New-new-new-miaú

Szóval, a macska kezelése befejeződött, mert meggyógyult, jól van, egészséges, koránál fiatalosabb gondolkodású, mozgékony, fényes szörű, okos, tiszta tekintetű, barátságos lény. A fényes szőr kivételével ezt az állatorvosról is elmondhatjuk. Mindig hálás leszek nektek (különösen Érdeklődőnek) azért, hogy megtaláltuk ezt az orvost és nem gyilkoltattuk meg a macskát tudatlanságból. És remélem, még sokáig fog élni (a blogolvasók mindegyike, az állatorvos és a macska is). Holnap még van néhány dolgom, de szilveszterkor már ki sem mozdulok a házból és csakis az itthoni punnyadással foglalkozom majd (hacsak nem lesz jó kirándulóidő, mert akkor néhány órányi kintlétet engedélyezek magamnak). Január 2-tól viszont már dolgozom - elképesztő, hogy december 11-e óta egyetlen napot sem találtam, amikor itthon olvasgathattam volna nyugalomban, anélkül, hogy szervezkedni, háztartani, mindenüvé kóvályogni kellett volna.

Vidám vásárlás

Befutottam a Lidlbe, azt hittem, csak befutok, összekapok ezt-azt, aztán kifutok - de végül sokkal vidámabban jöttem ki, mint ahogy bementem - bár jó kedvem volt egész nap.  Teli volt a Lidl gyerekekkel (az ilyesmi nem mindig tölt el felhőtlen örömmel, de ők most kivétel nélkül cukik voltak). Először lábdobogást hallottam a zöldségsoron, majd egy kisfiú hangját: "én mindenhol kiszimatolom a padlizsánt, , már érzem is azt a finom lila padlizsánszagot! Felkutatom, mint egy vadászkutya!" - és tényleg, egy szempillantás múlva már ott is állt izgatottan a testvérével és az anyukájával a padlizsános ládák előtt. Nem sokkal távolabb két kislány kardozott ádáz arccal a kígyóuborkákal - amit utána a kosarukba tettek és megvettek.

Alig hagytam el őket, egy kislányba botlottam a pékség előtt, épp bódult hangon ezt mondta "egyenesen mennyei illata van ennek a kenyérkének!" - és bár én nem éreztem a mennyei pékségillatot, de jólesett hallani a szavait.

Végül  egy hatalmasra pakolt bevásárlókocsi mellett álló megfáradt nő mellett mentem el, amikor épp jött a fia, egy kamasz, 13 év körüli srác, aki készségesen egy paradicsomszószt hozott az anyjához: "Csak ezt találtam, az van ráírva, hogy bio.... de az nem túl vacak?" Az a legjobb - mondta az anyuka, miközben egymásra mosolyogtunk - csak túl drága. Nem - mondta a fiú - pont ugyanannyi, mint a többi. Akkor megvesszük - derült fel az anyuka.

Aztán csirkemellet akartam venni, de borzalmasan fura színük volt. Egy pasi ott guggolt, válogatott - megkérdeztem tőle, hogy ő is látja-e, amit én, hogy ezek milyen taszítóan csúfak. Igen - mondta, miközben telefonban taglalta a csirkemellek sötét vörös téglaszínét - de a telefon másik végén lévő valószínűleg csak csirkemellet akart, mert kitartóan keresgélt tovább. Én gyorsan feladtam, vettem helyette nyulat, az úgyis a fogyókúrázók Mekkája. Vagy mokkája. De néhány perc múlva ismét szembejött a pasi, most ő szólított meg azzal, hogy egy másik hűtőben, jó mélyen talált rendes színű csirkemellet. És nekem is kibányászott egyet. Meghatódtam.

