fecske

Az első kisfecske ma kirepül, V. elköltözik. Már halomban állnak a dobozok, bőröndök, táskák - és még mindig nincs semmi becsomagolva. Nem költözik túl messze, kocsival 20 perc, BKV-val mondjuk 45. És persze majd hazajár. Egyelőre mosni mindenképp - de talán amúgy is. Nem mondom, hogy sosem gondoltam az elmúlt évek feszültségei közt arra, hogy milyen jó is lesz, ha majd másra csapkodja az ajtót és másra vágja folytonosan a pofákat, nem rám, és nem, mintha nem tudtam volna, hogy nagyjából hároméves kora óta az a terve, vágya, hogy végre elköltözhessen - de mindezekkel együtt is belefacsarodik a szívem, hogy ennyire lezárult egy korszak. Nem csak befejezte a közoktatással való permanens harcát, nemcsak egyetemre ment, mint Á.  - hanem le is lép, amint tud. Nyilván segítjük, hogy tudjon, A. magától értetődően, én nagyon ambivalens érzésekkel. Az itthoni konfliktusok jelentős része kettőnk közt volt, van - és ez mindig is így volt. Nagyon szeretem, de mindig azt érzem, hogy nem sikerül úgy szeretnem, ahogy ő szeretné. Egyszerre vagyunk egymáshoz közel és távol. Ha nem látja, sírok amiatt, hogy elmegy. Miközben tudom, hogy tizenkilenc évesen a világ legboldogabb embere lettem volna, ha így mehettem volna el otthonról, és nem úgy, ahogy megtettem (mert én is megtettem, és az keményebb sztori volt). Vele érzem jobban, hogy mennyire nehéz jó anyának lenni. Remélem, azért időnként sikerül.