Kellemes húsvétot!

Vagyis nem... de kicsit mégis... ez az édesség szilveszterre is tökéletes - és hátha valaki otthon tördeli még a kis piskótáit, hogy mit is csináljon még meg éjfélig (ezt simán). Lesz még hozzá leveles tésztában sütőben megsütött fasírt. Nem, mintha éhesek lennénk, de már unom a fekvést és a takarítást is... ez amolyan pótcselekvés lesz, mert nincsenek barátaink bulizás és társasozás helyett. Ja, és még lencselevesünk sincs, szóval, eléggé el vagyunk maradva. Bizonyos más dolgokban viszont nagyon is élen járok - a napi papírzsebkendő-fogyasztásom lassan eléri egy kisebb városka éves felhasználását (hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...hapci! köszönöm... hapci...)

Az év utolsó visszataszító nyavalygása - ígérem, idén ezentúl már csak szépet írok

Semmi fennköltség nincs ma, épp ideje, hogy véget érjen ez az év és inkább egy sokkal jobb kezdődjön helyette, mint még egy hasonló. Ha nem lett volna elég szar ez az év már eddig is, akkor még a mai napon belehúzott (igen, apróságok, de ilyen apró részekből tevődnek össze a napok)

Először is az, hogy fel kellett kelni és elmenni vásárolni, már eleve húzós volt, mert éjjel nagyon későn értünk haza - ráadásul a torkom, a fülem, az orrom, a fejem mind jajongnak valamin (nem alkohol, mert főleg kólát ittam), de muszáj volt menni (igen, A. azt mondta nem muszáj, de nem fogadta el a kifogásaimat szomorú lett volna nagyon, ha nem megyek vele). Így aztán mentem (hajmosás helyett parókát viseltem, sokkal gyorsabb!), de fáztam, fázom, folyton fázom. És a bolt! én ilyen kurvanagy tömeget a nyolcvanas évek óta nem tapasztaltam egy boltban sem (pedig ti aztán igazán tudjátok, hogy járok vásárolni), már a parkolóba is alig lehetett behajtani, egyszerűen iszonyú volt. Aztán Valéria, a lidl feltűnően csekély önuralmú alkalmazottja minden tételt úgy ütött be, hogy: ...tikk.. akurvaanyjukat már a vásárlóknak... tikk... miért nem maradnak otthon anyjuk valagában... tikk... miafasztvesznek ennyi mindent... tikk... ezek a barmok honnan jönnek ennyien ... tikk... a kurvaanyját mindnek ... tikk... miért nem lehet korábban vásárolni ... tikk... baszódjon meg most már  mind ... tikk...nem hiszem el, hogy a vén kurvának csak most jut eszébe tejet venni ... tikk... akkor haljatok szomjan, anyátok picsáját ... tikk... Nos, némi kis empátia szorult azért belém, úgyhogy értem én, hogy mire akart utalni a maga szegényes eszközeivel - ugyanakkor nagyon komolyan úgy gondolom, hogy a boltos a vevőket (az orvos a betegeket, a tanár a diákokat, a sofőr az utasokat, satöbbi, satöbbi) nem anyázhatja korlátlanul és fennhangon, miközben épp dolgozik és kiszolgálja (gyógyítja, tanítja, szállítja, satöbbi, satöbbi) őket. És úrinő vagyok és volt gyerekszobám (nem volt sajnos), úgyhogy nem kértem el a panaszkönyvet és nem is nagyon szóltam be neki, amikor rám rivallt, hogy pakoljak már gyorsabban (teljesen normál ütemben pakoltam, de nem vagyok hajlandó  betartani semmiféle lidles normát, mert a vevőkre nem hozhatnak kötelezően betartandó, a minimális pakolási sebességre vonatkozó előírásokat, és nem vagyok hajlandó arra sem, hogy fejvesztve meneküljek a pénztártól anélkül, hogy visszatenném a kártyámat vagy a pénzemet a táskámba. Ezeket a döntéseket akkor hoztam meg, amikor néhány éve odáig fajult a horror, hogy egy tálca tojást besöpört a pénztáros a kocsimba - mert szerinte lassú voltam - és nem akarta kicserélni sem, mert szerinte már nálam törött el - szóval, én tempósan, de határozott nyugiban pakolok, ha fene fenét Valéria vevőket eszik is. És nem, nem ártok vele a többi vevőnek sem, mert sokszor még ki sem rakta valaki a futószalagra a holmiját, a másik oldalon már a földről szedegetheti a ledőlt kupacot, amit addigra persze már be is ütöttek a gépbe - gyanakvó vagyok, meg minden, de jobb szeretem, ha látom, miből mennyit ütnek - ha nem, akkor egy csomó idő ellenőrizni még... oké, nyilván utálatos vagyok ezzel is - nem bánom, tízből legalább kétszer - háromszor van helyesbíteni való a számlán - és szinte sosem az én javamra. Igen, előfordul, hogy olyankor is szólok, persze, csak akkor, ha nem anyázott előtte a pénztáros)

Még a boltba menet majdnem nekem jött a kanyarban egy idegbeteg kalapos legalább hatvannal, szemből, záróvonalon át egy busz mögül, nem sokon múlt, hogy ki bírtam kerülni, majd a boltból kijőve kellett megtapasztalnom, hogy a bevásárlókocsiban, amiért egy százast adtam, csak egy tízes volt (megkérdeztem előtte, bizton állította, hogy százast rakott bele) - tudom, tudom, mindez semmiség. Már szinte el is múlt mind, igazán gyorsan gyógyulnak a sebeim... izé... remélem, a torkom is, a fejem is, a lázam is.

Amikor egy őszinte férfi bulizni hív, nincs mese, menni kell

én: muszáj mennem?
A.: nem muszáj... de azt mondtad, jössz
én: de már nincs kedvem
A.: miért? mi a kifogás?
én: az, hogy ronda vagyok
A.: jó, ez nem újdonság... van valami más is?

Szerencsére csak egy horzsolás

Csak sajnos nem rajtam, hanem az új autón. Bementem egy kapun, ami kifelé jóval szűkebbnek bizonyult. Nem véletlen az, hogy ha gyalog megyek, soha nem szoktam kihátrálni az ajtókon, hanem inkább megfordulok és előre felé megyek mindenhová. Gyalogosan nem szokott megtörténni az, hogy nincs helyem megfordulni. Gyalogosan az sem fordul elő, hogy nagyon párásak a tükreim és az ablakaim, különösen a hátsók, mert maximum az elsők szoktak párásodni (vö. a szem a lélek tükre) és így az sem fordul elő, hogy amiatt nem látok hátra a sötétben. És ha gyalogosan akadok fenn egy kerítésen, miközben épp hátrálok ki párás tekintettel a sötétben, akkor arrébb lépek. De autóval ezt nem tudom megtenni, mert nem egy lépegető exkavátort (létezik ilyesmi a valóságban?) vezetek, hanem egy kisautót. Belül van a kormánya és kívül a kerekek, amiket nem látok, hogy merre fordulnak, és csak a képzeletemre hagyatkozhatom. A képzeletem pedig ilyen ügyekben eléggé kevéssé ragaszkodik a valósághoz, vagyis én sajnos zűrös szitukban  időnként összekeverem, hogy ha merre tekerem, akkor merre tolat (gyalogosan az irányokat sem szoktam eltéveszteni, még hátrálás közben sem). Szóval, kissé fennakadtam a kerítésen, és az a vadállat letépte a bal első kerekem dísztárcsáját (ezt még egye fene), de ezen kívül a bal első... izét... pofacsontról a bőrt? szóval, a lámpa körüli borítást is (megdöbbentően vékony kis vacak ám az, nem is értem, hogy merünk ilyen kis pilinszka járgányokkal az utakon száguldozni - én nem egész öt km/órával tolattam - és lám, csúnya vége lett). Vagyis még koránt sincs vége, még vissza kell helyezni az autóra a bal első pofacsontsminket - nyilván iszonyú drága (így december végén, amikor csak februárban kapok majd újra fizetést, és amit januárban kapnék, azt már elherdáltam, ilyenkor minden iszonyú drága). Eddig még sosem törtem össze autót saját hibámból - erre most lehorzsolom a vadiúj (mármint nekem új) autóm oldalát. (A. azt mondta, megragasztja - még jó, hogy mindenhez ért. Nem gúnyolódom, tényleg.)

pihen a komp, kikötötték

és a vonatok is csökkentett óraszámban járnak, valamint az a térkép sem működik, ahol követni lehetne élőben, hol jár az, ami jár, nem tudom, ez milyen szempontból segíti elő a takarékos működést, de a máv így döntött.  benne hallgat a sötétség. amúgy munkanap.

van időm bonyodalmas álmokat álmodni

1.
A Klinikáknál mentünk egy kis utcában a régi , háromajtós kis kocsimmal, A. volt ott, Dóri (a kolléganőm) és anyukám - ő kerekesszékben. A. és Dóri ültek hátul, anyukám a tolókocsiban elöl (nem tudom, hogyan, de be lehetett emelni), én vezettem. Dóri Soroksárra akart menni, így azt mondtam, elvisszük a darabon, mert az Üllői út úgyis Soroksárra visz (amúgy nem) - valahogy bekeveredtünk a volt Alfa mozi elé, a Kun Béla térre (most nyilván más a neve, vagy nincs is neve, most ott építik az önkényuralmi nemzetvédelmi egyetemet - mondjuk, elég kunbélai sztori az is, emblematikus helyen lesz - ovisként pitypangot szedni, alsós koromban úszni jártunk oda, az rettenetes volt, langyos, büdös, pisiszínű víz, goromba, üvöltő évanéni, sötét, ködös téli hazamenés, aztán jártunk még oda az Auróra cirkálót megnézni jeles ünnepekkor (jellemzően novhét), aztán jóval később voltak ott egyetemi óráim is, szürreális, szürke, poros és lepukkant tantermekben, mintha az ötvenes évekbe jártunk volna vissza) - szóval, az álmomban minden esetre hátulról, a Klinikák felől merőlegesen közelítettük meg az Üllői utat - de a kunbéla térről nem lehetett oda kikanyarodni, mert egy szinte függőleges várfal vagy támfal tetején álltunk, keskeny út vezetett le a tértől az útra, volt lépcső, de igen meredek, gyalog is csak szuszogva, nagyokat lépve járható - kocsival pedig nyilván sehogy. A. és Dóri lementek gyalog, hogy megnézzék, hogyan lehetne autóval is lejönni - és persze anyukám is azonnal utánuk indult a tolókocsival - de hát azon az úton úgy nem lehetett, ő viszont ment a saját feje után, nem bírta ki anélkül, hogy ne intézkedjen valamit ő is - én fogtam a kezét a lépcsőn állva, ő a lépcső melletti agyagos, csúszós részen akart leereszkedni a kocsijával - de hát olyan meredek volt, hogy még gyalog is alig lehetett volna ott menni - és én épp előtte kentem be a kezem (vagy ő? - mert én sosem szoktam, utálom, ha ragacsos), és csúszott a kezem, a karom majd kiszakadt vállból, ahogy próbáltam őt székestül visszahúzni és közben mondtam, hogy nem neki kell itt most elintézni semmit, várjon, majd a többiek megnézik és visszajönnek és elmondják, nem az ő dolga most, hogy megoldásokat találjon - de persze hiába. Végül is visszahúztam, de meggyőzni nem sikerült és iszonyatosan fáradt voltam utána, fájt minden porcikám és dühös is voltam, hogy mennyire önfejű, miért nem érti már meg, hogy nincs abban a helyzetben és állapotban - és szükség sincs rá - hogy önállóan intézkedjen.


2.
Ma reggelre pedig azt álmodtam, hogy Lipcsébe utazom vonaton (jártam Jénában, Halléban, Berlinben, Drezdában, Erfurtban - de Lipcsében amúgy sosem). Váltogatom az üléseket, hogy melyik kényelmesebb a hosszú úton, váltogatom a melegítőgatya - farmer - cicanadrág kollekciómat is ugyanilyen okokból. Addig-addig csereberélgetek magamon és magam alatt mindent (ülésváltáskor persze csomagostul), hogy mire megvan a legjobb ülés és a legjobb öltözék, bemondják, hogy mindjárt odaérünk. Ragyogó őszi nap van (álmomban úgy tudom, szeptember), világítóan kék az ég, a nyárinál sápadtabban, de egyetlen felhő nélkül vakít a nap, a fák még zöldek, nagyon enyhe sárgás-barnás beütéssel. Munkát vállalni megyek meg az egyetemre a doktorimat megcsinálni - vagyis is-is. A város, Lipcse inkább mediterrán hangulatú, mint német stílusú - a házak egyszerre hasonlítanak a provance-i házakra és barokkosak is, de olyan faragott díszítésekkel, hogy majd' elolvadok (noha igazából a barokkból inkább a zene jön be, mint az építészet), ámuldozva jövök-megyek az utcákon. Valami építész vagyok vagy tervező, kifejezetten érdekelnek az épületek és értek is hozzá: melyik mikori, ki tervezte, ki építette és ki építtette. A nagy és nehéz csomagjaimat valami szegényes padlásszobában hagytam, ott fogok élni egy ideig. Nem barátságtalan egy cseppet sem, de határozottan nehezen megközelíthető, olcsó és kopott. Egy hatalmas platánfákkal árnyékolt téren bemegyek egy kis boltba, ahol miniszoknyát vagy táskát akarok venni - mindenből a legszínesebbet, de végül is nem veszek semmit, mert nincs elég pénzem. Arra várok, hogy hamarosan jön majd egy távoli ismerősöm, aki tud a városban munkát. A platánfák alatt, a nedves földön guggolva várok rá, a piros cipőm orra köré egy kis bottal köröket rajzolgatok a földre. Szürke öltöny van az alig ismerősön, és azt mondja, mindenképp be akar mutatni egy idősebb úrnak: akkor majd lesz pénzed szoknyára és nem kell a fák tövében kucorogva megvárnod - mondja. Azon gondolkodom, hogy ha úgy adódna, hogy én ismerem az idősebb urat, vagy a társaságából valakit, akkor melyikünknek lesz kellemetlenebb a találkozás. Napsütötte, hatalmas ablakokkal díszített, széles, szecessziós lépcsőházban megyünk felfelé. Imádom a szecessziót, minden kis részletet meg akarok jegyezni, a lépcsőzés közben kis blokkfüzetre skiccelgetek grafitceruzával.