Rendes kerékvágás

Délután (sic!) négykor még ragyogott a nap. És este ötkor sem volt még vaksötét. Tanulmányi szabadsáégon vagyok itthon. Hol megbetegszem, hol meggyógyulok, nem tervezhető. Ma napozás helyett bevásárlónapot tartottam anyukámnak, kivittem a cuccokat, aztán elmentünk együtt egy kicsit sétálni és kávézni és sütizni (ez nem túl bonyolult tevékenység, de anyukámmal már nem olyan könnyű ez sem) - nagyon boldogan kutyagolt mellettem, bár néha aggódom érte, hogy elvész, amikor póráz nélkül sétáltatom. Az kevésbé jó, hogy a napokig tartó rekorddöntögető eső átáztatta anyukám házát, folyt be a víz a plafonon. Intézkedtem egy sort.  A tesóm a gondozási tevékenység rá eső részét úgy végzi, hogy a nap végén nyom néhány egy lájkot arra a beszélgetésre, amit én folytatok a gondozócsajjal. Nem tudom, hogyan kell finoman megfogalmazni azt, hogy én nem ilyen lovat testvért akartam. Inkább teher léte, mert időnként rájön az egyeztetési kényszer és félévente - évente beszól, hogy ezt vagy azt a nagyjából azonnali lépést igénylő dolgot nem egyeztettem vele és hogy ez neki mennyire rosszul esik. Vagy egy háromfős messenger csoportunk (tesóm, gondozólány, én). A gondozólány megjegyzéseit néha szívekkel látja el (nem, biztosan nem az esete), de ha én beírom, hogy hahó, találtam egy ápolási ágyat százhatvanezerért (ez ebben a műfajban olcsónak számít), megvegyük-e, akkor hallgat, akkor is, amikor a gondozólánnyal átbeszéljük, hogy milyen az ágy, hogyan és mikor szállítják, ki lesz ott (én), ki pakolja át a szobát, ki takarít ki, ki vigyáz anyukámra a felfordulás alatt (én + A. + V.), ki fizeti a megemelkedett számlákat (én, de kétségtelenül nálam van anyukám bankkártyája, kár, hogy a havonta érkező összeg kábé a költségek felét fedezi - de ezt nem merem kiadni a kezemből, mert félek, hogy a tesóm hónapokig elfelejtene pld számlákat fizetni) - szóval, nekem még csak nem is szívecskéz, hanem a nap (esetleg a hét) végén nyom egy naaaaagy összefoglaló kék lájkot. Én most már napok óta a szüleim gondozásával álmodok, nagyon részletesen - bár legalább álmomban szívesen lazítanék néha. Ja, van négy szál kinyílt hóvirág a kertünkben.

Egészségügyi intézkedések

Elsőként is szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy az újonnan beszerzett mellényeim  karkivágása elégséges, pulóverekkel jól kombinálható, hónaljban nem vág. A csinosságukról megoszlanak a vélemények (pont olyan, mint egy hálózsák! ennek direkt nincs ujja? nem nagy rád? úgy nézel ki, mintha a paplanoddal indultál volna útnak) - és igen, én, aki nagyon elfogult vagyok*, én is úgy látom, hogy egyik sem kifutóra termett. De! Ritkán dolgozom hideg kifutókon, viszont gyakran hideg épületekben. Szóval, jók lesznek.

Tegnap a gyógytornán kifejezetten kellemes meglepetésben volt részem, a gyógytornász lány - úgy tűnik - nagyon jól érti a dolgát, a felmérés alapos volt, a manuálterápia pedig fájdalmas - ugyanakkor hatékony, ami már rögtön az óra után is érezhető volt. Estére lett egy kellemes izomlázhoz hasonló általános bizsergés a hátamban, ma pedig gyaloglás közben úgy éreztem, hogy könnyebben lépkedek (de lehet, hogy ez csak azért van, mert szabadságon vagyok)

Ma mammográfián voltam - ennek az eredményére még sokat kell várni és feltehetően be fognak hívni ultrahangra is (így szokott lenni) - de remélem, ennél komolyabb izgalmakkal nem kell szembesülnöm ezúttal sem. Azért persze van bennem némi aggodalom - minden szűrővizsgálatkor van.

