üresfészek

Ez nekem nagyon nehéz. Tudom, életrendje, így természetes, örüljek, mit akarok, meddig lógjanak a nyakamon - mindent tudok. Örülök is (mikor épp mennyire megy) De belefacsarodik a szívem, amikor elmegyek a két sötét és üres gyerekszoba előtt. Sokkal, sokkal jobban ki kellett volna használni a gyerekkoruk adta puhaságokat, a kicsi kezek, kicsi lábak ölelését, az idegesítően nyeffenő édes kis hangjaikat. Hogy folyton velem, velünk akartak lenni. Annyi helyre nem vittem még el őket, annyi mindent nem meséltem még el nekik - és mindig vágyom a puha hajukra, a kis gyerekillatukra. Annyira édesek voltak! Szeretnék egy kényelmes kis időgéppel ide-oda furikázni!

szélről legeljetek

Már felnőtt voltam, amikor rájöttem, hogy nem a fújó szélről van itt szó, hanem a legelő és/vagy erdő széléről, és hogy nem az orkán fúj oda egy fához, ahová beverjük a fejünket, hanem az erdőben bóklászódhatunk el úgy, hogy nekicsászkálunk egy fának - de a mai szélviharok óvatosságra intenek, jobb lesz ma a meleg szobában legelészni vagy egerészni. A macskát alig tudtam előcsalogatni, hogy bejöjjön - ha ilyen imbolygó időben odakint reked, gyakran napokig nem jön elő, mert retteg a széltől. Remélem, Á. repülője rendben felszáll és megingathatatlanul repül majd, minden ingás-bingás nélkül. Úgy teszek, mintha nem szoronganék, ha repülni készül valamelyik szerettem, még a reptérre is kiviszem hátha meggondolja magát és inkább hazajön velem. A szülinapomra én is egy kis utazást kaptam A.-tól, még nem tudjuk, mikor és hová megyünk, de a vágyam egy meleg hely (amit nem repülővel kell megközelíteni, de arról ne is álmodjak, hogy ő fog vezetni valahová messzire - mondta A.) - egyelőre keressük azt a hosszúra nyújtható hétvégét, amikor el tudnánk egyáltalán menni.

Vacsoraidő

Köszönöm mindenkinek a kedves jókívánságokat!

A vacsorát végül Wang mesternél költöttük el - jártunk már ott korábban is egyszer, úgyhogy nagyjából tudtuk, mire számítsunk. Nagyon finom volt minden és bőséges is. Egyetlen dolgot fájlalok, hogy nincsenek kis tapasok kóstolótálak, amire minél többféle ételt lehet kikérni, mert hiába turkáltunk bele egymás tányérjaiba keresztül-kasul, mégsem éreztem úgy, hogy mindent megkóstoltam volna, amire kíváncsi voltam. Ettem például lótuszgyökérsalátát - ez lesz az új kedvencem. A pincér azt mondta, olyan, mint a répa - ezt ne higgyétek el, ha arra jártok. A retekhez, esetleg a tarlórépához vagy zsenge karalábéhoz sokkal inkább hasonlít. Nyilván az a megoldás, hogy menni kell még máskor is, lehetőleg mindennap - kár, hogy a fizetésem nem erre az árszintre van kalibrálva. És régen a kínai éttermekben mindig volt valami apró ajándék - aperitif, a végén édesség vagy kis gyűszűnyi búcsúital - most semmi.

Ma kérdezték a kollégáim, hogy hol ünnepeltünk. Mondom, hogy Wang és kínai. Erre egy kolléganő: Drága volt? Mondom, hogy igen. De rendes, igazi kínai? Mondom, hogy valószínűleg az egyik legigazibb. De úgy értem, olyan rendes kínai kaják vannak, mint máshol? Mert szívesen megnézné, de ha olyan drága, akkor nem akar csalódni, mert a rendes kínait a gyereke is megeszi, de ha ez más és még drága is, akkor lehet, hogy feleslegesen mennének el. És akkor mit csináljon? Nem tudom, mert szerencsére nem olyan, mint máshol (bár szoktunk néha kínai büféből is ételt hozni).

Tortát itthon kaptam, Á. és V. kooperációjaként született meg: almáspite torta. Volt. Nagyon hamar elfogy az ilyesmi! V. panaszkodott, hogy a fiúk nem engedték, hogy minden gyertyát rátegyen a tortámra, pedig vett annyit. És én szeretem az ezer gyertyát - bár így sem tudtam mindet elfújni egyszerre, kettő égve maradt. Szeretem ezt a szülinapillatot.

mindenkit utolér

Szia - mondom A.-nak, elmegyek (mert hazaugrottam, de még van másik munkám is mára). Szia - mondja. Így mész el? látom az arcán az elképedést. Így, persze, hogy mennék? De nem vagy felöltözve! - végignézek magamon, és bakker, tényleg nem. Kötött ruhában voltam egész nap - aztán levettem és vettem helyette egy pulóvert, hogy a ruhát kíméljem - és nem cseréltem vissza. Hát, úgy tűnik, hamarabb utolért a miniszoknyás beszámíthatatlan kor, mint remélni mertem volna sejtettem. Most meg késésben vagyok, de úgy röhögök, hogy nem tudok elindulni.

