Szabadságos

 

Nem volt meleg, sőt, többnyire hűvösebb volt, mint itthon. Pedig az eredeti terv az volt, hogy majd jót nyaralunk ősszel, sokat úszunk, napozunk, kicselezve a tömeget és a kánikulát, de élvezve, hogy a víz langyos. A víz nem volt langyos, hideg volt. A nap melegen sütött, de a tenger felől jövő folytonos szél kifejezetten csípős volt, egyszerre volt melegem és fáztam. Már betegen indultam itthonról, és nem gyógyultam meg ott sem, sőt, szinte végig lázas voltam és beteg vagyok még a hazaérkezés után egy héttel is. Voltak nagyon nyűgös napjaim, de A. (aki rejtélyes módon nem kapta el a három hete tomboló nyavalyámat) valahogy mindig a legmegfelelőbb dolgot cselekedte ahhoz, hogy a végén mégis minden jóra forduljon - szóval, végül is jó volt.

helyzetjelentő

Nem indultunk el sehová*, ötödik napja szedem az antibiotikumot, csöpögtetem a fülembe az elixírt**, széltől is óvom - és hát nem jó. Jobb, mint amikor nyüszíteni kellett a fájdalomtól, mert most nem kell, sőt, nem is szedek már fájdalomcsillapítót. De ez nem jelenti azt, hogy halványan, a háttérben ott ne mocorogna a fájdalom. Ott mocorog, hol jobban, hol kevésbé, de sosem semennyire. Alig hallok a jobb fülemre, állítólag elmúlik (ez is), amikor elmúlik (az egész). Jobb híján mosással ütöm el itthon az időt, még az a leglátványosabb dolog, berakom, kiszedem, kiterítem, már száraz is. Arról, hogy utána mi lesz vele, ne beszéljünk, mert nincs elég hely a szekrényekben, vagyis örök körforgásban hányódik minden.  Nézek sorozatot is, bár próbálok lejönni róla. Olvasok, de keveset, nincs türelmem - néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna leírni egy ilyen szomorú mondatot. Néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy öreg vagyok és kétségbeesetten próbálok megszabadulni a tárgyaimtól, de lélekben nem vagyok felkészülve a felesleges holmik elengedésére (sem). A családfakutatással épp stagnálok, de ezerhatszázvalahányig, tizenegy nemzedékkel feljebb jutva sikerült egy-egy ágat megtisztítanom a rárakódott homálytól - ez egy olyan értelmesnek tűnő tevékenység, ami valójában szintén elég értelmetlen az eredményét tekintve (a gyerekeimet nem érdekli az ügy, és A.-n kívül nincs kivel megosztanom, amit találok) - de a folyamatot tekintve, számomra mégis van értelme. Majd egyszer mesélek erről is, most inkább csak azt akartam mondani, hogy a fellelt őseimnek összesen nem volt annyi cucca, mint amivel én nap mint nap birkózom. Ah, a múlt hordalékait legyőzni akaró iszapbirkózásban erősebb vagyok minden ősnél, ez az én szupererőm és egyben a vesztem is. Miért is nem érintett meg inkább a minimalizmus szele? Hideg*** és unalmas**** szürke, fehér, INOX, pont, mint egy hullaház (ahogy képzelem), a szag azért talán jobb (szintén ahogy képzelem).

* de ami késik, nem múlik, holnap talán elmegyünk, hogy ne a szobám romjain busongva töltsem a drága szabadságom teljes időtartamát, ha már az előző öt napot elcsesztem belőle

** ami nem csorog be a fülembe fél óra alatt sem, amint egyenesbe állítom a fejem (felülök, felállok a stabil oldalfekvésből), azonnal kifolyik, ragad a fél pofám az orcám, örülhetek, hogy a folyton itt cirkáló darazsak még nem kaptak rá az izére vagy az ízére

*** mondjuk azért a hideg szóban van valami nagyon vonzó az idei nyár után

**** az unalmasban nincs, köszönöm, az megvolt

Tiltott hajmosás, eperzselé és antibiotikum

Utálok hajat mosni, és egyben napok óta a legégetőbb vágyaim közé tartozott - azon túl, hogy ne fájjon végre a fülem - egy jó hajmosás. De tilos. Nem érheti víz a fülemet. Végül mégis megtettem, igaz, előtte viaszos füldugóval igyekeztem elzárni a vizet a fülemtől. Muszáj volt, mert már annyira büdösnek éreztem a fejem, hogy féltem, hogy nem lát el elég lelkiismeretesen az orvos ma, ha ilyen büdösen megyek oda. Ezen már nem fog múlni.

A doki előtt elmentem B.-vel az IKEA-ba, hogy beszélgessünk egy kicsit és nagyon finom eperzselét ettem pohárból. Viszont nem volt a kedvencem, a marinált lazactál, így be kellett érnem egy lazacos vrappal, de nem szeretem ezt a műfajt, olyan érzésem van, mintha hullát harapdálnék (nem harapdáltam soha, nem is tervezem, épp arról beszélek, hogy gusztustalan) - az én világomban a lazac érkezzen forró pirítóson, esetleg szobahőmérsékletű kenyéren, de ne hideg palacsintaként feltekerve.

