2011. november 18., péntek

Vidám téli játékok

Leesett és megmaradt az az első hó, itt a tél. Bár mi még csak a ködöt és a szmogot látjuk, már készülünk a Mikulás fogadására, a karácsonyra, a szilveszterre, a szánkózásra - és én nagy titokban már a tavaszra is.

A karácsonyhoz fűződik az egyik leglátványosabb, leggyönyörűbb - és egyben (leghideg)rázósabb gyerekkori játékunk. Egy hatalmas belvárosi lakásban laktunk, 5 méter feletti belmagassággal. A karácsonyfánk a hatalmas (nem karácsonyi időszakban valódi pingpongasztalon való pingpongozásra, azon belül még forgózásra is elegendő hellyel rendelkező) előszoba közepén állt, és minden évben plafonig ért. Ekkora fát nem lehet a lakásban dugdosni, sem az utolsó pillanatban megvenni - de mindmáig sem tudom, hol rejtegették előlünk, úgyhogy hajlamos vagyok elhinni, hogy az angyalok hozták. És aztán ott is maradtak vigyázni ránk. Csak így lehetett.

A fán világító, kis, sárgafényű karácsonyfaégők (apám csinálta, mint később megtudtuk) vidáman, melegen és hívogatóan ragyogtak. Nagyon hívogatóan, és nagyon izgalmasan. Nappal is sokszor csodáltuk a fénylő fát a csodás díszekkel. A kis lámpácskákat simogattuk. Ha hozzáértünk a vékony ujjainkkal, a fényhez tartott ujjunk vörös fénnyel világított. Szép volt és izgalmas. Aztán az egyik este valamelyikünk kitalálta, hogy világítsuk ki az arcunkat is. Óvatosan bekaptunk egy-egy égőt. Finoman langyos volt, és nagyon viccesen néztünk ki. Jót nevettünk, és a játékot rendszeressé tettük. Amikor barátaink, a három J. gyerek nálunk aludt, egy éjjel nekik is megmutattuk a titkos játékot, a gyönyörű látványt. Tetszett nekik is. Álltunk öten a fa körül, mindnyájunk szájában egy-egy égő. Nevettünk, borzongtunk, élveztük az égők melegét, csodáltuk egymás lampionként ragyogó piros arcát. Nagyon-nagyon szép volt! Annyira, hogy éveken át eljátszottuk a arckivilágítást, minden évben. Magunkban is, vendégekkel is. Szerettük ezt a játékot.

Jóval húsz év felett jártunk már, mikor egyszer véletlenül elárultuk anyánknak a titkos játékot. Nem sok híja volt, hogy el ne ájuljon rémületében utólag is.

2011. november 15., kedd

Á., amikor még nem volt 10.

Á. 10.

143 cm, 29 kg. Kedvenc színe a világos kék és a sötét zöld, kedvenc színösszeállítása a sötétkék alapon kis sárga betűk és/vagy minta.

Kedvenc étele a zöldborsófőzelék, a töltött paprika, a töltött- és a székelykáposzta, a spenót, a kolbász, az almás pite, az almatorta, és különféle sütemények, főleg csokis és marcipános, a pizza, a fejtett bab, a gulyásleves, a palacsinta, a lazac és más halak, és minden gyümölcs, amit maga szedhet és ehet azonnal. Kedvenc itala a tejes tea és a karamell.

Tejes teát is, karamellt  is tud főzni magának, mert bármit képes megtanulni, amire hamarabb van szüksége, mint ahogy mi adni tudjuk vagy akarjuk az általa megkívánt dolgot. Mentségünkre legyen mondva, sokszor azért késlekedünk, mert a legtöbb dolgot most azonnal akarja.

A születésnapjára egy málnatortát és egy tejszínes almatortát kért. A málna lesz ma este, a piskótát már megsütöttem.