írásszünet

bocs, de most inkább olvasok

Sarkítok

Kaptunk könyveket szép számmal, regényeket. Minden regény a szerelemről szól. Na, de vajon miről másról is szólhatna egy regény? És van-e értelme az életben bármi másnak?

Ez meg milyen blogger, azt se mondja fapapucs?

De, de, mondok én mindenfélét, csak még nem állunk úgy, hogy boldog karácsonyt kívánjak (kezdjük azzal, hogy azt hittem, még délelőtt van) - szóval, fő a holnapi leves, kifut a krumpli (jaj), a húsok bepácolva, a füstölt lazac (füstöletlen) narancslevesre változott (és már készen van), zöldségek glédában (de még tisztítatlanul), krumpli felvágva, megmosva, de a gratinná váláshoz még több fázison kell átesnie, az ajándékok mind pucéran hevernek jól eldugva a szekrényekben meg az ágyak alatt...és még nem is zuhanyoztam, pedig igyekszem én haladni a korral, de az idő gyorsabban fut, mint én... szóval akkor most: boldog, békés karácsonyt minden olvasómnak (a mindenki számára nyilvánvalóknak és a zugoknak, kedves névvel íróknak és a kedves névteleneknek egyaránt, sőt, legyen szép napjuk azoknak a kedves és jó embereknek is, akik sosem jártak még a nagyszobában) - legyetek boldogok és tegyetek azzá másokat is (most és mindörökké)

pipa

 eddig csak készülődtek

 aztán bekerültek a sütőbe

és kisültek a kalácsok: diós, mákos, aszalt szilvás
szétrepedtek, de ki bánja, így is elfogy vacsorára (na jó, azért remélem, kitartanak egy darabig, legalább annyi ideig, hogy tudjunk vendégeket is kínálni is belőle) - finom lett, de sosem olyan, mint amilyen bejglit én szeretek - én ugyanis a nagyon klasszikus diós és mákos kalácsot szeretném sütni, puha, ruganyos, viszonylag vastag tésztával - lehet, hogy holnap megpróbálkozom úgy ugyanezzel a recepttel, hogy jóval vastagabbra hagyom a tésztát (ez a nyolc bejgli nem egészen egy kiló lisztből van - 85 dekából, hogy pontos legyek) - lehet, hogy csinálok egy olyat, hogy fél kiló liszt, sokáig kelesztem, nem nyújtom vékonyra - hátha úgy sikerül.  A lényeg, hogy megnyugodhatunk, ha semmi más, de bejgli lesz karácsonyra - igazából rég volt ilyen nyugis a készülődés, mint holnap lesz, mert végre nem kell mennünk 24-én sehová (öööö.... hacsak nem hajfestékért, mert a múltkori festés egyrészt már sokat kopott, másrészt olyan rasztahajam van tőle folyamatosan, hogy nem kínzom a fésűt vele, mert félek, hogy beletörik - csak így nagyon hülyén nézek ki - pont igazolványképre való)

Tiszta(sági) őrület

Megvettem mindent, befejeztem az idei évre a vásárlásokat. Elfogyott a januári fizetésem egy része is (mégiscsak lenne értelme annak a 13. havinak) De nem rogytam le, kitakarítottam a fürdőszobát. Konyhát is takarítottam. Ajándékokat rendezgettem. Aztán végre  lerogytam.

Aztán jöttek a gyerekek, és kérdezték, hogy hová tettem a fogkeféiket. Azt feleltem, hogy kidobtam a takarításkor mindenkiét, legyen minden új. És, hol vannak az újak? - kérdezték ők. Hozott a Mikulás, nem? (mindig szokott) - figyelmeztettem őket. Csakhogy idén körömkefét kaptunk - mondták a gyerekek. Óbakker, tényleg így volt. De csak azért, mert egy csomó bontatlan fogkefe van itthon. De hol? - kérdezték a gyerekek (rég láttam ilyen aktív törekvést a fogmosásra) Hát, ott hevernek valahol a polcon, keressétek meg. Nincs - mondták. Bénák vagytok ti, édes gyerekeim - válaszoltam -  majd én megmutatom. Nézzétek csak! itt is vannak... itt kell lenniük... itt voltak... izé.... sajnos, úgy látszik, tényleg nincs egy se. Akkor idén már egyáltalán nem moshatunk fogat? - néztek rosszalló döbbenettel rám. Mit mondhattam volna erre? Mégsem vághatunk bele mindnyájan fogkefe nélkül a karácsonyi ünnepekbe. Megyek vissza tülekedni.

Még a halálról

Sötét napok járnak, köd is van, szóval...

Rémisztő bárhogyan másképp gondolni a halálra, mint teljesen lehetetlen eseményre - miközben nyilván tudom, hogy ha semmi más nem is, de ez olyan biztos, mint a halál.

Felhívtam anyukámat, hogy nem halt-e meg jól van-e, azt mondta, nincs nagy baj, csak éjjel leesett álmában az ágyról - de ne aggódjak, nem törte össze magát. Fájni fáj azért neki. Nekem is.

definíciós problémáim adódtak

Nem, nem a karácsonnyal kapcsolatban, pedig azt hittem, hogy mostantól csak karácsonyos, szabadságos, pihenős, olvasós meg boldogújéves posztokat írok január 4-ig - de nem.

Szóval, most írt nekem a másik minisztérium (tudom, korpa közé keveredtem, meg fognak enni a disznók, szerintem egyébként már elkezdték, a lelkemet rágják meg először), hogy az eddigi nyilvántartási rendszer helyett új lesz és ha maradni akarok a rendszerben és továbbra is folytatni akarom ezt a munkát is (akarom! - hörgöm száz teli torokból), akkor ahhoz immár fényképes plasztikkártya kell, mert ezentúl majd csak azzal fogom tudni igazolni magam. És hogy nekik nincs olyan rólam - ezek szerint még nem (vagy csak a legteljesebb sötét titokban) nyitottak össze minden fellelhető adatbázist egymással, mert amúgy érvényes személyim meg jogosítványom, meg egyéb kis műanyag kártyácskáim már vannak - és hogy küldjek nekik képet. Harminc napom van rá. Nem kell egész alakos, sem pucér, ez nem az a fórum, sima igazolványkép kell. Postai úton kettő. Elektronikus úton csak egy. Na, ezt már szeretem! Igenis, parancsára. Csakhogy itt kérdésem van: mi a pontos definíciója az igazolványképnek? Van neki egyáltalán definíciója? Szelfizhetem magamról én? Vagy kicsit távolabbról egy közeli családtag? Hivatalos pofát kell vágni rajta, vagy esetleg egy finom, szolid mosoly bujkálhat a szám szegletében (csak hogy bizalomgerjesztőbb legyek és mint ilyen, hatékonyabb munkavégző)? Milyen legyen a háttér? Lehet valamilyen vagy egyszerűen dőljek neki holnap reggel a seszínű ködnek? A hivatalokban készített igazolványképeimen mindegyiken úgy nézek ki, mintha a kolumbiai drogkartell egyik marcona beszállítója lennék. Nem vagyok, mert drága lenne innen a postaköltség Kolumbiába, meg hát a termékpalettám sem elég széles: egy kis petrezselyem, egy tő sóska, torma - bár, ha ott nem nő meg a(z amúgy roppant egészséges) tyúkhúr és kell nekik, mégis csak üzletelhetünk, mert abból nekem sok van). Szóval, követelmény az igazolványképnél, hogy első ránézésre is azonnal büntethetőnek tűnjek, vagy vághatnék kedvesebb és/vagy értelmesebb fejet is? Megannyi kínzó kérdés így az ünnepek előtt - és talán mégis jobb lenne még most fényképezkedni, mint egy hét múlva, amikor már leterített a kajakóma és semmiképp nem tudok másféle fejet vágni, mint bamba malacpofát.

Próbasütés

Nem annak indult persze, én csak azt a mogyorós sütit akartam megsütni karácsonyra, ami sokáig eláll. Nem tűnt bonyolultnak - ugyanakkor abban biztos voltam, hogy nálunk lenne (v)evő ilyen sütire. Lett is - bár arra nem gondoltam, hogy nem fogom vissza őket, hanem én mondom majd, hogy egyék csak nyugodtan.

Szóval, tényleg végtelenül egyszerű, a tészta szinte magától összeáll - de nem szabad úgy sütni, ahogy én gondoltam: felszeleteltem ugyan a tésztát, de elég ragacsos, így nem pakolgattam sehová, hanem egymás mellett hagytam a szeleteket, csakhogy így a máz végül is összefolyt - és készre sült állapotában meg már olyan száraz (a máz része), hogy nem lehet szeletelni, mert mozaikosra törik. Így aztán lett hirtelen egy kisebb tepsinyi mogyorós sütink, amit muszáj még karácsony előtt eltüntetni, hiszen olyan kis béna.

Tanulságok:

egy adag (a blog szerzője 15 deka mogyorót ír) édeskevés lesz, mert állati finom, még annál is finomabb!

Külön-külön kell a darabokat lemázazni, egymástól jó távol (és talán nekem egyszerűbb lesz, ha nem ilyen pálcikákat vágok belőle, hanem süteményszaggatóval formázok belőle valamit)

Ki fogom próbálni dióból és mandulából is, meg úgy is, hogy a mázhoz teszek egy-két csepp narancsolajat, vagy fahéjat, vagy rumot, vagy vagy kávét... oh, megannyi új lehetőség - és biztos megdicsőülést hoz a karácsonyi asztalnál a készítőjének!

Kezd összeállni a menü

(mondjuk még csak a fejemben, és persze nem a fejemből fogunk enni, szóval van még vele dolog)

24-én
füstölt lazac kaporral és pirítóssal

saltimbocca
burgonyagratin
friss leveles zöldsaláta citrommal és olívával
(itt szeretném megemlíteni, hogy aki a szívsalátát meghonosította a Lidlben - meg aki idehozza, aki termeszti, meg aki egyáltalán kitalálta, az plusz jókívánságokat kap karácsonyra tőlem, mert egyszerűen nem tudom megunni, az íze és az állaga is tökéletes)

mákos, diós és aszalt szilvás bejgli
(ez utóbbi saját találmány, isteni)
és egyéb, még ki sem talált sütemények, nem hogy elkészültek volna (az esélyes jelöltek: meggyes kifli, mogyorós süti, vaníliás kifli diólisztből, csokis keksz - aztán majd meglátom, mire lesz időm és kapacitásom)


25-én
halászlé (anyukám hozza)
tárkonyos marhaaprólék (a saltimbocca-hoz vett húsból fogok lenyesegetni) leves erdei gombával

rántott ponty és harcsa (szintén a szüleim hozzák)
szecsuáni borssal és narancsszeletekkel sütött kacsamell
(ez nincs még pontosan kitalálva, de elég jónak képzelem)

petrezselymes krumpli 
hagymás, ecetes, zelleres krumplisaláta
majonézes franciasaláta
zellersaláta
friss leveles zöldsaláta citrommal és olívával

az előző napi süteményválaszték (kiegészülve azzal, amit még hoznak)


26-án 

na, erről inkább ne beszéljünk, az ajánlat erőleveskockával felöntött köménymagleves volt és valami pulyka (de én a pulykát utálom) vagy disznótoros (de a kolbász már novemberben elfogyott belőle) vagy tavalyról lefagyasztott töltött káposzta (eredetileg nyilván finom volt - na de karácsonyra?) - szóval, azt hiszem, én 26-ra szerencsére már nem leszek éhes.


(Igen, ez van, nem vagyok sem nagylelkű, sem nagyvonalú, sem megbocsátó, sem elfogadó, sem jófej. Persze nem vagyok azért szörnyeteg sem, ezért nem dúlom szét majd a családi karácsonyt, és minden bizonnyal ünnepi díszpofát fogok vágni, amikor találkozunk - már csak azért is, mert ha nem tenném, épp azt bántanám meg vele, akit a legkevésbé akarok - úgyhogy nektek dühöngök.
 
