aha. egy hét, fél oldal. és ez még biztosan nem a végleges szöveg. de vajon hová tettem a józan eszemet akkor, amikor belevágtam ebbe a jól láthatóan halálos, mission impossibile küldetésbe?
azt már el sem mondom, hogy azt is képzeltem, hogy az egészséges salátaevésen kívül még a napi tízezer lépésre meg a friss levegőre, napfényre is lesz időm. a napi betevő három mázsa gumicukromat és nápolyis csokimat akarom! és ki akarok szállni.
Vettem V.-nek karácsonyra egy könyvet - nem, nem Dosztojevszkijt, bár azt vettem volna! Már megint belesétáltam abba a csapdába, hogy olyanoktól fogadtam el könyvajánlást, akiknek nem bízom az irodalmi ízlésében, és annak ellenére is megvettem a könyvet, hogy állatira nem győzött meg sem a fülszöveg, sem a belekukkantás. Mea culpa, mea maxima culpa - odaadtam szegény V.-nek. Aki most elhozta nekem, hogy olvassam el én is. Szerencsére nem dicsérte agyon - de én nagyon bánom, hogy egy ilyen könyvvel szúrtam ki a vizsgaidőszakban megfáradt gyönyörű szemét. Rémes. Mármint a helyzet is és a könyv is. Giccses közhelygyűjtemény hiteltelenség toppinggal felöntve. Jaj. Bűnhődésként végigtoljam magam rajta? Vagy lehúzhatom a vécén? És hogy kérhetnék bocsánatot érte? Muszáj lesz egy jó könyvvel kiengesztelnem, mert ez szar.
Nurofen Forte - nélküle meghalnék fogidegzúzódásban (a bájgúnár nem végzett rendes munkát, az idegek egy részét bent felejtette, a gyanútlan orvosom erősen rátapintott, kiöblögette, újratömte, jövő héten megyek kontrollra, ha addig nem fáj (elég élénk a fantáziám, de ezt pillanatnyilag nem tudom elképzelni), akkor ad rendes tömést, ha nem, akkor még fúrogatja (fájdalomcsillapítás mellett))
A városi lámpák ma később kapcsolódtak fel, mint ahogy besötétedett, a gyalogosok fekete ruhákban vetik magukat az autók közé, lutri, ki mikor üt el egyet. Az autókat amúgy nem városi közlekedésre optimalizálták, egy sima féklámpának olyan fényereje van, mintha félpercenként napkitörés lenne, miközben araszolgatunk egymás után (hogy a halogénes fényszórókról ne is beszéljünk - a kis corsában pont szemmagasságban van mind, akár szembe jönnek, akár a visszapillantóból veri ki a szemem) - nem volt nálam napszemüveg.
Az első kisfecske ma kirepül, V. elköltözik. Már halomban állnak a dobozok, bőröndök, táskák - és még mindig nincs semmi becsomagolva. Nem költözik túl messze, kocsival 20 perc, BKV-val mondjuk 45. És persze majd hazajár. Egyelőre mosni mindenképp - de talán amúgy is. Nem mondom, hogy sosem gondoltam az elmúlt évek feszültségei közt arra, hogy milyen jó is lesz, ha majd másra csapkodja az ajtót és másra vágja folytonosan a pofákat, nem rám, és nem, mintha nem tudtam volna, hogy nagyjából hároméves kora óta az a terve, vágya, hogy végre elköltözhessen - de mindezekkel együtt is belefacsarodik a szívem, hogy ennyire lezárult egy korszak. Nem csak befejezte a közoktatással való permanens harcát, nemcsak egyetemre ment, mint Á. - hanem le is lép, amint tud. Nyilván segítjük, hogy tudjon, A. magától értetődően, én nagyon ambivalens érzésekkel. Az itthoni konfliktusok jelentős része kettőnk közt volt, van - és ez mindig is így volt. Nagyon szeretem, de mindig azt érzem, hogy nem sikerül úgy szeretnem, ahogy ő szeretné. Egyszerre vagyunk egymáshoz közel és távol. Ha nem látja, sírok amiatt, hogy elmegy. Miközben tudom, hogy tizenkilenc évesen a világ legboldogabb embere lettem volna, ha így mehettem volna el otthonról, és nem úgy, ahogy megtettem (mert én is megtettem, és az keményebb sztori volt). Vele érzem jobban, hogy mennyire nehéz jó anyának lenni. Remélem, azért időnként sikerül.
