Én sem tudom, mi a megoldás

de néhány dologról biztosan tudom, hogy nem lesz az, mert nem képes azzá lenni.

Sem egy kis állam (itt például erre az ellenszenvesen nagypofájú, de amúgy erkölcsileg hagy még kívánnivalót maga után típusú Magyarországra gondolok), sem a nagyon civilizált Európa bezárása vagy kerítéssel körbekerítése, sem az üldözöttek be nem fogadása, sem saját kis érdekköreink (gyilkos) tűzzel-vassal megvédése, sem pedig a(z amúgy vágyott) béke és rend (vélt) érdekében egy "laza" diktatúra (itt például Orbán Viktorra és az ő fideszére gondolok) támogatása, vagy akár csak hallgatólagos vagy beletörődő elfogadása nem lesz megoldás. Talán kijjebb tolná, talán messzebb tenné, talán nem látnánk vagy csak homályosan (nézd, de érdekes, szép sziluettek a távolban! ne menj oda, veszélyesek), és talán úgy tennénk, mintha. Mi itt a racionalitás? A racionalitás az nem egy másik, egyébként számunkra talán tényleg egy ideig élhetőbb diktatúrát követel és nem is a bezárkózást követeli, mert az ugyanezeket a típusú embereket és megoldásokat termeli újra. A racionalitás a szűken vett helyi érdekeken túl lát és globálisan gondolkodik (bár persze legszívesebben én sem mennék a kerten kívülre, itt csak a levegő hideg, meg a szél fúj, bár az is csúnyán, szétdobálja a vidám, színes nyugágyakat)

emlékeim egy bőröndről

hetek óta ott állt a bőrönd a szoba sarkában a földön, benne és rajta kupacok: hálóingek, tisztálkodószerek, az új narancssárga köntösöm, papucs, betétek, könyvek (ó, én balga!) - de nem volt semmi struktúra a halomban, nem volt rend, nem született még valódi döntés arról, hogy mit is kéne vinnem és mit otthon hagyni, mert olyan nagyon-nagyon messzi volt még huszadika (amit mások mondtak) és pláne huszonvalahanyadika, amire én tippeltem. aztán 12-én este úgy éreztem, hogy addig nem fekszem le, míg kész nincs minden, amíg be nincs csukva a bőrönd úgy, hogy minden benne van, ami kell - hiszen hamarosan már csak egy hét lesz hátra. bepakoltam, lecsuktam és nyugodt elégedettséggel feküdtem le aludni. hajnali 3 körül ébredtem, pisilni kellett (mint minden éjjel legalább egyszer, de inkább többször) , felkeltem, hogy kivánszorogjak, mert álmos is voltam, meg hasnehéz, de ahogy felálltam, elfolyt a víz. úgy látszott, hogy most hamarosan indulni kell. felkeltettem A.-t, zuhanyoztam (mert mégsem mehetek oda fürdés nélkül), aztán hívtunk egy taxit. finom meleg hajnal volt 13-án, pulóverben voltam, nem kellett még kabát. taxi után kórház, rohanás (mert naivan azt gondoltam, hogy itt aztán most minden másodperc számít), aztán lehiggasztottak: adatok, nyilatkozatok, vallomások, mérések... a baba meg úgy tűnik, még maradna. maradt is, még két napig - és én is maradtam a kórházban, azt mondták, jobb, ha már nem ugrálok. pedig akár ugrálhattam volna is, mert fájás egy szál sem volt, csak az izgalom, hogy mindjárt, most már tényleg mindjárt meglátom Á.-t, akinek én leszek az anyukája. ami máig egészen hihetetlen dolog, hiszen az anyák felnőttek, fáradhatatlanok, következetesek, rendesek - és egyáltalán, mindenben mások, mint én. eleve, már a kezükön is látszik, hogy ez bizony anyai kéz - míg az enyém? az enyém csak egy sima kéz volt, olyan, mint korábban, csak fogtam egy teli bőrönd fülét. 14 éve - el sem hiszem. emlékszem minden színre, a szélre, a szagokra, hogy hogy az agyamba vésődött a tizenharmadika - ami végül nem maradt nevezetes dátum, főleg én emlékszem rá, kicsit talán A. is - Á.-nak pedig később kezdődik végül a személyes történelme.

