Tiltott hajmosás, eperzselé és antibiotikum

Utálok hajat mosni, és egyben napok óta a legégetőbb vágyaim közé tartozott - azon túl, hogy ne fájjon végre a fülem - egy jó hajmosás. De tilos. Nem érheti víz a fülemet. Végül mégis megtettem, igaz, előtte viaszos füldugóval igyekeztem elzárni a vizet a fülemtől. Muszáj volt, mert már annyira büdösnek éreztem a fejem, hogy féltem, hogy nem lát el elég lelkiismeretesen az orvos ma, ha ilyen büdösen megyek oda. Ezen már nem fog múlni.

A doki előtt elmentem B.-vel az IKEA-ba, hogy beszélgessünk egy kicsit és nagyon finom eperzselét ettem pohárból. Viszont nem volt a kedvencem, a marinált lazactál, így be kellett érnem egy lazacos vrappal, de nem szeretem ezt a műfajt, olyan érzésem van, mintha hullát harapdálnék (nem harapdáltam soha, nem is tervezem, épp arról beszélek, hogy gusztustalan) - az én világomban a lazac érkezzen forró pirítóson, esetleg szobahőmérsékletű kenyéren, de ne hideg palacsintaként feltekerve.

Az orvos lelkiismeretesen ellátott, eddig ez a doki volt a legalaposabb - másik kerület, másik SZTK. Foglaltam is egy kontrollidőpontot hozzá augusztus 24-re. Már nagyon profin foglalok. Tett új csíkot a fülembe, megnézte a torkomat, orromat, megkérdezte, lázas vagyok-e (erre nem tudtam érvényesen felelni, hiszen folyamatosan teli vagyok nyomva cataflam/nurofen kombóval) - mindenesetre délután a háziorvos helyettesével írattam fel antibiotikumot, biztos ami biztos. És mivel még mindig úgy érzem, hogy a fülemen át egy kötőtűvel piszkálják az agyamat, be is fogom szedni. Jó, utána majd veszek Canestent is. Úgy látszik, ezen a nyáron ezeket a koktélokat fogyasztom. 

Kocsmakvíz

Rajongásom (egyik) alanya, 2025 új  felfedezettje (bizony, ki látott már ilyen boomerséget, hogy korábban minden vágyam ellenére sem vettem részt kocsmakvízen, mert a kutya sem hívott és nem tudtam, hogy egyedül hogyan is kéne nekikezdeni) - de egyszer csak megtört a gonosz varázs, és ezer éves kihagyás után rám írt a régi dicsőséges honfoglalós korszakból Diffenbachia, hogy volna-e kedvem valaki helyett hirtelen beugrani - és nyilván volt, sőt, magammal rántottam A.-t is, aki bár soha nem vált kvízfüggővé, mint időszakonként én szoktam, viszont mindenről mindent tud (leszámítva az irodalmat és napjaink zenéit) - szóval a decembert kocsmakvízeléssel töltöttük és a jövő héten újrakezdjük, és én alig várom hogy végre megint azon görcsöljek, hogy túl lassú vagyok és nem tudok semmit (de végül azért néhány dolgot csak én tudjak, szóval mégis hozzájáruljak valahogyan a nyeréshez)

ünnep hátán ünnep

Először is ma van V. 22. születésnapja, ami mindenképpen megünneplendő és csodálatosan boldog esemény. Sajnos nem tudom személyesen felköszönteni, mert beteg vagyok. És Á. is beteg - mindketten A.-tól kaptuk el, aki előttünk egy héttel volt beteg. Mondhatnánk, hogy nem vészes, de napokig 39 körüli (a fiúknál feletti) lázban égni nem túl felemelő érzáés, a permanens fejfájás pedig testet, lelket kimerítő. Szóval, V. A.-val kettesben fog étterembe menni a szülinapja alkalmából (és reméljük, nem kap el tőle semmit, mert alig két hét múlva záróvizsgázik - ugye, hogy csak most volt ovis?)

