Nem szívesen olvastam korábban sem utópiákat, sem disztópiákat - mindkettőt félelmetesnek tartottam, életidegennek, olyan görbe tükörnek, amelybe ha belenézünk, egy torz bohóc vigyorog vissza ránk. Utálom a bohócokat, félelmetesnek tartom őket. Szóval az utóbbi időben rászoktam a disztópiákra, és hamarabb meglátom bennük a jót, mint a valóságban.
Az utóbbi időkből mit írhatnék le?
Július végén voltunk A.-val egy Ausztria, Svájc körön, érintve néhol Németországot és Lichtensteinbe is begurultunk (egy mélygarázsba), hogy aztán a sárgára csempézett főtéren (?) kapjunk migrént a visszaverődő gyilkos napsugaraktól. Gyönyörű volt és lélekemelő. Svájc kicsit drágább, mint Magyarország. Ausztria olcsóbb.
Aztán dolgoztam, csoportoztam, aztán szerdán elmentünk a Tiszára Livi barátnőmmel, hogy augusztus 20-ig csak olvassunk, ússzunk, aludjunk, chillezgessünk. Péntek este jött a telefon, hogy anyukám kórházba került gyomortáji panaszokkal - aztán véletlenül kiderült egy súlyos kétoldali tüdőembólia. Nyilván hazajöttünk és onnantól tíz napon át napi kétszer megjelentem a kórházban. És írtam kérvénynek álcázott panaszlevelet is. Már kiengedték, de nem jobb semmi, vegetál, haldoklik, szenvedünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése