A kalács és én (hidegháborús viszonyok)

Nos, azt hiszem, elmondhatom, hogy viszonyom a kaláccsal igencsak hűvös, még a kényszerű stratégiai partner szintet sem üti meg, ami nyilván szégyen és gyalázat, de a kegyetlen és minden megértést nélkülöző gaz kalácstészta ma úgy határozott, hogy nálunk nem kel meg, mert nyilván őkényességének hideg az a húsz fok, amiben mi magunk pedig élni vagyunk kénytelenek (a külső hőmérsékletet és a gázárakat figyelembe véve igazán örülhetünk, hogy), szóval ez a nyomorult ott lapult egy egész délutánon át a begyújtott tűzhely mellett szépen letakarva, és arra sem vette a fáradságot, hogy legalább egy kicsit kinyújtózzon. Töppedt, hideg, merev és udvariatlan. Én pedig egyébként is mély, sötét depresszióba estem és stresszelek a nyári időszámításra való átállás rémétől, mert gőzöm sincs róla, hogy az eddigi 5.30 helyett hogy fogok minden reggel 4.30-kor kelni (mindegy, mennyit mutat majd az óra, rajtam az elhazudott számok nem segítenek), megint a töksötétben, azt sem tudom, hogy eddig hogyan nem zuhantam még bele a wc-be vagy a kávéfőzőbe egyetlen korábbi hajnalon sem, és ma, amikor amúgy is rövidítettek az éjszakámon ezek a rohadékok, ma muszáj megvárnom, míg a gyerekeim végre elalszanak (eszükben sem volt, vihogtak jobbra balra, de aztán akkorát villámlottam és dörögtem rájuk, hogy megértették végre, hogy ma nem táncolhatnak tovább az idegeimen), szóval, még édes tavaszi nyúlként kell ajándékot osztanom, holott ma nem állíthatom, hogy szívemből fakad a nyúlság, mert annyira rettegek a korai keléstől - és erre ez a kalács nem kel sehogy sem, csak bámul a rusnya  fehér nyúlós tésztaképével nagy bután és rezzenetlen pofával,  hogy mi van. Hát az van, hogy beraktam a tűzhely fölötti polcra, kapott egy utolsó esélyt, hogy ébredjen végre, de ha záros határidőn belül nem moccan, akkor benyomom a mélyhűtőbe, és az eddig ott kuksoló fokhagymás kenyérrel esszük holnap a sonkát, mert kalácsra én többet nem várok.

Amíg nem írom meg...

Szóval, a mi családtörténetünkre még várni kell néhány évet (és valószínűleg utána is főként családi körben tarthat számot érdeklődésre) - de eszembe jutott egy könyv, vagyis négy, vagyis egy tetralógia, amit a családtörténet iránt olthatatlan vágyat érzőknek szerintem érdemes elolvasni.

Én természetesen a nagymamám polcán találkoztam vele először, egy kötettel a négyből, a másodikkal - és mivel nem tudtam, hogy van írott előzménye és hosszú folytatása is, nekem úgy volt kerek egész, ahogy olvastam. De mindig szerettem volna tudni, mi volt előtte és hogy volt utána. Aztán néhány éve kiderült, hogy van egy kötetnyi előzménye és két kötetnyi folytatása is a műnek. Természetesen megvettem, természetesen elolvastam. A többi kötet sem rossz, nekem mégis a második maradt a kedvencem.

Kosáryné Réz Lola négy nagy regényéről van szó:
1. Asszonybeszéd
2. Perceg a szú
3. Por és hamu
4. Vaskalitka

Olyan fotelba mélyedős, hagyjatok békén, nem vagyok itthon, a könyvemben vagyok, ti kik is vagytok? féle könyvek. Ha valaki elkészült a kalácssütéssel (én még nem), a tojásfestéssel (részben, mert V. csinálta, nem is akárhogy: lila és vörös hagymával, lilakáposztával, teával, spenóttal, céklával, kurkumával), a holnapi pecsenyével (á, dehogy - de fejben már megvan), sonkával - (anyukám megvette és meg is főzte nekünk, így ez pipa), tormareszeléssel (jaj - reszelni utálom, enni imádom) - szóval, ha már semmi sincs hátra egyéb, mint a fotelba süppedős,  időutazós olvasás, akkor én bizony nagyon ajánlom! (két-három éve jelent meg újra mind a négy kötet)

Kellemes húsvétot minden olvasónak, olvasson bármit is!

száz év vagány!