Nyár van, olvad a málna a számban

Ja, nem, november van. De azért reggel kiimentem a kertbe pizsamában, mezítláb, körbecsámborogtam a birtokot, megnéztem, hogy sárgulnak és pirosodnak a levelek, hogy zöldell a petrezselyem és a tyúkhúr (szedtem is mindjárt belőlük a finom reggeli zöldturmixomba), örömmel láttam, hogy még mindig virágzik az ibolya a még mindig tömötten illatozó birsalmafa alatt, megnéztem, kikelt-e a frissen egy-két hete elszórt spenót- vagy a sóskaültetvényem (nem, de nagyon drukkolok nekik), megtapogattam a csipokebogyókat (már van jó) - és végül lecsíptem a kertben egy szem érett málnát.

patthelyzet

Dél körül jár, egyedül ülök az irodában, csöng a telefon.

én: ezmegaziroda, jónapot kívánok
F.: F. vagyok
én: szia!
F.: adnád nekem Dórit?
én: nem tudom adni, épp most szaladt ki ebédelni
F.: Dóri sosem megy ki ebédelni
én: öööö...wtf?... hát, most kiszaladt
F.: nekem mindegy (mondja meglehetősen vészjóslóan)
én: én nem tudok segíteni?
F.: jött egy e-mail, amiben az adatainkat kérik... szerintem becsapás, ne válaszolj rá
én: én még nem láttam, de amúgy sem szoktam spam üzenetekre válaszolni
F.: Dóri hívjon fel, ha megjött abból az ebédből (és nyomatékosan kételkedik)


Dóri visszaér az ebédből (sőt, nekem is hoz, hogy nekem ne kelljen most kimennem). Mondom neki, hogy hívja fel F.-et - de nehogy mobilról, csakis a benti vezetékesről, mert F. tuti azon pörög, hogy Dóri nem jött be ma dolgozni (ilyen  ugyan még sosem fordult elő, de F. folyton gyanakszik, hogy mindenki átveri őt). Dóri felhívja F.-et, aki először is utasítja, hogy ne válaszoljon az adatlopó e-mailre (ami a céges gépeken és Dóri telefonján sem jelenik meg, ahová át vannak irányítva a levelek, így azt kell hinnünk, hogy F. saját e-mailcímére érkezett magánspamjéről lehet szó... vagy csak alibiről, hogy ellenőrizhesse, bent vagyunk-e akkor is, ha ő nem). És - mondja Dóri - hogy végül is még le is cseszte őt F., hogy ha elintéznivalói vannak a városban, azt vallja be, ne hazudja azt, hogy ebédelni ment, mert ő úgyis átlát a szitán, hiába is falazok én neki.

Na, most én erről egyre inkább azt hiszem, hogy F. tényleg beteg. De mit tehetnék?

nyakamba szakadtak a gondok, lehet, hogy kipróbálom a körömlakkozást, mint a dolgok elfedésére irányuló divatos és egyben leglátványosabban sokszínű, bátorságot adó módszert

(erről nem írok)
a kezelés hatására eleinte rosszabbodás várható
közeleg a várvavárt rettegett felvételi
közeleg a rettegett várvavárt karácsony
az autómat totálkárossá nyilvánították
mégiscsak be kéne adni azt az elmaradt többedik szakdolgozatot is
úgy tűnik, én leszek az igazgató

0085-től 147-ig (második felvonás)

