elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*
* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése