Cseppnyi adalék

nemén: milyen csinos vagy ebben a ruhában!
én: köszönöm - épp tegnap vettem
nemén: én azt hittem, hogy te ilyen pólós-farmeros lány vagy
én: ööö.... igen.... de még inkább nagyon sokoldalú vagyok

A határ

Gyerekoromban izgatottan és epekedve vártam mindig, hogy tavasz legyen. Azaz minimum18 fok napközben. Mert 18 fok (Celsius) volt az a határ, amit anyukám megszabott, amikortól szabad volt végre harisnya nélkül szoknyát és ezzel együtt szandált húzni. Mára kissé kevésbé érdekelnek a határok, meg fázósabb is vagyok - de a mai nap mégis az első mezítlábas szandálnap. Hurrá!

A helyzet, amelyben feltalálom

az esőkabátot.

A múltkor már boldogan beszámoltam arról, hogy februárban megtaláltam a szeptemberben elhagyott esernyőmet. Néhány hete - felbuzdulva ezen a sikeren - újból elhagytam egy esernyőt, ezúttal egy piros pöttyöset. Két hét múlva mentem érte egy lipóti pékségbe - és ez is megvolt. Csak elismeréssel szólhatok azokról a helyekről, ahol hetekig vagy hónapokig őrzik a holmijaimat ismeretlenek. Ugyanakkor a fenti két helyzet rávilágított arra, hogy nagyon utálok a kezemben felesleges cuccokat cipelni, és az esernyők eső vagy szél híján sajnos teljesen feleslegesek. Miért nem tudok az esernyőkbe belebújni? - sóhajtottam fel vágyakozva. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen bele tudok bújni, ha kiszedjük belőle a kemény vázat, meg leszereljük a nyelet és egy kicsit átszabjuk. Olyan kabátalakúra. Tulajdonképpen itt csapott belém a felismerés: hiszen lehetne esőkabátokat is készíteni! Persze hamar lehorgadt a lelkesedésem, amint rájöttem, hogy ezzel a találmánnyal valaki más már beelőzött.

Fiatal vagyok, kell a pénz

Közel másfél órája várok egy előszobában egy találkozásra, amelynek másfél órával korábban kellett volna megtörténnie. Nem egy sztár fanatikus rajongója vagyok, csak a munkámat végzem (amit amúgy továbbra is szeretek) - és hát ró rám ilyen kötelezettségeket a munka, hogy valakikkel  biztosan beszélnem kell. Nekik is kell velem egyébként, ott áll mindannyiunk felett megannyi törvény. Együttműködő partnerek vagyunk amúgy, nem ádáz ellenségek. Mármint per definíció - mert vannak azért olyan kliensek, akiket mostanra kevésbé kedvelek. Ő épp ilyen. Nagyon-nagyon elfoglalt. Vagyis annak mutatja magát. Szükségem van egy autogramra az aláírására, így rászánom a délelőttöt és várok. Egyedül van a szobájában. Néha kitelefonál a recepcióra, hogy még várnom kell. Aztán hirtelen előbukkan, kis legyintés - jaj, már el is felejtettem, hogy itt van - mondja kis gonosz felkacagással. Nem is kell, hogy befáradjon, aláírok itt a pulton. Nem haragszik, ugye, hogy egy cseppet megvárakoztattam? - kérdezi, miközben szignálja mindhárom példányt. Dehogy haragszom!  - hazudok a szemébe mosolyogva. Szerencsére a legváltozatosabb kliensi köröket is figyelembe vevő, nagyszerű felkészítést kaptunk, így tudjuk, hogy a különböző kulturális közegekből származó emberek különféleképp reagálnak a kihívásokra, ezért a lassabban vagy rosszabbul reagálókkal is könnyedén együtt tudunk dolgozni. Köszönöm az aláírást, viszlát!

Abban egyetérthetünk mind, hogy

nagyon rövid volt a tavaszi szünet. Azt azért nem gondolom, hogy ma este 22.07-kor kellett volna kiderülnie, hogy van V.-nél egy A4-es kémia (vagy földrajz? netán fizika) füzet, amelynek az utolsó ötven oldalát muszáj kimásolni, mert a füzetet holnap vissza kell adni. Haladéktalanul. De azt nyilván felfogjuk mi elmeroggyant szülők is, hogy ez egy ilyen kislánynak egyedül nem fog menni, meg amúgy sincs kedve hozzá, mert utálja. Úgyhogy A. scannelje be ha kedves az élete lehetséges, de minél gyorsabban, sőt inkább azonnal, mert amúgy késő van és V.-nek már aludnia kéne, ha az a nyomorult iskola nem kényszerítené arra, hogy fennmaradjon.