Az egyik sógornőm férje (az, aki utál vendégségbe menni, de a hozzájuk menő vendégeket is utálja, és akinek nem szabad beszélni a karácsonyról, míg ő engedélyt nem ad rá - de csak karácsony előtt néhány nappal szokott ilyen engedékeny hangulatában lenni - már amikor egyáltalán eszébe jut, és minden egyéb, a karácsonyra vonatkozó célozgatást a személye elleni támadásnak vesz és megtorol - a szegény sógornőmön, persze) - szóval, megfúrta a néhány nappal korábbi egyezségeket, és közölte, ő nem jön hozzánk, mert nem hajlandó annyit vezetni (így a családja sem, hiszen az autóhoz egyedül ő ért), de persze hozzájuk sem lehet menni mégsem,  (nincs indoklás, de ismerem a fejét, hogy milyen, amikor ott vagyunk) - úgyhogy egy közbülső helyen fogunk találkozni, "mert az épp félúton van" - tőlünk egy óra, tőlük húsz perc - ami önmagában nem lenne baj, mi mentünk volna hozzájuk is, mert ott legalább van hely - de nem, oda nem lehet menni, úgyhogy megint negyvenegynéhány,  bútorokkal teli négyzetméteren szorongunk majd tizenketten, megint három turnusban fogyasztjuk el az ünnepi ebédet a kétszemélyes konyhában (és tényleg, nagyon sajnálom, hogy ilyen gonosz vagyok, de sír a lelkem, mert anyósom nem tud főzni, a sógornőm férje pedig majd megint nagyon hamar ideges lesz a zsivajtól, ami a zsúfolt, szűk térben tényleg jóval intenzívebb lesz, mint akár náluk (és nem mellesleg az ő gyerekeik keltik leginkább, mert mind sikít), akár nálunk lenne, és az amiatti  haragját, hogy a sógornőmnek egyáltalán van családja, megint úgy fogja levezetni, hogy büntetésből megint egyáltalán nem szól majd a sógornőmhöz napokig, amitől a sógornőm már a vendégség teljes ideje alatt feszült és szorongó lesz, hogy vajon mit ront el (mindegy, mit csinál, úgysem lesz jó semmi úgy, ahogy csinálja). De amúgy jó ember, vannak nagyon kedves pillanatai is, néha egészen emberi is tud lenni, csak nehéz volt a gyerekkora - mondja róla a sógornőm - holott amit tesz, az bőven kimeríti a családon belüli erőszak fogalmát)

(és azt álmodtam, hogy meghalt anyukám, közvetlenül a születésnapja utáni napok egyikén, és hogy a születésnapjára kapott napsárga nárciszlliomok (sic) még frissek, mintha ma szedték volna, és azokat tapogatom, hogy az nem lehet, hogy a virág még mindig él, anyukám pedig halott - kibőgött szemmel ébredtem, az arcom csurom víz volt a könnyektől) 

A 13. havi

nem, nem fizetés, olyan nálunk nincs, ez a 13. havi bunkóság - ami jár, az jár, nálunk ez jár.

Panaszkodom a főnökömnek, hogy sikerült ugyan eladni az összetört kocsimat, meg hát a biztosító is fizetett - de hát a kettő összesen nincs annyi, mint amennyivel a gittegylet lóg nekem (a pofájuk kicsinységektől nem szakad le,  még ma is küldtek munkát - bocs, de, szabin vagyok, írtam vissza az automata nevében) - szóval, panaszkodtam egy kicsit F.-nek hátha lesz valami karácsonyi pluszjuttatás, hogy milyen keveset fizettek a kisautómért (amivel mellesleg járok vidékre dolgozni is) - mire F. azt találta mondani, hogy szerinte kétszázezerért már simán találok olyan autót, ami nekem azért még megfelelhet. Basszus, ezt mondja a főnököm, aki háromévente nagyon szigorúan új kocsit vesz (de nem ám kéccázezeré'). És aki pontosan tudja, hogy a gerincemnek az autózás a legszarabb (a csilletologatás mellett - de azt nem szoktam munkaköri feladatként megkapni) és azt is tudja, hogy vannak hetek, hogy az öt munkanapból hatot vidéken töltök (jellemzően napi 4-6 órát autóban) - de szerinte simán találok ennyiért nekem megfelelőt.

(mondjuk, nincs is tizenharmadik hónap az évben, nem tudom, minek álmodozom ilyen teljesen valószerűtlen jelenségekről, mint például egy nemlétező havi pluszfizetés)

Az ókori egyiptomiak kedvenc édessége?

Piramisu
(remélem, legalább halványan elmosolyodtatok)

2. típusú válasz karácsonyi jókívánságra

Return Receipt

Your document:

was received by:    hamu_rapi@set.com

at:        20/12/2015 13:59:11

Na, úgy látom, itt valaki épp lopja a show-t!

És a cukrot is? (kérdezte Á., még 2006. augusztus 20-án, amikor kimentünk tűzijátékot nézni a Duna partra, és a nagy villámlásokra először azt hittük,  hatalmas reflektorokkal tervezetten fényjátszanak az égen - de aztán elég hamar kiderült, hogy nem, mert az időjárás átvette a főszerepet (és ekkor valahogy elhangzott a fenti, azóta is emlékezetes párbeszédtöredék valami hosszabb beszélgetés részeként) - és aztán nagyon gyorsan az is kiderült, hogy a fényjáték csak nagyon laza kezdet volt a folytatáshoz képest. Amit egyébként úgy úsztunk meg száraz bőrrel, hogy amint nekikezdett az eső, és látható volt, hogy nem tréfál sem a víz, sem a szél, én levettem a gyerekekről a pulóvert és a nadrágot, mi magunk is nekivetkőztünk, a ruhákat szorosan becsomagoltam két nejlonszatyorba is, Á.-val összeölelkeztünk olyan sátoralakba, hogy a gyerekek beférjenek guggolva a lábaink alá és mondtuk, hogy szorítsák erősen maguk közé a ruhazsákgombócot, és mi ugyan szarrá áztunk, és a gyerekek sem úszták meg teljesen szárazon - de amikor végre vége lett az ítéletidőnek, akkor felöltöztek a száraz pulóvereikbe és nadrágjaikba, és finom száraz pulcsink nekünk is volt a csurom vizes hajunk és a csurom vizes nadrágunk közt, és úgy mentünk haza, hogy legalább a gyerekeknek nem kellett dideregnie és mi sem kaptunk tüdőgyulladást)

És ez azért épp ma jutott eszembe, mert a családi karácsonyokat (így, többes számban, igen) szervezve abba futottam bele, hogy mire én mindenkivel mindent egyeztettem (nagyon nehéz ám, mert amellett, hogy mindkettőnk szülei el vannak válva, amellett a tesóink házastársainak a szülei is mind el vannak válva, valamint további családtagokkal is rendelkeznek - így ahhoz, hogy optimálisan mindenki karácsonyozzon mindenkivel, aki akar, de valakik másokkal ne (nem utálatból, de ki akar idegenekkel?), és akik együtt karácsonyoznak, azok ne fussanak össze kénytelen-kelletlen ugyanazokkal más társaságban is (szintén nem utálat, egyszerűen csak célszerű időspórolás) - szóval, mire ezt így összeraktam, eléggé rendesen megnőtt a telefonszámlám - és akkor az egyik sógornőm felhívott, hogy megkapta az felszállási engedélyt végre a férjétől, hogy elkezdhessen szervezkedni, mert náluk, amíg a férj rá nem kezdeményezi, hogy beszélhet neki az ügyről, addig tilos ilyesmivel fárasztani szegényt, de persze a háta mögött szervezkedni sem szabad - és ennek a férjnek ez mindig nagyon későn jut el az agyáig és akkor mindig új körök indulnak, és mi már annyi évben megszívtuk és alkalmazkodtunk folyton mások időbeosztásaihoz, ami nekünk nem volt annyira jó - szóval, most felhívott a sógornőm, hogy elkezdheti a rákészülést, és én mondtam neki, hogy már mindenkivel mindent leegyeztettünk, hagytunk az ő puzzle-darabkájuknak is helyet, kettőt is,  hogy tudjanak választani, hogy ők jönnek (azt nem szeretik, mert messze lakunk és a férj nem szeret vendégségbe menni) vagy mi megyünk (azt sem szeretik, mert sokan vagyunk és akkor viselkedni kell, míg ott nyüzsög az a rengeteg ellenszenves idegen rokon) - és nekünk mindegy, mi mindenben megtaláljuk az örömünket, mert azt a napot arra szántuk, hogy akár itt, akár ott, de azzal a családrésszel leszünk. És én hallottam a hangján a csalódottságot, hogy nem vártam meg a szervezéssel őket, de volt év, hogy még 22-én is azon tipródtunk, hogy megkérdezi a férjét, hogy mehetünk-e uzsonnára is vagy csak koccintani - és sajnálom, de megelégeltem, hogy folyton másokra várunk és hozzájuk alkalmazkodunk, szóval, ez van, idén én loptam el a sót.

A Mikulás szeret engem

(és úgy érzem, most szükségem is van arra, hogy valaki szeressen és törődjön velem, mert nem elég, hogy sehogy sem állok semmivel, de még mindenféle - önmagában aprónak tűnő, de összeadódva igenis sok - gondok-bajok is történnek, és fáj a fejem és legszívesebben... nem tudom, legszívesebben dühömben nyomnék egy over game-et, bár aztán állatira sírnék a már megszerzett, és a saját hülyeségem miatt elvesztett pontjaimért - talán jó is, hogy nincs ilyen gomb)

Szóval, amikor A. és V. Bécsben jártak két hete (vagy mikor), hoztak nekem vaníliás kávékapszulát (mert tudták, hogy a mogyorós a kedvencem, de azt is tudták, hogy azt vettem magamnak, és azt viszont nem tudták, hogy nekem a mogyorósból a több sem sok - szóval, vaníliásat hoztak) (Persze én is vettem vaníliásat is, csak azt titokban tartottam, mert az meg V. kedvence (nem isznak rendszeresen kávét, de rendszeresen belenyalakodnak a miénkbe), és azt akartam, hogy V. karácsonykor örüljön, hogy van vaníliás kávé is, amibe beleihat)

És amikor kibontottam a Bécsből hozott vaníliás kávét, abban tudjátok, mi volt? Fehér vaníliakapszulában mogyorós kávé! (tudom, ez egy bug a cég részéről, én nem is tudom, hogy fordulhat elő, A. szerint hogyne fordulhatna, hiszen olaszok csinálják (én szeretem az olaszokat, nem mindet személyesen, de azért igen), és remélem, egyetlen mogyoróallergiás sem hal bele (bár az nem a földimogyoró, ami ilyen durván allergén?)) - szóval, nekem a vanília feliratú, fehér kis kapszulában is mogyorós kávét rejtett a Mikulás (remélem, csak nekem), hogy így mutassa ki a szeretetét irányomban - jól is jön az most, hogy ne sírjak (már mindenféle hülyeség miatt), mert ha egyszer nekikezdek, akkor már hajlamos vagyok folytatni is a bőgést bármin, ami csak szembe jön. És folyton jön szembe mindenféle.

vásárlólista
takarítólista
ajándéklista
tennivalólista
ügyintézéslista
munkalista
orientalista

ezeket kell megírnom - csak listáztam, hogy átlátható legyen

hülyék, gecik, köcsögök

(Nem én kiáltok, a plebs hőbörög)

Közeleg a karácsony, kivilágították az útmenti platánokat, a plázák is fel vannak műjégcsapozva - aztán ennyi is. Mikor én gyerek voltam, bizony, szépek voltak a karácsonyi kirakatok, volt olyan programunk esténként, hogy elmentünk kirakatokat nézegetni. És jó volt. Ma az utcai kirakatok - hát, én nem tudom, hogy én járok-e rossz helyen, vagy általánosan igaz, amit látok - de nincsenek feldíszítve, vagy ha netán mégis, akkor épphogy tessék-lássék módra, nem az ízléses minimalizmus jegyében, hanem olyan neszebazmeg, nézelőggyél módon (de mondom, a többség még úgy sem)

Szóval, közeleg ugyan a karácsony (bár talán precízebben kifejezhető úgy, hogy ránk fog rontani a karácsony hamarosan), de sehol a karácsonyi hangulat, hiányzik az a speciális, semmi máshoz nem hasonlító izgalmas illat a levegőből (volt benne hóillat, hidegillat, fenyőfaillat, fagyöngyillat, sültgesztenyeillat, fénylő héjú narancsillat, fatüzelésű kályhaillat, kis benzinszag, aranyszínű virgácsillat, titkos csomagokkal gyalog szaladgáló emberillat, kávéillat - jaj, mindjárt elsírom magam, hát ilyesmik már sosem lesznek) - szóval, karácsonyi hangulat valahogy nemigen van.