Az orvos lelkiismeretesen ellátott, eddig ez a doki volt a legalaposabb - másik kerület, másik SZTK. Foglaltam is egy kontrollidőpontot hozzá augusztus 24-re. Már nagyon profin foglalok. Tett új csíkot a fülembe, megnézte a torkomat, orromat, megkérdezte, lázas vagyok-e (erre nem tudtam érvényesen felelni, hiszen folyamatosan teli vagyok nyomva cataflam/nurofen kombóval) - mindenesetre délután a háziorvos helyettesével írattam fel antibiotikumot, biztos ami biztos. És mivel még mindig úgy érzem, hogy a fülemen át egy kötőtűvel piszkálják az agyamat, be is fogom szedni. Jó, utána majd veszek Canestent is. Úgy látszik, ezen a nyáron ezeket a koktélokat fogyasztom. 

Moderatum minimalis

Ma felfedeztem néhány - közülük több, évek óta ebben az ismeretlen zugban aszalódó - moderálásra váró hozzászólást egy résben. Nem tudtam, hogy van ilyen szegmens a kezelésemben és hogy lenne dolgom vele, szóval elnézést kérek mindazoktól, akiknek több év elteltével engedtem most ki az éterbe egy-egy akkor fontosnak érzett mondatát. És nem kérek elnézést mindazoktól, akikét az azonnali megsemmisítést ígérő kukába továbbítottam, azoknak egytől egyig ott a helyük.

A fülem pedig úgy áll, hogy van egy folyamatos viszkető, csípő érzés (tudom, ez a gyógyulás jele, mint ilyennek, tudok örülni is neki amellett, hogy nehezen viselem) egy enyhe, de idegesítően folytonos fájdalom mellett (amiből már szintén elegem van) - de legalább már nem azon vekengek, hogy a fájdalomcsillapítókból bevehető maximális dózis semmire sem elegendő. Időnként már nélküle is megvagyok. Ma amúgy elmentem időpontra fülkontrollra (egy másik kerület másik orvosához), majd kiderült, hogy az időpontom holnapra szól, úgyhogy holnap is beugrom.

Ma van a szabadságom első napja.

Fülfájásról hűvös hajnalon

Péntek

A hűvös hajnal a rohamosan kifogyó készletből adódóan egy nagyon kellemes és kívánatos ügynek számít manapság. Örömmel jelentem, hogy a fülfájás pozitív folyományaként napfelkelték sokaságát* élem át ébren. Fájdalmas éberséggel. A tegnapi este odáig fajult, hogy szűkölve vonaglottam az ágyon és azt kívántam, hogy valaki végre vágja le a fejem. A. erre nem volt hajlandó, de hozott hideg vizet, joghurtot, és a kezét tördelve érdeklődött, hogy mi a nyavalyát várok mit szeretnék még, amikor eszembe jutott a lidocain kenőcs, amit egyszer vettem valamire, amire utóbb kiderült, hogy nem használható, de így szinte érintetlenül hevert a gyógyszeres láda alján. A fülemet az előírások szerint belülről egyáltalán nem közelíthetem meg, de azt senki sem tudta volna megakadályozni, hogy a fülem környékét vastagon bekenjem lidocainnal - és hogy csoda-e vagy placebo hatás, nem tudom, de valami történt: kenőcsös pofával, de amúgy a melegtől elcsigázott pucér testtel elszenderedtem és csak hajnali három utén ébredtem újra. A nap még az igazak álmát aludta, amikor én már fenn voltam. Bevettem a nurofen - cataflam páros soron következő egyedét, és vártam, hogy felkeljen a nap (ez megtörtént) és múljon el a fájdalom (ez nem türtént meg). Fájdalomtűrésemet fokozandó, politikai elemzéseket hallgattam a youtube-ról, és reméltem, hogy valamelyiktől visszaalszom, de nem. Szóval, most írok. Kedves naplóm, negyedik napja nem alszom, szerintem megérdemelnék többet. 

Szombat

Alvás, rémálom. Orvosi utasításnak megfelelően kihúzom a gyufát csíkot. Csöpögtetek. Csillagokat látok. Izzadok, mint a ló, még jó, hogy hűvösebb van. Dolgozom, kikészülök. ESte koncert, semmi kedvem menni. Sehová. DRága jegy volt, még májusban vettem, elmegyünk. A zene kimossa a fülem, nem mondom, hogy nem érzem, de jobb, mint az elmúlt négy napban bármikor. Megpróbálok egybefüggő nyolc órát aludni (de tizenhat sem lenne túlzás).

* jó, ez túlzás (még), de ha nem javulok jelentősen, igazzá válhat

Megírom, miért nem írok

Írnék. Komolyan. Sajnos fáj a fülem. Nekem nem szokott fájni, talán ezért nem is vettem túl komolyan az első jeleket, mert azt gondoltam, megoldom. Aztán azt, hogy ha veszek fülcseppet a patikában, az megoldja. Aztán a fájdalomcsillapítóban bíztam, végül az orvosban - a fájdalom egyelőre a már folyó kezelések mellett is egyre erősödik.

