Az esőről még

Egész éjjel változó intenzitással hol esett, hol zuhogott - és ma reggel, amikor elültettem négy cserép petrezselymet a magaságyásba - kifejezetten azért vettem őket pénteken, mert tudtam, hogy szombaton jön a nagy eső - szóval, a felső épphogy nedves egy millimétert leszámítva a föld por száraz volt. Isa, por es homu vagymuk.

Ma két éve halt meg anyukám. Nem hiszem, hogy lenne nap, amikor nem jut eszembe. Sokszor hiányzik, van, hogy elmosolyodom rajta, van, hogy visszaemlékszem rá, hogy ezt vagy azt tanította vagy együtt csináltuk, de haragszom is rá. Többnyire értem, mikor miért döntött úgy, ahogy, sőt, sok dolog utólag is igazolható a korábban talán megkérdőjelezhető döntéseiből, utólag is nagyojn okos, sőt, talán még okosabb, de utólag is fáj, hogy sokszor túl kevés ideje jutott rám. Gondolom, azt hitte, egyedül is menni fog. Végül is ment, csak nem mindig úgy, nem mindig arra. És bár sokszor csodálom, nagyon haragszom is rá azért a naivságért, amivel újra és újra mentséget talált bárkinek szinte bármire, amit elkövettek ellene. Pedig sokan kihasználták a gondoskodását, szakértelmét, lelkiismeretességét, bizodalmát - és ebben élen jártak nemcsak a kollégái, de - és a legfelháborítóbban és legfájóbban - a testvérei. Biztos volt abban, és én is, hogy van körülöttünk egy megtartó családi háló - de mint kiderült, ez a háló elsősorban anyukámból állt, és ahogy ő eltűnt, a család is köddé vált. A három testvére közül egy sem keresett az elmúlt két évben (előtte sem gyakran és előtte is egyre ritkulva segítve őt). Az elmúlt két évben anyukám halála mellett ezt volt a legnehezebb feldolgoznom, hogy nélküle sem én, sem a gyerekeim nem létezünk a patyomkin család számára. Mintha anyukám lett volna (és igen, nyilván ő volt) az egyetlen szál, ami lazán odakötött volna. Visszagondolva a korábbi évtizedekre persze világosan látszik, hogy a szeretetkapcsolatoknak nagyon álságois és szűkös tere volt csak a családunkban, a felszín hellyel-közzel fecsegett ugyan, a mélyben viszont sötétség és közömbös részvéttelenség honolt. Miután ez a szál anyukám betegségével meggyengült, a halálával pedig végleg elpattant, légüres térbe pottyantunk. Apám oldaláról sosem volt családom, és két éve már az anyai ágról sincs. Örülök, hogy ezt az árulást anyukám már sosem tudhatja meg. Ő abban a hitben élt (vagy csak remélte?), hogy úgy hagy itt minket, hogy amíg a testvérei közül bárki él, mindig lesz, aki ha mást nem is tud tenni, de megkérdezi, hogy vagyunk. Mert ha ő lett volna az, aki utolsóként hal meg, biztos vagyok benne, hogy minden testvére minden gyerekére rendszeresen jutott volna figyelme és gondolata. Nem mondom, hogy teljesen túl vagyok már ezen, de már tudom, hogy elmúlik ez is. Mindenesetre nagyon sokat tanultam magamról (és másokról is, családi dinamikákról és működési mechanizmusokról is) az elmúlt két évben, olyasmiket, amiket korábban csak leírva láttam, csak az elméleteket ismertem - most meg tessék, itt van élőben. Ezzel párhozamosan, és nem teljesen ettől függetlenül hihetetlen eredményeket értem el a családfakutatásban is, imádom, ahogy a puzzle egy-egy újabb, nagy nehezen fellelt és irányba forgatott darabja a helyére pattan, ahogy egyre többet értek a múltból, úgy értek egyre többet a jelenből is.

