gyerek szintjén van. Van rengeteg szeretetteljes, cuki, vicces, örömteli, stb pillanatunk. És van kurva sok nehéz pillanatom. Mert kábé napi 24 órás felügyeletet igényel.
És akkor számoljunk le gyorsan azzal a rózsaszín műhabbal, ami többekkel azt a vigaszt mondatja ki, hogy vegyem úgy, mint amikor a gyerekek kicsik voltak. Mert nem olyan, baromira nem, állatira nem, kurvára nem. A kisgyerekek minden napjában ott a büszkeség, a fejlődés, a jövő minden reménye. Itt meg? Vannak örömteli felvillanások, mondjuk hogy egyedül kiment a modóba, anélkül, hogy aznap nyolcadjára megkérdezte volna, hogy merre van. Vagy egy-egy szó, amit már rég használt és most igen. Jól is toldalékolta. Lehet örülni, hogy egyedül felteregetett (aztán mikor nem látja, lehet kicsit korrigálni) . És lehet örülni, hogy azt mondja, nagyon szeret és nagyon boldog. aztán ugyanezeken lehet egy nagyot bőgni is. Naponta többször. (Közel) húsz évvel vagyok öregebb, mint amikor Á. született. Számít a húsz év. És akkor semmi más dolgom nem volt, mint GYED-en lenni. Most kéne dolgoznom normál munkaidőben, meg már vannak gyerekeim (igen, kamaszok, sok mindent meg tudnának csinálni, sok mindent meg is csinálnak, de nem nyomhatom rájuk ezeket a gondokat, épp elég bajuk van a vírus miatt) Ehhez képest egy hete alig csináltam valamit - és oké, egyeztettem a főnökömmel erről, de nyilván nem mehet így hetekig vagy hónapokig. És mit mond a tesóm? Amikor én felhívtam, hogyha már magától nem jut eszébe? Hogy ő nem ér erre rá, mert dolgozik. Hát, bazmeg.
Tegnap és ma kint voltunk anyukámmal a falujukban és kitakarítottunk apámnál. Volt mit. Például a fürdőszobát, ahová nem mindig sikerült időben kiérni. Vagy a konyhát, ahol sorra penészedtek az otthagyott kaják. Vagy a hűtőt, ahonnan - omg! - hat (!!!) zsák (!!!) romlott és lejárt kaját dobtam ki. A rekorder 2000-ben járt le, még mielőtt teherbe estem volna Á-val. De volt sok 2010 előtti, és 2014-2015-ből is rengeteg. Nagy hűtő és jól meg volt pakolva. Sejtettem, hogy ennek apám nem fog örülni (és ha nem lenne kórházban, nem is járulna hozzá), de már rég nagyon időszerű volt. Aztán mikor már szinte végeztünk mindennel, felhívtam a tesómat, legalább némi lelki támogatásért. Mire közölte, hogy betörtem apámhoz és garázdálkodok, amihez ő biztosan nem adja a jóváhagyását, mert erre nincs mentségem. Szóval, egy garázda betörő vagyok, aki képtelen mások életterét és önrendelkezését tiszteletben tartani. Ha netán igaza lenne (de azt hiszem, nincs), akkor is az önkéntes máglyára vetés mellett döntöttem, ugyanis a szüleim heti szinten panaszkodtak hasfájásról, gyomorpanaszokról (és apám sosem engedte, hogy benézzek a hűtőbe, csak a szag aggasztott, hogy mi lehet benne) - és mióta nálunk lakik anyukám, egyszer sem fájt a hasa - szóval, inkább érzem azt, hogy megmentettem őket egy kiadós/végzetes ételmérgezéstől, mintsem sajnálom, hogy kidobtam ezeket az ételeket, vagy hogy hazahoztam kimosni a szennyeseket. Szeretnék egy másik testvért, egy normálisat, kedveset, együttérzőt, kooperálót, olyat, aki nem hagy folyton magamra a szarban, aki kommunikatív, aki empatikus, aki velem van a bakjban (és azon kívül is). Oké, ez a kívánságom itt a szüleim halálának a kapujában nyilván tökéletesen abszurd - de nagyon irigylem azokat, akinek a testvéri kapcsolat tényleg valami pozitív dolgot jelent és nem a cserbenhagyást, a negligálást, a teljes figyelmen kívül hagyást (időnként kedvességgel megszórva persze, de abból is többet kapok másoktól) Én nem mondom, hogy nem szeretem őt egy kicsit sem, vagy hogy ő engem ne szeretne - de igazából közünk sincs egymáshoz és az biztos, hogy totálisan másként definiáljuk a szeretetet (és nekem az ő definíciója valószínűleg nem jön be). Őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy ha nem lesznek szüleink, akkor az évi egy-kettőnél többször vajon hallok-e róla (most is max. én keresem) Holnap fogászatra megyek (szerdán ugye nem mentem, mert apámmal ültem a kórházban) - és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy anyukámmal leszek kénytelen menni, mert nincs kire hagyni. De dolgozni mégsem vihetem magammal. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogy fog ez menni a következő hetekben. Totálisan kétségbe vagyok esve. És a faszfej tesóm mit mond? Hogy ő nem ér rá, mert dolgoznia kell. Utálom. És a "legjobb" "barátnőimet" nem kevésbé, sorry. Majd azokat is megírom és végül remeteként, elfeledve halok meg néhány hónapon belül. És igen, el akarok menni egy pszichológushoz, feldolgozni a gyerekkori traumáimat, amiből volt bőven és a felnőttkoriakat is, amiből szintén jutott néhány.
