Na, úgy látom, itt valaki épp lopja a show-t!

És a cukrot is? (kérdezte Á., még 2006. augusztus 20-án, amikor kimentünk tűzijátékot nézni a Duna partra, és a nagy villámlásokra először azt hittük,  hatalmas reflektorokkal tervezetten fényjátszanak az égen - de aztán elég hamar kiderült, hogy nem, mert az időjárás átvette a főszerepet (és ekkor valahogy elhangzott a fenti, azóta is emlékezetes párbeszédtöredék valami hosszabb beszélgetés részeként) - és aztán nagyon gyorsan az is kiderült, hogy a fényjáték csak nagyon laza kezdet volt a folytatáshoz képest. Amit egyébként úgy úsztunk meg száraz bőrrel, hogy amint nekikezdett az eső, és látható volt, hogy nem tréfál sem a víz, sem a szél, én levettem a gyerekekről a pulóvert és a nadrágot, mi magunk is nekivetkőztünk, a ruhákat szorosan becsomagoltam két nejlonszatyorba is, Á.-val összeölelkeztünk olyan sátoralakba, hogy a gyerekek beférjenek guggolva a lábaink alá és mondtuk, hogy szorítsák erősen maguk közé a ruhazsákgombócot, és mi ugyan szarrá áztunk, és a gyerekek sem úszták meg teljesen szárazon - de amikor végre vége lett az ítéletidőnek, akkor felöltöztek a száraz pulóvereikbe és nadrágjaikba, és finom száraz pulcsink nekünk is volt a csurom vizes hajunk és a csurom vizes nadrágunk közt, és úgy mentünk haza, hogy legalább a gyerekeknek nem kellett dideregnie és mi sem kaptunk tüdőgyulladást)

És ez azért épp ma jutott eszembe, mert a családi karácsonyokat (így, többes számban, igen) szervezve abba futottam bele, hogy mire én mindenkivel mindent egyeztettem (nagyon nehéz ám, mert amellett, hogy mindkettőnk szülei el vannak válva, amellett a tesóink házastársainak a szülei is mind el vannak válva, valamint további családtagokkal is rendelkeznek - így ahhoz, hogy optimálisan mindenki karácsonyozzon mindenkivel, aki akar, de valakik másokkal ne (nem utálatból, de ki akar idegenekkel?), és akik együtt karácsonyoznak, azok ne fussanak össze kénytelen-kelletlen ugyanazokkal más társaságban is (szintén nem utálat, egyszerűen csak célszerű időspórolás) - szóval, mire ezt így összeraktam, eléggé rendesen megnőtt a telefonszámlám - és akkor az egyik sógornőm felhívott, hogy megkapta az felszállási engedélyt végre a férjétől, hogy elkezdhessen szervezkedni, mert náluk, amíg a férj rá nem kezdeményezi, hogy beszélhet neki az ügyről, addig tilos ilyesmivel fárasztani szegényt, de persze a háta mögött szervezkedni sem szabad - és ennek a férjnek ez mindig nagyon későn jut el az agyáig és akkor mindig új körök indulnak, és mi már annyi évben megszívtuk és alkalmazkodtunk folyton mások időbeosztásaihoz, ami nekünk nem volt annyira jó - szóval, most felhívott a sógornőm, hogy elkezdheti a rákészülést, és én mondtam neki, hogy már mindenkivel mindent leegyeztettünk, hagytunk az ő puzzle-darabkájuknak is helyet, kettőt is,  hogy tudjanak választani, hogy ők jönnek (azt nem szeretik, mert messze lakunk és a férj nem szeret vendégségbe menni) vagy mi megyünk (azt sem szeretik, mert sokan vagyunk és akkor viselkedni kell, míg ott nyüzsög az a rengeteg ellenszenves idegen rokon) - és nekünk mindegy, mi mindenben megtaláljuk az örömünket, mert azt a napot arra szántuk, hogy akár itt, akár ott, de azzal a családrésszel leszünk. És én hallottam a hangján a csalódottságot, hogy nem vártam meg a szervezéssel őket, de volt év, hogy még 22-én is azon tipródtunk, hogy megkérdezi a férjét, hogy mehetünk-e uzsonnára is vagy csak koccintani - és sajnálom, de megelégeltem, hogy folyton másokra várunk és hozzájuk alkalmazkodunk, szóval, ez van, idén én loptam el a sót.