És ezzel szinte egyidőben jön el A. két karácsonyi ajándékának az időpontja - én vettem neki, szépen kitervelve, hogy elnyújtott karácsonyi örömben legyen része, ne minden történjen meg decemberben vagy januárban (hátha akkoriban betegek leszünk, de a május végi időpontoknak mi állhatna útjába?) - nos, péntekre és szombatra is olyan jegyeket vettem neki (kettőnknek), amiről azt gondoltam, nagyszerű közös élményben lesz részünk. Egy Nádasdy Ádám előadás és egy harművészeti bemutató. Hát, az egyikre az anyukájával megy majd, a másikra V.-vel. Nem tőlük sajnálom, de az elmaradt - és sosem pótolt - születésnapi Bari kirándulásom óta különösen fájón érint, ha egy nyomorult betegség miatt lemaradok valamiről. Nádasdyról különösképp.

De amitől végképp felmegy bennem a pumpa és tüzet okádok, az az, ahogyan az a barátnőm kommentálta, akinek panaszkodtam erről: "Talán nem véletlenül leszel beteg épp ezek előtt a programok előtt. Nézz körül magadban, hogy mi az igazi oka annak, hogy miért nem akarsz kettesben maradni A.-val, mert ezt nyilvánvalóan te szabotálod."

Nem, nem én szabotálom, az életünket együtt éljük és kisebb-nagyobb hepehupákkal jól megvagyunk. Mondjuk kellenének az ilyen kettesben szerzett élmények is, hogy ne csak a hétköznapok feladatai közt lássuk egymást - de magamba fogok most már nézni tényleg, hogy minek kellenek ilyen barátnők nekem?

2025

Végre véget ért eddigi életem legszomorúbb, és sok egyéb tekintetben is legrémesebb éve - bár a permenens rettegések mellett nagyon sok szép pillanatot is átéltem 2024-ben - és mindig tudni fogom, hogy ez volt az utolsó együtt töltött évünk anyukámmal, ami miatt mégis szeretettel is fogok gondolni rá.

2025-re testi, lelki és szellemi egészséget, békét, kiszámítható, nyugalmas boldogságot kívánok magamnak (és mindannyiunk érdekében mindenkinek, akár akarja akár nem). Vannak konkrét terveim, de leginkább magamat szeretném helyreállítani úgy lelkileg, szellemileg, mint testileg, szeretném, ha az energiáim nagy részét úgy fordíthatnám saját magamra, hogy közben nincs lelkifurdalásom amiatt, hogy másokra kellett volna. Kívánom, hogy mindenkinek legyen elég energiája, ereje, figyelme és szeretete saját magára, és mindazokra, akikre szeretné.

Mit szeretnék egészségen és békén kívül?

egészséget és szeretetet - A.-nak, Á.-nak, V.-nek és magamnak, a cicánknak (és nektek is)

békét, kiszámíthatóan nyugodt, jó világot magunk körül

rendet a szobámban

karcsúságot és izmokat, hogy a mozgás örömmel töltsön el

kellemes, tervezett utazásokat, ahol minden úgy alakul, ahogy a legjobb

olvasni, tanulni, írni, rajzolni, alkotni

jó munkákkal jó pénzeket keresni

szeretném megtartani a jelenlegi barátaimat és nem zárkózom el újak elől sem

A karácsony pedig

elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*

* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)

A barátaimról, akik bár állítják, hogy vannak, még sincsenek (sokan)

Ma az történt, hogy készült velem egy hosszabb interjú, ami szerintem jól is sikerült, így fűnek-fának eldicsekedtem vele. A fészbukon is, persze, de azért sok embernek elküldtem személyesen is, mert a fb algoritmus nem biztos, hogy a barátom, és sosem tudom, kinél bukkanok fel a hírfolyamban, vagy kinél nem. Hogy a fb-on ki látta, ki sem a büszke fejemet, azt nem tudom - de azt, hogy azok közül, akiknek személyesen is elküldtem ki látta, azt látom. És hogy a fb-on ki írt legalább egy elismerő szót, azt egy kezemen meg tudom számolni. Akik lájkolták, azokhoz már talán a lábujjaim is kellenének. Azok közül pedig, akiknek személyesen küldtem el... nos, azok szóra sem, lájkra sem méltatták. Hogy mennyire esik szarul? Nagyon.