Á. hívott ( és tanítási napon a 9.27-kor az iskolás gyerektől származó hívás sosem kecsegtet sok jóval) sírva, hogy ráesett a könyökére és az iskolaorvos azt mondta, azonnal vigyük el a gyereksebészetre röntgeneztetni, mert valószínűleg eltört a könyöke és/vagy az alkarja és lehet, hogy műteni is kell. Hát, mit mondjak? arcomra fagyott a meditatív hangulat - azt még sikerült eldadognom az ismét kilépő frissdolgozó nővérnek, hogy baleset, meg mennem kell, és hogy a dossziéval most nem szórakoznék, inkább náluk hagyom (egyébként a korábbiaknak egyáltalán semmi köze a mostanihoz, kb. olyan, mintha egy bokatörés dossziéját hordoztatnák velem egy méretes orrpolip kihalászásához), illetve megkérdeztem, hogy a hirtelen bekövetkezett körülményekre tekintettel lehetséges-e, hogy ne újabb két hónapot várjak egy új időpontra, mire visszament megkérdezni (irtó cuki volt, ahogy igyekezett mindent tudni, komolyan... csak én úgy rohantam volna azonnal), majd kijött és azt mondta, hogy persze, jöjjek a héten bármikor (azt az egyet felejtette el mondani - vagy már megkérdezni is? - hogy a hét többi napján mások rendelnek, így aztán a mai napom is extra szívásokkal indult - de ezt akkor még nem tudtam és nem is érdekelt)
Annyi pénz nem volt nálam, hogy áttaxizzak egyik kórházból a másikba (A. azonnal autóba ült és elindult Á.-ért az iskolához - az csak a budapesti dugók miatt lehetséges, hogy én később indulva, messzebbről, metróval és taxival is majdnem hamarabb értem oda, mint ők) - szóval, elszaladtam a metróhoz, közben tízpercenként hívtam Á.-t, hogy nyugi, aki továbbra is sírt, hogy nagyon fáj és hogy nem tudja mozgatni - egy majdnem tizennégy éves fiú sírása semmiképp sem nagyon megnyugtató - pláne, ha hallom, hogy körülötte épp szünet van - vagyis látják sokan, hogy sír és ő mégis sír. A metró és a taxi közti időrésben megoldottam, hogy legyen nálam két liter innivaló és számtalan pogácsa, zsemle és bukta - mert ha mégsem kell műteni és ehet még aznap (és ezt nagyon-nagyon reméltem), akkor farkaséhes lesz, mire ez kiderül. Ha műteni kell, akkor meg úgyis ott éjszakázunk vagy Á. vagy én - szóval, mindenképp jobbnak láttam vinni valamit.

Már csak öt perc volt a taxiútból, amikor Á. felhívott, hogy nincs parkolóhely a kórház előtt, ezért A. úgy döntött, visszafordulnak, hazahozza és majd nálunk a környéken megnézik - sajnos A.-nak halvány lila gőze sincs arról, hogy a legtöbb helyen, így például mifelénk is a 18 év alattiakat automatikusan utalják be a gyereksebészetekre, még akkor sem röntgenezik meg őket, ha épp üres a röntgen és van orvos is hozzá. Sikítva fordítottam őket vissza - és ezzel elértem, hogy én értem előbb a gyerekkórházhoz zsemlékkel, nem ők Á. kifordult könyökével.

közjáték:
Álltam a gyerekkórház bejárata előtt, néztem, milyen gáz, hogy tényleg nincs parkolóhely, meg hogy a bunkó mercisek beparkoltak a tilosba - de hát biztosan leszakadt a gyerekük feje, végül is én is megtenném ilyen helyzetben - amikor bentről kijött két nagyon kopasz, nagyon kigyúrt disznó, apadisznó és fiadisznó (valószínűleg nem sok hiányzik már neki ahhoz, hogy 18 éves legyen és végre ne a gyerekkórházban kelljen ellátni, amikor ellátják a baját) - a süldő egyik ujján friss kötés. Egyenest a merdzsóhoz mentek, böffentettek néhányat, bólintottak egyet-kettőt, majd rákönyökölve a hófehér mercédesz tetejére rágyújtottak egy-egy szivarra.

Kisvártatva megjelent A. és Á. is - gyalog, a kocsit vagy nyolcszáz méterre hagyták, ahol felszabadult hirtelen egy hely. Bementünk, kihúztuk a 147-es nyerőszámot és várakozni kezdtünk. És hosszan várakoztunk. Az események pozitív folyománya, hogy Á. hozzám bújva és a kezemet fogva várakozott hosszan. Én meg a haját és a vállát simogatva várakoztam hosszan. És belátom, hogy az egységes stílus miatt itt még hosszan kéne taglalnom, hogy mi minden történt - de muszáj rövidre zárnom: megvizsgálták, megröntgenezték és nincs eltörve csak zúzódás - kenni kell és fáslizni, kímélni, meg kapott egy orvosi  felmentést tesiből azzal a múlt századbéli szövegezésű pecséttel, hogy "Tisztelt Tornatanár! Tornaóra alól felmenteni szíveskedjék" (az amúgy sem túl jámbor tesitanár nyilván céklavörös fejjel fogja kikérni magának, hogy tornatanárnak titulálták)

A diagnózis után délután három körül Á. még ott a kórházfolyosón felfalt mindent, amit vittem neki, aztán hazajöttünk, azóta én kenegetem és fáslizom a karját, ő pedig nagyon kíméli (például nem vág és ken kenyeret, nem rak el száraz edényeket, nem pakol el ruhákat - de kivételesen nem piszkálom mindezek miatt). Iskolába természetesen jár, csak nem tornázik.