Nyilván sokkal hamarabb kellett volna orvoshoz fordulni, de eleinte tényleg azt hittem, hogy oké, kapott egy kis vizet és/vagy huzatot (részint bementem egy medencébe, részint nyitott ablakkal autózom - mindkettőre volt jó okom, legfőképp a kurvameleg időjárás) - aztán megpróbáltam orvoshoz menni, de július végén augusztusra is nagyon nehezen tudtam időpontot találni (mármint elérhető helyen), ezért inkább a patikában vettem fülcseppet a gyógyszerésznő tanácsát kérve a szín és a modell kiválasztásában, aztán néhány nap múlva felhívtam a fülészetet, ahol telefonon közölték, hogy a fülcsepp megbocsáthatatlan hiba volt, inkább foglaljak időpontot, és ha akut az ügy, akkor szedjek fájdalomcsillapítót, majd elmúlik. Nem múlt el, sőt, nagyon nem, mostanra ott tartok, hogy folyamatos fájdalomcsillapítás mellett is legszívesebben letépném a fél fejemet, miközben átkozódva sikoltozok. A helyzet szerda délután vált kritikussá, azt kell mondanom, hogy váratlan és hirtelen romlással, úgyhogy elmentem az éjszakai ügyeletre, ahol ott találtam Á. egyik volt osztálytársának az anyukáját, aki közölte, hogy ő ezzel nem tud semmit csinálni, még fültükre sincs, vegyek gyógyszert. Addigra azt már szedtem, úgyhogy csak hazavánszorogtam és vártam, hogy pokoli fájdalmak közt elhunyjak.

Előtte kigugliztam, hogy az SZTK* szabadságolási rendjéhez hogyan tudok illeszkedni, ha mégis megérem a reggelt, úgyhogy hajnali négykor beültem egy hosszabb hideg fürdőzésre a kádba, hat körül kiszálltam, negyed hétre totál leizzadtam és úgy éreztem, hetek óta nem tisztálkodtam - és hét előtt az SZTK-nál voltam, ahol a hét tízes kapunyitáskor a koncerteken szerzett rutinomat hátrahagyva engedtem magam elé a nyugdíjasok korántsem békés csordáit, aztán meglepve tapasztaltam, hogy mielőtt hosszas sorbanállás után szereznék egy sorszámot a két illetékes portástól, egy géphez kell sorszámért folyamodnom, aminek a birtokában kivárva az immár sorszámozott soromat, tényleg elmondhatom a portások egyikének, hogy milyen panasszal érkeztem hová, amire ő azt mondja, hogy időpont nélkül nem ad sorszámot, hanem menjek fel a fülészetre, ott várjam ki azt a sort, ami a papírtalan páriáknak van fenntartva, próbáljam elcsípni az orvost vagy az asszisztensét, a rendelkezésemre álló ajónyitási időben győzzem meg őket, hogy soron kívül, előzetes időpontfoglalás nélkül is fogadjanak, amiről ők kiállítanak egy pecsétes fecnit, amivel visszamehetek a portáshoz, hogy regisztráljon a nap nyertesei közé, aztán menjek vissza a fülorrgégére, ott várakozzak immár a legálisan várakozók közt, akiknek a sorszámai a bentlévők kegyelméből időnként az ajtó felett megjelennek.

Mindent megtettem, amit kértek, és ezért elnyertem a jutalmamat, végül a gyors folyosói villámvizsgálatot és engedélyszerzést követően az orvos színe elé, sőt, termeinek egyikében egy vizsgálószékre jutottam, ahol egy negyven centis csipeszt a fülembe tövig betolva kaptam egy antibiotikumban pácolt gézcsíkot, amit sziszegésekkel és jajgatással kevert hálával fogadtam. Aztán holnap reggel csíkcsere. Így szerepel az ambuláns lapon, azzal együtt, hogy mikorra menjek vissza (szerencsére nyitásra), és hogy ne piszkáljam! a fülemet, ne melegítsem, ne vizezzem, mert mindezektől még rosszabb lesz. Őszintén szólva nem terjed a fantáziám addig, hogy hogy a vérbe lehetne ez még rosszabb, mint az talán látszik is abból, hogy hajnali háromkor posztolok, pedig a kibírhatatln hőségben már egészen hosszan tudnék aludni (szerintem időnként elájulok közben), ha nem fájna úgy a fülem**, hogy ájult állapotomban is nagyon intenzíven érezzem. Nagyon (nagyon-nagyon) várom a holnapot és az enyhülést, időjárásban és fülfájásban egyaránt. 

