Zöld paradicsom

A hely, ahol lassan csorog az idő, ahol nem történik semmi, ahol minden képkocka majdnem ugyanolyan, ahol meglepetésként érett cseresznyét és faepret találtunk, ahol este hétkor elaludtam és reggel kilenckor ébredtem fel, ahol meszelni kéne (már csináltam) és kitapasztani vályoggal a hiátusokat (még sosem), ahol akkor is rózsakertet fogok ültetni anyukám emlékére, ha az októberi ültetést mind lekaszálta a bácsi, aki állítólag ért a kerthez és nekünk dolgozik, ahol forróság van és nincs eső, pedig körös körül mindenütt esik, ahol mások állítólag halálra unnák magukat, de engem megnyugtat és feltölt a csendes semmittevés*, mert itt tízéves korom óta önazonosnak, boldognak és szabadnak érzem magam

* órákra elfeledkezem minden másról, míg szőlőt kötözök, a(z egyre kevesebb) fecskéket bámulom a magát őshonosnak érző hatalmas fügebokor tövéből (szerintem két héten belül megérik), és olvasok (tervben volt még varrás és rajzolás, de ej, ráérek arra még)

A kenyérsütés misztériuma

Voltak korábbi próbálkozásaim, de igazán a karantén utolsó napjaiban tanultam meg kenyeret sütni - féltem, hogy lemaradok, ha elmúlik. Jól tettem, hogy belevetettem magam, mert minden kenyeremnél az a jellegű büszkeség fog el, mint amikor a gyerekek megszülettek. Korántsem annyira intenzíven és elsöprően persze, de ugyanúgy megvan benne a teremtés egyediségének gyönyörűsége. Azt hiszem, a saját kenyérnél érzi át az ember igazán azt a lassan feledésbe merülő szokást (mondást), hogy nem dobunk ki kenyeret és hogy a földre esett darabot megcsókolva kérünk bocsánatot amiatt, hogy engedtük bepiszkolódni őt. A bolti kenyerek lehetnek alienek, klónok vagy robotok, de a házi kenyér maga a tiszta, szűzies, egyedi, isteni csoda.

Szerelmes vagyok a kenyereimbe, nem holmi ételként, hanem éltető és gyógyító teremtményként szeretem és tisztelem őket.

Mocsári teknős koromban,

még az Éden kertben nézhettem ki úgy, mint amilyenné most a zöld teás arcmaszkom tett. Karnevál van, nemdebár? Épeszű nők állítólag nem mutatkoznak az állandónak szánt partnerük előtt smink nélkül. Én mocsári teknős fátyolmaszkban is. Micsoda megkönnyebbülés lesz A.-nak, ha egyszer megöregszem és benő a fejem lágya (plusz bónuszként remélhetőleg csak ráncos lesz majd az arcom, penészes viszont nem)

)

Nyitás a világra

Némileg magamévá tettem már a megkönnyebbülést, mint életérzést, úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, mit tanulhatnék még mivel foglaljam el magam mostanában. Az volt az első gondolatom, hogy ismét elérhetővé teszem magam a családom és a barátaim számára. Ezt jó gondolatnak éreztem, egészen addig, míg el nem kezdtem listázni, ki mindenkit kell akkor gyorsan felhívni, hogy most van rá időm. És akkor vettem egy nagy, mély lassú levegőt és úgy döntöttem, hogy nem kezdek el telefonálgatni, csak mértékkel, mert mi lenne, ha most az egyszer magamat is elérhetővé tenném magam számára és hagynék egy szusszanásnyi időt arra, hogy rendet tegyek magamban és magam körül - ami nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy találkozókat is nagy örömmel megbeszéljek, de talán heti kettőnél nem kéne többet, mert így is van pasim, gyerekeim, munkám, velük/ezzel is kevesebbet foglalkoztam az elmúlt időszakokban, mint az optimális lett volna. És vagyok én, akinek nemcsak blogja, de szép nagy testem is van, és mi lenne, ha a testemet is megpróbálnám megfeleltetni végre a kor követelményeinek - vagyis nemcsak etetném, itatnám és mosdatnám, de időnként sétáltatnám, mozgatnám is, csak úgy a magam örömére. És nem etetném több csokoládéval sem (ami fájdalmas szakítás lesz), hanem elmeösszpontosítással elérném, hogy főképp zöldségekkel (növényekkel) tápláljam és forrásvízzel itassam, mintha csak csodaszarvas lenne. Valamint - de biztosan van még más is, amit magamért megtehetek - a saját kedvemre olvasgatnék, legalább két-három hétig nem szakirodalmat. Ezek a terveim. Nyitás önmagamra. 

