Az esőről még

Egész éjjel változó intenzitással hol esett, hol zuhogott - és ma reggel, amikor elültettem négy cserép petrezselymet a magaságyásba - kifejezetten azért vettem őket pénteken, mert tudtam, hogy szombaton jön a nagy eső - szóval, a felső épphogy nedves egy millimétert leszámítva a föld por száraz volt. Isa, por es homu vagymuk.

Ma két éve halt meg anyukám. Nem hiszem, hogy lenne nap, amikor nem jut eszembe. Sokszor hiányzik, van, hogy elmosolyodom rajta, van, hogy visszaemlékszem rá, hogy ezt vagy azt tanította vagy együtt csináltuk, de haragszom is rá. Többnyire értem, mikor miért döntött úgy, ahogy, sőt, sok dolog utólag is igazolható a korábban talán megkérdőjelezhető döntéseiből, utólag is nagyojn okos, sőt, talán még okosabb, de utólag is fáj, hogy sokszor túl kevés ideje jutott rám. Gondolom, azt hitte, egyedül is menni fog. Végül is ment, csak nem mindig úgy, nem mindig arra. És bár sokszor csodálom, nagyon haragszom is rá azért a naivságért, amivel újra és újra mentséget talált bárkinek szinte bármire, amit elkövettek ellene. Pedig sokan kihasználták a gondoskodását, szakértelmét, lelkiismeretességét, bizodalmát - és ebben élen jártak nemcsak a kollégái, de - és a legfelháborítóbban és legfájóbban - a testvérei. Biztos volt abban, és én is, hogy van körülöttünk egy megtartó családi háló - de mint kiderült, ez a háló elsősorban anyukámból állt, és ahogy ő eltűnt, a család is köddé vált. A három testvére közül egy sem keresett az elmúlt két évben (előtte sem gyakran és előtte is egyre ritkulva segítve őt). Az elmúlt két évben anyukám halála mellett ezt volt a legnehezebb feldolgoznom, hogy nélküle sem én, sem a gyerekeim nem létezünk a patyomkin család számára. Mintha anyukám lett volna (és igen, nyilván ő volt) az egyetlen szál, ami lazán odakötött volna. Visszagondolva a korábbi évtizedekre persze világosan látszik, hogy a szeretetkapcsolatoknak nagyon álságois és szűkös tere volt csak a családunkban, a felszín hellyel-közzel fecsegett ugyan, a mélyben viszont sötétség és közömbös részvéttelenség honolt. Miután ez a szál anyukám betegségével meggyengült, a halálával pedig végleg elpattant, légüres térbe pottyantunk. Apám oldaláról sosem volt családom, és két éve már az anyai ágról sincs. Örülök, hogy ezt az árulást anyukám már sosem tudhatja meg. Ő abban a hitben élt (vagy csak remélte?), hogy úgy hagy itt minket, hogy amíg a testvérei közül bárki él, mindig lesz, aki ha mást nem is tud tenni, de megkérdezi, hogy vagyunk. Mert ha ő lett volna az, aki utolsóként hal meg, biztos vagyok benne, hogy minden testvére minden gyerekére rendszeresen jutott volna figyelme és gondolata. Nem mondom, hogy teljesen túl vagyok már ezen, de már tudom, hogy elmúlik ez is. Mindenesetre nagyon sokat tanultam magamról (és másokról is, családi dinamikákról és működési mechanizmusokról is) az elmúlt két évben, olyasmiket, amiket korábban csak leírva láttam, csak az elméleteket ismertem - most meg tessék, itt van élőben. Ezzel párhozamosan, és nem teljesen ettől függetlenül hihetetlen eredményeket értem el a családfakutatásban is, imádom, ahogy a puzzle egy-egy újabb, nagy nehezen fellelt és irányba forgatott darabja a helyére pattan, ahogy egyre többet értek a múltból, úgy értek egyre többet a jelenből is.

Amúgy Á. szépen halad a phd kutatással messzeföldön, V. az utolsó évét kezdte az egyetem master fokán, mellette dolgozik, A. jobb formában van, mint bármikor korábban, csak én öregszem a kelleténél gyorsabban.

Ess, eső, ess!