* lehet, hogy manapság nem így hívják a rendelőintézeteket, hanem például Kisvárdai Nagyvacondi Maximillián Egészségügyi Központnak, de gondolom, hogy az olvasók nagy része 30+-os, szóval, értitek

** nem tudom, mit mondhatnék róla, zsibbadt a teljes fejem, közben iszonyat erővel hasogat, élesen nyilall, nincs olyan pozíció, amit enyhet adna, nincs fájdalomcsillapító, ami legalább elviselhetőre szelídítené, a falat kaparom, szívesen megszabadulnék a fejem érintett részeitől, egyszerre érzem úgy, hogy egy hatalmas vasccsővel fülön cserdítettek, aztán forró ólommal töltötték fel a hallójárataimat, juttatva az agyamba is egy keveset a sistergő ólomból, miközben a fejem szétfeszül, lüktet és apró darabkákra hullik szét, és bárcsak - de minden darabka külön is fáj, masszív hányingerem van, miközben még éjjel háromkor is harminc fok van odakint, bent meg legalább ötven. 

az önbíráskodásról

Három irányból tudunk szellőztetni, három irányból dől a cigarettafüst a házba. Nagyjából napi huszonnégy órában, mert álmatlan éjszakáikon és dologtalan nappalaikon is dohányzással ütik el az időt a kedves szomszédok. Télen is zavaró, de télen legalább van cigarettaszünet. Mármint időnkénti szünet a permanens füstölésben. Nyáron folytonos, és nyáron nem tudunk folyamatosan csukott ablaknál élni. Fuldoklom. Cigarettafüstös a szekrényből tisztán kivett ruhám. Este erre nem tudok elaludni és reggel erre ébredek. Nem mondom meg, hogy cigarettafüsttől elárasztott agyamban milyen megoldásokat találok a szomszédság semlegesítésére, mert magam is elborzadok saját elméleti brutalitásomtól. De ha valamikor megértem az elborult aggyal önbíráskodókat, a mostani kánikula füsttel dúsított napjain nagyon megértem őket. Úgy érzem, bármit megtennék egy füstmentes szellőztetésért. Bármit.

Nem, nem opció szólni nekik. Bár az lenne!

Kihallgatás

Ujjé, a Ligetben nagyszerű már Viberen is megtörténhet a kihallgatás csütörtök reggel hétkor. Mármint az enyém. Mert a tettes egyelőre nincs meg, soha nem is lesz meg, gyanúsított sincs, honnan is lenne, az ujjnyomvizsgálat (mint megtudtam) háromszáznyolcvanezer forint, nincs pénze ilyesmire a rendőrségnek, és nemcsak erre nincs, de emberre sem, sőt, a meglévő emberek megbecsülésére sem. Ezeket persze felvételen kívül tudom meg az amúgy kifejezetten rokonszenves, kedves fiatal rendőr srác mondja szomorúan. A felvételen természetesen már csak kérdezősködik, kihallgat. Én meg mondom, hogy a hétvégén karácsonyi készülődés gyanánt megpróbálom felmérni, mi tűnt el. Előveszem a régi fényképeket, hogy emlékezzek, mi volt egyáltalán, megpróbálom azzal összehasonlítani a mostani helyzetet. Közben újra és újra az villan az agyamba, hogy hogyan fogom én ezt anyukámnak elmondani. Aztán megnyugszom elszomorodok, mert persze sehogy. Aztán elképzelem, ahogy anyukám valahogy mégis látta ezt az egész dúlást, egyszerre volt öreg és fiatal, öregen egy kicsit biztosan félt, de mérges is volt, hogy micsoda butaság ez, hívatlanul bejönni, rongálni, antik szekrény zárját kanállal kifeszegetni, fiatalon pedig nyelvet öltött, és kinevette, amikor a betörő kincseket remélt, de csak a tengeri kagylók és üveggolyók közt turkált. Aztán sírok, mert anyukám kincsei számomra valódi kincsek, és valaki meggyalázta őket. Kiszórta a fényképeket, amiket még nem volt időm átválogatni, az iratokat, a csecsebecséket. Az Alzheimer a betörőnél is nagyobb tolvaj, azt vette el tőlem, amivel mindenkit vigasztalni szokás, hogy ha a tárgyaidnak annyi is, de a tudást meg a szép emlékeket nem veheti el tőled senki. Ja, dehogynem.

a hajmosás csak részmegoldásokat hozott

selymesen és illatosan szédelgek, mint egy bepinacoládázott angóramacska

nem köhögök, de gyengécske vagyok

és világosan elvált az ocsútól a búza - jobban vágyom Nádasdyra, mint a harcművészetre, valamint szívesebben mondok le jegyről a lányom, mint az anyósom kedvéért - viszont az időtényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni: ma még sérülékenyebb vagyok, mint holnap lennék