Innentől már láblógatás az élet

na jó, mielőtt elzsibbadna, majd használom egy kicsit gyaloglásra, kirándulásra, békatempóra, és ha lesz még egyszer olyan jó lábam, hogy újra miniszoknyát vegyek, akkor rendszeresen hordok majd azt is. Sokat gondoltam ma anyukámra. Ha tudná, hogy ma van a születésnapom, meghatott lenne, elmesélné, hogy hogyan születtem, mesélne a terhességéről és a kiskoromról. Biztosan kitalálna valami olyan meglepetést, amiről sosem gondoltam volna, hogy szükségem van rá, mégis azonnal imádnám, mert annyira illik hozzám. Tortát is sütne, mindig valami különlegeset, mondjuk aszalt szilvás túrótorta, homoktöviskrémes sajttorta -  bár én néha jobban örültem az egyszerűbbnek. Virágot és néhány új parfümmintát biztosan kaptam volna tőle.

Ma reggel A. hozott kávét, ágyba akarta hozni, de sajnos korábban kellett kelnem, így indulás előtt hörpintettem fel. V. is hazajött reggel, eljött velem dolgozni (mármint a kapuig) - aztán este 7-re jönnek értem mindhárman és elmegyünk vacsorázni. Nem tudom, hová - azt hiszem, A. végre megértette, hogy én vele ellentétben vágyom (kellemes) meglepetésekre. Engem nem stresszel, ha csak az étteremnél tudom meg, hogy milyen helyre megyünk, izgalommal és bizsergéssel töltenek el a becsomagolt ajándékok (még ha pazarlás is ezért a néhány percért becsomagolni)

omg, a nagymamám annyi idős volt, amikor megszülettem, mint most én

A február szép

- ez a hivatalos válaszom Mollynak. Amúgy igen, hosszadalmas tud lenni az is, mihelyst nem vársz több születésnapi ajándékot és ünneplést. És amikor nem jön az a kurva tavasz, hiába várod, sőt, még a március is inkább tél, mint tavasz. Ma egyébként volt nyári zivatar, hóesés, jégeső, napsütés, borongás, nagy hideg szél - szóval, minden. De ma még várok.

impulzuslegó

Vettem két kis polcot - hivatalos nevén az egyik asztali rendező néven futott, míg a másik konyhai fűszerpolc. Mindkettő bambusz - gondoltam, az jó könnyű. Tegnap hozta meg őket a futár, minden előzetes értesítés nélkül. Nem annyira könnyűek, mint gondoltam. Felhurcoltam mindent a szobámba, feltéptem a dobozokat és nekiláttam az összerakásnak. Nem úgy, mint A. szokta - szerszámokat előkészíteni, megszámolni az elemeket, sorba rendezni a csomagban kapott ábrák szerint, szisztematikusan haladni - hanem csak úgy hűbelemartine módra összelegóztam az ágyon ülve az ölemben. Mindkettő elég gyorsan elkészült, csak egyszer kellett szétszedni és újratervezni az egészet, még viszonylag az elején. Mert persze, hogy a bonyolultabbal indítottam. Nagyon helyre kis polcok lettek. Csak sajnos egyik sem fér be sehová, ahová gondoltam. Kábé fél centi a differencia mindenütt a beférés helyett a nem beférés javára. Ez amúgy elég jó szemmértékre vall - mert mérni persze nem mértem vásárlás előtt. Hanem mindkettőről azt gondoltam, jó lesz ide, vagy ide, vagy akár ide is. Nos egyik sem, sehová. Vagy szélesebb, vagy magasabb, vagy hosszabb. Körülbelül hét helyen. Mindkettő. Mondanom sem kell, hogy a rendteremtés volt a cél. Mondanom sem kell, hogy az ezer ide-oda próbálgatás évek óta nem látott kuplerájt eredményezett. Amit ma biztosan nincs időm helyrehozni. Meg holnap sem. Utálom rendrakással és/vagy takarítással tölteni a drága időmet.