Én meg ma visszamentem a tegnap félbehagyott kezelésemre - az sem rövid sztori.

0085-től 147-ig (első felvonás)

Kezdem azzal, amivel tegnapelőtt befejeztem: nem lett meg a papír.

Reggel azzal a megoldástervezettel a fejemben keltem, hogy odamegyek, megmondom, hogy a papír nincs meg, kérek másolatot a recepción (vagy minek hívják ezt a kórházakban) és így frappánsan elintézem az ügyet. Oda is mentem 8-ra, ahogy telefonon mondták két hónapja - mert akkor kaptam ezt az időpontot. Mivel már a recepcióhoz sem lehet csak úgy odamenni, csak valami sorszámmal, kértem sorszámot a géptől. Nagyon korrektül rá volt nyomtatva, hogy a sorszámom 0085, meg hogy 7.49:15-kor igényeltem a géptől, meg hogy 10.50 és 11.00 - ezeket nem annyira értettem, de nem is annyira érdekelt, hiszen volt már számom. Amit persze nem írt ki recepcióshoz hívó gép, úgyhogy mégiscsak oda kellett pofátlankodnom az egyik ablakhoz azzal, hogy elveszítettem a csodakartont, amit mindenhová vinnem kell. Nagyon kedves volt a nő, soron kívül nyomtatott nekem egyet, ráragasztotta a vonalkódos elemet is - majd azt mondta, hozza a dossziémat is. A mimet? mert én eddig olyat soha - mondtam, de már el is tűnt és kisvártatva visszatért egy hatalmas, vastag, nehéz kartonborítékkal. Hogy aszongya ebben van az előéletem és ezt cipelnem kell mindig mindenhová. Igen, tulajdonképpen ezt már régóta tudom.

Először lementem a pincébe, ahová a 11.00-ás időpontom szólt, hogy megkérdezzem, 10.50-re hová kell majd mennem - mert azt nem nyomtatta rá a papírra az atyaúristen a gép, de ezen nem is csodálkoztam, mert a jövőbe látni tényleg keveseknek adatik meg, 10.50 pedig még erősen a jövőhöz tartozik (a 11.00 is persze - de valami tudás mégiscsak kell, legalább halvány sejtelem a jövőről). Megkérdeztem, megtudtam. Következő életfeladatom a pisilés lett - nem triviális az egy kórházban, pláne nem a mázsás keresztemmel borítékkal, benne az életutam. Plusz kabát, sál, sapka, kistáska. Meg hogy a wc-ben nincs világítás, csak az előtérben, ami viszont koedukált. Meg hogy a wc-ben nincs wc papír, csak az előtérben, ami viszont koedukált. Meg hogy a wc-ben nemhogy kispolc nincs az életutamnak (erre valahol azért számítottam), de fogas sem az egyéb holmijaimnak. Igazából persze - a magyar kórházhelyzetet némileg ismerve - erre szintén számítottam - de ettől még nem indultam el pucéran otthonról, hanem csak a megszokott konzervatív módon ruhában. A népszerű és gyakran idézett mondással ellentétben a fülünk mögött sincs kispolc, így az élettörténetem a földre került, a legtisztább sarokba (állítva), a kabát a kilincsre, a kistáska az állam alá - imádok így, szigorúan az állam alá szorított kistáskával szabályos kosárlabda alapállásban pózolni a közintézmények mellékhelyiségeiben - különösen, ha a letolt gatyám zsebében megszólal a telefon és a rezgő funkció segítségével megpróbálja kimozogni magát onnan, mert így azon kívül, hogy pisilek minimum fél litert (vagy ki tudja mennyit), még legalább ugyanannyit ki is izzadok. Remélem, aki nem kedveli az ilyen természethű leírásokat, az ezt a részt kihagyta és kiment helyette kezet mosni vagy valami ilyesmi.