Hőkapu

Ferihegyen egyelőre nem alkalmazzák, de másutt már igen, és nálunk is sor kerülhet rá - mondják a híradóban. Én igazán egyetértek a járványok megfékezésével, mert gyakorló hipochonderként jó lenne tudni, hogy majd a hőkapun nem jut át, ami nem való a túloldalra, és a tündérmesékben is  tényleg hiszek - de azért felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ki ne ismerné (és alkalmasint ki ne használna) lázcsillapítót? Ami a hőkapun való átjutást ugyan biztosítaná, mintegy láthatatlanná tévő köpenyként - de a fertőzéstől nem véd meg senkit.

Reklám

én: kérsz te is szemcseppet?

V.: utálom a szemcseppeket!

én: de ez nem olyan

V.: mindet utálom

én: de ez nagyon finom, olyan, mintha... mintha egy nagyon finom csokit* adnál a szemednek

* Lindt - a csoki, amire már azelőtt is vágyakoztam, hogy láttam volna akár egyszer is - ugyanis a nagymamám mesélt mindig arról, hogy gyerekkorában (1930 előtt), amikor még gazdag kislányként élt**, ez volt a kedvenc csokija. Azt sem tudtam, hogy létezik még - aztán amikor ettem is, tényleg ez lett a kedvenc csokim.

** ez volt az első 13-14 év az életében, aztán a nagy gazdasági világválság áthajította arra a térfélre, ahol hónapokon át egy 14 éves kislány munkájából tartják fenn a család megmaradt részét (és amit sosem hevert ki igazán)

Leesett

ahogy ígérték.

Ma megtettem az idei szezon első mezítlábas lépteit a hóban. Mindig kimegyek tapicskolni. Irtó hideg! Egy-két percet bírok csak, utána visszaszaladok a szobába. De aztán a lábam bizsereg,  felgyorsul benne a keringés, felmelegszik és aznap nem fáznak már a kis pingvintalpaim.

Tétel a meg nem szerzett képességeim köréből

Gyerekkoromban a felnőttek - és különösképpen anyukám - egyik szupererejének tartottam, hogy ki tudja nyitni a szemét beszappanozott arccal is. Nekem még a szorosan összegyűrt szemeimbe is folyton beszivárgott a szappanlé, órákig tartó csípős könnyezést kiváltva. Visítottam is, mint a fába szorult féreg. Ugyanakkor megvolt bennem az erős hit abban, hogy felnőtt koromban majd én is kinyitom a szemem és szembenézek végre a szappantól habzó rémes, egyben vicces tükörképemmel.

Tekintsünk el attól, hogy ma már nem javasolt az arc szappanozása, így én is arcmosókkal és egyéb lightos pótlékokkal mosom az arcomat tiszta lúg helyett. De a szememet továbbra sem tudom kinyitni még sima vizes arccal sem - ez nagyban hátráltatott mindig abban, hogy betett fejjel is megtanuljak sávon belül úszni. És jutott eszembe mindez akkor, amikor habzó arccal, csukott szemmel keresgéltem a kád alján folyton elkígyózó zuhanyfejet, amivel lemoshattam volna az arcomról végre a bőrbarát mosakodókrémet.