Van karácsonyi kurvanagy dugó a bevásárlóközpontok mélygarázsában, vannak szánalmas kis karácsonyivásár-kezdemények (állítólag a Bazilikánál nagyon szép, csak állítólag méregdrága), a városligeti mikulásgyár a nevéhez illően szánalmasan szegényszagú - és hát vannak a karácsony varázsától megrészegült  nyomásától megrémült népek az utcákon, akik ilyesmiket mondanak egymásnak szent családon belül és azon kívülre is:

húzd már odébb a beled, nyamvadt kis hülye! - ezt a koratizenéves talán húgának veti oda egy későtizenéves talán nővér - van benne indulat, odébb is kotródik a másik

hallgass már el végre, kis geci! - mondja a babakocsiban nyöszörgő bébinek az apja (vagy az az ismeretlen jogállású személy, aki a babakocsit toló nő mellett halad) - nincs különösebb düh a hangjában, inkább rezignáltság, hogy úgysem  történik semmi, de ne mondják már, hogy ő nem szólt

a pályaudvaron a várakozók közt két rendőr halad át (a peronon rendőrvárták találkozása tilos), nevetős arcuk van, húzzák egymást valamivel, és azt mondja szinte évődve az egyik a másiknak, hogy vigyázz, mert felnyomlak a csajnál, kisköcsög - és egymást lapogatva jót nevetnek aztán (mit mond erről a szolgálati szabályzat?)

nem lát, vaksi tehén? - hangzik el a buszon, miképp az is (egy másik buszon, másik szájból, másik alkalommal), hogy add már át a helyed annak a gyereknek, pöcsfej - aki mondja, egy széken ül, akit pöcsfejnek neveznek, az tipródik a tömegben és közben tényleg nem engedi kapaszkodni az imént felszállt ovist (de szerencsére az anyja fogja a kezét - nem a pöcsfejnek, az ovisnak)

hülye maga, hogy pont itt az útban áll meg? - ez már a metrón hangzik el, de nem tudni, hol az út vagy hol nincs az, egymás hegyén-hátán állunk mind, bugyiig leizzadva - a kurvaanyját már magának ezzel a csomaggal, vigye gyalog haza

Karácsonyközeli válaszlevél a genderőrület margójára

Kedves Levélíró!

Sajnálattal értesítem, hogy 2016. január 4-ig nem leszek a helyemen, ezért a december 15-e után beérkező leveleket nem olvasom el.
Helyettesem: Kovácsné Kis Pannika: 06 50 - 235164846

Sürgős esetben a következőkhöz isfordulhat:
Nagy József Dániel: 06 50 - 235164847
Tóth Sándor: 06 50 - 235164848
Borosné Rácz Irénke: 06 50 - 235164849
és Horváth Orsika: 06 50 - 235164845

Üdvözlettel:
P. Margitka

(vajon könnyen és gyorsan megtaláltátok (magatoktól) a válaszlevél által tartalmazott genderhibákat?) 


(Kedves Levélíró!

Sajnálattal értesítem, hogy 2016. január 4-ig nem leszek a helyemen, ezért a december 15-e után beérkező leveleket nem olvasom el. Helyettesem: Kovácsné Kis Anna: 06 50 - 235164846

Sürgős esetben a következőkhöz isfordulhat:
Nagy Józsi Danci: 06 50 - 235164847
Tóth Sanyika: 06 50 - 235164848
Borosné Rácz Irén: 06 50 - 235164849
és Horváth Orsolya: 06 50 - 235164845

Üdvözlettel:
P. Margit)

Ingyen valami? Mondjuk munka?

Dolgozom szakértőként egy bizottságban, amit az egyik nagy magyar gittegylet működtet - amikor felkértek és elfogadtam, még évekkel ezelőtt, akkor persze még nem a nagy magyar gittegylet alá tartozott az ügy, hanem valamelyik peremterületi sóhivatalhoz - azóta meg itt ragadtam. Mondhatnám, hogy becsületből, de talán inkább a szánalom szó rá a megfelelő - hogy azok ottan (a mindenkori sóhivatalon kívüli kiskecskék) megbíztak azzal, hogy én képviseljem őket a magasságos gitten csámcsogók színe előtt - és ugyan a hatáskör gyakorlatilag nullára redukálódott, na de mégis... a maró cserben hagyhatom-e a kiskecskéket, amíg a testükre van nőve a cserzendő bőröcskéjük? Szóval, csinálom. Már nem nagyon lelkesen, de becsülettel. Fizetnie a nagy magyar gittegyletnek kellene, nincs nagy pénzekről szó - de azért az idei munkám utáni számlám a negyedmillió környékén állna (így jól hangzik, mi? de ez az összeg leánykori nevén csak havi húszezer, annál meg több munka van ám vele). De nem is fizetnek - és a múltkoriban a magasságos gitten csámcsogók egyik vazallusa (a málé tekintetű főpohárnokné aszony) meg is mondta, hogy szerinte (de mivel önálló gondolatok tiltva vannak neki, szóval úgy értette, a gittegylet szerint) jobb is lenne, ha ezentúl társadalmi munkában látnánk el a szerepünket (nyilván lesz majd róla hamarosan törvény is, mert a jelenleg hatályos még arról rendelkezik, hogy aki dolgozik, annak fizessenek érte) - és azt is világosan megmondta, hogy visszamenőleg (értsd most decembertől a tavalyi decemberig) már nincs módja a nagy magyar gittegyletnek kifizetni semmit - úgyhogy társadalmi munka lett belőle, noha nem így akartam, mert nem tudok momentán olyanról, aki társadalmi munkában marhaszeleteket és báránycombot adományozna nekünk a karácsonyi vacsorához (pláne még minden más egyebet is/sem). Pedig saltimbocca-t akarok - de erről majd egy másik posztban írok.

De ha nem is honorálnak pénzben, legalább ki volt tűzve mára egy évzáró díszebéd - amit ezidáig minden évben egy (most kapaszkodjatok meg jól!) valódi étteremben fogyasztottunk el - idén azt a szigorítást hozták, hogy csak a gittegylet által már jól megrágott gittet rághatjuk tovább számunkra kijelölt ellenőrzött ketrecben hivatali szobában kaphatunk ebédet. Ja, meleg ebédet mégsem, de pogácsa meg kávé azért lesz. Ja, az sem, ugyanis tegnap sms-ben lemondta azt is a minisztérium gittegylet azzal a cinikus dumával, hogy nagyon köszönik az egész évi áldozatos munkánkat és talán majdjövő januárban kezdhetjük az évet egy díszebéddel kis hideg kávéval - ha marad az idénről valami, ami már a disznóknak sem kellett (nincs kétségem afelől, hogy vannak bizottságok, testületek és osztályok, ahol nálunk alkalmasabb szakértők politikailag megbízhatóbb talpnyalók munkálkodnak különféle ügyeken - szóval, lesz, akinek lesz idén is ingyenebédke a többhavi fizunak megfelelő jutalomkereten felül). Mondhatnám, hogy így jár, aki az ördöggel szerződik cimborál - de az igazság az, hogy tavaly december óta nincs érvényes szerződésünk, mert minden hónapban csak hitegettek vele, hogy lesz (így nincs is mire hivatkozni, ha a fizetségünkért sírnánk) - és bár minden alkalomról készült jegyzőkönyv, meg jelenléti ív három példányban és minden hónapban több ízben is fényképes igazolványainkkal fedezve magunkat beléptünk a nagy magyar gittegylet szigorúan őrzött területére - ez nem elég bizonyíték ahhoz, hogy fizetésre bírjuk magasságos gitten csámcsogók pénztárnokát. Örüljünk, míg meg nem szüntetnek, gondoltuk egy darabig (és húztuk tovább ingyen az igát) - de igazából már nem vagyunk mások, mint avítt, rongyos papírmaséfigurák a Magyar demokrácia című elavult előadás  díszlettárában (az előadást meg levették rég a színről, bár néha a műsorfüzettel még gyűjtenek további előfizetéseket valami nagyon másra)

Rövid pórázra kötve is hatékonyan dolgozom

Ma reggel rájöttem, hogy képes vagyok hajszárítás (papucsban, száraz kövön) közben is (vagyis kb. 80 centis dróton a falba kötve) szétválogatni két nagy zsáknyi szennyest színek szerint (és higgyétek el, nem az én dilis agylövésem a sokféle csoport, ezeket kínálja fel nálunk az élet, én csak a legracionálisabban csoportosítom őket aztán be a gépbe), be tudom tenni a (jelenleg épp kék-zöld) mosást a mosógépbe, tudok hozzá tenni mosórongyot (alias színfogó), mosóport, öblítőt (utálom, de mostanában muszáj) és be tudom indítani a gépet. Mire ez megvan, a hajam is (szinte) készre szárad - annál több időm meg úgysem volt rá.

Opsz

Tegnap leadtam egy kész koncepciót a főnökömnek a további működésünket illetően - csak mert új év, új szelek (és mert még nem tudtam, hogy inkább szülnöm kéne - amit egyébként ezer örömmel megtennék, de most már így alakult, hogy nem túl valószínűek további gyerekek nálunk). Szóval, megírtam, leadtam - és előre panaszkodtam Dórinak, hogy F. majd biztosan lesöpri az asztalról azzal, hogy szar - mondtam is néhány szempontot Dórinak, ami alapján F. majd kivitelezhetetlennek fogja találni az ötleteimet. Erre (amikor néhány óra múlva rákérdeztem, hogy olvasta-e már) kisvártatva behívott és azt mondta, ez egy nagyon komoly ívű és újszerű anyag és hogy nagyon jó. Itthon is eldicsekedtem, milyen szuper dolgokat írtam.

Erre ma, amikor rákérdeztem, hogy mikor ülünk le mind átbeszélni (mert azt azért én is tudom, hogy elég nyers ez még így, kellenek rajta finomítások - és további klassz dolgok is eszembe jutottak, egészen be voltam sózva), akkor F. azt mondta, hogy nagyon jó anyag ugyan, de szerinte túl bátor (ha valaki, ti igazán ismerhettek, kurvára nem erősségem a bátorság - sajnálom, és igyekszem változni, de egyelőre gyáva nyúl vagyok) - szóval, óvatosan állunk a megvalósításhoz. Annyira óvatosan, hogy nem fogjuk átbeszélni idén (wtf???), mert a téli szünetben kell gondolkodnunk rajta. Úgy tűnik, mégiscsak szorult belém valamennyi a kövéri meg az ákosi gondolatokból - én a téli szünetben nem szeretek anyagokon kotlani, különösen nem, ha én írtam őket, így pont annyira átgondoltam, amennyire tudtam. Attól nem zárkózom persze el, hogy bármikor bármi az eszembe juthat még, azt fel is írom - de hogy előre kitervelten, kötelezően gondolkodjak különféle dolgokról a karácsonyi szünetben? Maximum a bejglin fogok (esetleg scrabblezés közben bizonyos tök jó szavakon, miközben a Diótörőt hallgatom) - és F. óvatossága nettó hülyesége addig terjedt, hogy kiadta a teljesen nyers koncepciómat közös belső átbeszélés nélkül külső partnereknek, hogy véleményezzék. Körülbelül a felrobbanás határán vagyok. Még három nap. Kibírom.

(és álmomban összekeveredtek emberek, azt álmodtam, hogy egy régi pasim szülei A. szülei (gyakorlatilag mindenben tökéletes ellentétei amúgy A. szüleinek), és mi odamegyünk hozzájuk, és ott van A. anyukája (aki a régvolt pasim anyukája), meg apukája (aki szintén a régvolt pasim apja volt), és egyébként a valóságban mindketten meg is haltak már, de már előtte is nagyon rég nem találkoztunk egyáltalán), és az anyuka kérdezgette A.-t, hogy miket szeretne karácsonyra (és pont olyan volt, mint amikor élt és egyáltalán sosem lett volna egyikük sem kompatíbilis A.-val), és aztán kérdezgette, hogy hogy vannak az én szüleim és tök dühös lettem, hogy az meg hogy lehet, hogy ezek itt egyáltalán nem öregedtek meg, pedig isznak (ittak, de azért nem olyan látványosan, még a szociális tűréshatáron belül - csak családilag volt sokszor ciki) - és az én szüleim meg nem isznak és mégis hogy megöregedtek. Iszonyú igazságtalannak éreztem a dolgot és dühösen ébredtem - és akkor sem múlt el, amikor rájöttem, hogy igazából már meghaltak - meg hát nem is A. szülei. Na jó, belátom, hogy ez nektek nem lehetett túl érdekes sztori - engem viszont egész nap foglalkoztatott, mert egyáltalán nem szoktak emberek összekeveredni így az álmaimban. És már meghalt emberekről is ritkán álmodtam eddig (vagy soha?) - megdöbbentő volt, még mindig ezen jár a fejem (meg a főzésen, szülésen of course))

Sírjak vagy nevessek?

Azt hiszem, a bölcs öreggé válásom útján egy újabb szakaszhoz érkeztem, mert mai megvilágosodásom arról szól, hogy amely esetekben feltehető a fenti kérdés, ott ez a kérdés már el is van döntve, vagyis felesleges megkérdezni: nevetni kell, hosszan, boldogan.

Az a megtiszteltetés ért bennünket,

hogy V.-t jó tanulmányi és versenyeredményeiért az iskola delegálta múlt pénteken az Operába. Legalábbis mi így tudtuk. Erre most látom az újságokban, hogy a Diótörő előadásra állami gondozott és nélkülöző gyerekeket hívtak meg. Ha így áll, kénytelen leszek frissíteni V. ruhatárán (nincs egy rongya sem) - így már azt is értem, miért volt kötelező az úttörő egyenruha, miért nem lehetett sima szép ruhában menni - nyilván attól tartottak, hogy úgy sincs szegénynek.