Miután végeztem a dolgommal odalent a pincében, felmentem az emeleten megadott szoba elé (118 vagy 122 - mondták a pincében - nos, ezek még körülbelül sincsenek egymás mellett), megtudtam, hogy az ajtón látható "ambulancia 2." és a folyosón látható nyíl által mutatott "ambulancia II." azonosak egymással (és hogy más betegek ezen nem szoktak fennakadni - szerintem egyébként fenn szoktak, csak nem olyan bátrak, mint én, hogy meg is kérdezik)

Leültem tehát a 122 elé kirakott négy szék egyikére és vártam. Hamarosan tizenketten lettünk, és mint kiderült, mindenki 8-ra jött, mint én. 8.43-kor megérkezett az asszisztens lányka (első munkanapja volt a hétfői), 9.00 előtt néhány perccel az orvos is, beadtuk a papírjainkat. Akik ennél később érkeztek (mert voltak olyanok is), azok némileg a falra préselődve várakoztak. Közben odabentről elkezdték behívni az embereket, én pedig megkérdeztem a nővért, hogy vajon a papíromon olvasható időpontok jelentenek-e valamit (bármit is) - nagyon kedves volt (velem és mindenkivel), be is ment megkérdezni és kijött azzal, hogy lehetséges, hogy tényleg addig kell várnom. Nem gond - gondoltam - én persze odabent azt mondtam, amit nekem telefonon mondtak, hogy odamegyek nyolcra, megnéz az orvos, elvégzik a kezelést, az egész nem több 15-20 percnél (ismerem a dörgést, úgyhogy én egy órával számoltam és odabent azt mondtam, hogy ha nyolcra megyek, tizenegyre akkor is bent leszek, ha még közlekedési káosz is van - aha, ahogy ezt naiv martine elképzeli) Szóval, átértékeltem magamban a napot, örültem, hogy legalább pisilni elmentem még a sorállás előtt, és úgy döntöttem, teljes nyugalomban meditálni fogok 11.00-ig (vagy még tovább), mert ezt a délelőttöt mindenképp a kórházban, ezen a széken kuporogva kell eltöltenem a 0085-ös sorszám birtokosaként.

Nos, ez így is lett. Majdnem. Mert a délelőttöt tényleg a kórházban egy széken kuporogva töltöttem - csak nem ezzel a sorszámmal. Csak nem ezen a széken. Csak nem ebben a kórházban.

alapvető gondok vannak velem

és most nem arra gondolok, hogy noha hetek óta tudom, hogy holnap reggel a kórházban kezdek reggel (nem alszom ott, csak bejárok majd kezelésre) és világosan megmondták, a lelkemre kötötték, ráadásul igen kedvesen és figyelmesen, hogy melyik régi papíromat vigyem mindenképpen magammal az újak mellett - nos, én ma este fél tíz után egy kicsivel kezdtem előkeresni azt a bizonyos papírt (igen, eltaláltátok, nincs meg, sem ott, amire azt gondoltam, hogy teljesen felesleges korábban megnéznem, mert úgyis ott van, sem az azóta pánikszerűen felforgatott egyéb helyeken, sem az általam definiált "már minden helyen", ahol  megnéztem - nincs, ott sincs, a föld nyelte el) - és elhatároztam, körülbelül kilencmilliomodjára az életben idén, hogy majd ezentúl rendesebb leszek - hát... én nem fogadnék rá nagy összeggel, ti se tegyétek

de rájöttem, hogy nem ez a legnagyobb gond velem

hanem az, hogy egy senkinek érzem magam amiatt, hogy még egyetlen valódi könyvem sem jelent meg és/vagy egyetlen találmányomat sem szabadalmaztattam és/vagy nem lettem minimum országos (de inkább európa vagy világhírű) divattervező, grafikus, énekesnő, tudós - és nagyjából napestig (úgy értem, bárhány nap estéjéig) sorolhatnám, hogy mely témákban nem tettem még le semmit az asztalra (és egyre fogy az idő arra, hogy valaha is megtegyem) - és tudom (mert valamennyi földönjárás azért szorult belém), hogy az emberek nagy része így éli le az életét, hogy nem lesz nemhogy világ-, de még országos hírű ezmegaz sem és boldogok úgy, és nem hiányzik nekik semmi a kerek életükből. és én irigylem őket, mert azon kívül, hogy nekem is mindenem megvan, amit csak ember kívánhat, nekik nincs benne a fejükben az a bug, hogy haszontalan, nevetséges semminek érezzék magukat egy ilyen nyilvánvaló csacskaság miatt.

de legalább a nyavalyás papírom lenne meg!

