Ha harc, hát legyen

hozzá kardvirágom. Négy csokorral vettem* - és csak a pénztárcám szabott határokat, a vágyam tombolt volna még sokkal tovább. Minden színből akartam. Sokat.

* az Aldiban kardvirágakció van, 1400 Ft/csokor - a temetőnél 300 Ft/szál (sajnos ott kezdtem a vásárlást három szállal - igaz, csaptam hozzá egy napraforgót és egy csokor sóvirágot is - aztán az Aldiban megrészegülve az ártól vettem még három csokorral). Már írtam itt korábban a kardvirágoktól való eltiltottságomról és a felszín alatt zubogó vágyakozásról - hát, most beteljesedett. Vettem hozzájuk egy műanyag vödröt is, hogy legyen miben tartanom. A számtól vontam el a falatot, mert így nem vettem sok, amúgy vonzó finomságot - de hát testemnek - lelkemnek is jobb lesz így)

A kenyérsütés misztériuma

Voltak korábbi próbálkozásaim, de igazán a karantén utolsó napjaiban tanultam meg kenyeret sütni - féltem, hogy lemaradok, ha elmúlik. Jól tettem, hogy belevetettem magam, mert minden kenyeremnél az a jellegű büszkeség fog el, mint amikor a gyerekek megszülettek. Korántsem annyira intenzíven és elsöprően persze, de ugyanúgy megvan benne a teremtés egyediségének gyönyörűsége. Azt hiszem, a saját kenyérnél érzi át az ember igazán azt a lassan feledésbe merülő szokást (mondást), hogy nem dobunk ki kenyeret és hogy a földre esett darabot megcsókolva kérünk bocsánatot amiatt, hogy engedtük bepiszkolódni őt. A bolti kenyerek lehetnek alienek, klónok vagy robotok, de a házi kenyér maga a tiszta, szűzies, egyedi, isteni csoda.

Szerelmes vagyok a kenyereimbe, nem holmi ételként, hanem éltető és gyógyító teremtményként szeretem és tisztelem őket.

Komolyra fordítva (és nem google translete-tel)

Nem, mi nem karanténozunk árukat - de olvastam másoknál, hogy kéne. Nem fertőtlenítünk minden bejövő cuccot - bár ezt is olvastam, hogy valaki mindent. Itthon sem fertőtlenítünk mindent - és el sem tudom képzelni, mások hogyan csinálják. Ezek meghaladják az én képességeimet még békeidőben is, de homeofficeban ezerszer annyi munkám lett, mint korábban volt. Fülemen a telefonnal ébredek. 

Én amúgy is rendetlen vagyok, kábé bármit érdekesebbnek találok a takarításnál - nem, a betegen fetrengést és a meghalást nem - és nyilván ennek ellenére is rászánom magam időről időre, meg a gyerekeket is "takaríttatom". Egy kicsit. Valamennyire. Nyilván nem elég. De akkor hogyan kellene és mennyit?

Van domestosunk (kettőt tudtam venni, a harmadikat visszavette a pénztáros, hogy az már ipari mennyiség), van Flóraszept konyhai spray (ebből eleve csak kettőt akartam venni, ezt engedélyezték), van sima hipónk (ezt mi rekeszszám szoktuk venni - viszonylag ritkán, de akkor hatot (?) egyszerre, man mosóporunk, mosogatószerünk, szappanunk - van még valamennyi fertőtlenítő kendőnk konyhai felületre és kézre is - de az állítólag haszontalan, mert nem elég. Vannak kis kézfertőtlenítőink, mert mániákus vagyok és utazáshoz használok amúgy is - de állítólag ezek sem feltétlenül jók. Van két kis flakon gyógyszertárban kapható kézfertőtlenítőnk. Van meleg vizünk. Ennyi.

Úgyhogy nagyon komolyan kérdezem, hogy ti hogyan éritek el, hogy azt mondhatjátok, hogy "fertőtlenítetetek mindent"? Magatokat, lakást/házat, beérkező árukat? Macskát?

Mik a használat szerek, eszközök? Mi az eljárásrend? Mi a gyakoriság? ÉLelmiszereknél hogyan? Mivel? Mit?