Ma száz éve, 1913. március 28-án született a nagymamám. Szerettem volna valami nagyon szép és nagyon megható bejegyzést írni róla, igazából hetek (ha nem hónapok) óta foglalkoztat a dolog. És most itt ülök egy sornyi szépírás nélkül, pedig múlik a nap, és nem lesz ebből születésnapi bejegyzés, mert bármit írtam eddig, nem volt elég szép, nem volt elég személyes, nem volt elég jellemző.

Négy lányt szült, és az elmúlt nagyjából hetven év alatt kiderült, nem is akármilyeneket. Kilenc unokája van, hat lány és három fiú. És van már sok dédunokája is, most hat fiú és öt lány... és a hatodik kislánnyal épp mindenórás az egyik unokahúgom. Az első két dédunoka születését élte meg, Á.-t fényképen látta még.

Van egy közel háromórás életinterjúm vele, be kellene gépelni. Van néhány kézzel írott önéletrajzi füzete, külön-külön minden lánya számára leírta öt-hat nagyalakú spirálfüzetbe az életét. Vannak versei. Vannak holmijaink, amiket ő varrt, horgolt, kötött, festett, rajzolt, alkotott. Vannak újságkivágások, amikben szerepel. Vannak fényképek. Dokumentumok, az életéről, a szüleiről, a családjáról.

A füzetekből a legszomorúbb az a történet, amikor az erre az alkalomra varrott rózsaszín pikéruhában állt nagyanyám egy messzi vasútállomáson, hogy élete szerelmével találkozzon. Nem jött el. A levelet, amiben üzent, hogy nem jött, mert nem jöhetett, és hogy mikor és hol várja újra, évek múltán kapta meg nagyanyám, már férjes asszonyként. A magas, sötét hajú és tökéletes fiúval sosem látták többé egymást, mi a nevét sem tudjuk. A háború sodorta el őt is, mint annyi mást. Remélem, gondolt ő is nagyanyámra, a gyönyörűre, mielőtt meghalt. Mert már meghalt biztosan. És a rózsaszín pikéruhát sosem tudta meg.

Vannak emlékeim, és csak amikor írnék, döbbenek rá, hogy mennyivel kevesebb, mennyivel homályosabbak, mint szeretném. Pedig figyeltem, többnyire figyeltem. Szerettem, ahogy mesélt. Ritkábban meséket, többnyire az életükről, a családjukról, a lányairól (anyáinkról), hogy milyenek voltak kis korukban. És a saját gyerekkoráról, a szinte főúri pompától a teljes nyomorig. Az Apponyi gróféknál ebédeltek, a  gobbihilda osztálytársa volt, a Benedek Elek járt mesélni nekik. Aztán kiköltöztek az agglomeráció legtávolabbi sarkába egy viskóba. Vonattal járt be dolgozni Pestre. Tizennégy alig múlt. Zálogházi cédulákat írt. Az első fizetéséből írógépet vett, megtanult rajta játszani. Akkortól gépelt.  Vett később egy használt varrógépet, ma is megvan nálam, ő már elmúlt száz. Aztán tanított. És menekült, és bújt és bújtatott.  Befőzött és kolbászt tett el befőttes üvegbe, hogy ha jönnének nézni, lekvárnak nézzék, mert nem volt mit enniük a lányoknak. Ha békében nő fel, talán iparművész lett volna. Ruhákat varrt, párnát, falvédőt, babát tervezett, különlegeseket, izgalmasakat, szépeket. Vagy író. Megtanult németül és olaszul is. Világ életében mindig olvasott. Amikor én voltam gyerek, az állatkert egyik pénztárában adta a jegyeket, sokszor ott ültem vele. Szigorú és kemény volt. Az utcán nyáron is kesztyűt hordott. Kalapot is. Kontyot nem viselt, szinte semmiben sem hasonlított a mesekönyvek által kínált nagymamákra. Kirándulni vitt és gombászni. Minden növényt ismert, bármit elültetett, az nála megmaradt.  Teli van ma is a kert messziről hozott, délszaki növényekkel, most az egyik nagynénémé - de gyógyfüves gyógyító boszorkányok mind a négyen. Társasjátékokat talált ki és festett meg. Nála mindig korán keltünk, a lustálkodást nem tűrte. Sem a rendetlenséget. Sem a koszt. Az ágyneműt kitettük napozni. Úgy szedtük az epret, a meggyet, hogy nem kóstolkodtunk közben. Gyalog jártunk a piacra, épp oda, ahová én ma autóval. Ugyanonnan, persze. Kék szeme volt. Imádta a kávét és a finom csokit, azt mondta, gyerekkorában volt egy Lindt nevű csokoládé, az volt a kedvence. A banánt nem szerette, ezen gyerekként megdöbbentem, egyszerűen hihetetlen volt. Az utazás volt a mindene. Gyalog, szekéren, vonattal, de még autóstoppal is járta a világot, amikor tehette. Tehetséges volt, művelt, pazar ízléssel, választékos szókinccsel, évezredes memóriával. Amikor Á.-t vártam, azt mondta, a gyerekeknél nincs nagyobb ajándék. Most nagyon hiányzik.