Amúgy nagyon örült, hogy mehetett, pénteken volt iskolaidőben, tetszett is neki az előadás, V. szereti a balettot, és még kuglófot meg forró csokit is kaptak az előadás szünetében a kis éhezők.

Szajkó

Magyarországon vadászható. De miért? Itthon még a macskának is megtiltottam (bárcsak hallgatna ránk madárügyekben!) És vajon mit tesz valaki a levadászott szajkóval? Élve olyan szépséges! És idejár a kertünkbe legalább kettő belőlük. Nagyon nagy madarak! Mi nem vadászunk rájuk - még fényképet sem tudtam eddig csinálni róluk, mert sosincs nálam a telefonom, amikor megpillantom (majd vagy fél óráig bámulom) őket, ahogy dühös, éhes szenvedéllyel marcangolják a kitett eleséget, főleg a mandulát, mogyorót.

(ez wikipédiás kép, lesz majd saját is)

készülődések

Én azt mondtam, ha idén sem lesz meg a konyha (ami nyolc éve nincs befejezve), idén nem sütök-főzök semmit - persze fogok, addig-addig csavarodtunk rá A.-val az ikea honlapjára, míg be nem láttam, hogy ez tényleg nem rajta múlik, ha nem lesz meg karácsonyra (nagyon ostoba az ikea honlap, különösen a konyhatervező rész) - de kinéztem egy asztalost (sajnos fázom az asztalosoktól), aki majd felméri és beépíti az irreguláris alakzatokat minálunk.

Így most (de tényleg idén utoljára!) egy hokedlin fogom megsütni a bejgliket és a lépcsőn ülve esszük meg a vacsorát (mert a fa épp ott lesz, ahol amúgy az étkezőasztal van - sajnos én ragaszkodom a plafonig érő fához) - és hát így a vendégséget is több turnusban tartjuk majd meg - és remélem, jövőre pont jó lesz minden és együtt mindenki még sokáig (ámen)

és Á. a korábbi szokásaitól teljesen eltérően és teljesen váratlanul nem azt mondta, hogy semmit nem kér karácsonyra, mert úgyis minek - hanem íróasztalt és hozzá való széket kért. Jogos, mert a régi széket és asztalt első osztály előtti nyáron kapta, azóta meg nőtt vagy hatvan centit. Találtam is rögtön egyet (fenyőfából van, ami szerintem szebb, mint a bútorlap, és igen, használt, mert így meg is tudjuk venni - tudom, ez sokaknál lehetetlen, hogy használt holmit adnbi karácsonyra - mi könyvből is többnyire antikvár könyveket kaptunk - és szerintem elég szép és épp megfelelő lesz az asztal) - el is hoztuk ma A.-val - és most két hétig dugdoshatunk itthon egy íróasztalt - jaj

és én meg szeretnék egy szupergyors városi rollert kapni a jézuskától, meg is mondtam írtam neki - csak túl speciálisak az igényeim (összecsukva ne legyen sokkal nagyobb és nehezebb, mint egy esernyő, legjobb lenne zsebre tenni - de ha száguldozni akarok vele, akkor nagy legyen és erős, mint apukám egy elefánt) - én sajnos mindig ezer dolgot szeretnék, nem lehetne, hogy legalább a felét A. akarja?

a gyerekek ajándékai nagyjából megvannak már (elméletben, meg a nagy dolgok) - de senki másé, A.-nak még nagyon halványkósza ötleteim vannak csak (neki olyan nehéz bármit, tavaly a nirvánába való útnak örült (mármint nem utaztunk oda, hanem egy könyvet kapott róla) - de idén? még semmibb semmit?)

tesók, unokatesók (mármint a tesóink gyerekei, a mi saját unokatesóinknak mostanában már hébe-hóba se szoktunk bármit is)

és még sütni is kell - én szeretek sütni és többnyire a bejgli az egyik ajándék a tesóknak (mákos, diós és aszalt szilvás - saját találmány, finom) - de olyan fáradt vagyok folyton, hogy az nem normális (én nem vagyok normális)

nagyon szeretnék moziba járni (nem menni, járni!), rajzolni, kézművelni, gyöngyöket fűzni, varrni is (sajnos egyre kevésbé tudok, nem egyre jobban) - és tulajdonképpen olyan szívesen lennék fitt és fiatal is (remélem, olvassa a jézuska és visszavesz a ráncaimból és az arra érdemesebbek és a ráncokban szegények közt szétosztja)

már legalább két hete szeretnék valami szép koszorút vagy egyéb díszt is csinálni - na, majd a két ünnep közt utólag

Genderőrületet akarok, még ma!

Genderőrületet akarok (akarom, akarom, akarom, ha nem kapom meg, toppantok, és nagyon hamarosan szerzek még egy diplomát!) És most már csak az aggaszt (az unokaszülésen kívül) hogy ha már most több diplomám van, mint gyerekem, akkor a felesleget hol kell leadnom? Csak nem egy csimbókos bajszú, fröcsögő nyálú őstuloknál? Csak begyújtana vele, másra úgysem tudná használni. Nem mondom, hogy nincsenek szavaim, inkább csak azt, hogy mind teli van döbbenettel, hogy ez Magyarországon, 2015-ben tényleg lehetséges?

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni

(ahhoz persze erdőszélen lakni)
vagy legalább a sütőt begyújtani,
és ha már jó forró, kifliket nyújtani

Avokádó krémet csináltam hozzá (sok citrommal és   fokhagymával, némi frissen őrölt borssal, egy szem apróra vágott paradicsommal) - de tulajdonképpen épp elég lett volna mellé egy nagy bögre forró tea vagy egy kisebb csésze kakaó. Legközelebb egy icipicit több sót rakok bele és hagyom 20-30 percig kelni - de mi olyan korán keltünk (nem), hogy már nem bírtuk étlen-szomjan tovább (meg a recept is azt írta, nem kell keleszteni - nem kell, de még finomabb lett volna, ha hagyom)

(még nem vagyok tökéletesen, de az elmúlt napok fázása alábbhagyott - Á. is ugyanígy volt beteg most három napig, mára teljesen meggyógyult - remélem, holnapra én is teljesen rendben leszek)

(az ételfotózás még mindig nem erősségem, de legalább már eszembe jutott, hogy mutogatni akarom)

Dicsekszem-dicsekszem, erre ezt találom - nyilván lesz valami frappáns ősi, néprajzközeli büntetésem a sorstól. Na, így próbálkozzon a tudatlan ember jót tenni a családjával!

fázom

nem vagyok lázas, nem köhögök, nincs eldugulva és nem is folyik az orrom - ennyit a jó hírekről

viszont lüktet a fejem, ég, szúr és könnyezik a szemem, hasogat a torkom, fáj a szám belül, a nyelvem, a fülem, az összes végtagom, a hátam, a nyakam, minden idegszálam, még a hajam is (pont, ahogy akkor szokott, amikor lázas vagyok, de ez harminchatöt, ahogy kell) - és fázom, de annyira fázom, hogy mindjárt megfagyok (és nem tudok aludni sem, mert fázom), és ez így megy már két napja

Amikor egy álló nap alatt sem töltődik fel a telefonotok, sőt, merül

akkor érdemes utánanézni, nem jártatok-e úgy, mint én. Mert én úgy jártam, hogy kiszedtem a táskámból a töltő egyik végét (örültem, hogy végre megtaláltam), beledugtam a telefonba - és aztán sokáig és hosszan egészen mást csináltam. Persze néha ránéztem azért a telefonra, és méltatlankodtam is magamban, hogy mivanmá - de az csak a hazaindulás előtt tűnt fel, hogy a töltő másik vége végig a táskámban volt (elég fapados kis ridikülöm van konnektor nélkül) - így aztán jól lemerült a telefonom, mire hazaértem.

Update: és ugyanezt megtettem vele éjszakára is - ezúttal a számítógépbe dugtam, amit éjjelre kikapcsoltam. Szóval, még mindig töltetlen kemény telefonka van az asztalomon.

Minden sikeres nő mögött

ott kell, hogy álljon egy folyton működő hajszárítóval  egy ember, aki akár meg is halna a nő sikeréért (ha épp esőben vagy a bokáig vizes fürdőszobaövön  kell hajat szárítani). Ebben egészen biztos vagyok, másképp nem működhet. Én sajnos totálisan elbuktam ezt a dolgot.

Ciklusok

Ma megjött (teljesen váratlanul, mintha még nem lett volna időm megszokni, hogy 28 naponként számíthatok némi vérre). Természetesen semmi közötök hozzá. És nem is írnám meg nyilvánosan, ha nem veszélyeztetné (kicsit) a napi 1200-amat az, hogy farkaséhes vagyok (és nem, nem jöttem rá, hogy mitől). Pedig annyi finom teám van, és vedelem is bögreszám - és mégis.

Meg ha nem olvastam volna Trux Béla: A templomos lovag című könyvét háromszor is egymás után véletlenül úgy, hogy
A TAMPONOS LOVAG
Szerencsére elég erős alapjaim vannak ahhoz, hogy tudjam, ez utóbbiakról többféle ok miatt sem születnének többszáz oldalas bestsellerek.

Még az jutott minderről eszembe, hogy voltam egyszer egy jó nagy konferencián a főnökömmel (amúgy folyton ilyesmikre járunk), ahol ő volt a levezetőelnök, és az ő feladata volt, hogy felkonfereáljon embereket, meg kérdéseket tegyen fel nekik, meg összefoglalja az elhangzottakat. És az épp soron következő előadás vagy beszámoló arról szólt, hogy az egyik leköszönő elnökségi tagnak kellett a majd hamarosan sorra kerülő új választásokról beszélnie. És akkor a főnököm így konferálta fel őt: Most pedig felkérem Dr. Hangánszkyné Dr. Negyvenessy Viktóriát, hogy mondja el nekünk, hogy is áll most a ciklusával! És akkor Dr. Hangánszkyné Dr. Negyvenessy Viktória nagyjából bokáig vörösen kiállt előadni a röhögéstől fuldokló néhányszáz ember elé...

Máskor pedig szintén F. engem, aki épp aznap dolgoztam öt éve a cégnél (a sztori kedvéért hívjanak mondjuk most engem Szigeti Lillának) úgy mutatott be egy konferencián, hogy ez pedig itt új kolléganőm, Tölgyes Blanka, fél éve dolgozunk együtt körülbelül, ugye, Blanka? Szigeti Lilla vagyok és ma öt éve dolgozunk együtt.

És ha már itt tartok, akkor azt is elpletykálom, hogy a főnököm feldúltan bekérette magához Dórit azzal, hogy négyszemközt akar vele beszélni, aztán azt mondta neki nagyon szigorúan, hogy mostanában gyakran szokta őt (Dórit) telefonon keresni egy bizonyos Máté nevű férfi, és hogy neki igazán semmi köze Dóri magánéletéhez, de biztos-e abban Dóri, hogy jó ötlet a céges telefonra kérni a titkos magánhívásait a mobilja helyett. (mire Dóri mondta, hogy az a bizonyos Máté a férje, akivel amúgy F. már találkozott is, és semmi titok nincs a dologban, és nem gondolta, hogy gond, ha a benti számon keresik, hiszen F.-et is gyakran hívja bent a családja)

Hát, ezek vannak ma (és voltak régen)

Forte - piano

Tegnap a négyeshatoson azt tudtam meg egy ellenszenvesen hangos és nagyképű fiatal zongoristától, aki a nem kevésbé ellenszenves és el-kép-zel-he-tet-le-nül és hi-he-tet-le-nül fiatal tanárnőjével beszélgetett nagyon durva fortissimoban, hogy

17-én fognak JÁTSZANI valahol, és az ŐRÜLET, hogy 16-ra is van egy FELKÉRÉSÜK, hogy JÁTSSZANAK, és ők szeretnek is FELLÉPNI és JÁTSZANI, mert a ZENE az ő ÉLETÜK, de hogy az emberek annyira nem gondolkodnak LOGIKUSAN, hogy minden FELLÉPÉST ugyanakkorra akarnak időzíteni, pedig a KARÁCSONY bizony a PROFI ZENÉSZEKNEK is ünnep, akik az AKADÉMIAI életüket sem hanyagolhatják el, mert a DOKTORI KÉPZÉS az ő ÉLETÜK RÉSZE, de azért nem CSOMBORASSZÓJA, mert persze van, akinek az, de az igazán TEHETSÉGES HALLGATÓKNAK ez csak egy kisebb, kötelező lépcső a MEGÉRDEMELT VILÁGHÍR felé, mert ők nemcsak SZÍVBŐL JÁTSZANAK, de a VÉRÜKBEN VAN, mintegy KARMIKUSAN, számukra ez VALÓDI ELHIVATÁS, ezért igazán JÁTSZANI csak ők tudnak, mert a többi kis barom erőfeszítéseket tesz azért, hogy játsszon, de az nem igazi játék, viszont náluk ez VALÓDI FLOW, nekik IGAZI BELSŐ ÉLMÉNY, ők nem is a közönségnek mórikálják magukat, hanem mintegy ISTENNEK, AKI A TEHETSÉGET BELÉJÜK PLÁNTÁLTA

emellett jutott idejük kibeszélni ZOZÓT, aki már kissé kiöregedett, KÁLMIT, aki sosem volt annyira tehetséges, mint a tanítványai jó része, IMIKÉT, aki már csak a régi hírnevéből él, JULCSIT, aki azt képzeli, hogy lehet belőle is valaki (pedig dehogy), és most is a húgát hívta magával a FELLÉPÉSRE, hogy kísérje, nem a nagyarcú barmot, és a húg ugyan lehet, hogy ÜGYESKE KISLÁNY, de azért valljuk be, nem akkora ász, mint amilyennek a környezete képzeli

valamint az el-kép-zel-he-tet-le-nül és hi-he-tet-le-nül fiatal tanárnő elmondta, hogy a múltkor a valamelyik akadémiat tanteremben ÓRÁT akart TARTANI, de ott valami testületi ülés volt, és amikor benyitott, kiküldték, mert azt hitték, hogy CSAK DIÁK, de akkor bement egy kedves férfidiákja és parancsolóan azt mondta (nyilván mély basszusán), hogy engedjék már végre a TANÁRNŐT órát tartani, és akkor azok ott bent elhűltek, hogy EZ a el-kép-zel-he-tet-le-nül és hi-he-tet-le-nül FIATAL LÁNY egy VALÓDI AKADÉMIAI TANÁRNŐ, és akkor végre kijöttek és HAGYTÁK ÉRVÉNYESÜLNI A MŰVÉSZETET