És hogyan fertőtlenítitek, teszitek újra használhatvá a maszkjaitokat? Hol tartjátok őket? Mi a helyzet a gumikesztyűkkel? Azt hogyan viselitek vagy sem? Hogyan mossátok, fertőtlenítitek?

Mi van azzal az elmélettel, hogy mindenkinek (vagy csak a csecsemőknek?) meg kell enni évi egy kiló koszt (????), mert attól gyarapszik az immunrendszerük? Mondjuk, ha így lenne, én jól állnék, mert rengetegszer eszem mosatlan gyümölcsöt. Mármint eddig. Most már lassan semmilyet.

mother's little helper*

Még mielőtt megtudtuk volna, hogy egy potenciális halálbolygón hömbörgünk az űrben, kiszolgáltatva az elemeknek, az atomoknak, a baktériumoknak, a vírusoknak és más embertársainknak - szóval, időszámításunk előtt egy-két héttel - vettem egy kis gőztisztítót. Mert attól féltem, hogy a francia Adele azonnal visszafordul a kapuból, ha meglátja, hogy nem kávéárnyalatos bézsszínűek a fugák a fürdőszobában (nem beszélve egyéb hiányosságokról). Aztán amikor kiderült, hogy Adele nem jön, hirtelen annyi más dolgunk lett homeofficeban és azon kívül is, hogy megfeledkeztem a gőzmasináról (mondjuk ehhez is kellett egy tébolyult, vak lelkiállapot**, mert a nagyszoba dohányzóasztalán áll hónapok hetek óta a kibontatlan dobozban)

Tegnap aztán házhoz szállították nekünk a koronavírust rég megrendelt szellőzőrendszert, két ember (ebből egy totálisan maszk nélkül) jött, a maszk nélküliből úgy ömlött az áporodott cigiszag, hogy végig diszkréten öklendeztem a vele való rövid interakciók során. Öt órán át ontották a port falból, műanyag ablakkeretből, mire elkészültek. Ha nincs épp vírusmizéria, azt mondtam volna, elég tisztán dolgoztak***. Most azt mondom, tökéletesen megértem, hogy miért nem elegendő sima textilkendőt kötni az arcunk elé ffp3 maszk helyett - mindenem viszketett a szálló portól az összes ruhám alatt is. A tüdőm is. Egész éjjel hörögtem. Most várom a véget végét.

Szóval, tegnap, miután elmentek a munkások, eszembe jutott, hogy a totálisan kipakolt fürdőszobába addig semmit sem viszek vissza, míg újszerűvé nem súroltam a fugákat. A gőzgéppel. Már értem el eredményeket - de messze még a visszapakolás. Viszont rájöttem, hogy ezzel például lábtörlőt és küszöböt és cipőtalpakat is tudok fertőtleníteni. Embert nem lehet, az gyilkosság lenne.

* a szám innen 

** mindig erős voltam képzavarban - de higgyétek el, érzékletesebb így, mintha ezek nélkül írnám

*** ezért nem mondtuk le, mert azt mondták, nincs por - de csak szemmel látható por nincs, amúgy borzalmas

Minden csupa móka és kacagás

Mármint a munkahelyemen. Szerintem szórakozni járunk mi oda. Vagy ha eredendően nem is azért megyünk, de pompásan elszórakoztatjuk egymást, bármi is épp a kötelezően megtárgyalandó  komoly alaptéma. Nem mondhatok semmi konkrétat*, de dőltünk ma is a röhögéstől, amikor némely szakmai(nak szánt) anyagokat olvastunk fel egymásnak (és időnként - pusztán  a jobb érthetőség kedvéért - dramatikus elemekkel kísértük őket) Egy-két ember kivételével mindenkinek elég jó a humora - és nem félünk használni az esetleges éleket sem. Nagyon különbözőek vagyunk életkorban, világnézetben**, nemi identitásban, élethelyzetben, érdeklődésben, tudásban, műveltségben (stb.) - de valami jó tündér*** behelyezett minket egy búra alá, amin belül a  kimeríthetetlen egymás iránti tolerancia és a nevetőgáz az úr.

