Zsibi

Kapsz egy zsibit! - ezt így használtuk gyerekkoromban, vagyis a kortársaim így használták. Én nem adtam zsibit senkinek. Mert a zsibi egy nagy ütés, amitől az áldozat elzsibbad vagy lezsibbad, mozdulni sem tud többé. Engem apámon és a tesómon kívül nem akart megverni senki (szerencsére), de ha akart volna, akkor is elfutottam volna, mert (szerencsére) elég jól futottam, ha már verekedni nem nagyon tudtam. Bár a tesómmal szemben kifejlesztettem védekezésnek álcázott támadási technikákat is, például nagyokat rúgtam a földön fekve vagy ha bemenekültem a fürdőszobába, ki tudtam hirtelen úgy csapni felé a fürdőszoba ajtaját, hogy egy életre elájuljon. Vissza a zsibihez (sajnos). Szóval, most magamtól (a sorstól?) kaptam egy nagy zsibit a lábamra, konkrétan zsibbad és fáj - és miközben e kettőtől nyaggatva fetrengtem éjjel álmatlanul, megtaláltam, hogy egy hatalmas (közel öklömnyi) zsírcsomó (vagy tályog vagy daganat) van a jobb combomban. Amint szembesültem vele, tudtam, hogy tulajdonképpen tapasztaltam én már azt a göböt korábban is, amíg nem okozott panaszt - csak azt hittem, hogy simán a kövér comb velejárója. Sosem hasonlítottam össze a két combomat és sosem döbnbentem rá megriadva, hogy ez az izé csak a jobb combomban van. Holnap reggel megyek a háziorvoshoz, hogy megszakértse és javasoljon valamit, hogy mennyire ijedjek meg és mit tegyek. Addig full pánik. És a szemrehányások garmadája, hogy amíg volt lábam tudtam volna használni a lábaimat, addig inkább ücsörögtem, most meg már késő sokkal nehezebb elkezdeni mozogni, mert ezerszeres túlsúly van rajtam. Amit mozgás nélkül amúgy sem könnyű leadni (különösen, ha valaki kábé születése óta folyton éhes, és én az vagyok), de így, hogy még fáj és zsibbad is minden mozdulat... Gondolom, ha olvasnátok, megvigasztalnátok és adnátok néhány jó tanácsot is (néhány kevésbé jó mellett) - de még ez a nyomi kis blog sincs most. Nem tudom, mikor fogom visszanyitni. Elvileg bármikor. Gyakorlatilag ódzkodom tőle, ezért halogatom.