Aztán én még a Zeneakadémia előtt eggyel leszálltam, de ha tanácsolhatnék valami hasznosat a zeneakadémiai tanároknak, akkor az az lenne, hogy a piano és a pianissimo módokat tanítsák meg a diákoknak már rögtön a legelső kurzusok valamelyikén, hogy mire doktori iskolába kerülnek meg el-kép-zel-he-tet-le-nül és hi-he-tet-le-nül fiatal tanárnők lesznek belőlük, addigra képesek legyenek kontrollálni saját hangerejüket a villamoson, mert ezeket mind a fülhallgatómon át is hallottam, amin eredetileg zenét szerettem volna inkább hallgatni

Levél a távolba (ti nagyon röhögni fogtok)

Én azért nem annyira.

Mert volt nálam a noteszomban egy csomó különféle papír: heti programleírások, leletek, egy beutaló ma estére, számlák és bizonylatok, irka-firkák különféle meetingekről, névjegyek, karácsonyi üdvözlőlap - és még ki tudja, mi minden más.

Végre szereztem egy borítékot is, hogy a számlákat feladjam az egészségpénztár részére, hogy még karácsony előtt visszautalják az ilyen-olyan pénzeket (amiket gyógytornászra költök, meg szemüvegekre - mellesleg minden bizonnyal a világ legjobb gyógytornászára, akit ráadásul egy olvasóm ajánlott - úgy látszik, lassan szinte az egész szép életemet a blogomnak köszönhetem). Megcímeztem, elvittem a postára és feladtam. Elsőbbségivel, naná. Kicsit drágább így, de megtérül a befektetés, még karácsony előtt megérkezik a pénzem. Hurrá!

Aztán most egy órája megkíséreltem előkeresni a papírok közül  beutalót, hogy megnézzem, hogy pontosan hányra szól. Kétszázszor forgattam fel magam körül teljesen a világot (notesz, ridikül, hátizsák, az asztali papírjaim) - de a beutaló sehol. És nemcsak az volt ijesztő, hogy a beutaló nincs sehol, hanem az is, hogy viszont a feladott számláim mind itt vannak. Mármint a szándékaim szerint, elvileg feladott számlák, mind egy szálig. Nem volt belőlük duplikátum, az biztos.

Úgyhogy. Jó eséllyel. Elsőbbségivel. Feladtam. A beutalómat. Az egészségpénztár címére.

Úgyhogy felhívtam a rendelőt, hogy van mára időpontom, de nincs beutalóm. Mondták, hogy ma egyáltalán nincs rendelés. Tegnap viszont volt. És a kedves hölgy ki is kereste nekem tegnapról a listából a nevemet. Most kértem egy új időpontot és visszamehetek a körzeti orvoshoz (aki körülbelül a város másik végén rendel, mint ahol mi lakunk) egy új beutalóért. Hogy az egészségpénztárnál mit kezdenek majd a beutalómmal, azt nem tudom. A számlákat Dórira bíztam, remélem, ő a megfelelő borítékban a megfelelő helyre továbbítja őket. Kicsit necces, de talán még megkapom így is karácsony előtt a pénzt.

Ja, és visszaimádkoztam magam a netbankba is. Odamentem személyesen háromnegyed kilencre, kilencig türelmesen vártam, hogy kinyissák a bankot. Kilenckor bementem, azt mondták, kötelező sorszámot húznom. Mivel jóval többen voltak, mint én, húztam. A 300-ast. A sorszámon rajta volt, hogy ez tájékoztató jellegű, nem ebben a sorrendben fognak raportra hívni. Körülbelül tíz percig nem érkezett új ügyfél, így kénytelen-kelletlen kipörgették az én számomat. A fiatal lány, akihez kerültem, elkérte az epin számomat. Mondtam, hogy nincs olyanom. Rosszallóan csóválta a fejét, hogy mindenkinek van. Mondtam, hogy nekem sosem volt. Szerinte ilyen nem lehetséges. Szerintem meg körülbelül azóta vagyok a bank ügyfele, amikor ő született, és netbankom is lett azonnal, amint létezett ilyen eljárás, de epin kártya még nem létezett. Végül is valóban nem talált a számítógépes rendszerükben arra utaló nyomot, hogy átvettem volna valaha is ilyesmit tőlük. Csóválta megint a fejét, ezúttal döbbenten. Hiába, egy újszülöttnek minden vicc új.

A dolgok élettartamáról - avagy a kupleráj elsődleges okozói

A tények tárgyak makacs dolgok. Vagyis a tárgyak közt vannak igen kitartóak és makacsok is. Sajnos általában a pont semmire sem jó dolgok válnak makacs dolgokká. A makacs dolgok addig élnek, ameddig csak ők akarnak (ez mindig jóval hosszabb, mint amennyi időt én szánnék nekik). Mondok példákat. Először arra, hogy mi mindent szeretnék magam körül megtartani.

Nem szeretném ugyan különösebben, de célszerű megtartani például a cipőszámlákat, hogy vissza tudjuk őket vinni, ha néhány héten belül leszakadnak a lábunkról. A számlák azonban illékony dolgok - a papírhulla megmarad ugyan, de az írás eltűnik róla - ezért aztán minden számlát, amire szükségünk lehet még valaha, célszerű bescannelni. Néha megtesszük - de a gépben is rögzített számlák többnyire sosem kellenek újra. Máskor nem tesszük meg ezt, mondván, felesleges idő- és energiapocsékolás - na, azok kellenének. Bezzeg az üresre fakult cetlik mindig megmaradnak (bizonyára időrendben, csak ez addigra már nem igazolható)

Aztán például eléggé szeretek  karkötőket hordani - jellemzően magam gyártom őket színes madzagokból meg gyöngyökből, esetleg más dolgokból. És nagyon kritikus pillanatokban a gyöngyösök (minél több gyöngy, minél macerásabb volt felfűzni, annál inkább) nagyon gyorsan elszakadnak, elég beakadniuk egy kiálló gombba, és már repül is ezerfelé a sok gyöngy. Persze sosem tudom már ugyanolyanná visszafűzni őket, mert a gyöngyök egy része sosem lesz meg (a múltkor a munkahelyemen lévő vécében pattant szét a csuklómon lévő  gyöngysor - gondolhatjátok, hogy egy része menthetetlenül odalett) A maradék gyöngyök persze kóborolnak itt és ott, erre és arra - sosincsenek szem előtt, ha kellenének, de mindig kerül egy-két szem a talpam alá, ha éjjel pisilni megyek.

Ehhez képest mintegy három hónapja hányódik nálam mindig szem előtt egy lufi. V. kapta az utcán, közönséges fehér lufi BKV  - önnek jár felirattal. Persze, hogy elfogadta, amikor nyújtották neki, és persze hogy hazahozta (élénk luffancs! luffancs! cukiskodások közepette, mintha még ovis lenne) - aztán a lufi bekerült az én szobámba. Ne kérdezzétek miért és hogyan - mindenkinek minden vacak kacatja itt köt ki nálam. A még élő, kövér lufikat sajnálom kidobni (igen, ez van, én ugyan nem kiabálok cuki fejhangon, hogy luffancs, de igazából szeretem és tisztelem őket) - kipukkasztani viszont nem akartam mertem, mert félek a hirtelen lufidurranásoktól. Na jó, bevallom, egyet böktem felé, de fürgén elugrott - és többször nem mertem próbálkozni, hanem titkon örültem, hogy nem sikerült a barbár művelet. De mivel csak feleslegesnek tartottam továbbra is, és folyton láb alatt volt, rátettem a fűtőtestre, hogy majd az észrevétlen elvégzi helyettem a lufigyilkosságot. De a fűtőtest sem vállalta a piszkos munkát, semmi sem történt - a lufi él és virul. A szobámban. Feldobtam hát a szekrény tetejére (na, sejtem én, hogy akik zsigerből rendesek, azok nem így intézik a lufikhoz kapcsolódó ügyesbajos dolgaikat), hogy elfeledkezhessek róla - de nem hagyta. Minduntalan leugrál, összeszed és egyik helyről a másik helyekre szállít pormacskákat. (igen, sajnos vannak pormacskák, mert portalanítás helyett internetezek - mondjuk a lufi nélkül kicsit kevésbé vannak szem előtt) - és ezeregy tárggyal vagyok így...

Ha most úgy tűnne, hogy egy infantilis hülyegyerek naplóját olvassátok, lehet, hogy nem jártok messze az igazságtól - de azért gondoljátok meg, hogy ez egyben rólatok is mond valamit.

(Zsófinak üzenem: vannak dobozok, rekeszek, tárolók - csak ugye külön a lufiknak és egyéb hülye dolgoknak még sincsenek...)

Nézegessünk képeskönyvet!

Kirakott egy friss képet az egyik szomszédom a fb-ra és ezt írta mellé: "Kedves rég nem látott ismerőseim! Most így nézek ki, remélem, azért még megismernétek, ha újra találkoznánk..."

A rég nemlátottak nevében nem tudok nyilatkozni, mert én hetente néhányszor szoktam találkozni vele, rendszeresen köszönünk is egymásnak a kerítésen át - de ha nem a szomszéd neve alatt posztolta volna képet, én pusztán a kép alapján soha nem jöttem volna rá, hogy ez a nő nekem bárhonnan is ismerős kéne, hogy legyen

A vadszilvától a keserű csokoládén, a brazil kávén és a karamellán át az érett mézig

Nem gasztro, hiába csorog a nyálatok (vagy csak az enyém?), csak évi rendes hajfestéses posztommal jelentkezem. Nem történt semmi különös, ezúttal szőkére festettem magam - de abban reménykedem, hogy ezzel is ugyanazt a középbarna árnyalatot kapom, mint amit többnyire viselek. A hajfestékek elnevezői mind egy szálig látens lírai költők, olyan különös szókapcsolatokat találhattok a hajfestékes dobozokon, hogy menten elandalodtok: selymes bársonymogyoró, óközépfölde borostyánéke, ébenfekete tűzvirág, árvalányhajszőke, dús sivatagi homokvihar, kataton dallamvezetés - ja, ilyen nincs, ki a fene akarná fáradt egérszürkére maszkírozni magát? Szóval, ember legyen a talpán, aki ezekből megfelelő hajszínt választ magának - különösen, hogy például a vöröses gesztenyebarna szín sem messziről sem közelről nézve nem hasonlít az általam amúgy személyesen is jól ismert vadgesztenye burkához (eredetileg olyasmi hajam van ugyanis, vagyis az én hajamban - ha ez akkoriban bárkinek is eszébe jutott volna - a színét tekintve el lehetett volna rejteni egy frissen kipattant fényes, épphogy kissé vörhenyes vadgesztenyét - mondjuk állagában már akkor is más volt, vagyis kitapintható lett volna - de mondom, nem is mutatkozott ilyen szándék). A fodrász ismerősöm azt mondta, hogy ők nem is ezeket a fantáziafeliratokat szokták figyelni (sőt, még csak nem is a dobozon elhelyezett nő képét, mint kezdetben én tettem), hanem a számokat. Mert a számok nagyon egzakt dolgok (ezt én teszem hozzá, a fodrász ismerősöm csak annyit mondott, hogy a számokban megbízhatok, minél közelebb áll az egyeshez, annál feketébb (itt a pontokkal továbbtűzdelt számok nem későbbi verziókat jelentenek, hanem árnyalatokat) és minél közelebb áll a kilenceshez, annál világosabb). Nos, ezt figyelve sem jutottam közelebb a megoldáshoz, ugyanis lehet, hogy az "1" fekete, de utána a négyes-ötös körül iszonyú kavarodás kezdődik, vörösek, szőkék, barnák teljesen kaotikus egyvelege. Amivel ma próbálkoztam, az a 8-as szám valamelyik távolabbi kiterjesztését viseli - és korántsem halványszőke. Vagy az én fejem alakít át mindent a saját képére? Viszont - és ez tragikus - a festés és az azt követő balzsamozás, öblítés és szárítás után olyan iszonyatosan ragacsos és gubancos lett a hajam, hogy utoljára akkoriban lehetett ilyen, amikor bolti málna ízű kátrányszörppel locsoltuk egymást visongva gyerekkoromban. De nem volt erőm a szárítás után újra a zuhany alá állni, összevizeződni és a saját megszokott balzsamommal utánbalzsamozni - remélem, két napig kibírom így, meg azt is remélem, hogy egy mosás és egy átkenés után kisimul és fésülhetővé válik.