Amúgy Á. szépen halad a phd kutatással messzeföldön, V. az utolsó évét kezdte az egyetem master fokán, mellette dolgozik, A. jobb formában van, mint bármikor korábban, csak én öregszem a kelleténél gyorsabban.

Megírom, miért nem írok

Írnék. Komolyan. Sajnos fáj a fülem. Nekem nem szokott fájni, talán ezért nem is vettem túl komolyan az első jeleket, mert azt gondoltam, megoldom. Aztán azt, hogy ha veszek fülcseppet a patikában, az megoldja. Aztán a fájdalomcsillapítóban bíztam, végül az orvosban - a fájdalom egyelőre a már folyó kezelések mellett is egyre erősödik.

Nyilván sokkal hamarabb kellett volna orvoshoz fordulni, de eleinte tényleg azt hittem, hogy oké, kapott egy kis vizet és/vagy huzatot (részint bementem egy medencébe, részint nyitott ablakkal autózom - mindkettőre volt jó okom, legfőképp a kurvameleg időjárás) - aztán megpróbáltam orvoshoz menni, de július végén augusztusra is nagyon nehezen tudtam időpontot találni (mármint elérhető helyen), ezért inkább a patikában vettem fülcseppet a gyógyszerésznő tanácsát kérve a szín és a modell kiválasztásában, aztán néhány nap múlva felhívtam a fülészetet, ahol telefonon közölték, hogy a fülcsepp megbocsáthatatlan hiba volt, inkább foglaljak időpontot, és ha akut az ügy, akkor szedjek fájdalomcsillapítót, majd elmúlik. Nem múlt el, sőt, nagyon nem, mostanra ott tartok, hogy folyamatos fájdalomcsillapítás mellett is legszívesebben letépném a fél fejemet, miközben átkozódva sikoltozok. A helyzet szerda délután vált kritikussá, azt kell mondanom, hogy váratlan és hirtelen romlással, úgyhogy elmentem az éjszakai ügyeletre, ahol ott találtam Á. egyik volt osztálytársának az anyukáját, aki közölte, hogy ő ezzel nem tud semmit csinálni, még fültükre sincs, vegyek gyógyszert. Addigra azt már szedtem, úgyhogy csak hazavánszorogtam és vártam, hogy pokoli fájdalmak közt elhunyjak.

Előtte kigugliztam, hogy az SZTK* szabadságolási rendjéhez hogyan tudok illeszkedni, ha mégis megérem a reggelt, úgyhogy hajnali négykor beültem egy hosszabb hideg fürdőzésre a kádba, hat körül kiszálltam, negyed hétre totál leizzadtam és úgy éreztem, hetek óta nem tisztálkodtam - és hét előtt az SZTK-nál voltam, ahol a hét tízes kapunyitáskor a koncerteken szerzett rutinomat hátrahagyva engedtem magam elé a nyugdíjasok korántsem békés csordáit, aztán meglepve tapasztaltam, hogy mielőtt hosszas sorbanállás után szereznék egy sorszámot a két illetékes portástól, egy géphez kell sorszámért folyamodnom, aminek a birtokában kivárva az immár sorszámozott soromat, tényleg elmondhatom a portások egyikének, hogy milyen panasszal érkeztem hová, amire ő azt mondja, hogy időpont nélkül nem ad sorszámot, hanem menjek fel a fülészetre, ott várjam ki azt a sort, ami a papírtalan páriáknak van fenntartva, próbáljam elcsípni az orvost vagy az asszisztensét, a rendelkezésemre álló ajónyitási időben győzzem meg őket, hogy soron kívül, előzetes időpontfoglalás nélkül is fogadjanak, amiről ők kiállítanak egy pecsétes fecnit, amivel visszamehetek a portáshoz, hogy regisztráljon a nap nyertesei közé, aztán menjek vissza a fülorrgégére, ott várakozzak immár a legálisan várakozók közt, akiknek a sorszámai a bentlévők kegyelméből időnként az ajtó felett megjelennek.