Még fogászatra kéne elmennem, ami azért bosszantó, mert megint ugyanaz a fogam fáj, aminek a javítása garanciális volt tavasszal - de abban a rendelőben nincs röntgen, ahová járok, így mindig többkörös a sztori, és több körben drága - szóval, lehet, hogy visszaevezek az TB ellátottak közé. Jaj. 

* a mellényekkel, nem magammal**

** sajnos - fordítva jobb lenne

Vacsora

Találkoztunk ma néhányan azok közül, akik közel egyszerre vágtunk bele az anyaságba (vagy annak egy új fejezetébe) közel húsz éve. Annyira szépek vagyunk még mindig mindannyian! És olyan jó volt beszélgetni! 14-21 óráig ültünk a kertben - tökéletes hely volt finom ételekkel, szép környezetben, és egész jó időben (de vannak takarók is). Mindenkinek melegen ajánlom a helyet, a hosszantartó barátságokat, a hosszú locsogást-fecsegést-kuncogást-kacagást. Életmentő, éltető. Sokat beszéltünk a covidról úgy, hogy mégis megfeledkeztünk róla.

idősoros

május 7.

május 13.

május 16.

május 17.

május 21.

május 23.

Előfizetők

Sajnos nem tudok külön tartalmat generálni azoknak, akik komolyan vették, hogy mintegy előfizetőként gondoljanak a blogra (még ha technikailag megoldható volna is, nem tudom, milyen spéci tartalommal tölthetném meg) - de azt veszem észre, hogy vannak néhányan. És ez nagyon köszönöm nekik! Ez most direkt az ő külön posztjuk.

Külön nekik megmutatok egy mindjárt virágzó sárgabarackfát és a kertben fészket kereső feketerigók közül kettőt (pedig csapatostul voltak.)

És mondom (mindenkinek), hogy tegnap egyáltalán nem lettünk készen a takarítással, még a bőrünk alatt is ott van a por, szereintem a teljes házat át kéne mosni. Kezdem érteni a szállodai minimalizmus üres vonzását. Minden legyen légmentesen zárható, vízhatlan, semmi ne álljon ki a síkokból, sőt, lehetőleg egyáltalán ne legyen semmi, de abból is kevés.

A barátság megtartó erejéről

Tegnap pont három olyan posztkezdemény felett ültem, amelyek mind arról szólnak, hogy hogyan fogok megbolondulni néhány napon órán belül, meg hogy kezdem érteni a folyamatot, amelynek a végefelé valaki erőszakos cselekedetekkel reagál a tehetetlenségre, meg hogy milyen szerencsétlen vagyok úgy általában. És hogy gumicukron élek, mert egyedül az ad elég erőt és kitartást ahhoz, hogy elérjem az ötszáz kilós álomhatárt. Erre megcserdült (?) a mobilom és felhívott bv* (minden különösebb apropó nélkül) és azt mondta, azért hívott, hátha van kedvem ventillálni. Volt, másfél órán keresztül folyattam a fülébe a nyűgjeimet. Aztán még volt fél óra, amikor már (legalábbis én úgy éreztem) normális ember üzemmódban tudtam telefonálni, vagyis képes voltam meghallgatni mást is anélkül, hogy mindenről AZ** jutott volna eszembe és képes voltam más témát is kezelni, mint az időskori demencia, a gondoskodás válsága, a rám zuhanó kétségbeejtő pénzügyi és egyéb gondok. Azzal tettem le a telefont, hogy még befejezem a répatortát (lesz majd gasztroposzt, mert az egyetlen dolog, amit gőzerővel tolok, az a hat emberre főzés művészete), aztán majd befejezem a posztokat. De már nincs kedvem undok posztokat befejezni. Nem mondom, hogy minden megoldódott, mert á, dehogy. De valahogy mégis színesebben látom ezt az abszolútértékben is napok óta homályos, szürke világot. 