Ugyanúgy vagyok egyébként a hajfestéssel, mint a kontaktlencsével: titkon mindig abban reménykedem, hogy egyszer csak észrevétlen "szervesül" az ügy, a szem megjavul, a haj feléled és nem kell többé ilyen marhaságokkal tölteni az időm és ilyesmikre költeni a pénzem (hiába még csak hatodika van, már alaposan a nyakára hágtam a pénzeimnek - és hol van még a január másodiki fizetés?omg!)

Kurzuskereső

13-14 éves fiatalok számára keresek intenzív konyharuha- és törülközőhajtogató kurzust, esetleg zoknipárosítás specifikációval megfejelve - még a téli szünetben jó lenne!

Az ajánlatokat ármegjelöléssel a "József Jolán is túlélte a lepedőgyárat" jeligére várom


Ps: most látom, hogy nagyobb a baj! Megkülönböztetni sem tudják őket - úgyhogy elsőként a Konyharuhák és törülközők összehasonlító elemzése című  bevezető kurzust keresem (kétségbeesetten - és higgyétek el, nem pusztán az alliteráció kedvéért)

Nem járt nagy zörgéssel, de...

Nem hisznek benne, de nagyon várják - mi az?

Igen, igen, persze, hogy a Mikulás. Majd csak most indulok settenkedni, remélem, már elég mélyen alszanak ahhoz, hogy ne ébredjenek fel a zörgésre. Én nem ébrednék, de tartok tőle, hogy nálam nem lesz nagy zörgés.

nem növök ki belőle csakazértse

például  ebből

Az én érdekemben

basznak ki velem. Tudom, úgy kell írni szépen, hogy "tolnak ki" - de sajnos egész konkrétan durva kibaszásnak érzem, még ha csúnyán hangzik is. Ez legyen amúgy a legnagyobb bajom, hogy rondán beszélek. De nem ez. Hanem az, hogy megint elfelejtettem az internetbankos jelszavamat. Elég gyakran elfelejtem, mert az a szabály, hogy félévente (vagy hogyan) meg kell változtatni, mindig álljon minimum száz karakterből, legyen benne kis meg nagybetű, meg számok is legyenek - és nem lehet ugyanaz, mint a korábbiak bármelyike. Nyilván nagyon biztonságos, csak már nem tudom követni, hogy hová mit adtam meg (gondolom, nektek is van minimum tíz, de inkább több hasonló jellegű jelszavatok - vagy csak én hagyom magam így palira venni?). Persze, nem szabad felírni, mert úgy ellophatják. Nyilván fel szoktam írni (ki nem?) - csak az a baj, hogy az utolsó cetli, amit találtam, a 2013-as jelszavamat rögzítette (most fecnikre tépve kidobtam) - és újabb cetli nincs sehol. A múlt hónapban még valószínűleg jól emlékeztem, mert akkor még át tudtam utalni Á. edzésdíját - a decemberit viszont már nem. Felhívtam a telefonos segítőimet akadálybizottság egyik tagját, végighallgattam húsz jobbnál jobb ajánlatot, elvesztem a gombok sűrűjében, a kettőskereszttel időnként kiverekedtem magam (nem véletlenül van itt hagyománya a kereszt tiszteletének), begépeltem a 100 tagú cigányzenekar nevét ábécé sorrendben kártyaszámomat kétszer oda, és egyszer visszafelé, aztán csak a negyedik, hetedik és tizedik számjegyet, aztán mindezt bal kézzel, meg csukott szemmel is, meg úgy, hogy közben az Anyám tyúkját szavaltam önazonosításként, megadtam anyám nevét (véletlenül először Hrúz Máriát mondtam, de helyesbítettem, mielőtt még rám támadtak volna a törökök), aztán megadtam a születésem dátumát percre pontosan, ők gyorsan elkészítették a horoszkópomat, ami azt mondta hogy semmiképp nem fogok tudni ma utalni, hacsak... hacsak meg nem adom rögvest (tartozás híján) az epin számomat. Az meg mi? - eddig tényleg kérdések nélkül, némán meneteltem a menüpontok erdejében, de itt elbizonytalanodtam. Az mindenkinek van - mondta a telefonos kisasszony, egy kis piros (fehérzöld?) kártyán, a szerződéskötéskor mindenkinek odaadjuk. De nekem nincs olyanom - sikítottam. Mindenkinek van, hívjon fel ismét ugyanezen az útvonalon, ha megtalálta az Önét - csicseregte a kisasszony. Esküszöm, hogy még soha egyetlen epinnel sem találkoztam - és esedeztem, hogy anélkül kéne segítenie. Na, azt semmiképp nem lehet (bár már olyan szinten azonosítottam magam, hogy az a nemzetbiztonsági szolgálatnál is bőven elfogadható lenne minimum egy attaséi pozícióra) - hanem majd hétfőn (mert a bankoknál nincs karácsony és nincs semmiféle színesfémvasárnap sem) be kell mennem a bankba, ahol a retinaszkenner mellé ha a személyimet meg a lakcímkártyámat is bemutatom, akkor adnak egy új epint. És akkor - ha szerencsém van és még nem próbálkoztam minimum ötször a hibás jelszóval - akkor azzal majd beléphetek. Ha nincs szerencsém, akkor az új epinem birtokában telefonon kell engedélyeztetnem, hogy kurtavasra verjenek beléphessek és átutalhassam a pénzem máshová. És mondogassam, mantrázzam mindig: minden értem történik, az én érdekemben.

Névtelen decemberi kedvezmény

Eddig nem gondoltam rá, hogy bárki is szeretne névtelenül kommentelni hozzám (nekem, rólam), korunkban, amikor mindnyájan tobzódhatunk a jobbnál jobb, titokzatosnál titokzatosabb álnevekben - de most, hogy Tamko blogjában indirekt kis figyelmeztetést kaptam az ügyben, átállítottam a rendszert (nem a teljes univerzumot, csak a nagyszobányi birodalmat) és aki szeretne hozzá(m)szólni, az mostantól a neve közlése nélkül is megteheti. Csak úgy, mintha az utcán lennénk (vö.: utca emberének hangja): hé, maga! asszonyság! magára gondolok ott abban a nagyszobában! azt meg hogy gondolta? De jó kis gondolatja táskája van! Figyi, van tüzed? (persze, hogy van, jobb napjaimon a szememből sugárzom)

Aztán csak érzéssel!

csak szólok

hogy szervókormánnyal úgy parkolok be bárhová seperc alatt, mint egy istennő (úgy értem, nem akármelyik, hanem direkt maga a parkolás istennője... ki is volt az? SupraParcolina?)

Konzervatív vagyok

Az Aldiban tegnap megvettem a Mikulás által majd hatodikán hajnalban rénszarvasos szánon idehozandó édességek egy részét és nagy örömömre akciós mikulászacskókat is találtam (ezek többnyire elfogynak a boltokból, mire én édességeket veszek - de akkor sem vagyok hajlandó az utolsó langyos szeptemberi estéket mikuláscsomagokkal tölteni). Azonnal le is csaptam tehát rájuk... aztán mégsem vettem egy darabot sem. Mert az autentikusnak tűnő mikuláspiros zacskókról a dühös pókember támad rám meg valami sellők Disneylandból. Úgy látszik, öregszem, de ez nekem sok (vagy kevés vagy más vagy idegen) - én bizony a mikulászacskókon csillogó hópelyheket szeretnék látni, vagy szánkót a rénszarvassal, esetleg püspöki süveget, netán negédes bambán vicsgyorgó Mikulást - de semmiképp nem verdákat, vagy pókembert, meg sellőt. Szerencsére a tavalyi zacskókat még tavaly összegyűjtöttem a gyerekek papírkosaraiból és valami jó titkos helyre kisimítva eltettem őket... csak hová?

Egy új felfedezésről, amely alapjában fogja megrengetni a fogyókúrák világát

Ha számolni kezdjük az elfogyasztott kalóriákat, és lelkiismeretesen (vö. rendesen) csináljuk, úgy abba sajnos beletartoznak az előre eltervezett "menetrenden" kívül a szervezetbe bevitt táplálékok kalóriaértékei is (még akkor is, ha azokat nagy sietve faltuk be, vagy csak véletlenül, sőt, még akkor is, ha igazából a kutya sem látta, hogy azokat a szánkhoz emeltük, majd elsüllyesztettük testünk átláthatatlan bugyraiban)

Ó, ha én ezt tudtam volna!

Mai menü (előre szólok, hogy nem egyedül fogom mindet megenni!):

rakott karfiol (tőlem minden esetre) szokatlan módon:

egy közepes fej karfiol (75 dkg) vízben megfőzve, 25 dkg kuszkusz a karfiol főzőlevével felengedve, fél kiló darált sertéscomb (zsírtartalom 7% alatt) majdnem fasírttá fűszerezve (só, bors, hagyma, pirospaprika, petrezselyem), két kis doboz joghurt elkeverve két tojással - ezeket egy jénaiban egymásra rétegeztem (a karfiolt értelem szerűen szétszabdalva)  + a tetejére szórtam 5 dkg kecskesajtot. Finom lett.

hungarikum

Hungarikummá nyilvánították a kürtős kalácsot! - harsogja a közrádió, a bemondó hangja csak úgy dagad a boldog büszkeségtől, hiszen megtörtént, amit dédapáink sohasem gondolhattak volna, még az idei, a dicsőséges 2015-ös évben elértük, hogy immár ötvenvalahány (vagy mi) hungarikummal büszkélkedhetünk mimagyarok. A magasztos hungarikumbizottságnak ezúton is szeretném kifejezni hálás köszönetemet azért, hogy hozzájárultak leírhattam semmi kis blogomban a hungarikum szót, meg azt a fennkölt érzést, hogy mimagyarok, csak úgy dagad a keblem, de tényleg! (pedig már dolgozom rajta, hogy azért ne annyira).

Egy szó, mint száz, úgy gondoltam, én is szeretnék valami nagyon értékeset és maradandót létrehozni (mint minden magyarban, bennem is buzog a vörös (vagyis rosszul mondtam, régi beidegződés, bocs, a pirosfehérzöld)vértestek sora, de az a lényeg, hogy akarok én is alkotni valami igazán nagyot, kicsi szívem minden szeretetével létrehozom ezért a nagyszobarikum kategóriát, és ez bizony már megfogantatásától fennköltebb lesz mindenféle más dolognál, iszonyú nehéz bekerülni ebbe a szűk körbe és megfelelni ennek a minősítésnek, még úgynevezett külön specifikumai is lesznek ám, nem csak ahogy esik, úgy puffan módon fog ez működni. És szeretnék egy olyan bizottságot létrehozni, ahol az egység nem kétséges, itt nem lesz holmi széthúzás meg erre-arra szavazgatás, itt akit jelölök, azt magam fogom alaposan a górcsövek elé vetni, mint azt a Donaldot vagy kit az oroszlánok elé, és amelyik tétel megússza és saját erejéből szabadul ki az éles csőrű górcsövek fenyegette fogságból - és amúgy is mutat olyan minőségi jegyeket, amelyek alkalmassá teszik a nagyszobarikum címre - azt majd felterjesztem és elfogadom egyhangúlag, mert másképp nem is lenne érvényes.

Most akkor felterjesztem a nagyszoba blogot - mindent alaposan megvizsgáltam, például fent van a nemzetközi internetes élet körforgásában, mégis nagyon speciálisan magyar - a tartalma pedig olyan egyedülálló, hogy semmi kopipészt nincs benne, más blogokban (amelyek nyilvánvalóan sokkal legalább kissé silányabbak - bocs, de a kategória nem engedi, hogy más dolgok ne silányabbak legyenek legalább egy icipicit, ezt vállalnotok kell, de legalábbis el kell néznetek, ha továbbra is itt akartok lebzselni olvasóként) egészen más mondatok szerepelnek, ilyen pompás variánsai a magyar ábécéből alkotható szavaknak és mondatoknak másutt nincsenek meg (hiába, no, én próbálom nektek édes mézesmadzagba csomagolni a keserű tényeket, úgy könnyebb lesz lenyelnetek) - szóval, a 2015-ös év nagy nyertese és ezzel a világ legeslegelső nagyszobarikum címének viselője a nagyszoba blog!