Imádja a matematikát, a sakkot, a nyelvtant, a történelmet, Harry Pottert és A gyűrűk urát, a starwarst, és ha teheti, napi 6-8 órát is olvas. Vagy kétszer annyit. Vagy háromszor annyit. Többet csak azért nem, mert az már a következő nap. És amit olvas, azt megjegyzi. Bármit azonnal megjegyez, ami érdekli. Bármit. Ami érdekli. A cirill betűket, a görög ábécét, a matematikát, a szülei hibáit, azt, hogy mit ígértünk neki, a német szavakat, az angol szavakat, az idegen szavakat. A helyesírása a tökéletest súrolja. Bármit megjegyez, ami érdekli. Imád Honfoglalózni, többnyire már egyedül játszik. Ha mégis ott vagyunk, és kérdez valamit tőlünk, és mi nem tudjuk, halálra sértődik, hogy milyen buta szülei vannak. A múltkor nem tudtunk valami 1952-es orosz színházi bemutatót. Nem érti, hogy felnőtt létünkre hogy lehetünk ilyen tájékozatlanok. Mert ő mindent megjegyez, ami őt érdekli.  Mondjuk, mi valóban szégyenletesen csekély érdeklődést mutattunk ezidáig az ötvenes évek orosz színháza iránt.

Hogy van-e olyan dolog, amit mégsem tud? Hajjaj!!!!! Rengeteg. Mert azok nem érdeklik. Gőze sincs például arról, hol tartjuk a cipőinket, a ruháinkat, az élelmiszereket, ami nincs épp az asztalon. Valószínűleg kérésre képes rámutatni saját szekrényére, és elméletben azzal is tisztában van, hogy abban az ő ruhái laknak. De szerintem a család többi tagjának a szekrényeit már elhibázná... Nem tudja, bepakolta-e már aznap a táskáját, nem jut eszébe, hogy a ceruzáit mindennap ki kell hegyezni. Elméletben tudja, hogy nem a szennyesből szokás öltözködni, de a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha én bedobom a szennyesbe a koszos pulóverét, ő simán kiszedi onnan másnap reggel és felveszi. Hogy miért? Hát, mert ott volt. És mert ő épp azt a pulóvert akarta felvenni. Sajnos, könnyen lehet, hogy ő a világ legkoszosabb gyereke. Utálja a vizet, inni is, belemenni is.

A számítógépet profin kezeli, a porszívót is rá lehet már bízni, a telefontól viszont viszolyog.

Imád fára mászni. Annyira, hogy a fákon ugrálva elfeledkezik állítólagos tériszonyáról is. Erős, folyton edzi magát. Már képes lógó helyzetből felhúzni és kinyomni magát egy rúdon. Imád focizni is, ügyes is benne. A legjobban gólt lőni szeret és védeni. Vetődni akkor is vetődik, ha nincs a közelben labda. Mert a homokban elvetődni jó. Kicsit sok homokot hord így haza az én ízlésemhez képest, úgy napi fél kilót. Azzal töltjük fel a kertet. Harminchatos csizmát kapott idén. Zoknit nem kap, úgyis az enyémeket  hordja.

Az osztálytársai úgy hívják: az Agy. Tisztelik. Szeretni nem mindenkinek könnyű. Nekem, nekünk igen, de nekik nem. Sokszor morcos. Időnként nagyképű. Időnként nagyon butának gondolja magát. Akkor neki sem kezd megcsinálni azt, amiről kijelenti: még nem kell tudnom, mert kicsi vagyok hozzá. Minden alkalommal csalódott, amikor nem 100%-os eredményt ér el. Ami azért előfordul. Mindig valami más érdekli, mint a többieket. Szereti, ha mindenki azt játssza, amit ő talált ki. És pont úgy, ahogy ő szeretné. Csak túl bonyolultak a szabályai. Aztán néhány órás nyüzsgés után már mindennél jobban az egyedüllétre vágyik. Mostazonnal, természetesen. Játék közben, mondat közben, ahogy épp jön. És ezt meg is mondja, bárkinek. Gyereknek is, felnőttnek is. Nagyon udvariasan, nagyon választékosan, de ellentmondást nem tűrően. És ha mégis ellentmondásba ütközik, nyávogni és tekergőzni kezd. Kevés tulajdonsága elfogadhatatlan számomra, de a nyávogástól fél percen belül a plafonon vagyok.