* nem akarok igazságtalan lenni, hogy csak bv-t említem, mert szoktak mások is keresni, egészen sokan és egészen rendszeresen (képzeljétek, legalább öt-hat ember innen a blogról is), és kaptam nagyon szívmelengető felajánlást is konkrét telefonszámmal, hogy hívjam bátran és bármikor - szóval, mind jólesik ám! Csak (szerencsére) ritkán vagyok annyira gyilkos hangulatomban, mint amilyenben bv tegnap talált és ritkán süllyedek olyan mélyre a gondolataimban, mint amiből tegnap általa sikerült kimásznom. Vagyis mindenkinek köszönöm, aki az elmúlt (vagy az eljövendő) időszakban rám nyitja az ajtót és attól sem csapja vissza azonnal, hogy időnként vörös köd borítja az agyamat, szikrázom a dühtől, összeomlok a szorongástól, stb.

** szomorúság, keserűség, agresszió, gyűlölet, kétségbeesés, önutálat, depresszió - és mindezek kemény sziklákba gyúrt elegye

És a nap vezető híre

Apám ma megköszönte (!!! azt mondta, hálás érte (sic)), hogy kitakarítottam nála, külön megköszönte, hogy kidobtam a lejárt ételeket (én pedig biztosítottam arról, hogy ami hiányzik, azt megveszem neki friss kiadásban) - egy kicsit ugyan szomorkodott az egykilós kiszerelésben kidobott alpesi vajkészlete miatt (lejárt 2015-ben és 2016-ban), mert szerinte a vaj alkatánál és természeténél fogva nem tud megromlani - de majd veszek neki újat. Meg egy szerves kémia tankönyvet. És azt is megköszönte, hogy hazahoztam a szennyeseit kimosni. Szóval van remény a változásra (nála ez egyenesen pálfordulás) - és bízom benne, hogy a gyógyulására is. Én minden esetre sokkal jobban érzem magam ma, mint tegnap. 

előkészületek

én: és kitaláltál már valamit V.-nek és apának?

Á.: mire gondolsz?

én: arra, hogy közeleg a karácsony

Á.: hát, engem a karácsony nem különösebben érdekel

én: de minket igen

...

én (nagyon szomorúan): megkérdeztem Á.-t, készül-e a karácsonyra, amire azt válasziolta, őt nem érdekli

A.: hát... khm.... igen... khm... ismerjük őt

én: ha idén sem kapok semmit a gyerekektől, nagyon meg fogok sértődni... nem azt várom, hogy ugyanolyan fontos legyen nekik, mint nekem ők, de azért tartsák már számon azt, hogy nekem mi esik jól

...

Á.: nem tudom, apa vagy V. minek örülnének

én: tea? csoki?

Á.: hát, jó... és te mindek örülnél?

én: mindegy...tényleg... én igazából bárminek, amit szeretettel adsz

Á.: nem értem, hogy akkor miért nem örülsz annak, ha szeretettel nem adok semmit?

Még az is lehet, hogy igaza van. Meg nyilván ronda dolog így kizsarolni valami ajándékot. De ismerem őket is és magamat is. És ha idén sem találok semmit a fa alatt a gyerekektől, akkor tudom, hogy piszok hisztis leszek egész karácsonykor. És az senkinek sem jó. Szóval, jobb, ha készülnek valamivel. Hogy ez így nem az igazi? Persze, hogy nem. De évekig vártam az igazi élményre, amikor tényleg meglepetésből kapok valamit. Maguktól. A. sem képes rá, neki is listát kell írnom. Nem tudom, kaptam-e tőle valaha olyan dolgot, amin meglepődhettem. Régebben anyukámtól szoktam kapni, ő tényleg figyelt rá, mit szeretnék, meg is kérdezte, de mondani sem kellett neki, tényleg tudta. Én is tudom a gyerekekről (btw mindenkiről, egy kis odafigyeléssel nem nagy truváj). És talán még elég messze van ahhoz a karácsony, hogy elfelejthessem a mai kis incidenst és tudjak úgy tenni, mintha minden normálisan menne és maguktól jutott volna eszükbe, hogy nekem is szerezzenek egy kis örömöt valamit. Talán könnyebb lenne, ha az öt(?) szeretetenyelv közül nekem nem épp mind az ötre az ajándékokra lenne legnagyobb szükségem. Persze érintéssel, rám fordított minőségi idővel, elismeréssel vagy a nekem tett szívességekkel sem állnak valami jól. Nah, még jó, hogy tegnap írtam a pozitív listát, ma biztosan megint kardomba dőlnék nélküle.