és a legvégső: nincs szívem (vagy pofám) a már felajánlott lehetőséget visszakérni

persze én vagyok a hülye, minek intézkedtem már tegnap, A. mondta, hogy lássuk meg, ma hogy vagyok, de féltem, hogy a mai felajánlással már senki nem fog tudni élni, és elvész a jegy, vagy nekem kell betegen odacsámborognom, ha A. nem akarna (és nem akarna) egyedül odamenni

valamint a hajmosással, mint aktussal elveszítettem a kiváltságos helyzetemet, hogy ágyba kapjaim a napi 4-5 mézes teámat, mert A. örömmel látja, hogy hajat tudtam mosni, így nem okozhat gondot a földszinti teafőzés sem - itt említeném meg, hogy A. nem túl odaadó betegápoló (vagyis ő azt hiszi magáról, hogy az), de abszolút a komfortzónáján kívül esik minden tevékenység, ami betegségekkel kapcsolatos (na, jó, ehhez képest nagyon is gondosan ápol, csak látszik rajta valami zsigeri iszonyodás - nem tőlem, a helyzettől, hogy ápolnia kell)

P.S.: végül is a mai napon többször is lemerészkedtem a földszintre, és mindannyiszor vissza tudtam térni a szálláshelyemre, az előző négy naphoz képest meglepően jól vagyok, de az előadásra nem mentem el, mert nem éreztem volna fairnek, ha az utolsó percben visszakérem a lehetőséget - végül is anyósom 80 éves, remélhetőleg én még sokkal több helyre jutok majd el A.-val, mint ő (és ha nem így lenne, akkor korántsem a ma kihagyott előadás lesz az első helyen, amit sajnálnék, hogy rövid életemben nem történt meg velem - már amennyiben holtamban is képes lennék sajnálkozni)

ünnep hátán ünnep

Először is ma van V. 22. születésnapja, ami mindenképpen megünneplendő és csodálatosan boldog esemény. Sajnos nem tudom személyesen felköszönteni, mert beteg vagyok. És Á. is beteg - mindketten A.-tól kaptuk el, aki előttünk egy héttel volt beteg. Mondhatnánk, hogy nem vészes, de napokig 39 körüli (a fiúknál feletti) lázban égni nem túl felemelő érzáés, a permanens fejfájás pedig testet, lelket kimerítő. Szóval, V. A.-val kettesben fog étterembe menni a szülinapja alkalmából (és reméljük, nem kap el tőle semmit, mert alig két hét múlva záróvizsgázik - ugye, hogy csak most volt ovis?)

És ezzel szinte egyidőben jön el A. két karácsonyi ajándékának az időpontja - én vettem neki, szépen kitervelve, hogy elnyújtott karácsonyi örömben legyen része, ne minden történjen meg decemberben vagy januárban (hátha akkoriban betegek leszünk, de a május végi időpontoknak mi állhatna útjába?) - nos, péntekre és szombatra is olyan jegyeket vettem neki (kettőnknek), amiről azt gondoltam, nagyszerű közös élményben lesz részünk. Egy Nádasdy Ádám előadás és egy harművészeti bemutató. Hát, az egyikre az anyukájával megy majd, a másikra V.-vel. Nem tőlük sajnálom, de az elmaradt - és sosem pótolt - születésnapi Bari kirándulásom óta különösen fájón érint, ha egy nyomorult betegség miatt lemaradok valamiről. Nádasdyról különösképp.

De amitől végképp felmegy bennem a pumpa és tüzet okádok, az az, ahogyan az a barátnőm kommentálta, akinek panaszkodtam erről: "Talán nem véletlenül leszel beteg épp ezek előtt a programok előtt. Nézz körül magadban, hogy mi az igazi oka annak, hogy miért nem akarsz kettesben maradni A.-val, mert ezt nyilvánvalóan te szabotálod."

Nem, nem én szabotálom, az életünket együtt éljük és kisebb-nagyobb hepehupákkal jól megvagyunk. Mondjuk kellenének az ilyen kettesben szerzett élmények is, hogy ne csak a hétköznapok feladatai közt lássuk egymást - de magamba fogok most már nézni tényleg, hogy minek kellenek ilyen barátnők nekem?

továbbromlás

már tizenkettedik napja vagyok beteg, és mindig azt hittem, oké, ezt a napot még végigtolom, de ha nem leszek jobban, elmegyek orvoshoz, de nem mentem, viszont tegnap betelt a pohár, úgy éreztem, nem bírok már alvás nélkül élni, de az alvásidőmet masszív produktív köhögéssel töltöm, szóval odamentem és azt hittem, nem lesz senki, mert már tavasz van, nevezzük ezt szuggesztív kijelentésnek, tavasz van, tavasz van, amúgy tényleg gyönyörű minden, csupa színes virág, esőtől csillogó zöldekkel vegyítve, de hideg van, mint a fene, és persze, hogy tele volt a rendelő, köhögni mondjuk csak én köhögtem, a többieknek lehet, hogy magasvérnyomás betegsége volt, vagy hasonló nem szezonális cucc, mindegy, ma kellet végül visszamennem, mert már csak mára volt időpont, a kiszámíthatatlan üresedésre várni pedig nem akartam. így egy újabb végigfuldoklott éjszaka után kaptam antibiotikumot, már be is szedtem, és most azt várom, hogy tudjak egy kicsit dolgozni, mert nem írattam ki magam táppénzre, mert van egy csomó munkám, amit akkor is meg kell csinálnom, ha táppénzen vagyok, szóval inkább nem vagyok, de legszívesebben csak aludnék, aludnék, aludnék, anélkül, hogy álmomban kiköhögjem a méhemet és hogy komplett százas papírzsebkendő csomagokat fogyasszak el éjjelente. most az antibiotikumtól, vagy valami mástól hányingerem lett, úgyhogy csak ülök a gép előtt és korántsem vagyok olyan produktív, mint a köhögés, gondoltam, a blog elindítja az íráskedvem, de csak elég mérsékelten, abba is hagyom és némán szenvedek tovább.