Mindent megtettem, amit kértek, és ezért elnyertem a jutalmamat, végül a gyors folyosói villámvizsgálatot és engedélyszerzést követően az orvos színe elé, sőt, termeinek egyikében egy vizsgálószékre jutottam, ahol egy negyven centis csipeszt a fülembe tövig betolva kaptam egy antibiotikumban pácolt gézcsíkot, amit sziszegésekkel és jajgatással kevert hálával fogadtam. Aztán holnap reggel csíkcsere. Így szerepel az ambuláns lapon, azzal együtt, hogy mikorra menjek vissza (szerencsére nyitásra), és hogy ne piszkáljam! a fülemet, ne melegítsem, ne vizezzem, mert mindezektől még rosszabb lesz. Őszintén szólva nem terjed a fantáziám addig, hogy hogy a vérbe lehetne ez még rosszabb, mint az talán látszik is abból, hogy hajnali háromkor posztolok, pedig a kibírhatatln hőségben már egészen hosszan tudnék aludni (szerintem időnként elájulok közben), ha nem fájna úgy a fülem**, hogy ájult állapotomban is nagyon intenzíven érezzem. Nagyon (nagyon-nagyon) várom a holnapot és az enyhülést, időjárásban és fülfájásban egyaránt. 

* lehet, hogy manapság nem így hívják a rendelőintézeteket, hanem például Kisvárdai Nagyvacondi Maximillián Egészségügyi Központnak, de gondolom, hogy az olvasók nagy része 30+-os, szóval, értitek

** nem tudom, mit mondhatnék róla, zsibbadt a teljes fejem, közben iszonyat erővel hasogat, élesen nyilall, nincs olyan pozíció, amit enyhet adna, nincs fájdalomcsillapító, ami legalább elviselhetőre szelídítené, a falat kaparom, szívesen megszabadulnék a fejem érintett részeitől, egyszerre érzem úgy, hogy egy hatalmas vasccsővel fülön cserdítettek, aztán forró ólommal töltötték fel a hallójárataimat, juttatva az agyamba is egy keveset a sistergő ólomból, miközben a fejem szétfeszül, lüktet és apró darabkákra hullik szét, és bárcsak - de minden darabka külön is fáj, masszív hányingerem van, miközben még éjjel háromkor is harminc fok van odakint, bent meg legalább ötven. 

Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden. 

Darázsderék helyett

szúró csipőfájdalom. Nem tudom, mi lelt. Anyukám halálakor is fájt már a derekam, de persze nem értem rá sem pihenni, sem orvoshoz menni. A temetés előtt eljutottam egyszer manuálterapeutához, aki a következő alkalmam előtt balesetet szenvedett, így egy hónapra kivonódott a forgalomból. A masszőr, akihez tavasszal fértem be utoljára, mielőtt elköltözött és ideiglenesen bezárta a boltot - majd soha nem nyitott ki az új helyen  - nem volt elérhető. Szóval, gyűrtem a napokat - korántsem a legjobb tudásom szerint: sok ülés, sok stressz, nulla mozgás, sok evés, minden borzadalom. Aztán többször is voltam beteg, először anyukám kórháza majd halála miatt mondtam le a nőgyógyászt, aztán a saját betegségem miatt, aztán nem is kértem új időpontot. Aztán betegen jártam dolgozni, mert nem volt vészes, csak éjjel nem kaptam levegőt, nappal zöldeket fújtam az orromból, de nem voltam lázas, vagy csak ritkán és kicsit. Most viszont hetek óta fáj a gerincem, aztán a csípőm, most pedig három napja a teljes gerincöv totál be van állva, olyan érzés, mintha be lenne gyulladva mindenem, a fenekem, az alhasam, a derekam, a combom, mindehhez társul egy enyhe permanens hányinger. Nem tudok ülni, állni, feküdni, járni - minden fáj. És meg vagyok rémülve, mert a veszélyes kis hipochonder azt üvöltözi bennem, hogy szarkómka, csontrák, veserák, méhrák, lábamputáció - meg ilyenek. A stressz állandósult, V. folyton utazik, havas utakon, idegenekkel, Á. nem konzultál a konzulensével, én már nem szeretek dolgozni, fáradt vagyok és szomorú.