Barna a haja, zöldeskék a szeme. Olyan barnára sül a napon, hogy tavaszig sem fakul ki teljesen. El tudom képzelni, hogy felnőtt korára lesz néhány lány, aki reménytelenül imádja majd, mert okos, gyönyörű és szeretni való. Csak őt ez nem igazán érdekli. Szegény lányok! Ismerem az érzést, én is ilyen fiúkat szúrtam ki magamnak. Aztán az egyiknek véletlenül feltűntem én is...

Iszonyú rendetlen. Ezt tőlem örökölte, de máris sikerült továbbfejlesztenie. Tehetséges kölyök! Lusta is. Mert még nem tapasztalta meg, hogy az eredményekért dolgozni kell. És hogy mindenkinek kell dolgoznia! A nagyon okosaknak pláne.

Abszolút hallása van. Gyakorlatilag bármit visszaénekel első hallásra tökéletesen. Ezt biztosan nem tőlem örökölte, bár kettőnk közül én énekelek gyakrabban hangosan. Ő inkább dúdol. De azt állandóan. Megőrül a zajoktól, mások hamis énekétől, a zsivajtól, a tömegtől. Befogja a fülét és olvas vagy alszik. Csak mások zajai zavarják. Saját folytonos zümmögése, brümmögése, mormogása, motyogása természetes neki. Már nekünk is.

Ha nincs semmi baja, napi 8 óra alvás a maximum, amire képes, és ez így van csecsemőkora óta. Ennél többet nem bír. Imádja a hálózsákját, úgyhogy karácsonyra majd kap egy olyat, ami hosszabb, mint ő.

Utálja, ha puszilgatják, simogatják. De nekem megengedi. Néha még kéri is! Szeret engem. A.-t is. Titokban V.-t is, de ezt el nem árulná senkinek. De okosnak csak A-t tartja a családból.... de lehet, hogy a világon is. Látja, hogy ez nekem nem esik jól, ilyenekkel vigasztal: "Ne aggódj, mami, azért biztosan te is okos vagy, csak sajnos engem a te munkád egy cseppet sem érdekel!" A kritikai érzéke meglehetősen fejlett. Az önkritikán van még mit csiszolni... És elkezdett kamaszodni. Szemtelen, visszabeszél. Egyelőre csak velünk, itthoniakkal ilyen, de kezd egyre nagyszájúbbá válni az iskolában is.

Szeret versenyezni. Nincs lámpaláza nagyobb tömeg előtt sem, bár azt mondja, úgy nem szeret beszélni. Látszani nem látszik rajta izgalom sem. Ez nagy mázli, mert az iskolából minden versenyre elküldik. Többnyire okkal.

Kézügyességi versenyre nem hiszem, hogy valaha is küldenék. Sem rajzra. Bár imádom a rajzait, mert nagyon kifejezőek és szórakoztatóak. Nem baj, hogy rajzban nem ő a legjobb, örülök, kell valami V.-nek is, amiben kettejük közül csak ő arat le a babérokat. V. persze népszerű is, mert szeretetreméltó minden ízében - csakhogy pusztán azért nem osztogatnak érmeket, Á. pedig sokszor csergeti meg előtte a kazalnyi érmét. Nem szívesen írom le, de bizony V.-vel sokszor lekezelő, sőt, néha kifejezetten gonosz. Ezt még a nyávogásnál is nehezebben tűröm.

Mikor megszületett, ma tíz éve, este 21.45-kor, 3650 gramm volt és 55 cm. Sok világos barna haja volt és okos, kutató kék szeme. Az első éjszakán végig bámultuk egymást. A következőket pedig végigbőgtük.

Nem áltatom magam azzal, hogy mindig tökéletes köztünk az összhang, de igyekszem felnőni ehhez a gyönyörű a feladathoz, hogy épp ő a kisfiunk, és nekem ő a legkülönlegesebb és a legfontosabb kisfiú a világon.

Nagyon boldog születésnapot, Á.!!!