A kemény kakaóvajas küzdelem

Az úgy kezdődött, hogy mivel beteg vagyok mint rendesen, bementem a gyógyszertárba Fluimucil pezsgőtablettáért (hogy ne duguljak el a takonytól) és HOVA tablettáért (hogy ha megfulladnék mégis, legalább közben ne idegeskedjek). Fluimucil volt, Hova nem volt, és akkor gondoltam egy nagyot, és megkérdeztem, hogy van-e kakaóvaj (mert még az ekcéma is kijött a lábamon, többtenyérnyi területen hámlik, vérzik, viszket, rondul), és mert már minden létező itthoni csodakrémet rákentem, de mindtől csak rondább lett (ronda, de puha vagy ronda és érdes). A kantinoskisasszony azt mondta, hogy megnézi a gépben, aztán pedig azt, hogy mivel már ritkán gyártanak gyógyszertári kúpokat, nincs kakaóvajuk, és én ennyivel be is értem volna, ha a másik pultból rám nem reccsen a biztonsági őrnek álcázott főpatikus, hogy hogy képzelem én ezt, és hogy ha olyan előfordult volna valaha is, hogy patikában kakaóvajat vettem volna, akkor neki most azonnal kötelessége lenne feljelentést tenni, mert a szupertitkos alapanyagokkal nem kereskedhetnek - de ezt olyan hangon és olyan pofával dörrentette rám, mintha kifejezetten arra kértem volna őket, hogy adjanak el nekem némi ciánnal vegyített xanaxot C vitaminnak álcázva. Mondtam, hogy nem gondoltam, hogy járjanak el szabálytalanul, csak azt kérdeztem, van-e, mert amúgy báremelyik sima bioboltban van. Meg amúgy cukrászati alapanyag is. Hízlal ugyan, de nem mérgező. Erre viszont a patikuskisasszony is feldühödött és azt sipította, hogy akkor menjek bioboltba, ha ott minden van. Amit én nem állítottam. El sem várom. Meg egyáltalán. A HOVA tablettára viszont ott helyben nagy szükség lett volna. Nem nekem, nekik.

Darázsderék helyett

szúró csipőfájdalom. Nem tudom, mi lelt. Anyukám halálakor is fájt már a derekam, de persze nem értem rá sem pihenni, sem orvoshoz menni. A temetés előtt eljutottam egyszer manuálterapeutához, aki a következő alkalmam előtt balesetet szenvedett, így egy hónapra kivonódott a forgalomból. A masszőr, akihez tavasszal fértem be utoljára, mielőtt elköltözött és ideiglenesen bezárta a boltot - majd soha nem nyitott ki az új helyen  - nem volt elérhető. Szóval, gyűrtem a napokat - korántsem a legjobb tudásom szerint: sok ülés, sok stressz, nulla mozgás, sok evés, minden borzadalom. Aztán többször is voltam beteg, először anyukám kórháza majd halála miatt mondtam le a nőgyógyászt, aztán a saját betegségem miatt, aztán nem is kértem új időpontot. Aztán betegen jártam dolgozni, mert nem volt vészes, csak éjjel nem kaptam levegőt, nappal zöldeket fújtam az orromból, de nem voltam lázas, vagy csak ritkán és kicsit. Most viszont hetek óta fáj a gerincem, aztán a csípőm, most pedig három napja a teljes gerincöv totál be van állva, olyan érzés, mintha be lenne gyulladva mindenem, a fenekem, az alhasam, a derekam, a combom, mindehhez társul egy enyhe permanens hányinger. Nem tudok ülni, állni, feküdni, járni - minden fáj. És meg vagyok rémülve, mert a veszélyes kis hipochonder azt üvöltözi bennem, hogy szarkómka, csontrák, veserák, méhrák, lábamputáció - meg ilyenek. A stressz állandósult, V. folyton utazik, havas utakon, idegenekkel, Á. nem konzultál a konzulensével, én már nem szeretek dolgozni, fáradt vagyok és szomorú.

abszurd kérdések órája

- Küldjem kórházba? Megbeszélték vele, hogy mit szeretne ilyen esetben?

- Mármint a tíz éve demens anyukámmal, hogy mit tegyünk majd, ha már a világból szinte semmit sem érzékelve haldoklik? Mégis, mikor kellett volna erről szót ejtenünk? Tíz éve, amikor ő még tagadásban volt a betegségét illetően, mi pedig semmit sem tudtunk a lehetséges kimenetekről? Még hetven sem volt...

