Bab

Ugye, nektek is kellett iskolás korotokban legalább egyszer (többször) babot csíráztatnotok? Nos, ez a szép, már mintegy rituális szokás nem veszett ki, Á. természetismeret órára csíráztat babot. Jól is van ez így, a bab csírázásának és növekedésének megfigyelése nélkül az ember nem lenne beavatott tagja korunk társadalmának.

És igen, úgy gondolom, hogy ez abszolút egyéni munka, Á. kompetensen csíráztathat anélkül, hogy szólna arról, hogy ez a feladat. Nem is szólt, rendben is van ez így. A csíráztatás hogyanjáról azonban némileg eltérő a véleményünk. Mi annak idején kis tálban nedves vatta közt, esetleg itatóspapíron, vagy később papír zsebkendőn csíráztattunk. Horribile dictu, valódi földben, tejfölös pohárban. Szóval, ezeket szoktam meg, ezeken nem döbbenek meg, ezek számomra a természetes babcsíráztatási módok.

De amikor Á. napfényben fürdő szobájának ablakában egy uzsonnás dobozban szétázott tampont találok, akkor azért elcsodálkozom. Addig is, míg nem tudom, hogy babszem csírázik benne. Aztán akkor is, amikor ezt megtudom. És noha Á. szerint ez simán bevihető így az iskolába (már miért lenne ciki? - kérdezi álmélkodva), ki fogom cserélni a halvány zöld jelzőszállal ellátott tampont valami elfogadottabb táptalajra, még mielőtt a rokonszenves, huszonéves biológiatanár srác elhányja magát vagy röhögőgörcsöt kap Á. házi feladatát ellenőrizve.

egy hónap

ma egy hónapja vagyok itthon/kórházban. A. családjából ma először hívott fel valaki, hogy hogy vagyok. azt, hogy segíthetnének-e bármit is, még egyiküknek sem jutott eszébe megkérdezni. már rég nem kéne meglepődnöm ezen, de azért megdöbbent. nem is az, hogy rólam nem érdeklődnek vagy ha épp engem nem köszöntenek fel (évek óta nem, holott nem vagyunk rossz viszonyban, én legalábbis nem tudok róla), de hogy A.-nak sem ajánlanak fel segítséget soha és hogy V.-t sem köszöntötték fel a 10. szülinapján, az teljesen elfogadhatatlan nekem.

parmezán sajtos rétes

leküldtem Á.-t almát reszelni, le is ment szinte szó nélkül, sőt, majdnem hogy örömmel. örömmel, hogy lesz rétes, de szomorúan, hogy az almát vele reszeltetem. de hát A. és V. karatézni mentek, én meg - hacsak nem szörnyen muszáj  - nem bírok még annyit ácsorogni. aztán feljött jó háromnegyed óra múlva, hogy megreszelt tíz almát, most nagyon fáradt, lefekszik. örültem neki, mert tegnap meccset nézett (tudom, tudom, hétköznap nem kéne hagyni, és engem például hét végén is legfeljebb odakötözve lehetne ott tartani - de ő meg annyira szereti, szóval, megengedtem).

én meg lementem megnézni, mennyi lett a tíz alma reszelve. nos, nem túl sok. mert láttam a komposztdobozkában tíz héját vesztett, de amúgy alma nagyságú csupasz almakockát. az elvégzett munka viszont tényleg nem lehetett egyszerű, mert amennyit lereszelt, azt sajtreszelővel tette. talán ismeritek, olyan kis ovális ikeás cucc (zöld). és nem, nem mosta ki előtte. holott fél órával korábban ő maga reszelt parmezán sajtot vele. úgy döntöttem, az ízén nem érződik.

elővettem az almareszelőt, kiszedtem a komposztdobozkából a kissé már megbarnult csupasztott almakockákat, leöblítettem őket (gyengébb idegzetű olvasók megnyugtatására mondom, hogy nálunk a komposztdoboz nem azonos a szemetesládával vagy a kukával, mert azt a tűzhely mellett a pulton tartjuk és ugyanúgy elmossuk, mint bármely más edényünket, ráadásul ezúttal az almán kívül semmi sem volt benne), szóval, lereszeltem az Á. által csutkának minősített tömböket, meg hozzá még tízet, összekevertem a túrót (nem az almával! - amúgy pedig ne vegyetek coop túrót, ízetlen fehér hungarocellt rejt a csomagolás - de hát szegény ember vízzel főz, sánta ember pedig nem maga vásárol, a családja viszont a közelben található boltot célozza meg, nem a normálisat... szóval, elég nehéz volt a túrós rétes eszmei kívánalmainak megfelelő ízű és állagú túrótölteléket kreálni belőle - de hát mestert a gyakorlat - ehető lett), meg még csináltam egy csomó cukrozott mákot is, azt elkevertem további reszelt almákkal (a főmákot az almákkal... tudom, hülye vicc). aztán most sülnek a rétesek. 3-3-2. Á. szerint neki jut egy mákos egy almás, nekünk pedig fejenként egy túrós (fúúúúúj! - mondja ő), meg kétharmad almás, meg egyharmad mákos - nagyon hasznos ám egy leendő matematikus a családban!

