Megpróbáltam megszervezni a holnapi szülinapomat. Nem lesz nagy ünnepség, A. elutazott, a tesóm elutazott, a tesóm egyik fia elutazott, Á. elmegy játszani aznap - és én is egész nap iskolában leszek. Ahonnan - ha ma ki lehetett volna iratkozni úgy, hogy visszaadják az eddigi pénzemet, - gondolkodás nélkül kiiratkoztam volna. Elég volt, fáradt vagyok, kizsigerelnek - na, de ez a történetnek már csak a disznófarka.
Szóval, ahogy próbáltam legalább néhány családtagot összetrombitálni, legalább másnapra, hogy legalább csináljunk úgy, mintha ünnepelnénk, hiába hívogattam apámat, hogy mikor lenne jó nekik, nem vette fel a telefont pont huszonötödjére sem. Sem a vezetékeset, sem a mobilt. Felhívtam anyukámat - de vele már nem lehet programokat egyeztetni, meg hát igazából semmit, amiben biztosnak kell lenni. Anyukám azt mondta, apám rosszul van. De hogy melyik nap lett rosszul és hogy ma (vagy tegnap) nála evett-e (értsd ő maga mikor evett utoljára), arra már nem emlékezett. Úgyhogy felhívtam a főnökömet, hogy kéne egy szabadnap - azonnal adott, mondta, hogy menjek.
Nem vagyok egy Fittipaldi, nem különösebben vezetek jól ködös, jeges erdei utakon - de csak úgy lehet a szüleimhez jutni. Szóval, igen bátran odavezettem. Anyukám boldog volt - ez volt az egyetlen pozitívuma a mai napnak, mert olyan nagyon kedvesen boldog, ha lát. Átsétáltunk apámhoz, akinél nyitva volt minden (szerencsére), így be tudtunk menni. Apám az ágyban feküdt - úgy láttam, hogy lélegzik, de nem voltam teljesen biztos benne - de mivel a hipochondriám kiterjesztetten is működik a családtagokra, ezen nem akadtam fenn nagyon. Addig-addig kiabáltam hogy helló! megjöttünk! hogy vagy? hogy holtából is végre felébresztettem. Azt mondta, nem beteg, csak nagyon gyenge és álmos. Pont olyannak is nézett ki: gyengének és álmosnak. Meg kicsit lázasnak meg nagyon öregnek. Azt mondta, hagyjam csak aludni. És apám nem könnyen megingatható az elhatározásaiban. Hozott nekem kávét, kicsit sztorizgatott, rám sózott egy üvegnyi kibaszott céklasalátát - aztán visszafeküdt és azóta is elérhetetlen telefonon, pedig azt ígérte, hogy az ágya mellé teszi.
Anyukámmal visszamentünk őhozzá, csináltam egy gyors ebédet, annyit, hogy még vacsorára is elég legyen - aztán elindultam harcba a gyógyszerekért.
Mert előtte még kiderült, hogy anyukámnak csak a hét végéig van elegendő gyógyszere. Felhívta a körzeti orvost (aki nem a falujukban van, hanem Budapest kellős közepén), hogy írjon recepteket és tegye le a portán - úgy szokás - én majd bemegyek érte. Nem kell - mondta a doki, van e-recept, majd azt fellövi a felhőbe. Ja, persze. Anyukámék falujában nincs gyógyszertár, csak az erdőn túl. Az e-receptet viszont csak személyesen lehet kiváltani. Elég jó ötlet. Ja, nagyon nem. Én viszont idő híján nem akartam oda- és visszaautózni anyukámmal (bár utólag már úgy látom, jobban jártam volna, mert akkor legalább kellemes társaságban töltöttem volna az időt) - és mert az iskolám nincs túlzottan messze a rendelőtől, úgy tűnt, félórás kanyarral megúszom a dolgot. Úgyhogy megint felhívtuk a dokit, aki visszafordult az utcáról, kinyomtatta a recepteket és leadta a recepción, hogy ott átvehessem.
Sokkal nyugodtabban, mint odafelé (de korántsem nyugodtan) visszaautóztam a faluból, letettem az autót a busz végállomásánál és bebuszoztam a rendelőbe. Zárva volt. Mert recepció csak rendelési időben van. Kivártam a nyitást sok más beteg emberrel együtt (helló, influenza, szeretlek téged!), megkerestem a recepciót, ahol épp egy nő pakolászott egy fiókban. Mondtam, hogy ki vagyok és mit szeretnék. Ma nincs recepció - mondta és hátat fordított. Mondtam ismét, hogy mit szeretnék és hogy a körzeti orvos mondta, hogy ez a megoldás jó lesz. Menjek az egyik rendelőbe, ott érdeklődjek. Sor. Kivárom a soromat, mármint amíg nyílik az ajtó és mondom a kinéző nőcinek, hogy mi járatban vagyok. Nem maga következik - mondja és behív valakit. Várok. Kijön a valaki, ismét elkezdem mondani a nőnek, hogy mit szeretnék. Hogy a receptek, meg a recepció, meg a szükség... Keressen egy asszisztenst, én orvos** vagyok - mondja dölyfösen. Azt még el tudom neki mondani, hogy nekem nincsenek itt asszisztens ismerőseim, ezért kértem őt, mint láthatóan itt dolgozót és hogy a nem működő recepciótól is ideirányítottak, és hogy nagyon kellene a recept - de akkor már pont rám is vágta az ajtót.