Kátyúban

Néhány hete hallottam a rádióban, miközben zötykölődtem a fogászatról hazafelé, hogy a Nemzeti Kátyúfelszámoló Ügynökség jóvoltából minden korábbinál kevesebb kátyú található Budapest területén, egészen pontosan 439 (esetleg 349). Már félúton jártam, fogaim folytonosan összekoccantak, de hazáig  további minimum kétszáz kátyún repültem át, aztán a munkahelyemig legalább újabb százon - szóval, egyetlen nap kis híján bejártam Budapest minden egyes gyönyörű kátyúját - és a 23 kerületből 19-et egyáltalán nem is érintettem. Milyen szerencsés helyre születtem, épp ide a Kárpát-kátyúba!

Ez csak onnan jutott eszembe most, hetek elmúltával, hogy egyrészt újból készülök a fogászatra a végleges csatát megvívni tömésemért, másrészt pedig újabb kátyúlelőhelyeket fedeztem fel, nem is kicsiket (sőt, szinte keréktörően óriásiakat) - és most az érdekelne, milyen pénzjutalom jár a túlélőknek egy-egy termetes kátyúból való kikecmergés után. Mert szerintem valamilyen díjra* mindenképp jogosult vagyok. Nagy Nemzeti Túlélő? A Nemzet Hepehupahőse? Kátyúkotorék-díj? Vajon melyik?

* nem útdíjra!

retrospektív

Idén V. kívánságára vettünk tíz darab hófehér tojást. Hogy szépen lehessen festeni. Arra mondjuk nem számítottunk, hogy hatalmas pink jelölést is muszáj vennünk hozzá - de így volt. De majd a piros festék alól nem látszik ki - gondoltuk többszörösen is optimistán. Naiv optimizmusunk akkor ütközött ki elsőként, amikor azt hittük, hogy a piros lében órákig fővő/ázó tojásokat úgy húzzuk majd ki a pácból, hogy azok pirosak. De a legjobb akarattal is csak azt sikerült elérnünk, hogy az eredetileg pink jelölésű hófehér tojások normál tojáshéj színűvé váltak, amitől enyhébben ütött el a pink pecsét, mint fehér korában - további festési szándékaink pedig oda vezettek, hogy úgy tűnt, mintha a normál színű tojásaink enyhén penészedni kezdenének. Mivel festettünk? Kezdetben volt a vörös és a lila hagyma, majd ez dúsult bogyós gyümölcsökkel (áfonya, szeder, málna, feketeribizli - a ruhákból mind kimoshatatlan, de a tojásokat nem fogták meg), ezt követően pedig roibos és fekete teát is bevetettünk - innen a penész-szín. Továbbá a tojások minden bizonnyal alien tojások voltak, ugyanis úgy főttek meg (istenbizony, mind láttuk, senki sem ivott előtte), hogy a fehérje átlátszó volt és folyós, de a sárgája már kemény!

Tormából idén egy különösen agresszív (üveges, de a tartósítószert leszámítva natúr reszelt) fajtát sikerült kifognunk, az első falat után percekig nem kaptunk levegőt - ezt a mutatványt ma nagyobb családi körben is bemutattuk.

Voltam ma színházban is - ajándékba kaptam egy jegyet, egyedül mentem el - és pont jó is volt így.

Nagyon jól telt a húsvét, csak kipihenni nem sikerült magam, kéne holnaptól egy nyugis hosszú hétvége, úgy négy nap, amikor egyedül lehetnék itthon (és nem főznék senkire, és nem lennék figyelemmel sem másokra), esetleg A. naponta egyszer -kétszer megjelenhetne, ha épp úgy kívánom.


első nap:

második nap:

Boldog Húsvétot!

Bemutatom a kalácsainkat:

Egy kicsit igazságtalan vagyok (még, de majd korrigálom), mert csak az ikrekről van fénykép, a mazsolás kistestvérükről, aki fél órával később született (ámde nagyobbra nőtt) még nincs képünk.

A kalácsok tésztáját V. gyúrta még tegnap, én ma megformáltam és kisütöttem őket - és még fő a sonkánk, mert azt tegnap elfelejtettem (sic!) megfőzni, és még színes tojásaink sincsenek, mert kissé elúsztunk a dolgokkal más irányú tevékenységek* okán. És tormánk is csak olyan van, amit kálium metabitszulfittal (vagy más hasonló nevű cuccal) kezeltek, mert mire elmentem a boltba a tormagyökérért (amit amúgy napok óta nézegettem, de mindig volt valami mondvacsinált és hülye okom arra, hogy épp akkor miért ne vegyem meg) - szóval, a reszelni való torma elfogyott.

De a nyúl megérkezett, mielőtt a gyerekek felébredtek volna (könnyű a kamaszok szüleinek nyulainak, mert a kedvezményezettek még most is alszanak). Úgyhogy most lesz időm szép ünnepi asztalt teríteni - ha nem blogírással múlatom az időt. Szóval, legyetek boldogok és éljetek sokáig!

* takarítás, lustálkodás, beszélgetés