Emlékszem, hogy óvodásként mennyire abszurdnak tűnt ez a mondóka. Nem értettem, ki és miért kívánhat ilyesmit? Hogy borús legyen az idő? Hogy essen? Később az afrikai esőtáncot, esőistent már értettem, de továbbra sem tudtam értelmezni a saját viszonyainkra. Most esik, idén talán negyedszer? Ötödször? És drukkolok és szorongva izgulok, nehogy elálljon, hogy essen még, még és még - pedig a kertnek így őszre már annyi. Több fáról nem tudom elhinni, hogy még kihajthat egyáltalán, de nagyon szorítok nekik. ÁÉrdekes, hogy a közel húszéves cseresznye és egy öreg birs látszik meghalni, a tavaly ültetett almafák (a gondos mulcsolásnak köszönhetően?) élnek. Virulást azért nem mondanék, de egyértelműen élnek. Hamarosan beköltözik még két kicsi körtefa - és annyira szeretném, ha a régiek is megmaradnának! Szóval, ess, eső, ess, holnap délig ess - és aztán akár tavaszig mindennap, de utána is gyakran, éjjelente, ess, eső, ess!

Két***** szó a hüvelyszárazságról

1. tényleg*

2. létezik****

* kezdek** kiöregedni a midlifecrisis időszakból

** már*** kiöregedtem

*** rég?

**** az elmúlt hónapban a patikákban fellelhető összes szart szert teszteltem, mondjuk úgy, hogy hagynak kívánnivalót maguk után. Én például többnyire azt kívánom, hogy térjen végre végleg vissza az eredeti, kínlódásmentes állapotom

***** a címadáskor még nem sejtettem, hogy nem bírom ki

Jó döntés volt

elkezdeni blogot írni. Sajnálom, hogy nem korábban. Imádom visszaolvasni, különösen a gyerekekről szóló részeket. Mennyire cukik voltak! Mondjuk én meg egy türelmetlen hisztérika - de legalább jó a humorom. Vagyis nekem bejön. Érdekes visszanézni a covidra. A sok kínra a szüleimmel - és akkor tényleg úgy éreztem, hogy mindezektől sosem fogok megszabadulni (finomabb lelkűek kedvéért: nem a szüleimtől, a kínoktól) - aztán most itt vagyok megszabadulva és az öregség által kínoztatva, és milyen jó is volt fiatalnak lenni (pedig már akkor sem voltam fiatal).

helyzetjelentő

Nem indultunk el sehová*, ötödik napja szedem az antibiotikumot, csöpögtetem a fülembe az elixírt**, széltől is óvom - és hát nem jó. Jobb, mint amikor nyüszíteni kellett a fájdalomtól, mert most nem kell, sőt, nem is szedek már fájdalomcsillapítót. De ez nem jelenti azt, hogy halványan, a háttérben ott ne mocorogna a fájdalom. Ott mocorog, hol jobban, hol kevésbé, de sosem semennyire. Alig hallok a jobb fülemre, állítólag elmúlik (ez is), amikor elmúlik (az egész). Jobb híján mosással ütöm el itthon az időt, még az a leglátványosabb dolog, berakom, kiszedem, kiterítem, már száraz is. Arról, hogy utána mi lesz vele, ne beszéljünk, mert nincs elég hely a szekrényekben, vagyis örök körforgásban hányódik minden.  Nézek sorozatot is, bár próbálok lejönni róla. Olvasok, de keveset, nincs türelmem - néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna leírni egy ilyen szomorú mondatot. Néhány éve elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy öreg vagyok és kétségbeesetten próbálok megszabadulni a tárgyaimtól, de lélekben nem vagyok felkészülve a felesleges holmik elengedésére (sem). A családfakutatással épp stagnálok, de ezerhatszázvalahányig, tizenegy nemzedékkel feljebb jutva sikerült egy-egy ágat megtisztítanom a rárakódott homálytól - ez egy olyan értelmesnek tűnő tevékenység, ami valójában szintén elég értelmetlen az eredményét tekintve (a gyerekeimet nem érdekli az ügy, és A.-n kívül nincs kivel megosztanom, amit találok) - de a folyamatot tekintve, számomra mégis van értelme. Majd egyszer mesélek erről is, most inkább csak azt akartam mondani, hogy a fellelt őseimnek összesen nem volt annyi cucca, mint amivel én nap mint nap birkózom. Ah, a múlt hordalékait legyőzni akaró iszapbirkózásban erősebb vagyok minden ősnél, ez az én szupererőm és egyben a vesztem is. Miért is nem érintett meg inkább a minimalizmus szele? Hideg*** és unalmas**** szürke, fehér, INOX, pont, mint egy hullaház (ahogy képzelem), a szag azért talán jobb (szintén ahogy képzelem).