* pedig úgy mondanék néha!

** neeeem, annyira azért nem!

*** ez feltehetően a főnökünk, Foncsika

Kimostam a hajamból Oostende homokját

Sosem láttam még télen a tengert, megható volt, erős, hangos és szelíd. Pörögtem és azt kiabáltam nevetve, hogy "hahó! hahó! a tenger!" A tőlem néhány méterre álló A. sem értett belőle semmit. Odajött: szóltál? Nem, csak örvendezve kiabálok teli torokból - mondtam. Szedtem kagylókat.

Szép volt Brugge is, de későn értünk oda,  aztán visszafelé a vonathoz ronggyá áztunk. Meg másnap az Atomiumnál és hazafelé is. Brüsszel csalódást okozott, hiába lehetne szép, ha elhanyagolt és koszos. A marokkói étterem viszont, ahol a szülinapi vacsorát kaptam, csoda jó volt.

Lesznek majd képek (vannak képek, csak foglalkozni kellene a gépre átrakással meg a feltöltéssel, de a véges, kicsiny időmet most tanulásra kell fordítanom inkább)

az év első ajándéka

Lécci, ne nevessetek ki, de én még soha nem jártam Pintér Béla társulatának előadásán. Egyszerűen nem sikerült rá jegyet szereznem, és ugyan időről időre kaptam ígéreteket, hogy szereznek nekem - de ezek megmaradtak ígéreteknek. Amellett, hogy kíváncsi is vagyok, már-már cikinek is éreztem, hogy én még sosem. Hogy nem vagyok elég trendi, sem előrelátó, sem figyelmes, sem gazdag ahhoz, hogy egyszer végre eljussak egy pintérbélára.

Ma reggel - takarítás helyett - a jegy.hu-n keresgéltem ajándékjegyet valaki másnak valami egészen másra. Beikszeltem, hogy csak azokat az opciókat mutassák, amire még van jegy. Erre ott virít egy pintérbéla holnaputánra. Amire amúgy hónapokkal előre is csak előjegyzés van. Na, gondoltam, vagy rosszul ikszeltem vagy nem működik ez a szar. De azért ráklikkeltem. Hogy megbizonyosodjak, mi nem működik. Erre ott virít két pompás jegy egymás mellett zölden! Gondolkodás nélkül megvettem, már el is küldtem A.-nak, hogy színházba megyünk. Remek - írta vissza. Mivel nála a kényszeredett beleegyezés és a kitörő öröm is ugyanezt az egy szót hozza magával (nagyjából ugyanazzal a hangsúllyal), én úgy veszem, hogy nagyon boldog a jegyek láttán.

Karácsony - szeretem

És - sok más mellett - még egy pénteki (vagyis edzés-) napra szóló hangversenyjegyet is kaptam, ahová együtt fogunk elmenni.

december 28., szenteste

Áll a fa. Gyönyörű! Ismét életünk legszebb fáját hoztuk haza! Á. és V. közösen díszítették fel, én a (karácsonyi vacsorákhoz képest) meglehetősen minimál-vacsorát készítettem el: burgonya gratin (még sül), zsályával sütött marhacomb (még pácolódik), endíviasaláta (még a szatyorban - de csak sót és citromot teszek majd rá, nem kell előre elkészíteni) és tiramisu (ez készen van, hűl). 

Karácsonyi meglepetésként megtaláltam az öt liternyi, nyár eleje óta cukrozott alkoholba fojtott vegyes gyümölcseimet (eper, málna, ribizli, cseresznye, meggy, sárgabarack, őszibarack, szilva) - egy kis tálkányival koccintottunk A.-val (akivel amúgy már délelőtt megbeszéltük az eddigieket és kibékültünk) - elég ütős hatása van! Úgyhogy most hajat mosok, aztán felveszem a szép ruhámat (idén szép ruhám is van) és már fel is csendülhetnek a karácsonyi énekek* és jöhetnek a meglepetések**

Mindenki jobban van, Á. cataflam nélkül nyomta le a teljes napot, senki nem szedett lázcsillapítót és senki sem lázas. Én végtelenül kimerült vagyok, inkább a kiakadásom, mint a sok munka miatt. Holnap jönnek a szüleim és A. anyukája is, akkor majd borsodó lesz és zöldséges őzpörkölt knédlivel (vagy yorkshire pudinggal), meg franciasaláta és krumplisaláta rántott hallal (csak nekem) és talán maradt még egy kis (vendéglői) halászlé is. Ja, és talán kapunk néhány rúd bejglit is.