- És miben egyeztek meg vele?

- Hogy utálja a kórházakat.

- De orvos volt, ha jól tudom...

- Épp ezért biztosak lehetünk abban, hogy komolyan gondolta

Az olvasási szokások megváltozásáról

Nem szívesen olvastam korábban sem utópiákat, sem disztópiákat - mindkettőt félelmetesnek tartottam, életidegennek, olyan görbe tükörnek, amelybe ha belenézünk, egy torz bohóc vigyorog vissza ránk. Utálom a bohócokat, félelmetesnek tartom őket. Szóval az utóbbi időben rászoktam a disztópiákra, és hamarabb meglátom bennük a jót, mint a valóságban.

Az utóbbi időkből mit írhatnék le?

Július végén voltunk A.-val egy Ausztria, Svájc körön, érintve néhol Németországot és Lichtensteinbe is begurultunk (egy mélygarázsba), hogy aztán a sárgára csempézett főtéren (?) kapjunk migrént a visszaverődő gyilkos napsugaraktól. Gyönyörű volt és lélekemelő. Svájc kicsit drágább, mint Magyarország. Ausztria olcsóbb.

Aztán dolgoztam, csoportoztam, aztán szerdán elmentünk a Tiszára Livi barátnőmmel, hogy augusztus 20-ig csak olvassunk, ússzunk, aludjunk, chillezgessünk. Péntek este jött a telefon, hogy anyukám kórházba került gyomortáji panaszokkal - aztán véletlenül kiderült egy súlyos kétoldali tüdőembólia. Nyilván hazajöttünk és onnantól tíz napon át napi kétszer megjelentem a kórházban. És írtam kérvénynek álcázott panaszlevelet is. Már kiengedték, de nem jobb semmi, vegetál, haldoklik, szenvedünk.

újabbak

ma eljutottam az autószerelő(k)höz, aki(k) ingyen ütögették helyre az autóm lökhárítóját, megjegyezve, hogy ha nagyon akarom, kicserélik, de inkább várjam meg, míg belém jön valaki, akkor meglesz a biztosítási pénzből (mert amúgy jó drága lenne cserélni) - addig viszont elég lesz némi polírpasztával (?) áttörölgetni

döbbenet, hogy megdöbbentő az, hogy kamala harris a legújabb mérések szerint átveheti a vezetést donald kacsa trump előtt - mégis, mi lenne az elvárható egy szexista, arrogáns vénember és egy jól képzett, határozott középkorú nő versenyében? (amivel nem azt állítom, hogy kamala harrison ne találna fogást, aki akar, na de na)

elmentünk szabadságra és közel két hét múltán hazatértünk - csodaszép út volt, mindengyütt is pihentető (ausztria, svájc, ausztria - némi német és lichtensteini kanyarokkal)

mindenki hetek vagy hónapok óta (szamár)köhög körülöttem

nagy munkahelyi fluktuációk vannak - én még nem állok be a sorba (viszont újabb egyetemet vettem célba, még nem jelentkeztem, de elég hozzá egy figyelmetlen pillanat - nem vagyok normális)

fagyi

tegnap elmentem fagyizni - egyedül. V. fruktózérzékeny, rosszul van minden gyümölcstől, a zöldségek egy részétől és a répacukortól is,  (a sportos, sokat mozgó, izmos) A. a derült égből cukorbeteg lett (én szinte biztos vagyok benne, hogy a nagyon durva covidos megbetegedései tették azzá) - Á. éppen jöhetett volna, de ritkán vágyik a társaságomra. a fagyi nagyon finom volt - fahájas-tejfölös szilva, meggyes marcipán és málnás pisztácia, meg is lennének a nyár ízei - de olyan szomorú így egyedül (nota bene a családból egyedüli kövérként, szóval nekem sem kéne) - de vágyom valami jóra, valami vigaszra, és bár tudom, hogy az evés sovány vigasz, ami kövérré tesz, egyelőre nem tudok szabadulni tőle

Így hintázom én

Az van, hogy sorra hívogatom a helyeket, ahová anyukám elhelyezhető lehet. Már a szót is utálom. Ezeket mindenféle ismerősök és ismeretlenek ajánlották, ilyen-olyan tapasztalatok alapján. Mármint olyan is volt, akinek tíz éve volt "közepesen szar" tapasztalata egy helyről - amire az ember józan ésszel azt hinné, hogy ezt egyrészt senki sem ajánlja, másrészt pláne senki sem vinné ide a hozzátartozóját - de hát mit tudom én, minek fogok a végén úgy örülni, mint majom a farkának. Egyelőre - teljesen hibásan és hamis megkönnyebbüléssel - akkor teszem le a telefont nyugodtan, ha nincs hely, nincs felvétel. Mert akkor egy pillanatra megnyugszom, hogy hát jó, ide sem kell akkor beadni. Aztán a pillanatnyi ellazulás után azonnal jön a gyomorgörcs, a pánik és a szorongás, hogy oké, de akkor mi fog történni? És akkor újra a kezembe veszem a telefont és felhívok egy másik helyet. Visszautasítanak. Újra megkönnyebbülök (hamisan), aztán újra gyomorgörcs, pánik és szorongás. Az a baj, hogy nincs jó megoldás. Nem létezik. Azon kívül persze, hogy ha én nyertem volna meg a gigantikus lottónyereményt, amiből egy luxusvillát vennék temérdek (jól fizetett) szakorvossal és ápolóval, akik mind anyukám jóllétén ügyködnek, míg kell. Míg lehet.