Játék!

Ha csak egyetlen szóval jellemezhetnéd a gyerekkorodat, mi lenne az az egy szó? Kezdem: ambivalens

A kenyérsütés misztériuma

Voltak korábbi próbálkozásaim, de igazán a karantén utolsó napjaiban tanultam meg kenyeret sütni - féltem, hogy lemaradok, ha elmúlik. Jól tettem, hogy belevetettem magam, mert minden kenyeremnél az a jellegű büszkeség fog el, mint amikor a gyerekek megszülettek. Korántsem annyira intenzíven és elsöprően persze, de ugyanúgy megvan benne a teremtés egyediségének gyönyörűsége. Azt hiszem, a saját kenyérnél érzi át az ember igazán azt a lassan feledésbe merülő szokást (mondást), hogy nem dobunk ki kenyeret és hogy a földre esett darabot megcsókolva kérünk bocsánatot amiatt, hogy engedtük bepiszkolódni őt. A bolti kenyerek lehetnek alienek, klónok vagy robotok, de a házi kenyér maga a tiszta, szűzies, egyedi, isteni csoda.

Szerelmes vagyok a kenyereimbe, nem holmi ételként, hanem éltető és gyógyító teremtményként szeretem és tisztelem őket.

Patyomkin várost felzabálta a pára

- de hát már Petőfi is megmondta, hogy a víz az úr, a halmazállapot változásainak követése pedig alsós tananyag. Most erősen vintage kinézetű a konyhapult. Nem csúnya, csak használhatatlan - úgyhogy ellátogattunk A.-val az ikeába egy jó koronavírusért konyhapultért és mosogatógépért. Vettünk is rögtön*, meg minden mást is. Most még azon gondolkodunk, hogy az eddigiekhez képest szinte már elenyésző** összegért csináltassuk-e újra a teljes alsó szekrénysort, mert az ikea azóta méretet váltott és a 30 cm már 30,1 cm, nem pedig 29,3 cm. Még felmérjük, megéri-e erre a kisidőre. Adele nem jön hozzánk, mert lefújtak minden külföldi csereutat - ami V. számára szomorúbb, hogy ő sem mehet Olaszországba tavasszal. Én kissé megkönnyebbültem a központi lefújás miatt, jobb, mintha én nem engedném és velem veszne össze. A helyzet persze amúgy sem megnyugtató, én nem bírok ilyen fenyegetésben élni*** - aggódom a szüleimért (és a gyerekekért és A.-étr és magamért, aki még mindig nem gyógyultam meg teljesen, az állkapcsom kattog, a hajam fáj - de persze megyek dolgozni, mert nem hiányozhatok minden héten három napot, hogy aztán kvázi tünetmentesen járjak megint egy keveset) Remélem, legalább a netről rendelt ruhák jók lesznek rám (és elég jól mutatok majd legalább valamelyikben ahhoz, hogy ne felmosórongyokba*** öltözve kelljen részt vennem az ünnepélyes diplomaosztón, ahová a szüleimet is elhívtam*****)

* úgy értem, még kétszer vissza kellett menni, meg ide is kijött egy ember, és majd hat hét múlva újra bemehetünk személyes egyeztetésre, hogy mikor hozzák ki (és szerelik be újabb vagyonokért)