*A karácsonyi zenék már a fadíszítést és a főzést is kísérték

** sem A., sem V. nm nézték meg mérgemben odavágott ajándékokat, úgyhogy még ők sem tudják, mit fognak kapni

Kurzuskerső

Nem szokványos alakzatú textilek szabályos hajtogatása
Tüsszentés-elodázó technikák (haladó szint)
Mennyiségérzet-növelés I. (forró italokhoz)
Mennyiségérzet-növelés II. (mindennapi kenyerünkhöz)
Mennyiségérzet-növelés III. (baráti gesztusokhoz)
Mennyiségérzet-növelés IV. (párkapcsolatokban)
Tartós expresszfogyási trükkök (-5 kg/hét sebesség jojó nélkül)

ismét a szavakról (és egyéb dolgokról is)

A múltkor írtam már a spárgáról (ami nem csak növény, hanem egy madzagféleség is) - itt az újabb félreértett verzió:
én: spárgából fogjuk elkészíteni (a makramé karkötőt)
Bianka: de én nem vagyok elég hajlékony, nem tudok spárgázni! (és nem viccel!)

Egy másik napon pedig azt mondtam, hogy varrni fogunk.
Dorka (8 év körül): nekem anyukám még nem engedi
én: mit?
Dorka: hogy varrassam magam
én: oké... akkor először ujjbábokat varrunk, nem magunkat

És így is lett. Némi huzavona (nem tudom befűzni! én sosem fogom ezt megtanulni! az anyukám sem tud varrni, én ezt örököltem... befűzöd nekem?) és a tömegesen a tűkre oktrojált gordiuszi csomó feloldása után. Mutatom:

ők: nem tudom áthúzni! nem megy! nem sikerül! mondtam, hogy nem tudok varrni! (etc)
én: ööö... ne kössetek csomót a tűhöz!
ők: de akkor kiesik a lyukból!


Kérdések közben:
most akkor ezt vágjam ki? kétszer??? kivágod inkább nekem?*  muszáj körbevarrni?** nem csinálnád inkább te meg nekem? már elfáradtam! visszaadhatom? nem lehetne inkább ragasztani?  muszáj így csinálni? én inkább filccel rajzolom meg, jó?

Az eredmények közül (ezek a nagyon profi kitartóak munkái):

Igazából el vagyok képedve, hogy ezek a mai gyerekek mennyire kézügyetlenek (95% sosem varrt még semmit, nem fogtak tűt a kezükbe!), mennyire türelmetlenek, mennyire nehezen fókuszálják a figyelmüket, mennyire lármásak, mennyire fegyelmezetlenek - és mennyire hálásak mégis a tortúrának megélt foglalkozásokért, mert mindennap fürtökben csüngenek rajtam, hurráznak, ha érkezem (pedig mindennap valami szörnyen bonyolult kézműves ötlettel megyek)

* nem, többnyire nem csináltam meg helyettük... bár ha chillesre akarom a délutánomat, akkor nyugodalmasan megvarrhattam volna két óra alatt egyedül egy csomót anélkül, hogy a fülembe visítozzanak, aztán kioszthattam volna

** gyerekujj méretű ujjbábokról beszélünk, 25 öltéssel nagyon szépen körbevarrható volt (hímzőfonalat és  nagy lyukú hímzőtűt használtunk)

Legszebb a sárga

Most anszínes tintákról álmodom.

Legyetek jók, ha tudtok!

Varázskulcs Tábor azoknak a gyerekeknek, akiket a családjuk nem tud támogatni abban, hogy élménydúsan és hasznosan tölthessék a nyári szünetet. Ha van egy kis pénzetek, támogassátok őket!