A karácsony pedig

elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*

* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)

abszurd kérdések órája

- Küldjem kórházba? Megbeszélték vele, hogy mit szeretne ilyen esetben?

- Mármint a tíz éve demens anyukámmal, hogy mit tegyünk majd, ha már a világból szinte semmit sem érzékelve haldoklik? Mégis, mikor kellett volna erről szót ejtenünk? Tíz éve, amikor ő még tagadásban volt a betegségét illetően, mi pedig semmit sem tudtunk a lehetséges kimenetekről? Még hetven sem volt...

- És miben egyeztek meg vele?

- Hogy utálja a kórházakat.

- De orvos volt, ha jól tudom...

- Épp ezért biztosak lehetünk abban, hogy komolyan gondolta

még mindig fáj

 panthenon sprayvel öntözgetem

irigykedés a pecsenyemalacra

A felhős égre való tekintettel tízen sem voltunk a nagymedencében, de én úgy leégtem tegnap a strandon, hogy a pecsenyemalac hozzám képest hűvös hóember egy iglu mellett, mindenem fáj (homlok, arc, karok, mellek, hát) - úgy látszik már elfelejtettem, hogy amikor a medencében úgy tűnik, még alig színesedik a bőröm, az este lámpafénynél már jajvörös - és sötétben is úgy fáj, hogy minden négyzetmilliméteren húzódik, éget. Nem, nem kentem be magam. Nem tudom, mit gondoltam. Hogy nyolcéves vagyok és majd anyukám szól, ha elég volt a napból? Nagyon szenvedek, legszívesebben nyakig egy tejfölösdobozban lubickolnék, amit most húztak elő a hűtőből.

Amúgy egy (üres, sima) lángos ezer forint egy noname, rozsdaövezetben lévő, vidéki, a legolcsóbbak közül való strandon. Finom volt, de azt hiszem, én kicsit lemaradtam az árfigyeléssel.

szabadság

A sírás az (egyik) szabadságom. Nem a gyengeségem. Belső szabadság. Feszültséget levezető eszköz. Megengedem magamnak, hogy sírjak. Akkor, és ott, ahol sírni támad kedvem. Nem támad, nem kedvem - de akkor és ott. Amennyit akarok. Nem gyengeségből, hanem mert könnyebb lesz tőle. Azonnal, vagy később, de jobb lesz. Nem szégyellem, nem titkolom, és nem tartom vissza. Persze van, hogy visszatartom. Van, amikor, és van, aki előtt nem sírok. Ez is az én szabadságom. Dönteni arról, hogy visszatartom-e a sírást vagy sem. Attól függ, én mit gondolok róla, nem attól, hogy mások mit gondolnak. Nem szedek nyugtatót, nem iszom, de sírok (és eszem, sőt, rengeteg gumicukrot eszem - hát, ez utóbbi így biztosan károsabb)

Látszólag semmi értelme blogot írni

de én megtalálom a számításomat. Hörgőtágító. Tavaly - az évben kicsit később - pont ugyanez volt. Sőt, ahogy visszaolvastam, évek óta nagyjából pont ugyanezeket a köröket rovom, egy centinyi előrejutás nélkül. Ennek is meglesz a haszna. Majd egyszer, majd valahol. Tél, köhögés, napi százszori fulladás általi kínhalál. Tavaly az évfordulós kiruccanásunkat kellett örökre elhalasztani. Emlékeztem az inhalálásra, de nem emlékeztem a hörgőtágítóra. Még jó, hogy itt le van írva, milyen jó cucc. Előkapartam, még bőven lejárat előtt van. Puff a szájba. Még nem működik, de működnie kell. Aztán valaki meghal. Ha nem én vagyok az, akkor szakdolgozatot írok. Nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba, úgyhogy pocsolyában tocsogok. Tavaly még gazdag és árnyalt szókincsem volt, jövőre majd csak röfögök. Ha nem én halok meg. Távol álljon tőlem a halálvágy - de ha alvásvágyra cseréljük, akkor azt mondhatom, valahogyan muszáj végre aludnom, mert nem bírom tovább ébren, és szinte már mindegy is, hogyan, de azt akarom, ne fuldokoljak többé. A hörgőtágító jó barátom. A legjobb és legegyetlenebb barátom (meg a macska)