közben pedig csomózott textilékszereket gyártok. szerintetek mennyire gáz azt adni hálából a dokinak meg a gyógytornásznak? akiknek őszintén, igazán, tényleg nagyon hálás vagyok. ha tudok, majd teszek fel képet a kész művekről.

infarktus

sógorok mind
de
nem az kapta, aki a legöregebb
nem az kapta, aki kövér
nem az kapta, aki dohányzik (és néha iszik is tán)

túlélte
jól van
sportoló

a mennykő bárhová becsap
bár remélem, nagyon hosszú ideig most már a családba nem üt

Az okos fiú - a Mátyás királyos népmese nyomán

Á. osztálykirándulásra ment ma. A többi gyerekkel szülők, testvérek is mentek, de mivel én mozgáskorlátozott lettem, A. pedig lázas, Á. nélkülünk volt kénytelen menni. T.-ék vitték-hozták, vigyáztak rá, roppant hálás vagyok nekik érte. A tervek szerint mindenki vitt valami elemózsiát, hogy aztán közösen abból falatozzanak - és a korábbi kirándulások tapasztalatából kiindulva nagy lakoma lehetett, mert eddig mindig mindenki igencsak ízletes finomságokkal készült. Hogy Á. se menjen üres kézzel, én is sütöttem tegnap este egy tepsinyi szilvalekváros sütit. Mert amellett, hogy végtelenül egyszerű és gyors, nagyon finom is. Aztán amikor Á. hazajött, megkérdeztem, hogy ízlett a többieknek a süti.

én: hogy ízlett a többieknek a süti?
Á.: sehogy
én: sehogy?????? jaj.... nem lett finom? túl ragadós lett? túl édes? mag maradt benne? összenyomódott? mi történt? senkinek sem ízlett?
Á.: hát.... senkinek
én: jaj, de az hogy lehet? itthon is maradt belőle egy kevés, az finom volt...
Á.: finomnak ez is finom volt...
én: csak?????
Á.: csak nem raktam ki
én: micsoda?????
Á.: hát, elfelejtettem kirakni
én: de hogyan?
Á.: hát, nem jutott eszembe

(Így aztán vitt is ajándékot meg nem is, és legalább volt mit kirakni este anyukámék elé az asztalra, akik nagybevásároltak nekünk. Remélem, az osztálytársszülők közül senki sem strigulázta, ki mit vitt, és nem hiszik azt, hogy durván elhanyagoljuk Á.-t, akivel nemcsak kirándulni nem megyünk, de még enni sem adunk neki, sőt, a neten rögzített vállalásainkat sem teljesítjük.)

Arról, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb

Dehogy zöldebb! A miénk sokkal inkább! A sok eső nagyon jó hatással volt a fűre helyén tenyésző lóherére, pitypanglevelekre, pozsgásokra, szúrós levelű és lágy szárú gyomocskákra, úgyhogy tényleg, világítóan smaragdzöld a kertünk. A reggeli szürkés ködtől borítottan pompásan festett benne az ablak előtti kis meggyfáról rám bámuló vörösbegy. Jaj, de a szomszédok kertje! Hát, az valami mesébe illően csodás! Élénken tündöklő napsárgák, buján égő tűzvörösek, lobogva lángoló narancsok, fáradt, fakó barnák és némi visszafogottan táncoló zöld kavargó egyvelege minden kert körülöttünk! Öröm átnézni, nem tudok betelni velük. De akkor most mi a helyzet? Mégis zöldebb a szomszéd kertje?

Nádkompót

én: szedd össze légy szíves a kertből a lehullott birsalmákat! ... és a nádbotokat is!
V.: rendben! úgyis olyan szép az idő! kimegyek labdázni is
én: OK!

(jó óra elteltével)

én: megcsináltad, amit kértem?
V.: persze!
én: és hol vannak?
V.: a szilvafához támasztottam őket
én: a fához támasztottad őket???
V.: persze
én: de én most szeretnék kompótot készíteni
V.: nádból????
én: dehogyis! birsalmából
V.: ja, azt még nem szedtem össze