P.S.: a nagymamám pedig ma lenne 106 éves - szerintem jól állna neki

Március

Évtizedekbe telt, míg észrevettem a márciust. Hogy ez valami érdekesebb és több a szükséges rossznál, ami a szürke télből az illatos későtavaszba vezet. Untam a hóvirágok sápadt fehér színét, nem éreztem benne az újjászületés, az elsővé válás isteni erejét, én rögtön a tulipános-orgonás tobzódástra vágytam. Nem érintettek meg a csupasz ágvégeken megjelenő rügyek, csak a kopaszságot észleltem. Fáztam a márciusi szélben, hidegnek és így furcsán komikusnak, már-már feleslegesnek találtam az első napsugarakat. Nem tudtam, mennyi mindent visz el és hoz a szél, azt hittem, más dolga sincs, mint összegubancolni, kifésülhetetlenné kócolni a hajamat. Évek óta úgy rohan az idő, hogy alig (sőt, sokszor nem is) győzök megbirkózni a változással. Egy ideje nem a nyarat várom, hanem igyekszem élvezni azt, ami épp van. Sokszor fárasztó, de így is csodálatos.

Miért nem szól időben?*

Ne sziszegjen már, ez nem fájhat így, más betegek a saját lábukon mennek  ennél bonyolultabb kezelés után is! Az ön előtt lévő betegnek sokkal komolyabb beavatkozása volt, mégsem nézett ilyen csúnyán! Nem hiszem el, hogy fáj! Magának milyen magas a fájdalomküszöbe? mások már  feleennyitől üvöltenének! Hogyhogy csak most jön? Hogy bírta ki idáig ezzel a fájdalommal? Mások már két nap után sírva csúsztak volna be a küszöb alatt. Na ne mondja hogy ez fáj! Mások meg sem érzik az ilyesmit. Ne próbálja elhitetni velem, hogy ez nem fáj! Maga nem is ember?

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy elmondjam - *itt és most, mert a különböző valós személyekkel díszített valós helyszíneken a kutyát sem érdekli többnyire:

Nem állok fájdalomtűrési vagy beavatkozás-elviselési versenyben másokkal.

Liftkulcs és a wifi-jelszó

Ma egy olyan helyen jártam, ahol hamarabb kaptam liftkulcsot és kapubeléptető csipogót, mint wifi-jelszót - ez utóbbit hivatalosan nem is kaptam, mert állítólag csak a rendszergazda engedélyezheti - ha egyáltalán. Ha megbízhatónak bizonyulok és nem élek vissza vele. Vagy nem tudom, mikor. Nem is tudom, mire vágyjak jobban, erre-e vagy vécékulcsra (mert majd adnak azt is. Talán. Ha csak rendeltetésszerűen használom?)

Persze azért nemhivatalosan lett wifi-jelszavam is, naná. És egyáltalán nem éltem vissza vele, kizárólag internetezésre használtam. Ráadásul csak munkaügyben - mert ma annyi munka volt, hogy a földön húztam magam után a lógó nyelvemet. Meg a zoknimat, ami a cipőn belül lecsúszott a lábamról. Visszahúztam, többször is, de mindig ugyanott végezte. Ki fogom dobni. Lefagyott a lábam.

A jelszó egyébként maregyhetecsakamamara1934 - de úgysem tudjátok, hol lehet vele wifihez jutni, szóval, simán megadhatom.

Családunk titkaiból

Nyolcszemközt bevallottuk egymásnak, hogy nem a rozé, hanem a jól átsült kacsamellet szeretjük.

Így is cselekedtem: a serpenyőben történő gyorskezelés után tepsibe vetettem őket. Tíz percre tettem be 180 fokra - legközelebb még tíz perc és tökéletes lesz.

Hozzá saláták:

szívsaláta, só, citrom, dióolaj, gránátalma

karikákra vágott zellerszár felezett mikroparadicsommal, balzsamecettel, olivával

párolt zöldbab vajjal

Tudunk mi élni, ha hagynak.