Ennek kapcsán gondolkodtam el azon is, hogy először elszomorodtam, hogy milyen kár, hogy a szüleim már nem láthatták. Aztán rájöttem, hogy mindegy. Nem ez volt a legnagyobb siker az életemben, és azokat sem tették szóvá szinte sosem. Persze talán mostanra pozitívan változtak volna, ha nem haltak volna/betegedtek volna meg úgy, hogy már nem észlelnek semmit. És hogy ez mennyire esik szarul? Nagyon.

Biztosan én sem vagyok mindig figyelmes, sem barátként, csak családtagként - de úgy érzem, igyekszem tudatosan figyelni arra, hogy az legyek. Nah, mindegy is. Nem hagyom, hogy elrontsák a napomat - csak újra detektálom, hogy szinte senkitől nem várhatok szinte semmit.

barátság

azon gondolkodom, hogyha minden barátod ilyen bizarr meg fura, akkor lehet, hogy velem is van valami gáz?

B - barátság

Most akkor nem azon vekengek, hogy nincsenek barátaim, mert rájöttem, hogy ez a barátaim számára bántó lehet (bár amikor vekengek, akkor mindig úgy érzem, hogy nem léteznek, nem létezőket pedig nehéz megbántani - vagy mégsem?) - szóval, most, hogy épp egy barátnőmmel utazom el az őszi szünetre, nincs késztetésem kételkedni abban, hogy a barátaim léteznek. És az jutott eszembe, hogy vajon én mennyire lehetek jó barát. És nem tudom. Mert azt általában érzem, hogy nekem mire van vagy lenne szükségem, de azt hiszem, nem nagyon vagyok tisztában azzal, hogy a barátaimnak (leszűkítve azokra, akikkel mondjuk kölcsönösen úgy gondolunk egymásra, mint barátra) én mennyire ismerem a baráti szükségleteit és vajon megfelelek-e ennek. Szeretek magamra úgy gondolni, mint alapvetően kedves és másokkal törődő lényre - de valójában nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e. Már csak abból kiindulva is, hogy nem harmincöt évvel ezelőtt jutott eszembe ez a kérdés, hanem csak most.

Kitartóan nézem újra és újra a The Big Bang Theoryt, egyáltalán nem unom (ha igen, áttekerek egy másik részre, de igazából csak ritkán esik ilyesmi) - és időnként úgy érzem, én vagyok Amy (máskor meg Sheldon, stb. - de sajnos sosem vagyok én Penny), ami nem fest túl vidám képet rólam és az én mentalizációmról.

Amúgy ma túljártam a fb eszén (vagy megismertem az észkárását és alkalmazkodtam hozzá - akkor ő járt túl az én eszemen?) - így engedélyezte a megosztásomat. 

nincs nap

amikor azt mondom, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, akkor azt nagyon komolyan mondom. nincs nap, hogy ne jutna eszembe. bezzeg és a gyerekei. bezzeg, aki életvidámabb, viccesebb, izgalmasabb volt legtöbb ismerősömnél. pedig teli vagyok jófej ismerősökkel. és még mindig nem tudom felfogni, hogy meghalt. már két éve. 

láb van, szőr van

az epilátort nem találom sehol. Helló, mindenki, helló, június. Sajnálom, hogy eltűntem és kerestetek, minden okom megvolt rá (az eltűnésre) - és ma még több okom lenne, de lám, itt vagyok. Holnap lesz az államzáróvizsgám, nyilván nem pont ma kell nekilátnom blogot írni - miképp a lábszőrtelenítés is húzódik már egy ideje, szóval azt is kibírnám holnaputánig, mert nem lábszépségversenyre megyek, sőt, erős a késztetés bennem, hogy szoknya helyett inkább a nadrágot válasszam, amiből semmi sem látszana ki. Persze ismét rádöbbentem, hogy nincs egy rongyom sem, ezért nincs holnap miben mennem. Dübörög a mosógép évek óta nem látott ruhákkal - ahelyett, hogy a védésre készülnék, holott kaptam (a konzulensemtől! - akinek ilyen konzulense van, nincs szüksége opponensre) olyan kérdést, amit értelmezni sem tudtam eddig teljesen, nemhogy a választ rá kidolgozni. A csoporttársak szerint vegyem megtiszteltetésnek, engem szeret ez a professzor és rólam feltételezi, hogy képes leszek választ adni. Én meg csak nézek, mint Rozi a ködben bujkáló újkapura.