A vasárnap az én hétfőm

Vagy nem is. Vagy de. Vagy ki tudja.

Mindenesetre megint eléggé felbaszta az agyamat elkedvetlenített az a kurva gonosz szerencsétlenül átgondolt kormányrendelet, ami arra kötelez, hogy vásároljak be hét közben (amikor a lakásunktól pár száz kilométerekre dolgozom, és mindennap öt előtt kelek és hullafáradtan érek haza), vagy ha ez nem ment (ezen a héten sem sikerült), akkor vásároljak meg minden szart szombaton. Amikor pár száz kilométerre a lakásunktól karateversenyen szívok drukkolok a lányomnak (aki felülmúlta önmagát, nagyon pontos és összeszedett volt - igen, ez most dicsekvés). Képzeljétek, ez sem sikerült (mármint bevásárolni szombaton). Persze, azt még mindig megtehettem volna, hogy kiguglizom, hogy mi van nyitva csakazértis vasárnap és oda elmegyek - de őszintén szólva az ágyból sem volt kedvem ma kimászni, nemhogy a házból, pláne boltba menni. Fárasztó egy reggel

Így azt ettük, ami volt itthon, mert szerencsére még vannak tartalékaink a mélyhűtőben azokból az időkből, amikor családomat hátrahagyva és szétszakítva vásárolni járhattam. A raktáraink erősen üresedőben vannak, de őszintén remélem, hogy a kormányváltásig kitartanak még a készleteink (néhány üveg meggy nyárról, két doboz bolti lasagne, egy fél doboz fagyi, egy-egy zacskó spenót, zöldbab és kukorica - ez utóbbira rátérdelni is hajlandó lennék, ha könnyes imáim meghallgatásra találnának kormányügyben...)

Szóval, hámozott csirkemellet (ez az étel kivételesen bőrrel is rendelkező csirkecombból finomabb - noha én amúgy a mellét szeretem inkább, azért is volt épp az itthon) sütöttem meg tepsiben savanyú káposztával, karikára vágott hagymával, kolozsvári szalonnával és barna rizst főztem hozzá. Aztán még gyorsan összedobtam az itthon található alapanyagokból egy kis ajándékba vihető édességet - mert ma derült ki, hogy Á. vendégségbe megy P.-ékhez - úgy látszik, ez a gyerek (mármint Á.) csak a szórakozásnak él! Ja, matekozni ment. Na, de őt a matek szórakoztatja... szóval alternatív kókuszgolyókat csináltam, vaj helyett kókuszolajjal és kakaópor helyett olvasztott étcsokival és házi szilvalekvárral - nagyon finom lett (de ezért kizárólag saját kreativitásomat dicsérem, a vasárnapi boltzárat véletlenül sem méltatnám)

Á. egy hét múlva lesz 14 éves - a szülinapi könyveit ( ezt és ezt és ezt  ) megkapta előre, hogy bírja a tegnapot. Kettőt kiolvasott közülük, a két utóbbit. És befejezett egy már korábban elkezdett könyvet is, ezt ) Úgy láttam, jól szórakozott, én is el fogom olvasni a könyveit... csak én nem bírok el ilyen rövid idő alatt ennyivel, pláne ezekben a témákban (egyébként én szoktam neki könyvet venni, megkérdeztem a múlt héten is, mit szeretne kapni a szülinapjára - azt mondta, hogy  az, amit legutóbb hoztam neki, az nagyon tetszett, olyasmit szívesen olvasna még - igen, nagyon büszke vagyok rá is)

kérés

ha még egyszer azt hallanátok tőlem, hogy olyan karateversenyre megyek, ahová reggel hét előtt indulunk és ahonnan este kilenc után érünk haza (iszonyú ködben), akkor nagyon-nagyon tapintatosan, de felettébb határozottan figyelmeztessetek rá, legyetek szívesek, hogy annál én sokkal jobban szeretnék inkább itthon takarítani, vagy pláne bármi mást csinálni - még akkor is, ha a végén az éttermi vacsora amit vigaszdíjul toporzékolva kihisztiztem magamnak meglepően jó volt (a kiszolgálás gyors és kedves, a kaja bőséges és finom - egészen megdöbbentő konstelláció... végül is tényleg kár lett volna kihagyni)