* de ami késik, nem múlik, holnap talán elmegyünk, hogy ne a szobám romjain busongva töltsem a drága szabadságom teljes időtartamát, ha már az előző öt napot elcsesztem belőle

** ami nem csorog be a fülembe fél óra alatt sem, amint egyenesbe állítom a fejem (felülök, felállok a stabil oldalfekvésből), azonnal kifolyik, ragad a fél pofám az orcám, örülhetek, hogy a folyton itt cirkáló darazsak még nem kaptak rá az izére vagy az ízére

*** mondjuk azért a hideg szóban van valami nagyon vonzó az idei nyár után

**** az unalmasban nincs, köszönöm, az megvolt

Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden. 

Pamkutya

Ezen nőttünk fel! - mondja nosztalgiafelhős szemmel a két gyerekem, és Pamkutya* koncertre mennek. Együtt. Á. is, aki nem jár amúgy koncertekre. Majd ma elmesélik, miközben sül a húsvéti bárány. A bárányt tavaly húsvétra vettem, de bentragadt a mélyhűtőben - remélem, még jó lesz. Idén húsvétkor Á. már nem lesz itthon, mi meg böjtölhetjük négy évig a hiányát - szóval, ma lesz bárány. Tárkonyos, fehérboros, sok zöldséggel körítve. Polentával. És varrunk is V.-vel - ő varr, én újratanulom a varrógépet, hogy újra varrjak, amikor gyerekkorú gyerekek híján bőven lesz időm. Szerintem az utolsó géppel varrott alkotásaim tízéves koruk előttre tehetők: babaruhák, ovis ágyneműk, brühühű, ovis zsákok, brühühű, királylányjelmez, brühühű, pingvinjelmez, brühühű, brühühű, brühühű, brühühű. A Pamkutya koncertről kaptam képet is tőlük, róluk, kár, hogy nem mutathatom meg, annyira szépek! Brühühű, brühühű, brühühű, brühühű... (ha jól sejtem és jól ismerem magam, ez megy majd ezentúl)

* kár, hogy nem mondhatom büszkén, hogy én már akkor felismertem Pamkutya időtállóságát és értékeit, amikor a gyerekeim még gyerekként mutogatták és meséltek róla nagy lelkesen, hanem sajnos minden valószínűség szerint inkább azt mondtam, hogy hááát, ezek elég furák, meg hogy én gyerekkoromban is már értelmes dolgokért rajongtam... vajon kik voltak azok egyáltalán? (és aztán mire mentem velük?) Szóval, öregkoromra be kell látnom, hogy én is mekkora sznob voltam, vizet is prédikáltam, szemellenzőt is hordtam, nem ismertem fel az új fényes szeleket, stb.

3 hét

Három hét múlva indul Á. a négyéves hetedhéthatáron túli útra - és részben baromi büszke vagyok rá, részben viszont mindkét szemem több hektoliternyi könnyben úszik, mert nem tudom, hogy lehet ilyen távolságot és ennyi időt aggodalom nélkül kibírni (pláne nekem, aki amúgy is magam vagyok a két lábon remegő feketeöves aggodalom). Mit adjak neki az útra? Nem kér semmit. Nem is praktikus a nehéz csomag. Nincs is semmim, ami mindentől megvédené őt. Ah, még írni sem bírok róla sírás nélkül. Ki gondolta komolyan, hogy egy szempillantás alatt felnőnek a gyerekek???? 

Bagoly mondja

Sokan szidják a Duolingót, hogy komolytalan (nyilván), ronda (eléggé), passzív agresszív (tényleg, sőt, sokszor inkább aktív agresszívak a beszólásai), és hogy mindezek miatt nem lehetséges vele nyelvet tanulni. Lehet, nem tudom, mert egyetlen nyelven sem beszélek elég jól ahhoz, hogy azt megítéljem, hogy meddig lehet vele ténylegesen eljutni. De életemben először saját jószántamból és saját örömömre foglalkozom nyelvekkel, nem azért, mert muszáj, hanem hogy ne romoljon el a közel ötszáz napos szériám. És úgy veszem észre, hogy egyre jobban értem a filmeket eredeti nyelven. Nem az összes nyelven, csak amelyekkel foglalkozom a bagollyal. Nekem üdítő, hogy vannak olyan napok, amikor elég odébb pöccinteni a leckéket, mondjuk napi három percben, és van olyan napom is (például a mai), hogy jól állnak össze a csillagok, Duó két kézzel szórja a triplázott pontokat, nekem pedig van időm mindkét nyelvvel eltölteni közel egy-egy órát. Nekem V. előfizetett rá, így a reklámokkal nem kell küzdenem. És ha lassan is, idétlenül is, de haladok. Szóval, én igenis szeretem ezt a nagyfejű, ronda, agresszor baglyot.