Anyukámnak lett gyógyszere végszó után kettővel - amiért közvetve a blogot illeti a köszönet, mert innen az ismeretség. Köszi, creusa! Aztán bv-vel voltunk könyvbemutatón (Krusovszky), aztán (előtte) voltam még több koncerten is (Visszaesők, F.O.System), és megyek is még (PUF) - szóval, sokat tettem azért, hogy ne a holnapi vizsgára készüljek. Itt állnak a kérdések kidolgozatlanul, én szőrösen, pucéran és kapkodva - mindent összevetve ezek ellenére is bizakodón, hogy egy szép új végzettséggel megspékelve jövök ki holnap a teremből. Addig még délután fodrászhoz megyek (nem én akartam, így jött ki, a múlt csütörtökre volt időpontom, de a fodrász unokája elballagott az óvodából, így az időpontomat át kellett tenni pont mára), meg a könyvtárba is vissza kell vinnem a könyveket, mert ma járnak le (mindig beiratkozom, de nem nekem valók azok a helyek, ahová rendszeresen vissza kell vinnem valamit - nyilván hozzá sem szagoltam a kivett könyvekhez) - de elolvastam három másikat.

A négy kiscica (mondtam, hogy négy van?) szépen cseperedik - nem tudom, mit csináljunk velük, nem akarok hat macskát. Megjelent az apjuk is, Safranek, egy ideje nálunk kosztol ő is. Úgy néz ki, mint Bánki György pszichiáter - de egyúttal a Macskafogóból Safranekre is emlékeztet, így inkább az utóbbi nevet kapta.

A gyászról

Mióta apám meghalt, időnként megkérdezi valaki, hogy hogy bírom és hogy hiányzik-e. Sajnálom, hogy gyerekkoromban ezt sosem kérdezte meg senki. Rosszul bírtam és hiányzott valaki, aki az apám lehetett volna. Hiányzott, hogy legyen apám. Mármint egy olyasvalaki, aki szeret, aki tanít, aki megvéd - nem egy olyan valaki, akitől rettegni kell. Mióta meghalt, sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, én azt gondolok, amit akarok, akár sírhatok is, ha úgy adódik - de ő többé nem bánthat és nem gúnyolhat vagy nem nevethet ki. Sokat gondolok apámra és még mindig nehezen találom azokat a pillanatokat, amikor jó volt a közelében lenni. Na jó, ne túlozzunk - szóval, amikor nem volt rossz. Atyaég, hogy milyen szemétdombot hagyott ránk! Nem lesz könnyű eltakarítani, de megoldom majd ezt is. Sajnálom őt. Sajnálom a gyerekkoráért, sajnálom azért, amilyen szörnyeteggé vált, holott mutattak arra jelek, hogy csak arra vágyott volna ő is, mint a normális emberek, hogy szeressék és elismerjék őt. Sajnálom azért, hogy ezt csak úgy volt képes megteremteni, hogy olyan hazug világot épített fel maga köré, amit kettéválasztva kellett kezelnie ahhoz, hogy ne bukjon le. Végül persze lebukott. Sajnálom magamat is, mert sokat veszítettem azzal, hogy sosem volt apám (és ezért nem  veszítettem sokat azzal, hogy meghalt, mert bár mutatott némi fejlődést a gyerekkorom óta, ahhoz, hogy jó legyen a kapcsolatunk, legalább további ötszáz évig kellett volna még élnünk mindkettőnknek - hát jaj, csak azt ne). De magamra inkább büszke vagyok, mert kimásztam a mocsárból, amibe belekényszerített, és bár nehéz volt, de sikerült. Juthattam volna messzebbre és magasabbra is, ha nem a pokolból indulok - de így is jutottam valahová. A barátaim és a családom (sőt, egyes munkatársaim is) ismerik egymást, nem kell rejtegetnem senkit senki elől, mert egy életem van. Egy sima, normális, hullámhegyes-hullámvölgyes élet, amiben én sem vagyok mindig jófej, de a rosszfejségeim is vállalhatóak. Vannak, akik kérdeznek tőlem, vannak, akiknek támogatást nyújtok, vannak, akikkel nevetni tudunk, sőt, akár sírni is. Engem sem szeret mindenki, de tőlem nem retteg senki.