Egységélmény-generátor

Sajnos nem én találtam ki. De bár én lettem volna az! 

Vége

Mi itt Európában a mai nappal elhasználtuk az egy évre fenntarthatóan rendelkezésre álló és/vagy megújuló energiakészletünket. Holnaptól a jövő évet használjuk. És évtizedek óta a jövőt. Én is. Csodálatos dolog anyának lenni, még ha nem is mindig vagyok csodálatos anya. És rémisztő is egyben belegondolni, hogy mi lesz a gyerekeim (és a korosztályuk) sorsa, nem a beláthatatlan jövőben, de hamarosan - ha így folytatjuk. Magyarországon az a közbeszéd járja, hogy az önző emberek nem vállalnak gyereket. Én egyre inkább úgy érzem, hogy sokaktól hihetetlen alázat és lemondás a jövő javára. Ha csak rajtam múlna, én sosem vállalnám vagy választanám a gyerektelenséget. De ha a gyerekeimre gondolok, nem tud nem az eszembe jutni, hogy nem volt-e mégis hihetetlen  ostobaság és felelőtlenség így, egy ilyen világba útnak engedni őket. Borzalmas érzés. És borzalmas érzés az is, hogy én magam sem jutottam még el oda (sőt, nagyon-nagyon messze vagyok még attól), hogy én olyan módon éljek, ahogy nekik a jövőben az a legoptimálisabb lehetne. Az sem biztosítana semmit, de legalább nem gátolná a jövőt. Meg vagyok hasonolva. Nemcsak ma, de így az évnek ezen a túl korán érkezett végén különösen. Szomorú vagyok és ezentúl tudatosan egyre kisebb lábnyommal fogok élni.

Ki keljen fel kávét főzni május elsején? (a meggyőzés művészete, jedimesterszint)

A.: éhes vagyok... kéne egye jót reggelizni!
én: de legalább egy kávé!
A.: az is nagyon jó lenne
én: sajnos én most nem tudok hozni
A.: miért?
én: mert én ma csak másodikként tudok felkelni
A.: oké, akkor hozok én

Szép vagyok

Cifrázhatnám, de ez a lényeg.

Nem tudok úgy bemenni a munkahelyemre, hogy a kollégáim valamelyikének fel ne tűnne, hogy fodrásznál voltam, hogy kihúztam a szemem, hogy új ruhám van - vagy hogy a régi ruháim állnak jól (és egyre jobban). Azt mondhatnám, hogy objektíven nézve nem történt velem semmi. Vagyis - egyelőre - nem fogytam le, holott nyilvánvalóan szükséges lenne. Viszont sokat mosolygok, bátran viselek mindenféle színeket és formákat, komfortosan érzem magam a bőrömben, még ha nagyobb is jó néhány számmal, mint kellene.

Lehet, hogy ez nektek természetes, de én több, mint tizenegy keserves, sötét évet húztam le egy olyan cégnél, ahol akár fazekat is húzhattam volna a fejemre, az sem érte volna el azt az ingerküszöböt, hogy valaki szóvá tegye. A kövérségem ezzel szemben napi téma volt - viccelődésnek vagy figyelemnek álcázva, amitől még tovább híztam. Az állandó stressz számomra a leggyilkosabb hízókúra. Az idei évre a mérgező emberek gyakorlatilag mind eltűntek az életemből - hihetetlenül felszabadító érzés!

És most, hogy jellemzően boldog vagyok, szerintem menni fog a fogyás is. Addig is vettem magamnak gyönyörű, színes nyári nadrágokat, fürdőruhát, színes tavaszi ruhát - és úgy járok-kelek az utcákon, mint aki máris tényleg szép.