most pedig a cica hal meg

Elvittük reggel állatorvoshoz - egy másikhoz, mint ahová március óta szinte folyamatosan járunk. Itt körülbelül fél perc alatt kiderült, hogy a cicának egy hatalmas daganat van a szájában, és emiatt fittyed mindig félre a nyelve, emiatt nyáladzik, emiatt nem tud enni-inni-mosdani. Kaptunk számára fájdalomcsillapítót - de ha továbbra sem tudja használni a nyelvét, nagyon hamar el kell altatni (és mindenképp ez a végkimenet, a kérdés csak a mikor), mert különben éhen és szomjan hal. Borzasztóan érezzük magynkat. V. és én folyton sírunk, a fiúk nem, de rajtuk is látom a kétségbeesést. Tizenöt éve a mindennapjaink része, a gyerekek legjobb barátja, barátságos, doromboló, drága társunk. Nem akarjuk, hogy szenvedjen. Mi lesz velünk a cicánk nélkül?

P. S.

Az érzéstelenítő elszállt, a kapott Cataflam nem elég erős, tömör, kemény fájdalom tölti be a foghíjat. Nyaff.

Ma csak a fogam fáj

nem valamire, hanem mindentől. Már Krakkó előtt elkezdett fájni, de Krakkót nem mondhattam le. Aztán az orvos nem vette fel a telefont, aztán írtam neki, kiderült, hogy szabadságon van. Havi két hetet egyébként. Elmentem röntgenekre. És bejelentkeztem a rendelőben dolgozó másik dokihoz. Múlt szerdán. Holnaputánra. Egy doboz Nurofen forterapidatyaisten már elfogyott. Nem akarok túl gusztustalan lenni, de - oké, az ínyem is fel van dagadva. Váááááárom a szerdát. Nagyon. Közben ma olyan hasznosakat dolgoztam! Kár, hogy ezekről nem írhatok soha. Szép kis munkáim voltak ma, fő és mellékszeretplőként állásban egyaránt. Jónak lenni jó, profinak lenni pláne jó - és időnként megcsap a profizmus jóleső szele. Aztán rögtön tudom, mit lehetne még jobban csinálni, szóval nyugi, nem kap el a gépszíj, hogy a mennyekbe repítsen. Ma pedig korán fekszem le, 23.00 előtt.

A legjobb barát

Szomorkodok A.-nak, hogy február óta rekedt vagyok, de a mostani betegség még tovább rontott a hangomon. Repedtfazék hang, boszorkahang, reszelős hajléktalan asszony hang - rémes. Vigaszt várok tőle.

- nagyon ronda lett a hangom? (azt várom, hogy azt mondja, á, dehogy)

- nagyon (mit vár az ember az igazmondó juhásztól?)

- jaj, de hát nem tehetek róla, most akkor mit csináljak? (segítek benne, hogy meggyógyulj, így is szeretlek, stb)

- ne beszélj (öhm - köpni-nyelni nem tudok, de legalább ugatósan köhögni igen, abba fojtom a bánatom)

Milyen lehet a többi barátom, ha ő a legjobb?