Karácsony

Lazulunk. Idén nem feszülünk be. Már rég nincs vita azon, mekkora legyen a fa - a legnagyobb, ami csak lehet. És minden dísz felkerülhet, giccsparádénak is mondhatnánk, ha nem a szívünkkel aggatnánk teli. Így csak a leírás giccses - ám legyen. Ma karácsony van*, ma lazulunk. Ebédeltünk is, pedig az gyerekkoromban nem volt szokás. Mindenféle böjtöket megtartottunk - nem a vallás, sokkal inkább a gyenge anyagi helyzet okán. Most volt ebéd (fasírt krumplisalátával) és a bejgliket is felvágtuk ma. Öt napja elkészültek, nem vagyok én fakír, hogy még estig bírjam. Á. viszont bírná bármeddig, nem szereti a bejglit. Nem vettem halat.** Ez fáj - de racionális volt nem venni. Nekem a karácsonyi hal az a ponty. Csak Á. szereti és én, A. és V. nem. Hétköznapokon körülbelül kéthetente veszek és csinálok roston sült vagy rántott pontyot (magamnak, nekik mást) - az ünnepi menü olyan lesz, amit mindenki szeret. Már harmadik éve hagyomány: burgonyagratin (a krumpli megtisztítva, már csak tíz perc munka van vele, aztán hadd süljön órákon át). Saltimbocca (zsályával fűszerezett marhasült) - ezt frissen kell készíteni, én pedig már nem vagyok friss szóval, majd közvetlenül vacsora előtt sütöm. Hét perc húsonként. Írmarha. És zöldsaláta hozzá: szívsaláta, só, ecet, olívaolaj. Újabb hét perc. Azt hiszem, csinálok még hozzá tiramisut - minden van hozzá itthon - hadd örüljön Á. is.

Régebben élveztem ajándékokat csomagolni - ma már utálom. Ha nem is párnahuzatba ömlesztve kapják, de elég rusztikus leszek. A papírért is kár, az én időmért is kár - csak hogy öt percig szép legyen a fa alatt. A fánk gyönyörű: ezüstfenyő, közel 3 méter (3 volt, míg le nem nyestük a bóbitáját). Kora délután díszítették A. és a gyerekek. Nincs kapkodás, most mindenki alszik még egyet. Én írok inkább és hajat mosok. Főzni már nem kell, csak borsodót (az frissen jó), meg a tiramisut összerakni - és az illatos gasztroajándékokkal pepecselni. Fehér csokiba mártott aszalt szilva. Ezt találtam ki. És édes, tejszínes krémeket kis üvegekbe. Alig várom, hogy megkóstoljam a kreálmányaimat (egyelőre csak elméletben léteznek - de ha már majd sikerültek, írok receptet).

Nagyon boldog, békés, laza karácsonyt kívánok mindenkinek!

* tudom, hogy 24-e hivatalosan még nem az - nem érdekel. Nálunk az.

** igazából azért vettem: négy szelet fagyasztott tonhal steaket. Majd megesszük a két ünnep közt. A tengeri halat mindenki szívesen eszi sütve - csak az nekem nem karácsonyi kaja.

Új rejtekhelyet fedeztem fel

Nem én bujkálok, a föld dübörög csak a titkos mikuláscsokikat és a már megszerzett néhány karácsonyi apróságot rejtegetem. És persze folyton aggódom (nem vészes mértékben), hogy rátalálnak véletlenül* De most megvan a tökéletes rejtekhely: egy hatalmas szatyorban kell hagyni a konyha közepén mindent és azt várni, hogy majd maguktól, szólás nélkül kipakolják. Garantáltan napokig nem nyúlnak hozzá, sőt, bele sem pillantanak.

* nálunk nincs ajándékok után kutatás, elég korán tisztáztam velük, hogy ha keresgélnek (mint  ahogy másoktól hallották az iskolában), akkor könnyen lehet, hogy találni is fognak valamit, ami azzal jár, hogy elrontják saját karácsonyi meglepetésüket. Ha nekik ez kell, szóljanak, kiteszek mindent közszemlére. Nem akarták.

Valamit nagyon elronthattunk a gyerekekkel

mert egyik gyerekünk sem eszi meg a dinnyét

ASMR

Állítólag borzasztóan jó. Az én agyam a borzasztó szónál leblokkol, megáll, sikít és menekülésre készen feszeng. Itt van egy például. Én elmenekültem, sziasztok! És most irány Horány!

P.S.: nektek jó?

