Elég volt a sok friss levegőből!

 - mondtam, és becsuktam az ablakokat. Az külvilágra nyíló ajtókat is. Mindet. És felvettem egy pulóvert meg egy sálat*. És főztem egy mézes teát. És bekuckóztam a macska mellé a dobozkájába az ágyamba. 

* Február 24-én melegebb volt.

Úr

én: ideadod a gázos számát?

apám: itt van, tessék... 06 50 2687

én: és a neve?

apám: Bántoli

én: Bántoli és?

apám: csak Bántoli

én: jó, de mi a keresztneve? Bántoli mi?

apám: Bántoli... izé... khm... úr... Bántoli úr

Télicica

A macskáénk úgy döntött, hogy tél van. Nyáron csak enni jár be a házba (meg felkelteni minket, hogy adjunk neki enni), telente azonban bent lakik, ilyenkor csak az álmosító, emberszagú melegben tud létezni. Most már napok óta bent alszik - többnyire, és így ma is például az ágyban a párnámon. Ha felemelem, hogy lerakjam, rongybabaként szinte kifolyik a kezemből, padlót érve méltatlankodva nyaffant egyet-kettőt, és már vissza is ugrik az ágyba. Sajnálom őt kitenni a kertbe - de én is szeretnék már lefeküdni aludni.

Tesztüzem

Vettem egy covid-19 antitest gyorstesztet. Nem húzom az időt: negatív lett az IgG és az IgM is. Nincs csík. A kontrollcsík szépen, pontosan megjelent, ugyanolyan amúgy, mint egy terhességi teszt, csak nem lepisilni kell, hanem összevérezni ujjbegyből. A harmadik oltást nem kaphatom még meg, mert nem telt el négy hónap a második óta. Üldözött vadnak érzem magam. Szomorú szemmel bámulok ki a fejemből a nagy magyar reménytelenségbe. Ahhoz, hogy dolgozzak, általában emberekkel kell találkoznom. Ha karantén van, online is dolgozhatok, de ha nincs, semmi sem ment meg attól, hogy embertől emberig gyűrődjek, hömbörögjek a porondon naphosszat egyenesen a síromba. Talán érzitek, milyen reményvesztetté váltam ismét.

Csutkababa

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve - ez egy ilyen szelíd kis pokol szelíd kis kövezéssel. Vettem kukoricát az aldiban (mert épp ott jártam és mert nagyon szeretem a főtt kukoricát). Minden csövet megbúboltak (?) vagy hogy mondják az ilyesmit, szóval, levágták a tetejét, a kilógó barna kukoricahajat, a levelek csúcsát és néhány szemet még a csövek egy részéből is. Így biztosan kisebb helyen elfér, meg rendezettebben néz ki, nem olyan bozontos. Csakhogy. Csakhogy a kukorica megtisztítását én normálisan úgy végzem, hogy a kibontott leveleit hátrahajtom, megfogom a kukoricahajat egy csomóba és lehúzom a csőről - aztán a zsengébb, csőközelibb levelekből letépek néhányat, az a főzőfazékba kerül a kukoricák alá, a vastagabb, szárazabb leveleket pedig a csutkástul csavarom le a végéről. Így viszont, hegy megfodrászolták őket, a kissé ragacsos, selymes kukoricahajakat kábé lehretetlen eltávolítani a csövekről. Nem túl nagy gond, elboldogultam vele azért így is, megoldottam - de mennyi munkát megspórolhattak volna maguknak is, nekem is, ha nem kopasztják meg a kukoricákat?

Más: szointén az aldiban egy kenyérért benyúlva a fém-plexi dobozba, amiben mostanság a pékárukat tartják, totál szétzúztam a jobb középső ujjamat. Felnyitottam az ajtót, nyúltam a kenyérért, de közben már csukódott a kezemre a fedél, ezért biztosan gyorsan nyúltam (s figyelmetlenül és hebehurgyán) - és valamilyen (talán fém?) alkatrésznek nekiütközött az ujjam. A körmöm az ujjbegytől befelé közel egy centire teljes szélességében letört és le is szakadt. Azt hittem, bepisilek a fájdalomtól. Végül is mostanra rondább, mint amennyire fáj - de fáj is. Persze be van kötve, nem nagyon mutogatom, én is csak átkötözéskor néztem meg. És hát mindig ilyenkor jön a döbbenet, amikor fáj a használat - nem is tudtam, hogy ennyire nélkülözhetetlen körülbelül mindenhez. Hogy mást ne mondjak, a gépeléshez nagyon kell. Meg a kotorászáshoz, meg mindenféle nyúlkálásokhoz, íráshoz, vezetéshez, fürdéshez, satöbbi.

similis simili gaudet

Két (öreg roncs) kocsink van, az egyik A-é, a másik az enyém. Igazából mindkettőt én használom többször (de sosem egyszerre). Az én autóm most szervizben van, mert vizsgáznia kell és nem túl felkészült a lelkem, kábé annyit kell rákölteni, amennyit ér. Sokat. Nem sokat. Szóval, most A. kocsijával járok. Csak nem mindig tudja a jobb kezem, milyen kormányt fog a bal.

Tegnap délután jöttem haza a munkahelyemről, és megláttam, hogy jön szembe A. Mármint a mi autónk. Le volt húzva az ablak (még nyári üzemmódban működök), úgyhogy ahogy közeledett, kiintegettem neki. Nem vett észre. Így aztán intenzívebben integettem és rá is villantottam a csábos mosolyomat  fényszórókat. Elég ijedten nézett. Mármint nem A., hanem az a köpcös öregúr, aki  vezette. Nem a mi autónkat, hanem a sajátját, ami ugyanolyan, mint A.-é, vagyis (a rendszám kivételével) ugyanolyan, mint amilyennel szembe mentem vele.

Nyilván azt gondolta, hogy örül a hülye tyúk, hogy lát egy ugyanolyan - amúgy eléggé tucatáru - kocsit, mint az övé. Nyilván igaza is volt a tyúkságban, hülye is, vak is. Szemet* is talál.

* a szemem villogása elmúlt, de a kis pókhálók egy része megmaradt. Együtt tudok élni velük (szerencsére, mert nem akarom kiszedetni**)

** réged a szemfelszedés vagy a szemfelszedő nagyon gyakori kiírás volt városszerte. Rettegtem tőle.

Választás

- Mondja, ez finom? - fordul hozzám egy középkorú* nő a boltban.

- Nem tudom - felelem, miközben mázsaszám teszem a kosaramba a kérdezett terméket.

- De jó ízű? - faggat tovább.

- Ki tudja... a macskám minden esetre szereti.

- A lazacos jobb vagy ez a csirkés?

- Nem tudom.... de én a lazacot jobban szeretem, így a macskámnak is inkább veszek azt.

- Most melyiket vegyem?

* úgy értem, nálam sokkal, de sokkal középkorúbb