Zsibi

Kapsz egy zsibit! - ezt így használtuk gyerekkoromban, vagyis a kortársaim így használták. Én nem adtam zsibit senkinek. Mert a zsibi egy nagy ütés, amitől az áldozat elzsibbad vagy lezsibbad, mozdulni sem tud többé. Engem apámon és a tesómon kívül nem akart megverni senki (szerencsére), de ha akart volna, akkor is elfutottam volna, mert (szerencsére) elég jól futottam, ha már verekedni nem nagyon tudtam. Bár a tesómmal szemben kifejlesztettem védekezésnek álcázott támadási technikákat is, például nagyokat rúgtam a földön fekve vagy ha bemenekültem a fürdőszobába, ki tudtam hirtelen úgy csapni felé a fürdőszoba ajtaját, hogy egy életre elájuljon. Vissza a zsibihez (sajnos). Szóval, most magamtól (a sorstól?) kaptam egy nagy zsibit a lábamra, konkrétan zsibbad és fáj - és miközben e kettőtől nyaggatva fetrengtem éjjel álmatlanul, megtaláltam, hogy egy hatalmas (közel öklömnyi) zsírcsomó (vagy tályog vagy daganat) van a jobb combomban. Amint szembesültem vele, tudtam, hogy tulajdonképpen tapasztaltam én már azt a göböt korábban is, amíg nem okozott panaszt - csak azt hittem, hogy simán a kövér comb velejárója. Sosem hasonlítottam össze a két combomat és sosem döbnbentem rá megriadva, hogy ez az izé csak a jobb combomban van. Holnap reggel megyek a háziorvoshoz, hogy megszakértse és javasoljon valamit, hogy mennyire ijedjek meg és mit tegyek. Addig full pánik. És a szemrehányások garmadája, hogy amíg volt lábam tudtam volna használni a lábaimat, addig inkább ücsörögtem, most meg már késő sokkal nehezebb elkezdeni mozogni, mert ezerszeres túlsúly van rajtam. Amit mozgás nélkül amúgy sem könnyű leadni (különösen, ha valaki kábé születése óta folyton éhes, és én az vagyok), de így, hogy még fáj és zsibbad is minden mozdulat... Gondolom, ha olvasnátok, megvigasztalnátok és adnátok néhány jó tanácsot is (néhány kevésbé jó mellett) - de még ez a nyomi kis blog sincs most. Nem tudom, mikor fogom visszanyitni. Elvileg bármikor. Gyakorlatilag ódzkodom tőle, ezért halogatom. 

Haverom, a kék kobra

A fogászaton kaptam valami kék kobra fedőnevű baktérium- és lágyrészgyilkos szert, amit legfeljebb 24 óra hosszat tarthatok a számban anélkül, hogy felfalna teljesen, úgyhogy holnap délutánra újra odakúszom a fogorvos színe elé, aki megszabadít a kobrától, aki addigra remélhetőleg tényleg megszabadított a fájdalomtól. Így telik az advent a november. Kaptam Flektort, Donalgint - szóval, jól fel vagyok szerelkezve, így két hét után talán sírás nélkül merülök álomba és alszom át az éjszakát.

álom és szimbolika

Azt éreztem álmodtam, hogy V. sötét és üres szobája csontig hatolóan fáj, mintha a semmibe hullanék, úgy gyötör az a fekete lyuk, aludni sem bírok a rettentő fájdalomtól - aztán amikor felébredtem, akkor kiderült, hogy (ismét és még mindig, lassan két hete folyamatosan) a fogam fáj iszonyatosan. És az is kiderült, hogy mindig mélységesen nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy V. elköltözött* - pedig tudom, hogy örülnöm kéne inkább, hiszen önálló**, felnőtt nő, aki megél a jég hátán, megáll a saját lábán***, és hogy ő boldog ott, felelősen él, ez az élet rendje, bárcsak mindenki megtehetné - és hogy nekem mégis beleszakad a szívem, hogy milyen iszonyú gyorsan eltelt az az idő, míg velünk élt.