Az úgy volt, hogy fel akartam húzni egy lepedőt a franciaágyra. De a lepedő makacs, az ágy kemény, én pedig - mit tagadjam? - gyenge vagyok. Ahogy négykézláb állva az ágyon küzdöttem az elemekkel (lepedő, ágy, önsúly), az egyik hátsó lábamat kinyújtottam, hogy a földre tegyem és arra támaszkodva cibáljam tovább az ellenséget. Csak arra nem gondoltam, hogy a hátranyújtott és a testsúlyom nagy részének hordozására kiszemelt bal lábam a parketta helyett a fém papírkosárban landol, ami megmaradt a lábamon, aztán mintegy korcsolyaéllel ellátott csizmaként viselkedve hirtelen hátracsúszott, a lábammal együtt. Én részint pofára estem az ágyon - de az arcomon nem látszik semmi az ijedségen kívül - viszont a bal csuklómat magam elá gyűrtem, így az kificamodott, a jobb kézfejem erősen az ágy széléhez csapódott, a lábam pedig úgy szánkázott ki alólam, hogy bevertem az ágy szélébe, a padlóba és a papírkosár fémkeretébe is, combtól bokáig mindenem sajog. Nem állítom, hogy ennyire csúnyán még ne készítettem volna ki magam még soha, mert igazából nem sérültem meg nagyon csúnyán, csak ahhoz képest, hogy hogyan - ahhoz képest viszont nagyon. Szerintem még egy kis agyrázkódást is szereztem, ahogy a fejem az ágyra puffant. Szeretek kemény ágyon aludni - de lehet, hogy jobb lesz revideálnom ezt az álláspontomat.
(...)
A.: és te mit szeretnél karácsonyra?
én: nem tudom... semmit... talán egy fekete maszkot**... vagy az gáz?
A.: igen
én: akkor semmit***
(...)
* ByRon - végtelenül kedvetlen, ugyanakkor pattanásig feszült vagyok. Gondolom, covid, műtét, szülők, karácsony, tél...
** én kizárólag egy kurva drága ffp3-as maszkot hordok, mert túl sok emberrel kontaktálok folyton, de csak fehérem van, pedig olyan menőnek érezném magam egy fekete ffp3-ban
*** szeretném, ha lennének végre új, nem szétégetett lábasaink és fazekaink, de ha nekem A. egyszer fazekakat adna karácsonyra, a fejébe húznám biztosan úgy érezném, hogy ez a szerelem végére kitett pont
**** amúgy vannak könyvcímeim, de csak dedikált idővel együtt érnek valamit
Tudom, nem szabad így lelőni a poént - de elég rosszul érintett, hogy miután az egész napot boldog kirándulgatással töltöttük (oké, igazából csak két és fél órát sétáltunk, de előtte meg utána autóztunk is) anyukámmal, akire én vigyázok a hétvégén, boldogan hazaérkeztem, majd kibontottam az anyukámtól elhozott számlákat, és hirtelen mintegy nyolcvanezer forintra növekedett az október végéig befizetendő összeg egy laza negyvenezres villanyszámla kibontásával. Amúgy is vannak olcsóbb meg drágább hónapok, mert van, amit kéthavonta kell fizetni - de nem felváltva, hanem a drága hónapokon mindent (és ne higgyétek, hogy az olcsó hónapok valóban kevés pénzbe kerülnek) - szóval, ez most amúgy is egy drágább hónap.
A nyugdíjának elégnek kéne lennie a rezsire, a gyógyszerekre, az élelmiszerekre, a váratlan kiadásokra (mint például fogászat, cipővásárlás, elromlott mosógép, beomlott cserépkályha, elromlott kazán - igen, ebben a hónapban történt mindez), meg a saját gondoz(tat)ására. Talán nem lesztek nagyon meglepve, ha azt mondom, hogy kurvára nem elég minderre a nyugdíja, sőt, kezd az lenni a kisebb rész, amire futja belőle. Akkor sem, amikor éppen nem kell új porszívót venni, meg új fogsort, meg új cipőt, meg új mosógépet, stb.
De legalább a számlabontásig jó volt a nap és a képek szépek lettek.
annak megállapítására, hogy van-e szükséged (újabb) macskára
Szeretnél kitakarítani, mielőtt elhozod a cicát?
igen nem
Képes is vagy kitakarítani?
igen nem
De legalább összeszeded a szanaszét heverő cuccokat?
igen nem
A macska után szívesen takarítasz majd?
igen nem
Szeretnéd, hogy éjjel nyivákoljon valaki, míg aludnál?
igen nem
Akarsz éjjel macskát etetni?
igen nem
Akarsz éjjel macskapisit/macskaszart takarítani a párnádról?
igen nem
7 igen: azonnal szerezz egy macskát, te mindenre képes vagy érte, mások pedig szívesen szabadulnának tőle
6 igen: szerezz egy macskát, te sok mindenre képes vagy érte, mások pedig szívesen szabadulnának tőle
5 igen: szerezz egy macskát, mások szívesen szabadulnának tőle
4 igen: esetleg szerezz egy macskát
3 igen: esetleg... gondold át újra
2 igen: gondold át újra
1 igen: nézd meg, melyik választ rontottad el!