barátság

Mondom a barátnőmnek, mikor lesz a temetés (sokára) - azt mondja, megpróbál eljönni, de nem ígéri. Meghökkenek, mert apámat nem ismerte, sem senkit a családból. Hogyhogy eljönnél? - kérdezem. Ne menjek? - kérdez vissza. Hát, szerintem nem éreznéd jól magad - mondom. Hát, szerintem ti sem fogjátok - feleli - nem a vidám buli miatt mennék, nem magamat akarom jól érezni, hanem ott lenni, hogy segítsek, ha szükséged van rá. Nem tudok mit mondani, meg vagyok hatva, bár talán nem látszik, hogy mikor könnyezek* a meghatottság, mikor egyéb miatt. Ez a nézőpont bennem még sosem merült fel, pedig milyen érvényes és kedves nézőpont. Ilyen kedves barátnőm is van.

* egyébként nem sírok sokat, inkább csak nagyon váratlanul tör rám, többnyire vezetés közben, vagy ha arra gondolok, hogy most akkor tényleg muszáj lesz megtanulnom** olaszul, mert pillanatnyilag senki sem tud elég jól, pedig mindig úgy éreztem, hogy ez családunk védjegye

** a német is, de németül sajnos már egészen biztosan nem fogok megtanulni - auf Wiedersehen

Az ajándékok elfogadásáról

- Elfogadnál tőlem karácsonyra egy üveg magam főzte lekvárt?

- Ha annyi a felesleged, elhozhatod.

(nem, egyáltalán nincs feleslegünk)

- Hú, mennyi cuccod van! Hazavigyelek?

- Ha nagyon akarod.

(nem akarom nagyon, de szívesen segítettem volna)

- Boldog szülinapot!

- Minek kellett erre költened?

(nekem tetszett, azt hittem, örülsz neki, de bocs, hogy megzavartalak)

- lemondta a barátnőm a holnap délutánt, hogy kávézzunk.

- sajnálom, talán közbejött valami.

- nem hiszem, inkább rosszul választok barátokat, engem senki sem szeret.

- szerintem ez nem arról szól, én is négy éve hívlak és még egyszer sem jöttél el hozzánk.

- mert túl messze laktok

- ???

- nekem nincs kocsim

- ezt hogy érted? azt sem tudod, hol lakom

- te szoktad mindig mondani, hogy azért jársz kocsival, mert messze laksz

- igen, ahhoz messze, hogy naponta békávézzak, mert az mínusz napi két óra, de ahhoz, hogy egyszer meglátogass Budapesten belül?

- jó, akkor most csütörtökön elmegyünk Gerivel

- ???

- meglátogatunk

- bocs, de most nem jó

- nem tudok a gyerek nélkül menni, ezt megérthetnéd!

- megértem, de nekem most nem jó, aznap leszek első nap végre szabadságon karácsony előtt

-  mondtam, hogy engem senki sem szeret, látod, még te is lepattintasz

(még én is?)

(igen, ez mind ugyanaz a lány)

Füstmérgezésből lábadozó jó reggelt!

Nem történt semmi*, csak eltöltöttem egy kellemes estét a munkatársaimmal és azok innen-onnan verbuválódott ismerőseivel. Csak én már ezer éve nem voltam házibuliban és elszoktam attól, hogy milyen az, ha egy társaságban mindenki dohányzik, de tényleg mindenki - engem kivéve. Vágni lehetett volna a füstöt - az éjszaka folyamán később már nyitott ablakoknál is - de a társaság jó volt, a beszélgetések érdekesek, a kaják finomak, a padlizsánkérmért még akkor is odadugnám a képem, ha amúgy mindenkit utálnék. Mire hazaértem, már belőlem is áradt a füst, a ruháimat leszórtam az előszobában, még éjjel kettőkor nekiálltam fürdeni, hajat mosni, de mit sem javított az állapotomon, salvus vízzel öblögettem az orromat, kenegettem gyógyfüves ajakbalzsammal, hogy annak az illata elvegye a füstszagot - de nem. Végül fél ötkor aludtam el végigmerülésben. Reggel úgy ébredtem, mintha harminc éve dohányoznék megállás nélkül, torokfájósan, köhögve, krákogva, harákolva - és lemoshatatlanul füstszagúan. Detoxikáltam magam macha lattéval, teával, kávéval - de nem tudom, mikorra fogom kinőni ezt a rémes cigiszagot.  És örülök, hogy ilyen jól sikerült a tegnap, és szomorkodom, mert nagyon hiányoztak az efféle sírva röhögős, világmegváltós, jó beszélgetések, vágyom rá, hogy taállkozzunk gyakrabban hasonló körben, de nem tudom, hogy bírnám ki rendszeresen a füstmérgezést. Most pedig elbotorkálok A.-val karácsonyfát venni.