Ez a nyomorult január

már legalább két hónapja tart. A hideggel nem volt bajom, sem a hóval, sem a köddel. A jég már túl sok volt, de mentem, lassan, csúszkálva, totyogva, mint a pingvinek. A mai napsütés viszont  hiába tetszett, mint látvány, megbetegített, elkedvetlenített. Fázom. Fájt a szemem a fénytől. Kellemetlenül káprázott. Bújkál valami bennem, nem megfogható, nem kifejlett betegség, csak a csírája, nem düh, de mégis az, valami sürgetés, türelmetlenség, valami hiány, egyben unottság, és mindebből az sült ki, hogy utáltam a mai napot.

Még azt sem tudom, mit szeretnék a születésnapomra. Talán azt, hogy legyen tavasz. De még nem akarom, hogy tavasz legyen, mert tavasszal Á. elutazik a világ túlsó végére, és én még nem tudom, hogy azt hogyan fogom tudni feldolgozni. Nem bírom, ha huszonévek huss, elillannak. Még nem tartok ott. Ez is rossz. És még azt is kell kívánonnom, hogy maradjon minél tovább tél. Még sehol sem tartok, még én magam is gyerek vagyok. Egy öreg gyerek. És lázas is, de csak érzésre, a hőmérő nem mutatja ki. A boldog késő huszas és a harmincas éveimre vágyom.

Elsőbálozó

Nekem úgy üt be minden hétfő, mint egy tininek az első pohár véletlenül felhajtott tömény.

Hahó! Hóóóóóó!

Én egyrészt nagyon örülök, ha mostantól három hétig esik majd a hó, mert jó látni, hogy télen tél van, szép a téli táj, jót tesz a hideg, a hótakaró és minden nedvesség a növényeknek, erre várunk évek óta. Másrészt viszont eléfelejtették (valakik) szinkronizálni mindezt a téli szünettel és a francnak van kedve a hóban bukdácsolni és csúszkálni munkába menet-jövet (és ott sem). Nem szeretném megint összetörni magam a nyári esésből sem gyógyultam még ki teljesen, de legalább találtam végre gyógytornászt (csak nem gyakoroltam semennyit a szünetben). Továbbá kiégett az autóm lámpája és A. nem tudta kicserélni benne az égőt, mert hideg is volt nagyon, meg célszerszámok kellenek hozzá, meg célműhely, meg ilyesmik. Mindjárt éjfél, és én még nem készültem fel a holnapi fél hetes kelésre (pedig tudom, hogy sokan irigyelhetnének miatta, hogy hasamra süt a nap, mire kelnem kell) - de én a nagy karácsonyi ellustulás egyes napjain akár tízig is aludtam, mert akár hajnali négyig is családfáztam, képzeljátek, hogy bizonyos ágakon Á.-tól és V.-től számítva plusz tizenhárom nemzedékig jutottam el! Irtó izgi dolog a családfakutatás, még ha család épp nincs is hozzá - de ha majd lejjebb ér a mostani fa további tizenhárom nemzedékkel, ez már a kutyát sem fogja érdekelni (vagyis dehogynem, érdekelni biztosan fog valakit, feltéve hogy léteznek még akkor valakik, de az emberek közti viszonyokról (sajnos vagy szerencsére?) alig marad fenn valami). Még a minden januárban nekikezdünk Veganuárról és/vagy reforméletmódváltásról akartam írni (ezúttal nincs kecmec, mert A.-nak jól kell lennie), remek fogásokat sütök-főzök (nem vegánokat, bár igyekszem minél inkább abba az irányba tolni). Ma például sütöttem egy nemvegán süteményt, ami nagyon finom lett és talán némileg mégis egészséges is:

4 tojás

só

darált mák (relatíve sok)

darált dió (jóval kevesebb)

reszelt alma (6 db, héjastul)

mazsola (egy-két maréknyi)

chia mag

teljes kiőrlésű lisz (kb mint a dió)

maradék baracklekvár (2-3 kanálnyi)

sütőpor

3 nagy kanál tejföl

maradék tejszín (3-4 kanálnyi?)

fahéj

összekevertem, lett belőle egy tepsinyi + egy őzgerincnyi sütemény. Nincs benne egyéb cukor és további zsiradék sem. Nagyon finom (és nyilván nem kell mindet egyszerre megenni) - török lencselevest főztem hozzá. Holnapra is maradt.