* de most Á. szülinapi ünneplése után itthon aludt, amit nem használtam ki eléggé

** pedig amikor (mindkettejüket) évekig szoptattam, és ölben aludtak el, és hordoztam őket, és nem mentünk nélkülük nyaralni (mert jó volt velük lenni) és V. még kisiskolásan is legszívesebben velünk aludt (és mi hagytuk), akkor mindenki azt jósolta, hogy nem fogom tudni soha kilökni a szoknyám alól (sem őt, sem Á.-t),  hogy örökké babák maradnak, mert ezt nem lehet így, anyuka, értse már meg, hogy soha nem lesznek majd önállóak, időben el kell kezdeni levágni a szárnyaikat és magukra hagyni egyedüllétre nevelni őket De én boldog vagyok és büszke vagyok magamra, hogy minden kárálás, szapulás, sopánkodás és beszólogatás ellenében is úgy csináltam, ahogy nekünk jó volt. Atyaég, hogy sajnálnám most, hogyha akkor másokra hallgatva elmulasztottam volna mindezeket!

*** általunk igen, de közpénzekből nem támogatva

a fájdalom elvette az eszét

és bébinurofennel próbálta gyógyítani magát.

Véletlen volt, nem figyeltem, csak azt akartam, hogy múljon el a méregpohár és szakadjon már le végleg a fejem ne fájjon. Most, hogy reggel megtaláltam a forterapidot, ami 400-at ér (szemben a bébinurofennel, ami 100-at) már kicsit bizakodóbban nézek a jövőbe. Csak azért nem mondom, hogy fancsali pofával, mert ragyogok. Á. 21 éves lett, és az ő (és V.) létezése (meg persze A.-é is) olyan isteni boldogsággal tölt el mindig, ha rájuk gondolok, hogy enyhül a még a fogfájdalom is)

Azt álmodtam, megvédtem egy terhes nőt a buszon, akit késedelmes felszállás miatt büntetőkalodába zártak, és nem hagytam abba, addig dörömböltem a buszvezető ajtaján, míg ki nem nézett (freudian iszonyú nagy fogai voltak) és én el nem mondhattam neki, hogy veszélyezteti a baba életét és az anya egészségét is (persze a vezető csak röhögött a nagyon hosszú fogaival, nem történt érdemi változás a kalodába zártakkal) - én mégis igenis büszke voltam magamra, hogy nem hagytam szó nélkül, bár senki sem állt mellém (mert hát a szabály tényleg az volt, hogy aki későn száll fel, az kalodában utazik - oké, ez szerintem a körülöttem lévő, de legalábbis az általam érzékelt valóságról is elmond ezt-azt)

bulldogpofi

Ma megint a fogászati nyűgjeim kerültek előtérbe (visszatértem az eredeti fogorvoshoz, mert jó, csak nehezen elérhető és tömeg van - ma délután ötre volt időpontom, iszonyatos rallys sprinttel odaértem - fél hét után kerültem sorra) - a múlt hétfői piszkálgatás után szombatra lettem így-úgy fájdalommentes (sok nurofennel) - a mai újabb tisztítótűz után úgy érzem, hogy egy dagadt, leffegő pofájú kutyára hasonlíthatok - és hát kutyául szenvedek. Nurofen után is. Az agyam is kifolyik a fülemen. És nagyon fáj.

Bestiem ❤

Nurofen Forte - nélküle meghalnék fogidegzúzódásban (a bájgúnár nem végzett rendes munkát, az idegek egy részét bent felejtette, a gyanútlan orvosom erősen rátapintott, kiöblögette, újratömte, jövő héten megyek kontrollra, ha addig nem fáj (elég élénk a fantáziám, de ezt pillanatnyilag nem tudom elképzelni), akkor ad rendes tömést, ha nem, akkor még fúrogatja (fájdalomcsillapítás mellett))

A városi lámpák ma később kapcsolódtak fel, mint ahogy besötétedett, a gyalogosok fekete ruhákban vetik magukat az autók közé, lutri, ki mikor üt el egyet. Az autókat amúgy nem városi közlekedésre optimalizálták, egy sima féklámpának olyan fényereje van, mintha félpercenként napkitörés lenne, miközben araszolgatunk egymás után (hogy a halogénes fényszórókról ne is beszéljünk - a kis corsában pont szemmagasságban van mind, akár szembe jönnek, akár a visszapillantóból veri ki a szemem) - nem volt nálam napszemüveg.