A rosszul gazdálkodásról, a macskáról és az elbizonytalanodásról

Nem gazdálkodom elég tudatosan (az időmmel sem, sőt, más egyebekben is találok kivetnivalót, de ez most élelmiszer-biztonsági poszt lesz) Történik tegnap és ma:

1) a rosszul gazdálkodás

Kivettem kétféle húst a mélyhűtőből (kockázott sertéscomb 40 dkg és egy fél csupasztott csirkemell - rá sem merek gondolni, hogy kb fél kiló, mert az újabb aggályokat vet fel), hogy ebédet csináljak - de a húsok nem olvadtak fel eléggé. Közben elmentem vásárolni és vettem új, fagyasztatlan húst (csirkecombfelső akciósan (mert abból tudok adni a macskáknak is és máj nem volt - mert különben azt vettem volna és nem csirkecombfelsőt akciósan ) és kockázott sertéscomb 40 dkg ).

2) macskák

Hazavittem,  mi végül egészen mást ettünk, de a csirkecombokat kinyitottam a macskák miatt, vagdostam nekik belőle, de nem ették meg. Egyik sem. Sem a mi finnyás macskánk, sem a másik, aki nálunk nem finnyás, csak otthon a szomszéd néninél. Betettem mindent a hűtőbe. Mármint csak a húsokat, a macskák szabadon távozhattak.

Snitt - eltelik egy egész éjszaka húsok és macskák intenzív  jelenléte nélkül

még mindig egy macska

Muszáj reggel megfőznöm mindent, mert nappal dolgom van. Nekikezdek. Hagymát dinsztelek. Berobban az ablakon a macskánk. Tudja, hogy a hagymadinsztelés után elég magas valószínűséggel valami hús is kerül. Csirkecomb (akciós - de bőven lejárati időn belül, nincs szaga, nem csúnya. Normális, jól kinéző hús) A macska ágaskodik, nyávog, ugrál, csimpaszkodik a szekrényre. A csirkecomb szerencsére nem tesz ilyet. Vágok neki belőle, hátha tegnap csak nem volt éhes. Odafut - és aztán leül a konyha másik végében. A csirkecombok sülnek. Jó illatúak, jól néznek ki.) Előveszem - mert muszáj - a tegnap kiolvasztott sertéskockát és fél csirkemellet is. A macska ágaskodik, nyávog, ugrál, csimpaszkodik a szekrényre, kapadozik, majd' elájul a rajongástól. Mondom neki, hogy ott a hús a tányérján. Oda sem bagózik. Próbaképpen adok neki az épp felbontott sertéskockából (tudom, hogy tilos, nem is etetjük sertéssel - de szerintem egy kinti macska annyi mindent találhat odakint is - hogy mást ne mondjak, simán vadászhat akár vaddisznóra is, elejti, felfalja) - szóval adok neki. Elnyeli, kiugró szemekkel toporzékol tovább, hogy még. A csirkemellből vágok neki (mondom, hogy sertést nem kap rendszeresen) - azonnal ráveti magát, megeszi. Vágok még, odateszem a tányérjára a csirkecombcafrangok mellé. Egy percen belül elnyel úgy tíz dekányit - szigorúan csak a mellből. Az akciós csirkecombok érintetlenül a tányéron maradnak.

3) az elbizonytalanodás

hülye ez a macska! bakker, mi lehet az az emberi érzékszervekkel nem érezhető gond ezzel a hússal, hogy bármi mást előnyben részesít? Tényleg meg akarjuk ezt enni? (megsült, jó illata van, jól néz ki, stb)

Oldalsáv

Nem tudom, rá szoktatok-e nézni mások oldalsávjaira, meg hogy az enyémre valaha ránéztetek-e, és ha igen, átugrottátok-e szemmel az ismeretlen tételeket vagy sem - én nagyon javaslom, hogy ha eddig még nem ismertétek Szirkát, ezentúl olvassátok ezt a blogot, de ha nem is olvassátok rendszeresen, mert hiányzik a pénz idő és oly szent akarat, de azért mindenképp olvassátok el ezt a bejegyzést, még ha régebbi is, mert nagyon szép és okos blog, mindemellett pedig ad ez a blog (meg sűrítve az ajánlott bejegyzés) egy olyan nézőpontváltást, amit szerintem időről időre hasznos megtennie mindannyiunknak.

a szó, ami csak önmagával magyarázható

szánalmasnak lenni annyira... szánalmas?

