száz év vagány!

Ma száz éve, 1913. március 28-án született a nagymamám. Szerettem volna valami nagyon szép és nagyon megható bejegyzést írni róla, igazából hetek (ha nem hónapok) óta foglalkoztat a dolog. És most itt ülök egy sornyi szépírás nélkül, pedig múlik a nap, és nem lesz ebből születésnapi bejegyzés, mert bármit írtam eddig, nem volt elég szép, nem volt elég személyes, nem volt elég jellemző.

Négy lányt szült, és az elmúlt nagyjából hetven év alatt kiderült, nem is akármilyeneket. Kilenc unokája van, hat lány és három fiú. És van már sok dédunokája is, most hat fiú és öt lány... és a hatodik kislánnyal épp mindenórás az egyik unokahúgom. Az első két dédunoka születését élte meg, Á.-t fényképen látta még.

Van egy közel háromórás életinterjúm vele, be kellene gépelni. Van néhány kézzel írott önéletrajzi füzete, külön-külön minden lánya számára leírta öt-hat nagyalakú spirálfüzetbe az életét. Vannak versei. Vannak holmijaink, amiket ő varrt, horgolt, kötött, festett, rajzolt, alkotott. Vannak újságkivágások, amikben szerepel. Vannak fényképek. Dokumentumok, az életéről, a szüleiről, a családjáról.

A füzetekből a legszomorúbb az a történet, amikor az erre az alkalomra varrott rózsaszín pikéruhában állt nagyanyám egy messzi vasútállomáson, hogy élete szerelmével találkozzon. Nem jött el. A levelet, amiben üzent, hogy nem jött, mert nem jöhetett, és hogy mikor és hol várja újra, évek múltán kapta meg nagyanyám, már férjes asszonyként. A magas, sötét hajú és tökéletes fiúval sosem látták többé egymást, mi a nevét sem tudjuk. A háború sodorta el őt is, mint annyi mást. Remélem, gondolt ő is nagyanyámra, a gyönyörűre, mielőtt meghalt. Mert már meghalt biztosan. És a rózsaszín pikéruhát sosem tudta meg.

Vannak emlékeim, és csak amikor írnék, döbbenek rá, hogy mennyivel kevesebb, mennyivel homályosabbak, mint szeretném. Pedig figyeltem, többnyire figyeltem. Szerettem, ahogy mesélt. Ritkábban meséket, többnyire az életükről, a családjukról, a lányairól (anyáinkról), hogy milyenek voltak kis korukban. És a saját gyerekkoráról, a szinte főúri pompától a teljes nyomorig. Az Apponyi gróféknál ebédeltek, a  gobbihilda osztálytársa volt, a Benedek Elek járt mesélni nekik. Aztán kiköltöztek az agglomeráció legtávolabbi sarkába egy viskóba. Vonattal járt be dolgozni Pestre. Tizennégy alig múlt. Zálogházi cédulákat írt. Az első fizetéséből írógépet vett, megtanult rajta játszani. Akkortól gépelt.  Vett később egy használt varrógépet, ma is megvan nálam, ő már elmúlt száz. Aztán tanított. És menekült, és bújt és bújtatott.  Befőzött és kolbászt tett el befőttes üvegbe, hogy ha jönnének nézni, lekvárnak nézzék, mert nem volt mit enniük a lányoknak. Ha békében nő fel, talán iparművész lett volna. Ruhákat varrt, párnát, falvédőt, babát tervezett, különlegeseket, izgalmasakat, szépeket. Vagy író. Megtanult németül és olaszul is. Világ életében mindig olvasott. Amikor én voltam gyerek, az állatkert egyik pénztárában adta a jegyeket, sokszor ott ültem vele. Szigorú és kemény volt. Az utcán nyáron is kesztyűt hordott. Kalapot is. Kontyot nem viselt, szinte semmiben sem hasonlított a mesekönyvek által kínált nagymamákra. Kirándulni vitt és gombászni. Minden növényt ismert, bármit elültetett, az nála megmaradt.  Teli van ma is a kert messziről hozott, délszaki növényekkel, most az egyik nagynénémé - de gyógyfüves gyógyító boszorkányok mind a négyen. Társasjátékokat talált ki és festett meg. Nála mindig korán keltünk, a lustálkodást nem tűrte. Sem a rendetlenséget. Sem a koszt. Az ágyneműt kitettük napozni. Úgy szedtük az epret, a meggyet, hogy nem kóstolkodtunk közben. Gyalog jártunk a piacra, épp oda, ahová én ma autóval. Ugyanonnan, persze. Kék szeme volt. Imádta a kávét és a finom csokit, azt mondta, gyerekkorában volt egy Lindt nevű csokoládé, az volt a kedvence. A banánt nem szerette, ezen gyerekként megdöbbentem, egyszerűen hihetetlen volt. Az utazás volt a mindene. Gyalog, szekéren, vonattal, de még autóstoppal is járta a világot, amikor tehette. Tehetséges volt, művelt, pazar ízléssel, választékos szókinccsel, évezredes memóriával. Amikor Á.-t vártam, azt mondta, a gyerekeknél nincs nagyobb ajándék. Most nagyon hiányzik.

Hiánytól űzve keresgélek a neten. Már megtaláltam Károly bácsi halotti bizonyítványát. A bátyjáét, aki eltűnt a háborúban. Nagyanyám első lánya három hónapos volt akkor. Sosem kaptak értesítést róla. Másutt van egy rövid szócikk Károly bácsiról, abban említik dédapámat és dédanyámat is. De nem találom sehol Zsuzsikát, Károly bácsi lányát, pedig talán él még, hiszen csak hetvenvalahány lehet. Volt férje, és gyerekei is. De az általam ismert családból soha senki nem találkozott velük. Károly bácsi eltűnése és halála valamiképp szétszakította az itthon maradottakat.

Meg kell írni magunknak és a gyerekeknek, amit lehet. Nagyapám családja, csak úgy, mint apámé, örökre eltűnt a süllyesztőben. De A. nagymamájának a regényét megtaláltam a neten, meg az egyik nagypapájának a sírhelyét is. Bizony, meg kell írni őket, amíg még vannak róluk személyes történetek.

Van az a tavaszi kabátom, amit az idei születésnapomra vettem, annak olyan finom, simogató, komoly és okos illata van, mint a nagymamámnak volt. Egyáltalán nem öregasszonyillat, semmilyen értelemben. Tavaszi szellő egy kis orgonaillattal fűszerezve. Szeretném megkérdezni tőle még, hogy...