Van még minden napra minden étkezéshez sok saláta (reszelt cékla, répa, hagyma, csicsóka, kínai kel, retek, karalábé, kapor stb) + volt spenótos rizs (nemvegán kacsamellel), egészben sült alma (imádom! - nem mellesleg nem nagy kunszt elkészíteni sem), volt (nemvegán fasírt is) rengfeteg petrezselymes krumplival, és főztem még sárgaborsó főzeléket a hétre - aztán majd még átgondolom. Szerdáig most megleszünk.

24*

Á: most elmegyek sétálni**

A: jó, akkor én meg megyek vásárolni 

én: elviszed Á-t is kocsival?

A.: ???

én: mit kérdezel?

A: sétálni???

én: jaaa 

* időközben Á. hirtelen 24 éves lett, én nem tudom, mások idővonala milyen, de az enyém rémesen zsugorodni kezdett, a midlájfkrízis immár a visszavágyott múlt részévé vált

** a vaddisznók közé

fluktuáció

Ez a hetedik évem ezen a munkahelyen. Az összes munkakört beleszámítva körülbelül százan vagyunk - és minimum százan pörögtek ki az elmúlt években hosszabb-rövidebb idő után. Tíz olyan ember van, aki régebb óta dolgozik itt, mint én, és még három-négy, akik velem egyidőben kezdtek. Ijesztő ez a sebesség. Időnként gondolkodom én is váltáson, de szólnak még érvek a maradás mellett (bár gyűlnek az ellenérvek is)

Bántalmazó időjárás

Májusi eső aranyat ér - de a szél mérséklődhetne. Addig-addig ereszti ránk a hideget az időjárás, míg el nem kezdjük vágyni a kánikulát - pedig nem kívánom a kánikulát, sem testemnek, sem lelkemnek, sem egyénileg, sem össztársadalmilag. Az össztársadalomról úgyis inkább nem írnék semmit. Egyénileg viszont hányingerem van - kicsit a hidegronttól, és nagyon minden mástól. Szorongok is. Ha ez még nem is a poklok pokla, de a lábtörlőn állunk, és én inkább visszafordulnék.

Hogyan működik az ember?

Igazából gőzöm sincs róla, hogy ki hogyan működik, még saját működésemmel kapcsolatban is rengeteg fehér foltot tartok számon (mindeközben napi szinten veszek részt aktívan más emberek működéseinek vizsgálatában, sőt időnként be is avatkozom) - na, mindegy is, most csak az jött elő bennem, belőlem ennek a képnek a láttán, hogy bár az én családomból nemigen dohányzott senki (rajtam, a tesómon és néhány ritkán látott nagybácsin kívül), és én is elég hamar* abbahagytam, szóval meglátva ezt a képet, olyan intenzív időutazásba fogott az agyam, hogy fél percen belül jutott eszembe vagy kétszáz ember, akik életem különböző korszakaiban körülöttem vagy velem együtt dohányoztak, hogy hirtelen a számban éreztem a füstöt, egyszerre az első slukk szorongásoldását, a bulizás édes ízét, a keserű, torokmaró magányt, a szeretkezés utáni első cigiket, a kávéhoz szükséges adagokat, az idegesség láncdohányzását, a reggeli hideg csikkszagot, a nyári füstízű csókot, a hajba ragadt füstöt, az alföldi dohányföldek fanyar illatát, a sodort cigiket,  az esőáztatottakat, amiket ki kellett szárítani, mielőtt rágyújthattunk volna, a könnyekig marót - nem sorolom, nem is tudnám mindet. Hirtelen kedvem támadt rágyújtani úgy, hogy a pénteki koncertet és az azt követő éjszakát tönkrevágta az, hogy passzív dohányzással vagy öt doboz cigit nyomtak le a tüdőmbe, hogy képtelen voltam kitisztítani a füstöt a bőrömről és a hajamból, éjjel hánykolódtam, köhögtem, fájt a torkom, és totál visszabetegedtem (oké, a hideg szélnek is volt benne némi szerepe, de főleg a füstnek)