Ez most egy olyan történet, amit nyilván egy ennél sokkal titkosabb blogba kéne leírnom - de nem fogok csak ezért egy sokkal titkosabb blogot létrehozni. Szóval. Tegnap este társasjátékpartin vettem részt egy nagyon menő helyen. Nem mondom meg hol, mert máskor is megyünk majd. Talán. Szóval, ott ültünk hatan és az egyik lány elmesélte, hogy volt egy kollégája, egy próbaidős szerencsétlen, akitől muszáj volt megszabadulni, mert egyszerűen annyira nem illett az egészbe. Lassú volt, inkompetens, tohonya, kövér és öreg. Mármint a meglévő csapathoz képest. Akik amúgy szuperek, és fél szavakból is, és hatékonyak, úgy pörögnek, ahogy a piac diktálja. Ez a szerencsétlen új majom pedig nem tudta felvenni a tempót, csak lesett ki a monitora mögül, hogy mi merre hány méter (de nem jött rá), és kérdezgetett egy csomó dolgot, amit magától kellett volna megoldania (és tényleg, bakker, hát a neten muszáj tudni eligazodni), mindenben bizonytalan volt, de ne legyen már egy szenior korosztály ilyen bizonytalan, tessék határozottan felvállalni, amit tud (ha tudja egyáltalán), és ez még evett is a monitorja mögött, holott már így is alig fért mögé, és lesett közben körbe, hogy látják-e (látták, de nem biztos, hogy ő is látta, hogy látják), aztán orrot is túrt (állítólag) - és végül is nem volt konkrét baj a munkájával, mert nagyon igyekezett, beletett mindent, de hát 0% proaktivitás és 100% nyúlós, taknyos ellenszenv és csak épp a minimum minimumát hozta annak, mint amit ott teljesíteni kell, de valószínűleg fel sem fogta, hogy ez történik, nem is érezte a bajt, amikor azt mondta, hogy beteg és nem jönne másnap, de hát akkor már jobb volt megmondani neki akkor azonnal, hogy ennyi volt, többet ne is jöjjön már - hát végül is a próbaidő épp erről szól. Akkor aztán azt mondta, sejtette ő is, és szánalmasan döbbent fejjel eloldalgott a monitora mögé hányni.

Eddig a sztori. A lány igen érzékletesen beszélt, sőt, időnként mutatta is a jellegzetes tartást, a mozgást, a többiek pedig nagyon is értően hallgatták. Ki a fene szeret tényleg valakivel dolgozni, aki ennyire szánalmas? Próbálok én más jelzőt is használni, de mind csak részjelzőként használható, ez az egyetlen, ami a maga teljességében írja le a fent taglalt exkollégát. De az az igazság, hogy bennem elkezdett valami mocskos, sűrű, fekete félelem nőni, ahogy hallgattam a történetet, hogy nyilván velem is épp ez volt a baj. Hogy kövér vagyok, éhes, lassú, hogy észre sem veszem, hogy nem vagyok oké, hogy baj van velem, aztán meg döbbent pofával nézek körbe (de azt is lassan), és nem értem, hogy mi velem a baj, pedig szenior koromra már tudnom kéne, és olyan magabiztosan profinak lennem valamiben, mint a lányok, akik mind azok (holott én vagyok a legszeniorabb közülük, de mégis a legbambább) - és igazából azóta is ott ül a görcs a gyomromban, hogy maguk sem tudják még, de igazából rólam beszéltek és hamarosan már játszani sem hívnak, inkább majd egy fürge észjárású,  idősen is aktív és mozgékony nagymamát, ki legalább letett már valamit az asztalra, nem úgy, mint én. Szánalmasnak lenni annyira szánalmas, és az a gáz, hogy én pontosan tudom, saját élményű tapasztalatból.