0 igen: NE SZEREZZ ÚJ MACSKÁT!
P.S.: Az én eredményem 7 nem - erre nincs megoldás....nincs választásom sem már... elmegyek a macskáért... irgalmazzon az ég!
És nem az esőé - ami pedig szintén megérne egy misét. Mármint hogy álljon már el. Az idei év legnaposabb és legmelegebb időszaka a február vége - március eleje volt. A sok eső okozta az én vesztemet is.
Én viszont ma akkorát estem, zakóztam, hogy csoda, hogy nem törtem még jobban össze magam. Ebédszünetben kementünk a kollégáimmal sétálni. Alig száz méterre lehettünk az irodától, amikor egy sáros felületen úgy megcsúsztam, mintha jégen álltam volna - aztán mint egy lassított felvétel: billegtem, próbáltam egyensúlyozni, de éreztem, hogy csúszik ki alólam a talaj (nem képletesen, hanem tényleg) - aztán térdre estem (meg a bal csuklómra), aztán onnan is tovább hemperedtem. A mai öltözékem: világoskék farmer, fehér pulóver, világoskék dzseki. Bokától nyakig mindenem, de mindenem sáros lett. A bugyim is. Hazajöttem - nyilván. Itthon döbbentem rá, hogy míg sík talajon még valahogy elporoszkálok, a lépcsőn felmászni komoly mutatvány, mert nem tudok erőt kifejteni (terhet cipelni) a bal térdemem. Úgy kattog, hogy A. két méterről is hallja, ha mozgatom (nem sokat mozgatom, mert baromira fáj). Ezen kívül megrándult a nyakam és a fejem is fáj, mintha fejbe kólintottak volna valamivel. Pompás antré egy csütörtökön kezdődő háromnapos programhoz, majd a szombat estétől keddig tartó balatoni utazáshoz (anyukámmal - akiről mostanában nem véletlenül nem írok sokat)
Ne akarjátok tudni... én sem akarom. Mindent, de mindent belep az a finom, fehér por, ami a falfúrások következménye. Én el akartam pakolni és/vagy le akartam nejlonozni a dolgokat. A. szerint felesleges, alig lesz valami. A munkások szerint még annyi sem. Dobhatok ki mindent, amit nyitva talált az akció. Oké, én vagyok a hülye, gondolhattam volna. Nem kellett volna hagyni, hogy lebeszéljenek. Jó Kár volt hinni, hogy megúszom. És a (már korántsem) fehér falakon fekete kéznyomok. A házban mindenütt poros lábnyomok. Ha valaki szembe jön, annak benyomok. A konyhában lévő minden tárgyat egyenklént kell lemosni. Jó alkalom arra, hogy megszabaduljak néhány felesleges szartól. Például a nyitva hagyott porcukortól. Ja, nem. Dobhatom ki a (konyharuhába tekert!) kenyereket. Holnap ideje lesz függönyt mosni is. Omg, rettenet. A ruhám (fekete póló), amiben lementem, már halványszürke a portól. A többiek is dolgoznak, A. nagyon, Á. mérsékelten, V. a saját szobájában (khm... szóval ő meglógott). Én is csak szusszanni rogytam le a gép elé. Beszívok jó mélyre egy adag finom, covidszemcsékkel dúsított port, aztán kilehelem a lelkemet. Odalent maszkban vagyok, vissza is veszem rögvest. És fertőtleníteni is kell. Nem tudom, mi mindent mancsoltak össze a munkások, de valószínűleg mindent is. Brutális este elé nézünk.
Ja, az új cirkó és tartálya kétszer akkora, mint a régi - ez ugye duplaannyi helyet is foglal, ergo nem fog mellé férni a sok takarítószer, mint eddig (partvisok, porszívó, etc.) És a függőleges kémény mellett fel kellett egy vízszintes csövet is applikálni, mert ez a kondenzációs cucc csak vízszintesen tud levegőt venni. Vagyis van egy baromi ronda, vastag, szürke cső, keresztül a konyhán. Egy jó álmennyezetes pillanatok alatt megcsinálja - mondták.Alig várom a szombati munkásokat, akik a kertet fogják szétbarmolni a napelemek miatt. Ha azt mondom, alig, higgyétk el. Alig. Alig sem. A hétfői kőművesről nem is beszélve.