** képzelhetitek!

*** úgy értem, bírok, csak nem szeretek, bár már némileg hozzászoktam, köszönhetően a tudjukkinek

**** amikor még lázadó ifjú voltam és a gimiben a nagyon sokadik beírást kaptam amiatt, hogy nem volt rajtam az iskolaköpeny (amit gyűlöltem) és mert tarisznyával jártam, ami nem tartotta stabilan a könyveimet (?), akkor a heti zsebpénzeimet összegyűjtve vettem két kék kockás flanel felmosórongyot, amire gombokat és kapcsokat varrtam és ezt hordtam köpenyként a továbbiakban, valamint vettem egy szögletes, fedeles világospiros műanyag vödröt is, amit stabil táskaként funkcionáltattam a tanév végéig. Megfelelő közegben szerintem lett volna bennem több fantázia is - ezek az egyedi kezdeményezések azonban csak méla undort váltottak ki az osztálytársaimból, támogatást nem. A szüleim a saját köreiket rótták, barátaim pedig nem voltak.******

***** még soha egyetlen rokonom sem volt jelen egyetlen diplomaosztómon sem, úgyhogy ez az utolsó esélyük, hogy ilyesmin részt vegyenek (remélem, nem épp ebbe fognak belehalni)

****** voltak, de, khm... olyanok, akik viszont már rég nem jártak az iskola közelében sem

Reklám

én: kérsz te is szemcseppet?

V.: utálom a szemcseppeket!

én: de ez nem olyan

V.: mindet utálom

én: de ez nagyon finom, olyan, mintha... mintha egy nagyon finom csokit* adnál a szemednek

* Lindt - a csoki, amire már azelőtt is vágyakoztam, hogy láttam volna akár egyszer is - ugyanis a nagymamám mesélt mindig arról, hogy gyerekkorában (1930 előtt), amikor még gazdag kislányként élt**, ez volt a kedvenc csokija. Azt sem tudtam, hogy létezik még - aztán amikor ettem is, tényleg ez lett a kedvenc csokim.

** ez volt az első 13-14 év az életében, aztán a nagy gazdasági világválság áthajította arra a térfélre, ahol hónapokon át egy 14 éves kislány munkájából tartják fenn a család megmaradt részét (és amit sosem hevert ki igazán)

Csőd

Hát, kakaós csigát rizslisztből nem tudok sütni. Túl azon, hogy elbasztam egy csomó méregdrága alapanyagot (rizsliszt, vaj, csokipor, bourbon vanília, barnacukor, tojás, tejszín, élesztő), ráfordítottam vagy három órát is a szakdolgozatírási időmből* - ahogy kinéz, az katasztrófa. És szerintem az íze sem lesz különösebben jó. Talán ehető lesz, de simán lehet, hogy nem. Pedig majdnem mindent pont úgy csináltam, mint a receptben van, csak az útifűmaghéjat hagytam ki, mert nem akarom új és ismeretlen esetleges allergénekkel traktálni. Adtam helyette egy plusz tojást.  Hiba volt. Nemcsak a tojás, egyáltalán önhitten nekikezdeni. Az enyémeket le sem lehet fényképezni. A tészta törik, morzsolódik, nem ruganyos, nem nyújtható, ellenben ragad, mint a fene. 

* minden időmet abból lopom el

Ezt az optimizmust!

"Idén már volt lomtalanítás? Új lakó vagyok!" - kérdezi november 26-án a fb-on egy új lakó valahol. Mégis, mire számít? A jövő hétre már havat ígértek, egy hónap múlva karácsony lesz, alig több, mint egy hónap van már csak hátra az évből, és tényleg azt hiszi, hogy van esélye arra, hogy lesz még idén lomtalanítás?