* Úristen, dehogynem történt semmi, kiderült, hogy a munkatársaim egy része tizenhárom évvel gondolt fiatalabbnak a valós koromnál - már csak emiatt is érdemes volt ottmaradni és megfulladni a füsttől, hogy ezt hallhassam.

Hamupipőke kettős élete

És aztán tegnap, miután jól kipanaszkodtam magam, hogy engem semmi fény sem ér el az élet naposabbik oldaláról, elmentünk moziba. Én akkor is imádom a mozit, ha kommerszebb filmet nézünk meg - de tegnap este erre esélyünk sem volt, mert minden film, amire rákattintottam, a horror kategóriába tartozott, én pedig nem csak soha, semmilyen körülmények közt nem nézek horrorfimet, de nem is értem, hogy valakit mi vihet rá arra hogy nézzen (ugyanitt épeszű magyarázat kerestetik arra, hogy miért olvasok mégis (időnkét véres) krimiket - igaz, én azokon a lapokon csukott szemmel és villámgyorsan hajtok át, ahol történik valami, semmiféle testi szenvedésre nem vagyok vevő - a lelki nyavalyák és lelki nyavalyások ezzel szemben érdekelnek - hát, biztosan subaguba, zsákfolt, olyesmi). Szóval, nagy nehezen kiszúrtam végre, hogy olasz filmfesztivál van, úgyhogy megnéztük a Puskinban egy olasz filmet - nyilván olaszul, ami nekem mindig plusz boldogság (bár felirat nélkül egyáltalán nem boldogulnék, de a szórványosan felismert szavak is boldoggá tesznek), sőt, utána volt egy beszélgetés a rendezővel és a főszereplővel, azon is maradtunk. Csodálatos volt, most ismét sokág bírom majd nyafogás nélkül moziba akarok menni. A szomorú része az - oh, nálam mindennek van szomorú része, alkatilag szomorúságra vagyok kódolva, de ez tényleg szomorú, nemcsak én érzem így - hogy utoljára a covid előtt Bezzeggel beszéltük meg, hogy elmegyünk együtt moziba az olasz filmnapok alkalmából. Nem mentünk, és ez a lehetőség ebből a világból végleg elveszett. Szerintem még mindig alig múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rá. Szóval, tegnap úgy gondoltam, kicsit helyette is nézem a filmet. Halálmegvető bátorsággal (vagy full felelőtlenül?) maszk nélkül. Aztán már a metrón sem vettem fel - ilyen lassan három éve nem fordult elő. Ja, amúgy a film jó volt - szóval, ha jövőre bemutatják, érdemes megnézni. Több filmet is próbálok megjegyezni, amit majd el kell kapnom, ha egyszer néhány év múlva esetleg játsszák. A nyolc hegyre például mindenképp felmásznék beülnék. Most pedig kalandra fel, ködös erdőben vakon vezetés világszám következik (nekem ez is horror).

napzáró

- ó, úgy érzem, kiestem a pixisből

- milyen pixisből? nincs is pixis!

- már pixis sincsen?