A január

mind közül a legrémesebb hónap. Legalább háromszor olyan hosszú, mint más rendes hónapok, szürke, szeles, vacogós és aggasztóan pénztelen. Akinek nincs legalább egy februári születésnapja, hogy legyen mit várni a közeljövőtől, az egyáltalán hogy éli túl? Remegek a fizetésemért (nem tudom, mennyit emeltek, de azt sem sokallnám, ha ezentúl a tripláját kapnám), ilyenek lehetnek az elvonási tünetek. Szívem szerint a januárt rekreációs hónappá tenném, nulla munka lenne, csak forró tea (esetleg kakaó) és könyvek, filmek. 

Cikkek, cafrangok, adalékok

cikk , cafrang, adalék, cifrang, cidalék, adafrang, francag, cakk - és a covid óta sokat romlott a helyzet (bár a járvány miatt sok hely megüresedett hirtelen, de semmivel nem lett több az egy ápoltra jutó gondozó)

Hétfő

Folyton fáradt vagyok - mégis, mit gondol akkor arról a szervezetem, hogy hajnali négykor felriaszt és nem képes visszaaludni? Amikor tudván tudja, hogy a hétfő a világ leghosszabb napja?

Nagyon igazságtalan vagyok amúgy, anyukám egy valódi szent volt - nem a kacska kezű, akinek maga felé hajlik a keze, hanem az, aki folyton adott, mindenkinek mindent. Csak valahogy mindig mindent mindenkinek túl egyenlően akart adni, jobban örültem volna, ha velem többet kivételez és mondjuk az idejéből többet szán rám. Amúgy mindig nagyon szeretett és most is nagyon szeret (oké, hát nem mindig sikerült épp úgy szeretnie, ahogy nekem szükségem lett volna rá, de ez nem a szándékán múlott, azt, hogy szeret, abban sosem kételkedtem) Olyan jó lenne beszélgetni vele (errő, vagy bármiről) - de ez már lassan tíz éve nem igazán lehetséges. Mármint érdemben nem. Apámmal összeszülőzni igazán kár (csak egyszerűbb volt), na, ő viszont valószínűleg sosem szeretett senkit, igazi nárcisztikus, agresszív pszichopata volt egész életében. Csak minket vert, nyilvánosan állítólag cuki volt. Én nem láttam tisztán, mert rettegtem tőle. Öregkorára szelídült amúgy, évek óta nagyon igyekszem azon, hogy meglássam benne a jót - és ha az ember nagyon igyekszik, akkor sikerrel jár, szóval igen, neki is vannak pozitív tulajdonságai ismérvei. Az intézményes ellátás pedig nem jöhet szóba, nemcsak azért, mert anyukámnak kábé gyererkkorától intézményfóbiája van és néhány hét alatt romlana kezelhetetlenné, de ami ma Magyarországon idősellátás (pláne demens-ellátás) címen történik, az a téboly maga, a macskámat sem bíznám rájuk. Ha annyi pénzem lenne, hogy egy jó otthont meg tudjak fizetni, akkor lenne annyi is, hogy a házában biztosítani tudjam azt az ellátást, ami mindenre kiterjed, de ahol más intéz ügyeket, más főz, más ápol, más vágja a haját, körmét, más vásárol be (stb) és én csak látogatni járok, nem gondozni. Tegnap ott gurult el a gyógyszerem, hogy szombaton megfőztem nyolc féle kaját, amit kiadagoltam egy-egy étkezésekre, hogy majd betegyem anyukám mékyhűtőjébe - ebből reggel indulás előtt sikerült egyetlen mozdulattal kettőt levernem és beteríteni a konyhát ragacsos üvegcserepekkel. Mire összetakarítottam, legszívesebben eret vágtam volna magamon valamelyikkel.

Most viszont szeretném kipihenni a hétvégét - kár, hogy nem valami alváslaborban dolgozom beépített tesztelőként.

ezt biztosan nagyon meg fogom bánni

de azt akarom, hogy itt legyen

én nem akarok tovább gondoskodni a szüleimről, nem akarom, hogy megegyék az életemet, nekik mindig megvolt a saját életük, és folyton az enyémnek a rovására, gyerekkoromban is, felnőtt koromban is, és most is - és elég volt. azt akarom, hogy meghaljanak, vagy csak valahogyan tűnjenek el, azt akarom, hogy ne legyenek. és nem akarom szégyellni magam még emiatt is, hogy szeretnék egy saját életet, amikor nem a pihenésem rovására van csak időm magamra. elfáradtam, kimerültem, öreg vagyok, öregebb, mint ők valaha voltak, mert ők mindig a saját életüket élték a saját öntörvényű vágyaikkal, én meg szolga vagyok, korlátozott, sekélyes, ostoba élettel. én nem akarok hasznos lenni, sem jó. egyszerűen magamat akarom.