Azt hiszem, el kéne tanulnom tőle ezt az optimizmust. Hogy az évnek soha sincs vége. Hogy mindig van remény. Eléggé belefáradtam a darálóba (igen, pont ezt akartam írni, épp így). Szörnyen, nagyon-nagyon-nagyon hiányzik az anyukám támogatása, a rám figyelése, a tudása. Még a sokszor idegesítő tanácsai is. Azt hiszem, meg kell kérdeznem valakit, hogy van-e így november végén még felvétel az orvosi egyetemre és hogy el tudom-e párhuzamosan végezni a dietetikus szakkal meg a napi munkámmal. Egyéni tanrendet szeretnék, úgy, hogy karácsonyig végezzek is vele.

A szülői áldás misztériuma

Ma egy pillanatra fellebbent előlem a fátyol a szülői áldás fontosságának tekintetében. Hogy az nem kell, hogy a döntéssel történő azonosulás vagy a tökéletes egyetértés legyen, de nem is arra való, hogy jó'van, rohanj csak fejjel a falnak, csináld, ahogy akarod, te dolgod, mi közöm hozzá, hanem valahogy annak a kinyilvánítása, hogy mögötted állok a döntésben, még ha  egyáltalán teljesen nem is tudok azonosulni vele - de számíthatsz rám. Bízom benned. Ha te így döntesz, akkor elfogadom, hogy van rá okod, hogy valamiért szükséged van erre a tapasztalatra - és én úgy engedlek ebbe bele téged, hogy kinyújtom feléd a karjaimat, hogy ha szükséges, tudj mibe kapaszkodni, hogy legyen hová visszatérni, bármikor, ha visszatérnél. Milyen nehéz ez - és egyben könnyű is, hiszen mi másról szólna a szülőség, ha nem erről? És vajon könnyebb volt-e, amikor először kanalazhatott egyedül, amikor először vihette be a konyhából a szobába az üvegpoharakat, amikor először ment egyedül a boltba?* Nem - mindegyikre pontosan emlékszem**, milyen hatalmas ugrásnak tűntek az addigiakhoz képest. Én áldásom adom rád - és rendben lesz most is minden.

* sok-sok satöbbi

** és nyilván mégsem emlékszem mindre, hisz naponta történtek

Szép vagyok

Cifrázhatnám, de ez a lényeg.

Nem tudok úgy bemenni a munkahelyemre, hogy a kollégáim valamelyikének fel ne tűnne, hogy fodrásznál voltam, hogy kihúztam a szemem, hogy új ruhám van - vagy hogy a régi ruháim állnak jól (és egyre jobban). Azt mondhatnám, hogy objektíven nézve nem történt velem semmi. Vagyis - egyelőre - nem fogytam le, holott nyilvánvalóan szükséges lenne. Viszont sokat mosolygok, bátran viselek mindenféle színeket és formákat, komfortosan érzem magam a bőrömben, még ha nagyobb is jó néhány számmal, mint kellene.

Lehet, hogy ez nektek természetes, de én több, mint tizenegy keserves, sötét évet húztam le egy olyan cégnél, ahol akár fazekat is húzhattam volna a fejemre, az sem érte volna el azt az ingerküszöböt, hogy valaki szóvá tegye. A kövérségem ezzel szemben napi téma volt - viccelődésnek vagy figyelemnek álcázva, amitől még tovább híztam. Az állandó stressz számomra a leggyilkosabb hízókúra. Az idei évre a mérgező emberek gyakorlatilag mind eltűntek az életemből - hihetetlenül felszabadító érzés!

És most, hogy jellemzően boldog vagyok, szerintem menni fog a fogyás is. Addig is vettem magamnak gyönyörű, színes nyári nadrágokat, fürdőruhát, színes tavaszi ruhát - és úgy járok-kelek az utcákon, mint aki máris tényleg szép.

az utolsó csepp

- olyan szomorú az arcod
- tényleg?
- valami baj van?
- nem, semmi
- azért itt hagyok neked egy zsebkendőt, jó?
- johohó... köhöszö..brühü-nöhöm...