P.S.: a cuki gyerektörténetek sokkal több olvasót vonzottak, mint a demens anyukám kálváriája - ezt tényközlésnek szánom, nem szemrehányás vagy rosszallás, én is milliószor több örömmel írtam őket

22.2.0

Most elhelyezést keresek anyukámnak, így nem csoda, hogy ismét a huszonkettes csapdájában találtam magam. Ügyintézési sajátosság.

A demens ottonokban nincs hely*, de ha lenne, sem vennék fel epilepsziával, mármint az egyetlen epilepsziás epizóddal a háta mögött sem, mert nem tudják vállalni a felelősséget azért, hogy nem bámulja őt napi 24 órában egy orvos.** Ezt megérthetem, mondják, hogy bármikor történhet egy roham, akár éjjel is, és ha nem veszik észre, ők lesznek a felelősök. Az epilepszia kórházakba való*** - de oda demenseket nem vesznek fel, mert nincs, aki vigyázzon rájuk. Elvileg zárt pszichiátriai osztályra vihetném****, de ugye alapból nincs hely, nincs orvos, nincs indok. Teszem hozzá én.*****

Úgyhogy miután a délelőttömet ügyintézéssel töltöttem (a munkám helyett, a főnököm hallgatólagos beleegyezésével), felhívtam egy barátnőmet, és azt mondtam neki, hogy én megértem azokat az öregembereket, akik megölik a férjüket/feleségüket, majd öngyilkosságot követnek el (sikeresen vagy sem), mire a barátnőm győzködni kezdett, hogy ne legyek öngyilkos - de amúgy sem akarok az lenni, meg sem fordult a fejemben, csak az jutott eszembe, hogy ez a tehetetlenség, amit én is érzek, egy ezer éve együtt élő öreg pár - ahol az egyik fél szorulna 24 órás ápolásra - esetében szinte logikusan hozza azt a megoldást, hogy akkor haljanak meg együtt, úgysincs más lehetőségük.

Lehetőségeket mondjuk én sem látok, de ennek ellenére sem ölném sem meg anyukámat, sem magamat (sem mást), úgyhogy perpillanat úgy érzem, kevesebb lehetőségem van, mint a végső elkeseredésükben a kiterjesztett öngyilkosságot választó öregeknek.

Biztatások, amiket kapok:

ne keseredjek el!

majd onnan jön a segítség, ahonnan nem is várom!

biztosan lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy sehogy ne lett volna! (mondjuk ez a mondat azért képes erős indulatokat kiváltani bennem, de jó vagyok indulatkezelésből)

(és kaptam arra egy egyébként ténylegesen segíteni akaró és jószndékú ígéretet, hogyha minden kötél szakad, az idős hajléktalanellátásba be tudják nyomni egy kis protekcióval - na de hát erre azért csak megakadt a szó a torkomon)

* nyilván nem hívtam még fel az összeset

** mondtam, haogy szereljenek egy tükröt az ágya fölé, így ha ébren van, folyton egy orvos fogja bámulni.  De állítólag ezzel nem szabad viccelődni. Ezzel sem.

*** mondtam, hogy jelenleg otthon tartjuk az epilepsziát is, anyukám vigyáz rá. Ez sem vicces. Állítólag.

**** na, szerintem meg ez nem vicces (persze nem is mondták, hogy az, halál komoly itt mindenki a telefonok túlfelén), miért vinném anyukámat egy kórházi zárt osztályra, amikor nem kell őt kezelni különösebben semmivel

***** de ez sem vicces

az ördögöt a falra festenetek nem kell félnetek jó lesz

és a gondozók ma délután felmondtak március végével, és én maximálisan megértem őket, csak azt nem tudom, mi a szart mit csináljak, hogy hová fogom tudni besuvasztani elhelyezni az anyukámat, és hogy hogyan meg miből fogom menedzselni a továbbiakat, és csak mondom, hogy anyukám betegségével elveszítettem szinte a teljes családomat is (A. és a gyerekek még kitartanak, bár rajtuk is látom a csüggedést), mert apai ágon sosem volt családom, az anyai ágnak pedig nem tudom, hogy valaha képes leszek-e megbocsájtani azt, hogy még érdeklődésre sem igen futotta (persze, lehet, hogy ők sem bocsájtják majd meg nekem, hogy én nem érdeklődtem felőlük, amit részint sajnálok, részint nincs több energiám, elfolyt, szétszakadt, elmerült, örülök, ha magamat meg tudom még majd menteni)