* mostanra persze már úgy gondolom, hogy igazából nem lehet elég hamar abbahagyni, sőt, mostanára olyan szinten traumatizál zavar az, ha körülöttem aktív dohányzás folyik, hogy ha tudnék ölni a tekintetemmel, időnként megtenném, bár valószínűleg a hullahegyeket sem viselném el jobban, mint a cigifüstöt

Meselények utcája

Március 18-án lezárult (bár jogerőssé még nem vált) apám hagyatéki tárgyalása - de sajnos nem a nagy vagyon okán húzódott a halálát követően napra pontosan két évig, kétes értékű tapasztalatokon kívül nem lettem gazdagabb semmivel. A leginkább pozitív fejlemény, hogy a tesómmal végre eggyel kevesebb közös ügyünk van. Elég keserű öröm, sosem értettem, hogyan szakadnak meg örökre és kinyomozhatatlanul családi kapcsolatok, de most a saját bőrömön érzem az összes szakadást - és nem, nincs kedvem összevarrni sem ezt, sem a többit, bár van bennem gyász azok miatt is, de annyi sérülést szedtem össze az elmúlt néhány évben, hogy egy életre elégnek tűnnek. Kissé abszurd, hogy mindezek mellett lelkesen kutatom a családfát - na, de a múlt ködéből előbukkanó rokonok egyike sem bántott, velük könnyebb foglalkozni. Igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy milyen gyatra lett már ez a blog is valós élethelyzetek híján, de ez mégis kibukott. És mellette meg akartam említeni, hogy találkoztam egy közjegyző(segéd?)del, aki pont úgy néz ki, mint Dobby - abból az időből, amikor még nem kapott zoknit. Erről szól a cím. Valamint - semmihez sem kapcsolódóan - örömmel mondom, hogy fellendült a kulturális életünk, és minimum hetente egyszer eljutunk hangversenyre vagy színházba, legutóbb a MÜPA-ban voltunk kétszer is, egyszer négyesben Carmina Burana-t hallgatni, most pénteken pedig A-val kettesben - szóval, vannak pozitív történések is a sötét tónusú kis életemben. És csakazértis boldog remeteként fogok élni.

Esős hét

Beharangozták, hogy hatalmas esők jönnek, egész héten nem látjuk a napot, de most látom épp felkelni, tegnap is elég hosszan sütött, kedden is volt napos időszak - nincs ellenemre, kétszer is ebédeltem egy-egy parkban a héten. Mindkétszer legszívesebben órákra ott maradtam volna, pedig forgalmas út menti városi parkokról van szó, amiről azt képzelné az ember, hogy jó, hogy kicsit zöldítik a várost, de kiülni biztosan nem szokott senki ezekre a padokra. Na, majd ezentúl én. Már mondom egy ideje, hogy a környezettudatos szemléletformáláshoz hozzátartozna az is, hogy nem (csak) a napos időt nevezik a rádiókban, tévékben sem "szép időnek", és nem mondják, hogy alig várják, hogy eltakarodjanak a felhők, hanem becézve szólnak a ködös, esős időről is. Olyan finom az eső illata, olyan sejtelmesen mesés a köd a természetben! Nem minden idő ugyanarra jó vagy ugyanúgy szép, de nagyon-nagyon kell az eső a növényeknek, és én most főleg nekik drukkolok. És persze általuk magunknak.

Tavasz, zsongás

Arra jutottam a minap, hogy minden félelmet keltő racionalitáson felülemelkedve meg kellene próbálni úgy élni, mintha a világ kedves, kiszámítható és biztonságos hely lenne, a jövő pedig egzakt tény. Néhány hete elkezdtem újra tai chi edzésekre járni. Ma elültettünk három új gyümölcsfát. Talán elindul valami jó, valami örömteli, valami jövőbe mutatóan biztató. Talán.

29.

Hogy mit nem sejtettünk 29 éve abban a házibuliban, ahol találkoztunk? Azt hiszem, az elkövetkezendő 29 évből szinte semmit. De emlékeim szerint különösebben nem aggódtunk a jövő miatt. Hogy mit nem sejtünk most a következő huszonkilenc évből? Nem tudom. De aggodalom rengeteg van bennem - és ezek elsősorban a gyerekeim, másodsorban a teljes világ állapotára vonatkoznak. Elég széles léptékben aggódom tehát. Mindezek mellett is ünneplünk ma - és remélem, még újabb huszonlilenc évig együtt, és remélem, minden más is jól alakul.