Felhívtam a szüleim dokiját mobilon, hogy legyen szíves, hívja fel valamelyik rendelőt, hogy adják ki a receptemet. Felhívta, de akit hívott, az aznap épp nem rendelt. Viszont azt mondta, hogy a recepciós fiókhoz minden rendelőben van kulcs, kérjem meg, hogy nyissák ki és adják ide. Közben kijött egy másik rendelőből az a nő, aki korábban a recepción tett-vett - telefonnal a fülén. Próbáltam integetni neki, hogy egy szempillantásra méltasson - de direkt elfordítva a fejét bement a teázóba. Vártam elég sokáig elég udvariasan - aztán úgy fél óra múltán benyitottam és kérőn néztem rá. A lábával rúgott egyet a levegőbe, hogy takarodjak. Aztán újabb tíz perc múlva kijött, már nem telefonált. Próbáltam megszólítani, de csak a tüskés hátát mutatta. Megint felhívtam a dokinkat, aztán az asszisztensét, aztán a doki visszahívott. Mondtam, hogy nem bírok hozzájutni a recepthez. Győzködött, hogy kedvesek és próbálkozzak tovább - de nem volt időm kivárni a rendelés végét, mert már vagy két órája az iskolában kellett volna jelen lennem. Végül is a doki mondta, hogy megpróbál újra intézkedni - ezúttal sikerrel. Kijött a rugdaló, tüskés hátú nő, jól lebaszott, hogy miért nem jövök az orvosom rendelési idejében - aztán ugyanazzal a kulccsal kinyitotta ugyanazt a fiókot, amit közel három órával korábban és kiszedte, majd ide is adta belőle anyukám receptjeit.
A szomszédban van is egy patika, bementem, kicsit sorbaálltam, aláírtam a nem e-recepteket - és vártam. Ezt kiadom, ezt kiadom - ezt nem adom ki - mondta a kedves patikuslány. Miért? - vinnyogtam fel. Mert nincs lepecsételve a nemrecept. A felhőből meg csak személyesen anyukámnak. Szaladjak nyugodtan vissza az orvoshoz egy pecsétért - javasolta kedvesen és jóhiszeműen. Azt nem lehet - mondtam már majdnem sírva.
És akkor szerencsére belépett egy öregasszony, aki anyukám évfolyamtársa volt és akivel együtt ülök egy kuratóriumban, és aki intézetigazgató főorvosnő - és ő ugyan nem ismert meg, de én rábájmosolyogtam, hogy csak nem te vagy itt, Irénkém? és tedd meg lécci, hogy felírsz magadnak ilyen gyógyszert, amit anyukámnak kiváltok. Megtette. Mondjuk így muszáj volt bevallani az alzheimert, amit különösebben nem reklámozunk idegeneknek, mert a sajnálkozás nemigen hiányzik - viszont így meglett a gyógyszer. Majdnem minden, csak az nem, amit csak a neurológus írhat fel (ami majd egy újabb kör lesz valahogy)
És ezek után meglehetősen leharcoltan beestem az iskolába (ahol elég sokat fizetek egy-egy félévért és ahol eddig minden vizsgámat elég normális eredménnyel abszolváltam) jó háromórás késéssel, ahol épp az a paraszt szakvezető tartott órát és nulla érzékenységgel beszólt előbb a késésért, majd azért is, mert egész napi koplalás után bekaptam néhány kölesgolyót, aminek nem bírta elviselni a recsegését - de kimehetek, ha nem érdekel, amit mond. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a fejéhez vágjam a befőttesüveget, amiben apám utolsó erejével céklasalátát csomagolt - és ami természetesen kifolyt az üvegből és vörösen tocsogott a nájlonzacskóban.
Holnap lesz a születésnapom - de nem érzem úgy, hogy jól kezdődik.
* igen, kisbetűvel, még ezt sem érdemli meg
** anyukám valódi orvos volt, soha nem beszélt így, még gondolatban sem, nemhogy egy hozzá forduló emberrel, de egy kóbor macskával sem.