Hiánytól űzve keresgélek a neten. Már megtaláltam Károly bácsi halotti bizonyítványát. A bátyjáét, aki eltűnt a háborúban. Nagyanyám első lánya három hónapos volt akkor. Sosem kaptak értesítést róla. Másutt van egy rövid szócikk Károly bácsiról, abban említik dédapámat és dédanyámat is. De nem találom sehol Zsuzsikát, Károly bácsi lányát, pedig talán él még, hiszen csak hetvenvalahány lehet. Volt férje, és gyerekei is. De az általam ismert családból soha senki nem találkozott velük. Károly bácsi eltűnése és halála valamiképp szétszakította az itthon maradottakat.

Meg kell írni magunknak és a gyerekeknek, amit lehet. Nagyapám családja, csak úgy, mint apámé, örökre eltűnt a süllyesztőben. De A. nagymamájának a regényét megtaláltam a neten, meg az egyik nagypapájának a sírhelyét is. Bizony, meg kell írni őket, amíg még vannak róluk személyes történetek.

Van az a tavaszi kabátom, amit az idei születésnapomra vettem, annak olyan finom, simogató, komoly és okos illata van, mint a nagymamámnak volt. Egyáltalán nem öregasszonyillat, semmilyen értelemben. Tavaszi szellő egy kis orgonaillattal fűszerezve. Szeretném megkérdezni tőle még, hogy...

Nyuszi ül a hóban

És nem fagy meg a nyuszi? Hogy fogunk így a kertben csokitojást keresni? - tették fel tegnap este a nem alaptalanul aggódó kérdést a húsvétra gondoló gyerekek. Semmi vész - mondtam - majd jégkrémeket rejt el a nyuszi a hóban. Ez tetszett nekik.

Amúgy pedig - noha a március végi dátumra nézve persze, látom, hogy inkább már virágba borult tavasznak kéne lennie - egyszerűen megejt a hó szépsége.

Javítások

(adalékként a tegnapi bejegyzéshez, avagy mi minden marhaságra szórnánk focimeccs helyett a drága utalványokat, ha nem kapnánk irracionális korlátokat is hozzájuk)

Tehát a Javítások. Megint egy könyv, amit érdemes volt elolvasni. Olvasás közben az ember bezzegelhet önelégülten magában, hogy na, ez aztán nálunk nem így van. Bezzeg! Aztán miután vége a könyvnek és hiányozni kezd az olvasása (a bentlét), elkezd hatni a könyv abba az irányba, hogy mégiscsak jó lenne talán elkezdeni nálunk is a korrekciókat, míg lehet. Mert van mit korrigálni itthon is. Lehet hazudni persze arról, hogy á, dehogy - de minek? Mert akkor ilyen lesz az eredmény. Szóval, jó könyv, na. Most akkor a Szabadságot akarom nagyon ugyancsak tőle. (Jonathan Franzen)

A kritikák messze nem sztárolják ennyire Anne Tylert, de nagyon hasonló élményt nyújtott - kisebb terjedelemben - a Vacsora a Honvágy étteremben,  és ha már megemlítettem, akkor mondom, hogy Anne Tylernek az Amikor még felnőttek voltunk című regényét olvastam először. És az sem volt rossz.