Esernyő, kulcs

Elhagytam még szeptemberben az esernyőmet. Sejtettem, hogy hol, de nem tudtam érte visszamenni a következő napokban, aztán a következő hetekben, majd hónapokban sem - aztán nagy szomorúan már meg is békéltem azzal, hogy az az esernyőm nincs többé, pedig szerettem, mert selymes a fogantyúja, jó nagy ernyő és visszafogott eleganciával viselhető (semmi extra amúgy, egy Rossmannos pöttyös ernyőről van szó) - aztán ma úgy adódott, hogy elmentem a Fuga előtt. Már majdnem este nyolc volt, de még voltak odabent, úgyhogy benyitottam és mondtam, hogy szeptemberben voltam itt egy rendezvényen és tudom, hogy naivnak tűnő ötlet, de hátha... hosszú volt, fekete, fehér pöttyös... és kicsit hümmögtek a lányok, hogy hát, nem tudják, de bementek megnézni az irodába - és az ernyőmmel jöttek ki. Visszakaptam. Szeptembertől mostanáig megőrizték. Kedvelem az építészeket. Menjetek a Fugába, vegyetek könyveket, hallgassatok előadásokat, igyatok meggylét, aztán felejtsétek ott a holmijaitokat - - és fél év múlva menjetek vissza értük, és a holmik meglesznek. Egy cseppnyi Európa Budapest szívében. Imádom!

Viszont - azt hiszem, ettől félek - hogy valahol elhagytam ma a kulcscsomómat is. Sajnos nem a Fugában. Nem tudom, hol. Többször is pakoltam zsebből ki, táskába be - aztán vissza, aztán megint - és most nincs sehol, se zsebekben, se táskákban. Ilyet nem szoktam, még az a kulcsom is megvan, amit hat évesen kaptam (mondjuk azt a zárat mostanra már jó néhányszor kicserélhették). Nagyon ciki, mert a lakáskulcsomon kívül egyéb, munkához kellő kulcsok is vannak rajta. Kissé kétségbe vagyok esve.

Itt a tavasz és az ősz

Már nem elég az idő  gonosz, szuvas vasfogának, hogy a gyönyörű gesztenyebarna fürtjeimet rágcsálja, már a szemöldököm is kell neki. Félelmetes!

Ezenkívül pedig teljes gardrob-ürítést tartottam a "merj elengedni" jegyében, és olyan, több, mint tíz éve őrizgetett ruháimtól is megváltam, amelyekről azt képzeltem, hogy a motivációs ruhatáram alapjait képezik. Amikbe majd belefogyok és beleszépülök. Nos, most egy nagy svunggal elajándékoztam mindet. Ezt úgy képzeljétek, hogy egy 150 literes szemeteszsák (nomen est omen?) lett tele teljesen a gyönyőrűbbnél gyönyörűbb ruhákkal - és van még további jó néhány darab, amit ténylegesen ki fogok dobni, mert azok már csak kirándulós vagy sportpólónak jó (de leginkább annak sem) - szóval, szinte színüres szekrénnyel kezdem a tavaszt, nincs egy motivációs* rongyom sem, amit nem tudok felvenni! Ki tudja, hátha ez lesz a háj elengedésének is a módja?

* igazából viszont motiválni már nem tudtak, csak vágyakozva és nagyon frusztráltan bámultam őket, hogy teli van a szekrényem szebbnél szebb ruhákkal, de mindhez kövér vagyok - most már csak a teljesen üres szekrényt boríthatom magamra, ha úgy adódik, hogy rejtőzködnöm kell.

Március

Évtizedekbe telt, míg észrevettem a márciust. Hogy ez valami érdekesebb és több a szükséges rossznál, ami a szürke télből az illatos későtavaszba vezet. Untam a hóvirágok sápadt fehér színét, nem éreztem benne az újjászületés, az elsővé válás isteni erejét, én rögtön a tulipános-orgonás tobzódástra vágytam. Nem érintettek meg a csupasz ágvégeken megjelenő rügyek, csak a kopaszságot észleltem. Fáztam a márciusi szélben, hidegnek és így furcsán komikusnak, már-már feleslegesnek találtam az első napsugarakat. Nem tudtam, mennyi mindent visz el és hoz a szél, azt hittem, más dolga sincs, mint összegubancolni, kifésülhetetlenné kócolni a hajamat. Évek óta úgy rohan az idő, hogy alig (sőt, sokszor nem is) győzök megbirkózni a változással. Egy ideje nem a nyarat várom, hanem igyekszem élvezni azt, ami épp van. Sokszor fárasztó, de így is csodálatos.