Sopszka

Úgy tűnik, szakmai feszültségeimet (aka vállalkozástervezés) a tervezett bloghanyagolás helyett gasztroposztokkal fogom levezetni. Csak mondom, hogy szakmai posztot sokkal (de sokkal!) nehezebb írni, és még nincs meg az a folytonosan jelen lévő, és különösen az az elfogadó közeg, mint itt (ott a mai napon nulla oldalmegnyitás várt, míg itt már ébredéskor 187) - oké, ebben itt fekszik benne 8 évem, és látom, hogy korábban kellett volna kezdeni ezt a szakmai izét is, de időgép híján ennek már annyi.*

Szóval ma reggel görög salátát készítettem (uborka, paradicsom, lilahagyma, olajbogyó, só, olíva, feta) és míg vágtam az uborkát, az jutott eszembe, hogy ezzel a típusú salátával Bulgáriában találkoztam először 11 évesen. Akkor ott sopszkának nevezték - de a lényegét tekintve ugyanez volt - és nagyon különbözött minden, általam korábban megismert ételtől, pláne salátától, mert a saláta az zöld levél volt ecetes lében, vagy vékonyra gyalult uborka fokhagymás lében, vagy (nálunk modernéknél) paradicsomkarikák ecetes-fokhagymás lében, esetleg paprikakarikák ecetes lében. Oszt' jónapot. Sajtok terén is az ementáli-karaván-parennyica háromszögben éltünk (mi, felvilágosult modernek nem ettünk szappant trappistát) - erre előkerül egy vegyes zöldségekből összerakott, ecetmentes, olajbogyót is tartalmazó saláta, amibe egy teljesen ismeretlen, hófehér sajt is ott virít! Elképesztő kultúrsokk volt!

Ott derült ki egy kempingben az is, hogy az sem igaz, hogy a lecsót csak a magyar ember ismeri. Augusztus volt és a kempingben látszólag mindenki lecsót főzött - vagyis olajra vagy más zsiradékra hagymát, paprikát, paradicsomot pakoltak - aztán még opcionálisan fűszerezték és sok helyütt került bele valami plusz is (gondolok itt kolbászra, cukkinire, padlizsánra, fokhagymára, rizsre - és a sor tetszés szerint folytatható). Akkor ott megingott bennem a magyaremberről, mint minden bölcsességek egyedüli hordozójáról - nyilván külső sugallatok hatására - kialakult kép. Még a boltban is az szerepelt az üvegen, hogy lecsó - cirill betűkkel persze. Akkoriban még tudtak az emberek cirill betűket olvasni, még ha utálták is magukban ezt a tudást. A boltban minden második nap én, minden közbülsőn a tesóm választhatott valamit, csak magának. Egy leváért - emlékeim szetrint ez 16 forintnak felelt meg. Vagy kettő felelt meg ennyinek? Nem tudom - azt igen, hogy a választék meglehetősen csekély volt: valami narancsos (vagy sárgarépás?) keksz (tesóm ezt kérte minden második napon), cseresznyebefőtt (én ezt kértem minden második napon), halva (amiről undorító íze és büdös szaga alapján meg voltam győződve, hogy halottak összepréselt és kellőképp megrohasztott húsából készül), rózsaízű zselé porcukorral - ezt szerettük, de egész napos strandeledelként émelyítő volt, így nem választottuk. Ebédre, késő délután sopszkát ettünk és időnként apró olajban sült halat, amit piros műanyag szemeteslapáttal mértek bele a cirillbetűs újságból hajtogatott stanicliba egy bádogbódéban. Néhány leva volt az is, és a potenciális ólommérgezés rémét elhessegetve magunktól finom is. És feledhetetlenül más és izgalmas volt minden: bizánci módra berendezett templomok, a rilai kolostor, a fura papok, a tenger, a nyár közepén már érő szőlő, a hatalmas sirályok.

Sajnálom a gyerekeimet, hogy nekik nincs olyan megszállottan kalandvágyó, a vakmerőségig merész anyjuk,  mint amelyen az én anyukám volt - mert részint végigrettegtem miatta az eddigi életemet, részint viszont életem legnagyobb élményeit köszönhetem neki, vagy annak az időszakosan** bennem is fel-felbukkanó, tőle származó örökségnek, ami azt mondja, hogy mindet látni kell, mindent ki kell próbálni, az ár nem számít.

*későbánatebgondolat

** sokkalta ritkábban, mint ahogy nála megtapasztaltam - enek megfelelően az én gyerekeimnek nincs oka rettegni a megvalósításra vágyó ötleteimtől, ugyanakkor sokkal sivárabb és egyszersmind kisimultabb is a gyerekkoruk, mint az enyém volt