mert az előző munkások az előző években mindent rosszul csináltak, most be van betonozva a kémény, ami szabálytalan, és most azt külön kell bontani, ami többe fog így kerülni, és nem úgy mennek a villanyvezetékek, hogy az így nem klappol, módosítani kell, ami sajnos megdobja kissé a költségeket, és a vízcsövek - kérem, ezt hogy engedhették? - nem ott futnak, mint hittük, ami gáz... és igen, a gázról ne is beszéljünk, hiszen külön engedély kellene, ami - mondanunk sem kell - jóval többe fog így kerülni. Ma nem leszünk készen, az már biztos, holnap nem tudunk visszajönni, talán hétfőn. De szombaton szerelik a napelemeket, azt kurvára nem kéne két nappal később kéményépítéssel tönkre vágni. És minden, de minden csupa por, mocsok, kosz és káosz. És megint rájövünk, hogy az építkezések és a munkások különös világa a miénktől oly idegen dimenzió, hogy nem tudunk jól kapcsolódni, frusztráltak leszünk, szomorúak, idegesek és csak azt mantrázzuk (szigorúan magunkban, egy mégoly apró mantramorzsa sem hallatszik ki belőle), hogy tűnjenek már el. De szombaton újra jönnek (a napelemtelepítő munkások), aztán ezek szerint a kéményrakó kőműves is jön hétfőn. Ó, hogy utálom őket! Ne aggódjatok, ők is minket, olyan magas lóról böfögnek lefelé, hogy csak na. A hómofisz nem munka, az ilyen láblógató, felesleges kis senkik, mint mi a bokájukig sem érünk fel a kétkezi munkás uraknak.
És felhívott a főnököm főnöke némi protekcióért - ez mennyire cikis helyzet! -, meg krízishelyzete(ke)t kezelek telefonon, meg szakmai beszámolót írok és olvasok értőn, de közben ütvefúróval (? igazából nem tudom, mivel, borzalmasan hangos, remeg az egész ház) sokkolják a fülemet, a másik oldalon pedig (lég)kalapáccsal nyitnak lyukakat a házfalon, annak is van hangja. És elzárták a vizet (oké, gondolhattam volna rá, de nem gondoltam), ezért még vécére sem tudok elmenni. És a tavasz is sokat késik. Mondanám, hogy nem várok egy percet sem ilyen link alakokra, fusson utánam ő, ha akar - de heves testi vágy lobog bennem iránta.
vissza végre a kedves kiens, akinek e-mailben direkt megírtam a telefonszámomat a TAJ számomat? Ja, ezért.
Szóval, van (már péntek óta) egy negatív tesztem, ami szuper. Csak az nem szuper, hogy ugyanúgy fáj a torkom, a gyomrom, a hasam, a fejem, hányingerem is van és mára egy masszív kötőhártyagyulladásnak kinéző cuccot is sikerült valakinek felapplikálnia a szememre. Ja, és holnapra van időm a nőgyógyászhoz - hát, azt sem véletlenül kértem.
Update: V. is ramatyul van (hasmenés, hasfájás, hányinger, sápadtság)
Ez a klip viszont csodálatos, Punks Not Dead
Panaszkodom egy barátnőmnek, hogy nem bírok a szüleimmel, vagyis apámmal, mint döntéshozóval. Akárhányszor hívom, valahová épp indul, vagy épp valahonnan érkezik vagy épp egy járművön döcög valahová. Ma épp kenyérért ugrott be a közeli kisvárosba Budapestre. Mert náluk, a faluban pont olyan kenyeret nem lehet kapni (ez igaz), és anyukám nem hajlandó mást fogyasztani (ez nem igaz). És már nem megy a héten sehová, csak még beugrik holnap a telefonoshoz egy plázába, mert nem sikerült az óraátállítás során anyukám mobilján átállítani az órát. Nem mindegy? - kérdezem. Anyukám már nem ismeri az órát, ezen mit sem változtat, hogy a pontos időt mutatja-e a telefon. Végül (nehezen, de) meggyőzöm apámat. Akkor nem megy az óráshoz, csak a Tiszára, ahol el kell zárni a vizet. De ott úgysem találkozik majd senkivel. Legfeljebb a szomszédokkal. Biztos, hogy te fogsz lemászni a vízaknába? - kérdezem apámat. Nem, dehogy, az ember, aki a füvet is vágja. És akinek ezt is ki kell fizetni. Kérd meg, hogy zárja el a vizet és utald át neki a pénzt - mondom. Ez eddig nem jutott eszébe, mondja. Szeretnék még veletek találkozni valamikor, vigyázzatok magatokra - mondom. De hát vigyázunk - feleli apám - ezért nem is megyünk sehová. Komolyan hiszi, hogy így van. Panaszkodom tehát egy barátnőmnek. Mire a lány azt mondja: Az én szüleim szerencsére már meghaltak. De teljesen megértelek. Aztán döbbent csend támad, a telefon mindkét oldalán, de sűrűbb, fojtóbb, súlyosabb az ő döbbent csendje. Érted, ugye? Hogy nem úgy gondoltam, ahogy hangzott? - kérdezi. Persze - mondom. És tényleg értem. Mert most nagyon is megnyugtató lehet, hogy már nem kell a pokoli, magányos szenvedésüktől félni.