Örüljetek velem, egészen meglepett és meghatott ez a cím, én reggel még nem így keltem, én erre nem számítottam, és most a meghatódottság csillogó gyémántkönnyeivel küszködve köszönöm meg a cím megalkotójának, bizonyos martine-nek, hogy az én blogomra gondolt így elsőként (lesz-e? lehet-e második címviselő valaha is? - de ez még a jövő titka, örüljünk most együtt a mának, a ma sikerének (kemény munkám van benne, nem tagadom), éljen a világ mind ezidáig egyetlen nagyszobarikuma - egyszerűen hihetetlen, hogy épp én nyertem el, köszönöm, köszönöm, köszönöm - és igyekszem méltónak lenni a nagyszobai hagyományokhoz)

sürgős üzenetek szakszerű továbbításához megbízható kis üvegeket keresek

történik délután négykor:

én: szia! otthon vagy már?
Á.: igen
én: ettél?
Á.: igen
én: én még csak most jöttem el a gyógytornásztól, még el kell mennem a dokihoz, nem tudom, mekkora sor lesz, és mennyit kell várni, aztán remélem, elérem a fél hatos vonatot, aztán még hazafelé veszek kenyeret, meg talán valami mást is vacsorára, és csak ezek után érek majd haza
Á.: jó
én: ezt mondd meg apának is!
Á.: mit?
én: amiket most elmondtam neked
Á.: hogy mindjárt hazajössz?

Mai ellenfeleim

Ma felvettem a harcot egy hatalmas doboz Lindt csokigolyóval. Sokat segített, hogy a készlet sajnos nem az enyém volt, hanem az irigy A.-é, aki úgyis legfeljebb egyetlen szemmel akart megkínálni. Így könnyebb volt érdektelenséget tettetni, mintha odaszórta volna elém az üveg csokigyöngyöket, hogy válogassak kedvemre. Visszautasítottam tehát, majd amikor levették rólam mind a vörös golyószemüket, egyszerűen szinte zokogva megfutamodtam előlük. 1:0 ide

jódolgukban micsinálnak

na, de komolyan

a félelmetes behívatásból úgy jöttem haza, hogy tulajdonképpen kis megszakításokkal, de főleg és inkább dicsérték Á.-t a tanárok, mintsem szidták. hogy nagyon okos, és igazán jól tanul, vág az esze, mint a borotva, jó versenyző, vezéregyéniség, tájékozott, karakteres gyerek, igazából talán nem is lett volna muszáj bejönnöm, de hát csak jobb így személyesen, ugye - mert hát kamaszodnak nagyon (mind) és Á. is nyegle tud lenni eléggé (mint a többi), és nem mindig válaszol szépen (értsd: nem káromkodva vagy csúnyán vagy rosszat, csak úgy mondja a jó válaszokat, mint akinek mindegy) és hogy vicceskedik sokszor (Á. szerint mindenen röhögnek, amit mond - én nem állítom persze, hogy ezért a pozícióért ne dolgozott volna meg hatodikban, de meg kell hagyni, hogy tényleg van humora is), és hogy viszi magával a többit, azokat is, akik nem olyan okosak (mind okos ám amúgy), és mióta itthon beszéltünk vele, mindent remekül csinál, többet jelentkezik, jobban figyel, kevesebbet dumál órán - szóval, csak így tovább!

biztosítottam őket a támogatásunkról és hogy szóljanak máskor is bátran, ha úgy gondolják. ugyanakkor azért egy kicsit muszáj volt mulatnom magamban, mert az iskolák egy részében (megkockáztatom, az iskolák nagy többségében) összetennék a két kezüket a hálától, ha minden gyerek ilyen együttműködő és jó fej lenne, és már alsóban sem szokás ennyiért személyes beszélgetést kezdeményezni - amit egyébként én sem bánok, mert tényleg inkább egy kicsit csacsogjunk többet és menjenek jól a dolgok, mint fogcsikorgatva kerülgessük egymást és a témát.

Az első akadály

Az első akadályt jól vettem, lefeküdtem este tízkor (ahogy pedig ritkán szoktam) és aludtam is reggelig, amikor is magamtól ébredtem fel. Mondjuk könnyű magamtól ébredni, ha nem kell időre menni korán sehová. Akkor az éjszaka után már csak a nap van hátra - és az éjszakai nullkalóriához mérten a nappali 1200 igazán fejedelmi ajándék, úgyhogy nyilván menni fog az is.

Ja, és

korai lefekvés meg sok alvás is tartozik a wellneskúrámhoz, úgyhogy megyek is aludni, jóéjszakát!

1200 (meg egy norvégiai tengerparti esküvő)

Egyszerűen nem mehet így tovább, ez már nemcsak egy csomó mindennek a rovására megy, hanem egész egyértelműen az én rovásomra. Főként, de nem kizárólag, mert ugye például a gyerekekére is. Mindenképp nehéz, ez meg külön visszataszító a számolgatások meg a méricskélések miatt, de állítólag ki lehet bírni, sőt, állítólag pont így kell túlélni. Én eddig mindig azt hittem, hogy majd megoldom kútfőből magam (mondjuk nem volt épp alap nélküli a gondolat, mert sokáig volt úgy, hogy karácsony környékén felszaladt öt-hat kiló, aztán január közepére egy deka sem volt belőle, a legvágyottabb nyárra meg épphogy kellemes mínuszokba kerültem) - de most már jó ideje nem megy. Se időm (tudom, állítólag arra van, amire akarjuk - de nem), se energiám, se erőm egyedül kitalálni. Ez nagyon fapados módszer, nagyon egyszerű - csak abban áll a nehézsége, hogy be kell tartani. Nem, nem kell hozzá még mozogni sem. 250 - 100 - 500 - 100 - 250 - ennyiben merül ki a dolog. Meg hogy alacsony legyen a glikémiás index, hosszan tartó az íz éhségmentes állapot. Meg sok folyadék (én amúgy sokat iszom, ha épp ráérek, mert jólesik - de most ha nem érek rá, akkor is inni kell)


És azt álmodtam, hogy Tamko meghívott engem egy norvég esküvőre, mert kiderült, hogy ő igazából norvég, és vonattal utaztunk oda, rengeteg rokonszenves rokona volot, némelyik innen-onnan régi ismerősöm, el volt kerítve egy egész tengeröböl, lefoglalva egy egész szálloda, szaladgáltunk a hideg homokban mezítláb, meg úsztunk a nagyon sötét kék vízben, az öböl egyik fele nagyon vészterhesen hullámzott, más részeken simja vol a víz, de az ég borult, majd sötét. Tamko elárulta, hogy bár norvégnak vallja magát, nem tud norvégul, mert Dániában született (nem tudom, dánul tudott-e), olyan kicsike,  gyönyörű sütemények voltak, és saláták sokféle hallal. A mindenki által vitt nászajándékokat központilag gyűjtötték be, én ötletesen (?) egy kék-piros-fehér aprókockás bébirugdalózóba csomagoltam könyvet és különféle csecsebecséket - de azt mondták, együtt bedobozolják mindet és repülővel viszik a nászút vagy a későbbi lakhely színhelyére. Persze én nem írtam bele semmi jókívánságot vagy üdvözlést, mert igazából Tamkot ismertem csak jól (meg akikről később derült ki, hogy osztálytársaim voltak pld.), a frissen házasuló párt nem - és szomorkodtam, hogy tapló vagyok, semmiképp nem méltó a szép norvég esküvőhöz. A hidegzuhany akkor ért, amikor kiderült, hogy Tamko továbbutazik egyedül (mondjuk Dániába?), nekem meg egyedül kell hazautaznom a transzszibériai vasúton, de már elfelejtettem oroszul, angolul nem tudok jól, németül sehogy - kicsit megbántam, hogy a szép málnás süteményekben reménykedve (voltak is tényleg) ilyen messzire utaztam, aztán nem tudom, hogy kell hazamennem, még pénzem sem volt. Egy bácsi az esküvőn való részvétel árát egyébként mindenkitől behajtotta - de nem mindenkinek került ugyanannyiba, velem kereken háromezret fizettettek (háromezer mit?), láttam, körülöttem mások többet, volt, aki háromezernyolcat is.

Na, elmegyek kalóriákat számolni holnapra. Ha holnaptól iszonyú dühös írásaim lesznek, ne csodálkozzatok!

Kirándultunk

Nem most, még tíz éve. Tulajdonképpen persze nagyon is most volt.

Mindenbajom van, mint a mindenízű drazsé, van benne égőgyomorízű, meg torokfájásízű, meg fejszétrepesztőízű, meg fáradtságízű, meg unalomízű, meg semmisemjóízű

Napok óta alig találkozom valakivel, de úgy tűnik, mégis elkaptam valami izét, ami heveny torokfájással, meg fejfájással, meg kar- és lábfájással jár. Remélem, nem valami őstermelő vírusgazda vírusszállító gépjárművét vettük meg, ahonnan majd mindig rám ragad valami, amint beszállok, madárinfluenza, vagy a sertéspestis, vagy egy szivacsos agysorvadással járó marhabetegség. Amúgy nagyon szép kis autó, de nem szeretem. A.-nak nem akarom megmondani, mert szomorú lenne tőle, meg azt mondaná, miért kapkodtam el a vásárlást. Nem tudom, biztosan azt hittem, gyorsan kell egy autó. De most már inkább azt hiszem, hogy egy forró tea kell gyorsan ágynyugalommal. És tulajdonképpen pont elég volt a télből is annyi, amennyit tegnap láttam belőle.

Jó alváshoz idő kell

- hiányolom ezt az alapvető mondatot, sőt, a szemléletet a magyar közgondolkodásból

flow

V. hazajön edzésről, átszellemült és ragyog: én annyira imádon katázni! tudod, akkor nem kell semmire sem figyelni, elhangzik a jime!, és nincsenek pontozók, nem szól senki, hogy hogy csináljam, csak jönnek a mozdulatok - tudod, mami, ezek nagyon logikus mozdulatok - és én olyankor nem látom, hogy mások körülöttem mit csinálnak, sőt, azt sem mindig látom, hogy vannak-e ott egyáltalán, csak csinálom a mozdulatokat és annyira nagyon boldog vagyok!

Új kocsi, régi gyerek

Hazahoztam az új autót. Mindenki bőszen villogott rám üdvözlésképp az úton. Nem örültem, hogy rendőri ellenőrzésre lehet számítani az útvonalon, mert még nincs elsősegélydobozom, sem háromszögem, és benzinnel is csak az első benzinkútig láttak el - de én a másodiknál akartam tankolni. Rendőrt végül sehol sem láttam, utolsó leheletemmel csepp benzinemmel begurultam a kútra - és a hatalmas üveges ajtóban megláttam, hogy a bal első lámpa nem ég. Akkor hát ennek szólt a sok villogás - köszi kereskedő! (aki elmondta, hogy a fődarabokra van egy év garancia, de az olyan apróságokra, mint kiégett izzó, persze, hogy nincs - csak azt felejtette el mondani, hogy ez az állapot máris fennáll) Tudom, tudom, minden elindulás előtt csekkolni kell mindezt, meg egyforintossal (vagy húszfilléressel?) az autógumi kopottságát is - azt sem néztem, meg, csak hogy nyári (amúgy új és nagyjából kopásmentes), úgyhogy szerdán megyünk patkoltatni (még az ilyen olcsó használtautók is kurvadrágák ám, én igazán nem akarok túl gyakran káromkodni, de basszus, az átíratás is iszonyú sok volt - még jó, hogy egy ideje már akartam új kocsit és volt rá elrakva pénz - mert nyilván a biztosító által fizetett összeg az új kocsit (nyeretlen tízéves, de nekem új) nemhogy nem fedezi a biztosító, de még a járulékos költségeket is csak alig). És igen, bosszant, hogy az az ember, aki összetörte a régit, minden bizonnyal egyáltalán nem is gondol már rá, hogy mennyi pénzbe és mennyi rengeteg utánamászkálásba kerül nekem az, hogy ő kicsit elbambult. És nem kért bocsánatot. Az új autó egyébként büdös idegenszagú, én nem szoktam ilyen bolti autószagosítót használni, mert szerintem azok is büdösek - de valamit muszáj lesz vele csinálnom, mert így nem tudom még megszeretni. De félni már tudok, hogy ellopják az iszonyatdrága kisautómat innen a ház elől is akár - mert a régi kormányzár persze, hogy nem jó rá, pedig én azt hittem, az univerzális. Tudom, még attól is ellophatják - de nekem megnyugtatóbb, ha rajta van, mint ha nincs. Most akkor ülhetek egész éjjel az ablakban, hogy nézzem, ott van-e még (de nem fogom látni, mert sötét téli ködszínű)


Amikor Á. hazajött, már majdnem koromsötét volt (de még nem teljesen), kérdeztem, látta-e az autót.
Igen - felelte - integettem is neki.
Integettél? Hogyan? - hatódtam meg a kamaszkori infantilizmustól (ami amúgy Á.-ra nem jellemző).
Hát, így (és mutatja, hogyan szokott integetni)
És, hogy tetszik? - kérdeztem
Micsoda?
Hát az új autó
Miért, itt van az új autó?
De hát most mondtad, hogy integettél is neki
Apáéknak integettem, találkoztam velük, mikor mentek edzésre
Ja... de itt az új autó a ház előtt, nem nézted meg?
Nem, nem láttam (mondom én, hogy láthatatlanná tévő köntös színe van)
Itt áll pedig (a házunk előtt nem szoktak más autók állni, az falun nem szokás)
Jó, akkor most megnézem (lepillant az ablakból) szép... kár, hogy sötétben nem látszik jól