Néha túlzásokba esem

V. nem akart vidéki egyetemet megjelölni, mert nem tudta elképzelni, hogy idegenekkel éljen együtt a kollégiumban. Én meg próbáltam rábeszélni.* Mint utóbb kiderült, nem is kellett volna, mert felvették az elsőnek megjelölt helyre - mégis elköltözött, mert a szerencse folytán úgy alakult, hogy van hová. És úgy volt, hogy a legjobb barátnőjével költözik - akit viszont végül a szülei nem engedtek el (nem tudtak volna pénzzel támogatni) - viszont V. elköltözésének is az volt a feltétele, hogy van fizetős lakótársa, mert a mi pénzügyi lehetőségeink is erősen korlátosak. Szóval, muszáj volt keresnie egy idegen lakótársat. Három hete laknak együtt, és mostanra Esztivel kábé mindent tudnak egymásról. Mindent is. Ami döbbenet - de biztosan sokaknak volt már hasonló élménye, hogy az ember ugyanúgy bele tud zúgni egy barátságba, mint egy szerelembe. Szóval, V. mesélte, hogy Esztivel milyen szuper minden - mire én azt találtam válaszolni: látod, a kollégiumban ezer meg ezer Esztivel lehetnél együtt minden nap! - de én is tudom, hogy akkora kollégiumok tán csak Kínában léteznek (vagy ott sem).

* nevezetesen és nagyon konkrétan Pécs mellett kampányoltam, mert sajnálom, hogy én sosem éltem Pécsett (bár jártam Pécsre több szakra is), de már csak levelezőkre, ezért időnként kellett ugyan ott aludni, de nagyon keveset ahhoz képest, hogy imádom Pécset.

friends

amint lesz egy szusszanásnyi időm, megrajzolom vagy megvarrom magamnak a képzeletbeli barátaimat

Kalandtúra

Amikor tavalyi a nyaralás után azt mondtuk a barátnőmmel, hogy ezt 2022-ben is megcsináljuk, akkor nem gondoltunk arra, hogy a szolíd, csajos nyaralásunk a Tiszánál idénre komoly szervezést igénylő kalandtúrává válik. Egyrészt nincs a házban áram - mert ha lenne, kóborolna és ismét megrázna. Holnap 9-re jön a villanyszerelő. Remélem, ért hozzá. Remélem, nem felejtek el pénzt kivenni, mert a faluban nincs automata. Hűtőnk akkor sem lesz, ha megcsinálja, mert az rázott meg, szóval, én nem kapcsolom vissza. Amúgy is idősebb nálam. Nem a villanyszerelő, a hűtő. Az tárgyak esetében már old timer kategória (azt hiszem, igazából gőzöm sincs róla). Van nálunk power bank, meg különféle elemlámpák. Izgi lesz! Gyertyát nem viszünk, szárazság van. És akkor még a benzin! Tavaly odamentünk, visszajöttünk, egyszer talán tankoltunk út közben vagy hazafelé. De mostanában inkább üresek a kutak - arrafelé pláne - szóval azt a tervet eszeltem ki, hogy minden kútnál tankolunk, ahol lehet (nem, azért inkább csak kb 80-100 kilométerenként, ahogy kijön.) Ja, meg a hőség - hát én már most úgy érzem magam, mint aki egy országos léptékű finn szaunában él. (indulás előtt vagyunk, mert az útitársam még nem ért ide) Viszünk scrabblet és könyveket. Jó lesz!

A nyárról

Az időkép hőmérséklettérképén kék színnel jelenik meg a 29,43 fok valahol Baranyában, és irigylem őket, mert a reggeli zuhany után negyed órával nem tudom*, hogy elfelejtettem-e megtörülközni vagy az izzadság folyik végig a hátamon.

Tegnap nagyszerű estém volt, nálunk járt egy olvasóm, aki sosem kommentel, így nem is ismerhetitek. Már a jó sokadik találkozásunk volt, azt hiszem, talán hat éve az első - ezért is szeretem ezt a blogot, mert fantasztikus embereket ismerhettem meg általa. Csak dumáltunk, fagyiztunk, kávéztunk, cseresznyéztünk - és néhány órára olyan teljesen normálisnak tűnt az élet. Azt a húsz kiló meggyet, amit apám adott a kifejezett kérésem ellenére (nem kérek meggyet, mert nincs időm eltenni) nem dolgoztuk fel - majd talán ma éjjel? de annak is örültem, hogy nem kell a meggyel kínlódnom (igen, tegnap garantáltan kínlódás lett volna) Köszi, Judit!

* már tudom - basszus, gyorsabban izzadok, mint törülközöm